Már majdnem otthonos mozdulattal nyit be a társalgóba. Az elmúlt hetek alatt összeszedte magát, túltette magát a rosszkedvén, a honvágyon, az egyedüllét terhén, és fogta magát, és úgy döntött, hogy megkedveli a kastélyt. Mert igen, egy részről ez egy kastély (azok a romantikus álmok ugye, meg a néhanapján megejtett látogatások valamelyik volt nemesi család kúriájában mindig a valóságostól messze emelte a kastély fogalmát, és ő most ilyenben lakik, érted, egy igazi kastélyban, mint egy hercegkisasszony),másrészről meg egy kastély (azaz hideg, rettenetesen nagy, és csak elvétett helyeken sikerül emberivé, ne adj' Isten, barátságossá tenni). Kényelmes és otthonos helyek utáni kutatását persze a ház klubhelyiségével kezdte, talált még egy pár ilyen helyet, és hosszabb időre megállapodott a társalgó mellett, aminek több előnye is van. Nagy, azaz van hely arra, hogy emberek között legyen, de nem emberekkel; a másodikon van, és a lány, maga se tudja, miért, de vonzódik az emeletek iránt, mondjuk az ötödik szint magasságáig; meleg, ami egy ilyen helyen nagy érték; barátságos és ugyan kicsit túlzsúfolt és kicsit érződik rajta, hogy ő most barátságos akar lenni, érzed, érezd magad kényelemben, mint mondjuk egy sznob pesti teaházban csinálják, de itt valahogy működik a dolog. Tényleg kellemes ide jönni.

Szóval akkor benyit, mosolygással meg bólintgatásokkal nagyvonalúan üdvözöl egyszerre mindenit, ami azt jelenti, hogy senkit se külön, választ valami innivalót (még mindig kényelmetlen neki ez a luxus, hogy nem muszáj fáradoznia ételért-italért, ami egyrészt jó, másrészt meg annak is meg van a maga varázsa), és keres valami ülőhelyet magának. Nem mintha ne lenne bőven üres, de ma enyhe szocializálódási kedve támadt, úgyhogy mikor odaért a kiszemelt fotelhoz, ami mellett valaki éppen fonja a haját, odaszól kis kedvesen, nem tolakodóan és kellemesen nemtörődöm módra - azaz nagyjából olyan elegyben, hogy a másik ne érezze magát kellemetlenül, és ne tartsa ezt zavarásnak, ha lehet,hanem csak egy szimpla, jelentéktelen szívességnek -, hogy

 - Hozzak neked valamit?

Húha. Nagyon hálás, annak, akinek tartozik vele, hogy magyarul nem beszélő külföldiekkel ritkán hozta össze a sors. Mert nem csak azért, mert ők nem beszéltek magyarul, hanem mert, közmondásos módra, a helybeli magyarok se nagyon beszélnek külföldiül. És hellyel-közel alkalmazzák is a híres megoldást, miszerint ha hangosan és tagoltan elmagyarázod szegény külföldinek magyarul, akkor majd megérti. Ez többnyire úgy szokott végződni, hogy mindenki mosolyog - naagyon kedvesek vagytok - és dolgavégezetlenül elmegy - barmok, még beszélni se tudnak.

Annamária ilyen alkalmakkor úgy tesz, mintha ott se lenne. Egyrészt az az ő dolguk, oldják meg ők, ugye, másrészt meg, a falubeli idősebbek szerint ő már a tudósabb - értsd: nem teljesen ostoba, életművész, iskolából kiugró - generáció része, akiről az emberek azt hiszik, hogy beszél legalább egy kicsit legalább egy idegen nyelven. A lány értékeli a bizalmukat, de ezzel bátorkodik nem egyet érteni. Elméletileg, elméletben, ő nem teljesít rosszul az iskolában, de a gyakorlati rész vagy nem megy annyira, vagy, kivált nyelvek esetében, egyszerűen nem létezik. Olyan, hogy beszéljenek az iskolában németül vagy angolul, nincs. Pont.

Szóval meglepődik és meg is ijed, amikor beszélgetőtársa - hát, ez a kifejezés jelen esetben érdekes lesz - olaszul szól hozzá. Gondolja ő, mit ért ő hozzá. Neki az olasz annyit jelent, hogy dallamos, gyors, és fogalma sincs, mit kezdjen vele. Írásban még kibogoz belőle valamit, de beszédben..

 - Yes, I guess.. - nevet fel idegesen, mert puff neki, akkor most kommunikálj. El lehet mondjuk szaladni, vagy életuntan otthagyni szegény külföldit - látott ő már otthon mindkettőre példát -, de ő kezdte. - Do you want me to get you to drink? - miafene. Ilyen mondatok után szépen ízekre szokta szedni az elmondottakat, többnyire ezer hibát talál benne, és befejező - a kommunikációt is befejező - lépésként mélységesen elszégyelli magát. De még mindig ő kezdte. Úgyhogy kicsit megkésett illusztrálásként mímel valami ivásfélét, és bátortalanul dadogja, hogy - Tea, hot chocolate, anything maybe? - or do you want me to leave quickly and without a trace, teszi hozzá magában.

Szóval akkor vasárnap van. Az új év első vasárnapja. Egy normális vasárnap amúgy se jó semmire, minthogy egynapi üresség legyen két teljes értékű nap között; az új év első napjai meg légüresek. Ha a kettőt összerakjuk, abból kijön a nagybetűs, nyomasztó Semmi, amikor az ember már várja, hogy legyen valami, mehessen dolgozni, történjen valami katasztrófa, mert ez a semmi, hát ez felőrli az ember idegeit.

A kis navinés kínjában már ott tart, hogy ki se teszi magát a heveny tüdőgyulladás lehetőségének, hanem inkább itt benn marad a jó melegben. Határozott céllal indult el - elmegy a könyvtárba -, de aztán az ajtó előtt inkább sarkon fordult, és elkezdett császkálni. Hogy valahogy egyben tartsa magát, elkezdte megfigyelni a festményeket, és szégyenszemre be kell vallania magának, hogy pár kivételével egyet se nézett meg még alaposan. Úgyhogy akkor most megteszi, üdvözölve a festmény szereplőit, satöbbi.

És akkor most itt áll, bámulja a soros részletes, népes, hangos és nagyon jó festményt. Kicsúszott már a száján a megfelelő azta-tartalmú hangsor, jelenleg áll a kép előtt, úgy, ahogy akkor szokott, amikor jó zenével találkozik össze hirtelen: mozdulatlanul, a külvilágra süketen és vakon, és önnön tehetségtelenségének teljes tudatában. Mert legyen akármilyen hangos és pletykás - ezt hamar meg tudja már állapítani -, attól még kiváló egy festmény.

 - Basszus! - csúszik ki a száján, miután sikkantott egyet, felugrott, és a melléhez kapott. A fiú tökéletesen ráhozta a frászt. Ő szépen elnézegelődik itt - a részletek, a részletek, őszintén és komolyan le van nyűgözve, és mérges is, ő miért nem tud ilyen részleteket, miért  nem tud bármit se rajzolni -, se füle, se semmi a külvilágra, és akkor mellette megszólal csak úgy valaki. Bizonyos szempontból megszokhatta volna már ezt, elég testetlen meg nem hétköznapi beszélőke van a kastélyban, gondoljunk csak a festményekre meg a beszélő páncélokra, meg ilyenek, de attól még elég rendesen meg tud ijedni, ha úgy sikerül. Most úgy sikerült.

 - Ne haragudj. - rázza meg a fejét, és próbálja több-kevesebb sikerrel rendezni a lélegzését. - Nem halottalak. Mit mondtál? - ez az információ elveszett valahol a frász kiélése közben. - Ja igen. Hát azok, igen. Mármint.. hát beszélnek, nem? - remélhetőleg értelmesebben, mint a navinés most. Meg amúgy is, mugli környezetből jött, és megszokás ide, fél év oda, azért a mágusvilág kiegészítői azért még mindig nem helyénvalónak érzik a számára. - Meg nézd már, milyen szépen meg vannak festve. Meg milyen pletykásak. Már bocsánat. - pislog fel az egyik szereplőre amolyan bocsánatkérően. Mert hát ha egyszer azok, na. De mit hibáztassa őket, nem lehet gyöngyéletük nekik sem abban a képkeretben.

 - Oké. - mondja most már csak magának, illetve a festmény lakóinak, miután a fiú filmbeli jelenetekről másolt pontossággal elszelelt. Motyogott kettőt, aztán huss. Hát, gondolja Annamária, akkor ez most nem tudom, mi volt, de hogy megvolt, az egész biztos.

Összenéz kettőt az egyik dámával, vállat von, és tovább szemléli a festmény részletességét. Mármint, próbálja. Határozottan jólesik neki az a tudat, hogy nem ő az egyetlen mimóza-lelkületű egyén a kastélyban; hogy nem ő az egyetlen, aki hülyét tud csinálni magából különösebb erőfeszítés nélkül; hogy nem ő az egyetlen, aki csak úgy megy és nem képes kezelni a helyzetet, ahova a lába vitte.

Aztán persze, az is eszébe jut, hogy lehet, hogy ebben a furcsa, két egész percig tartó találkozásban ő volt itt a nyugtalanító, ronda, büdös, visszataszító, ostoba, idióta, jajistenem elem. Mert kombinálásra hajlamos a kis navinésünk, mert unatkozik, mert kevés önbizalma van, és úgy egyáltalán, most komolyan fogja, és elrontja a saját hangulatát?

Na, ez az a pillanat, amikor elbúcsúzik a dámáktól, és ő is elszelel.

Most komolyan.

Most jött a könyvtárból, egy halom jegyzettel, persze maga előtt, két kezével átölelve a papírokat. Amikor helyre akarta rakni azt a szerencsétlen és istenverte tincset, ami folyton a szeme előtt lebegett, hát na, ahhoz használni kell az egyik kezet. A tincset aztán már nem sikerült helyreigazítani, hogy történjenek vele rossz dolgok, mert az összes papír kicsúszott a fogásából, és szétszóródott a folyosón. Mappa, cöh. Csak a lúzerek használnak mappát.

Úgyhogy most itt áll, csípőre tett kézzel és igazán csalódottan néz le a papírokra. Az egy dolog, hogy ő maga buta, mint a kő; na de a papírokon okosságok vannak. Azoknak már majdnem esze van. Hát mért nem tudnak nem szétszóródni mindenhova. De komolyan, mindenhova. Lát egyet vagy öt méterrel arrébb is.

Ha lenne itt egy dokucsapat, nagyon szívesen belenézne a kamerába.

Lehet, hogy össze kéne szedni azokat a papírokat..

Áh, dehogyis. Minek. Akkor megint lenne hova esniük. És akkor le is esnének. Murphy. Jó helyen vannak azok ott.

Apatikus hangulat van, úgyhogy a képzeletbeli dokucsapat hiányát észrevéve, ráfintorog a lapokra, széttárja a kezét, hogy hát ez van, előfordul, és éppen rávenné a lábait, hogy hát akkor elmegyünk, ezeket meg itt hagyjuk, mikor Star wars-utalást kiáltanak felé, ami azért jó, mert sose látta a filmeket, és csak popkult utalások szintjén ismeri a történetet.

 - Hogy mi? - fordul hátra, és néz körbe, hogy a valószínűleg tanáron kívül ki szólt neki. Már ha neki szóltak. Várjál.

 - Jó napot. - motyogja oda se figyelve a szembejövőnek, és szórakozottan nyújtja a kezét, hogy átvegye az udvariasan összerakott paksamétát, de ha éppen el akarja vinni az úriember, felőle viheti. - Köszönöm szépen. - újabb udvarias motyogás.

Hát, nem neki szóltak. Vagy egy festmény volt. Akkor innen is el lehet menni, gondolja, és el is kezd elmenni.

Úgy néz ki, hogy most nem nagyon megyünk sehova. Úgy is jó. Jelen hangulatában megjelenhetne egy csillogó felhő, amiből döglött madarak potyognának, az is jó lenne. Megrándítaná a vállát, és érdeklődve figyelné, ott potyogna-e az ő kanárija is a többivel.

Ja, és neki szóltak. Ó. Jó, ebben a sok az is jó lennében egy lépéssel több távolság is nagyon jó lenne, de így is elmegy, és az a folyton beszélő tanárember még magasabb is nála, úgyhogy ilyen lehet kis termetű kutyának lenni, amikor a gazda pitizteti: jól fel kell néznie a magasba, és figyelni se ártana. Hát, mondjuk nem biztos, hogy lemaradt itt valamiről.

 - Annamáriának. - de hosszú neve van, csodálkozik el ezen hirtelen; nem csoda, hogy mindenki rövidít rajta, és milyen rettentően unalmas név, két név egymásra van dobva olyan ezeknekjólesz modorban, ráadásul. A másikat biztos valami idegen és megjegyezhetetlen és nevetséges néven híják, úgyhogy meg se kérdi. Minek. Úgyse érdekel senkit, őt meg pláne.

 - Miért? - mert ebben a felfelé nézős pozitúrában egyszerűen tovább kell beszélnie; aztán meg mert most nincs se kedve, se ereje több szót egymás mellé pakolni, hogy abból mondat legyen; mert mindig meg akarta kérdezni valakitől, hogy mit kérdezgeted a nevemet, úgyse érdekel az senkit; mert mind a ketten elvannak a maguk világában, és mindeközben össze-vissza dolgokat csinálnak; a han solora muszáj hasonló kaliberű okosságot és lazaságot visszamondania.

 - Szakmai ártalom? - kérdez vissza szerényen, a megfelelő "hát naná, persze, nem"-hangsúllyal. Még egy ilyen hülye kifogást. De hülye kérdésre hülye választ jár; szimmetria van, és azt értékeli.

 - Arra. - nincs más választása, itt neki most csak annyi dolga van, hogy tömören összefoglalja a szituációt, és megy a másik után. A kiskutya-hasonlat vissza-visszatér. De várjál, nem is, hát kellenek a búbánatnak azok a papírok - de még egy ilyen alakkal nem most fogja összehozni a sors meg az átv jegyzetelés. Hogy ki a fene ez az ember, azt ő nem tudja, és nem is érdekli, de stílusa van, és kellően rámenős, úgyhogy megy utána, nagyjából a megfelelő irányba.

 - Remélem, szereti az elsős átv-t. - na, ennyire lapos intonációt a finn nyelv is ritkán tud felmutatni. Ennyire nulla érdeklődést is az adott tárgy iránt. Ó, eszébe ötlött a megfelelő időtöltés a star wars-os emberrel: hát gyújtsák már fel együtt ezt a jegyzethalmot. De ha már belejöttek, várjon pár percet, hozza a többi könyvet is. Kellően flegma és menő dolog lenne, és ú, de szívesen hozná a cuccait.

Na, tessék. Így jár, aki nem okos, hajlamos begörcsölni, hajlamos mismásolni, de főleg nem okos. Hát akkor korrepetálást kell kérnie. És kapnia is. Olyantól, aki maga se jólelkűségből gondolt arra, hogy segít neki. Hogy mi lesz ebből, az majdnem biztosra megjósolható: kevés érdemi haszon és annál több nyüglődés.

Nem csoda, hogy a navinés se túl lelkesen lép be az ajtón. Bocs, hogy késtem, nem akartam jönni. Jó, tényleg sajnálja a késést, nem direkt volt és a korrepetítor számára se könnyíti meg a helyzetet, de az idő kifolyik a keze közül, és inkább mosott fogat kétszer, mint elindult volna, na.

 - Szia, ne haragudj, hogy késtem. - adatik tudtára minden jelenlévőnek, hogy akkor itt van végre. Nyá, a pokolba kívánja ezt az egészet, mert nyűg és mert szégyen és mert hülye, de mivel a másik is akar lenni mindenhol máshol, mint itt, ezen talán túlléphetnek.

Ugye, milyen naiv egy személet. Ki fogják csinálni egymást lassúsággal, türelmetlenséggel, morgással, és hangos könyvlapozgatással.

 - Akkor hol is kezdjük? - néz várakozóan a másikra, miután kényelembe helyezte magát, előkészített mindent és felkészítette magát egy pocsék és idegőrlő másfél órára. Jó esetben annyira, ugye.

Ó. Ó. És akkor még egyszer: ó. Hogy hát auror. Hát azt nem kellett volna. Hát persze, hogy kicsit lökött és furcsa. Akkor, ha éppen most fizikailag nem is, de mentálisan felvesszük a két lépés távolságot, mert az aurort és a nagyon hajkurászott közveszélyes embereket csak a nevük választja el egymástól, legalábbis a vidékies gondolkodású navinés lány szerint. Egyformán érdemes vigyázni velük.

 - Nem kérek, köszönöm. - néz hitetlenkedve és mosolyogva a rágóra meg az azt kínáló emberkére, és kedve lenne amolyan felnőttesen megcsóválnia a fejét. Hát a férfiak tényleg nagy gyerekek, na. Ismeri ezt a rágót, látott ő már érdekes dolgokat vele, mert a korabeli fiúk elképesztően hülye dolgokat képesek vele csinálni, most komolyan, kényelmetlen rágondolni is arra a klubhelyiséges estére. Őt nem különösebben vonzza, hogy egy hatalmasra növő rágóval küzdjön, meg amúgy is, ő ennél felnőttebb, érted, vannak néha ilyen téveszméi, mert mégis mi lenne gyerekes egy mókás rágóban, mindegy, majd kinövi. Amúgy is, ő olyan kis megkeseredett kisleány, még a mindenízű drazsét se szereti, ha hozzájut.

Aztarohadt, azt mind? Ne már, most komolyan, ránéz a könyvekre, és fáradt lesz előre. Ránéz a lányra, és ideges és csalódott. Ó, gyerekek, hát ez így érdekes lesz.

 - Öhm.. kezdjük nagyon alap átváltoztatástannal, jó? - hogy miért? Mert azt tudja. Háhá. Na jó, volt a könyvtárban, és szépen, alaposan átnézte az elsős könyvét, meg még egy párat hozzá. A részleteket érti, viszont össze még nem álltak a dolgok, és ugye úgy nehéz lesz nem hogy vizsgázni, hanem rátanulni még a következő években. És akkor ez csak az elmélet volt, a gyakorlat.. ő mugli helyről jött, és volt már pálca a kezében korábban is, itt meg jónéhányszor, de mégis. Akárhányszor ránéz szegény pálcikára, muszáj visszafognia magát, mert ez gyújtósnak is kevés, ezzel varázsoljak? Ezzel változtassak át dolgokat? Előbb töröm el véletlenül, minthogy jussak vele valamire. Az átváltoztatástan elmélete meg szimplán röhejes. Egy komolyan vett mese, gondolja akkor, amikor felülkerekedik benne a mugli fele, és megkörnyékezi a megőrülés, mert olyankor a varázsvilág röhejesen szürreális helynek tűnik.

 - Neked biztos nagyon megy. - hm, akkor ez most hízelgés volt, vágyakozás, hogy ha neki is jól menne, vagy beszólás, hogy biztos jó vagy a tárgyból, ha egyszer ide küldtek hülyéket korrepetálni. Hát ezt döntse el a rellonos.

Né, má, micsoda kis duzzogás lett itt ebből a rágóból, hát ez borzasztóan aranyos és legalább annyira abszurd, jól el kell rejteni a vigyorát, mert hát nem nevethet ő itt a másik képébe. Nem feltétlenül azért, mert a másik auror és évtizedekkel idősebb nála, hanem mert ő itt most komoly kamaszként viselkedik, érted. Meg mert amúgy sem nevetsz ki egy aranyos kisgyereket, mert utána mindig megsértődnek, mert azt hiszik, hogy kinevetted őket, és attól csak még aranyosabbak lesznek.

 - Öh.. - várjál, egyszer, még az ősidőkben, úgy fél órával ezelőtt, mikor még kezében volt az összes idegesítő jegyzete, volt egy úti célja. Na, arra most már nem emlékszik. Mennek valamerre, eddig megvan, mentális térkép elő, aztán úgy dönt, hogy neki teljesen mindegy, hova mennek, csak legyen ott egy kandalló, ahova beszórhatja a papírjait. Hogy ezt másnap reggel meg fogja bánni? Hát, az másnap reggel lesz, és az még nagyon messze van. Most nincs más vágya, minthogy jól megtapossa, feldarabolja, és akkurátusan tűzre vesse a jegyzeteit, a tankönyveit, a tanárait és egy-két idegesítőbb iskolatársát, majd jól megérdemelt pihenőként elmenjen aludni. Ilyenkor kell szépen békén hagyni, mert ebben a kimerültségben tud hülyeségeket csinálni. Valami hasonlót csinál most is, mondjuk.

 - Szerintem a társalgó az jó lesz. - jegyzi meg félig magának, félig a másiknak, mert ott szép nagy a kandalló. És van hozzá nyugtató forró csoki. És ott, ha esetleg kitörne rajta a hiszti, mert esély mindig van rá, lesz, aki helyrerakja. Hú, gyerekek, és még mindig nincs vizsgaidőszak.

 - Nekem mindegy. - von vállat, mert tényleg mindegy neki. Egyik se megy. Na meg persze, ezzel a határozatlansággal még inkább felidegesítheti a másikat - várjál, nem azért van ő itt. Nem, azért, hogy tanuljon. Ugyan már, kit áltat, egyik se a maga öröméből van itt, az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy itt egymás idegeire mászás lesz korrepetálás helyett.

Ezt a másik demonstrálja is. Szépen ráirányítja a navinésre a pálcáját, amire az megrezzen, de jelen pillanatban nem bánná nagyon, ha indiai futóegérré változtatnák. Akár van olyan, akár nincs. Annak nem kell ilyenekkel veszkődnie, akkor az már gyöngyélet. Hogy esetleg nem futóegeret akarnak belőle csinálni, hanem apró darabokra szétátkozni - hát, végeredményben, ezer darabként se kell átv-t tanulni. Vállalja.

 - Szép volt. - jegyzi meg nyilvánvalóan minden elismerés nélkül. Jó, tényleg ügyes volt, és? Minden halmazállapot-változást örömmel fogadna jelen pillanatban, ha róla van szó; ha meg nem, akkor nem nagyon nyűgözi le a dolog. Inkább érjenek túl az első fejezeten. Igen, az elsőn. Hogy három hét múlva vizsga? Hát ez az.

 - Legyen a gyakorlat inkább. - válaszolja egyhangúan, persze miután alkalmi tanítója már leült és kinyitotta a könyvet. Mondjuk,ülve is lehet gyakorolni, de az nem jó, amennyi kedve van hozzá, előbb veri be a könyökét az asztalba, mint változtat át bármit is. Állva erre kisebb az esély. Úgyhogy szépen kinyitja a könyvét, előveszi a pálcáját, és annyi értelemmel néz a lányra, mint az egyszeri kiskutya, aki beütötte a fejét, és azóta egyszerűbb lett, mint a faék. Hát nem sokkal.

 - Azta.. - csúszik ki a száján meglepetésében és elismerően a szócska, miután meglepően hamar megérkeztek, és ő alaposan összerándult az igencsak eredeti ajtónyitási módozatra. Nem hisz ugyan a hercegekben, de ha egy mégis csak eljönne érte, kezdésként egyszer kinyithatja így is az ajtót. Utána többször ne, az nem jó, de egyszer igen, mert ez impresszív, na. Teljesen fölösleges, teátrális és ijesztő és váratlan és a legtöbb ember számára idegesítő, de.. na, akkor ez így egy majdnem jó portré a profról. A fölöslegest áthúzhatjuk, a többi viszont jó.

 - Ó, köszönöm szépen. - amíg társa a meglepett tekinteteket igazgatta, ő összerakta magát, beírta a levélírás mellé az ajtóberúgást is a romantikus dolgok közé, majd belibbent a terembe, mint akinek ez mindennapos. Ahogy gyorsan elnézi, van egy-két felsőbbéves, hátha imponálhat nekik..? Na jó, ez halva született ötlet volt, de nem is azért vagyunk itt. Azért vagyunk itt, hogy ezeket itt tűzre vessük.

 - Egy kis rituális jegyzetégetés? - ajánlja fel a lehetőséget a profnak, miközben már szedi is fel a köteget kezébe, gondolatban leköpi és keresztet is vet rá, hogy mindenki szája íze szerint meglegyen a rituálé része, és akkor már csak az égetés legyen hátra.

Tölts meg egy poharat vízzel. Hm. Oké, az még megy. Ugye?

De, megy, miután pár másodperc után beugrik végre a varázsige. Rettenet ez a lány. Hétköznap jobban megy a varázslás, már persze akkor, amikor minden kötél szakad, és muszáj használnia a pálcáját. Mivel akkor muszáj, ezért tudja is használni. Egy rosszul teljesítő elsőshöz megfelelően viszont nem túl sok mindent képes vele csinálni. Ő inkább kézzel pakolgat meg mosogat meg öntöz meg ilyesmi. Nehéz dolog a beilleszkedés, pedig már túl vagyunk a jaj, de rossz nekem egy ekkora hodályban-fázison.

 - Aguamenti! - szól és csinálja a pálcamozdulatot és körülbelül három cseppnyi vizet elő is varázsol. Nem a pohárba, szigorúan, de ez most nem direkt volt, szimplán elnézte. Ő már fel se veszi az ügyetlenségét, minden nap előfordul, most is csak feltörli az asztalról a vizet a ruhaujját használva.

És megpróbálja még egyszer. Immáron két csepp víz után apad el a forrás. Valami rettentő töketlen módon néz a lányra, hogy akkor most tessék elmagyarázni, miért nem sikerül. Főleg, hogy időnként össze szokta hozni a bűbájt. Máskor viszont nem, tehát egy alapos rávezetésnek azért tudná hasznát látni.

Bevillan egy satnya másodpercre a kép, ahogy a másnap reggel valószínűleg le fog zajlani. Kinyitja a szemét, felkászálódik az überhiperszuperdizájnos ágyából, odasattyog a kásás morgások közepette az asztalához, hogy reggeli sokkhatásként átnyálazza az előző nap átvett anyagot. Ami nem lesz ott az asztalán. Amikor majd eszébe jut, hogy miért nem, el fog tölteni pár másodpercet annak eldöntésével, hogy nemes egyszerűséggel elsírja magát, vagy inkább kárt tegyen magában.

Szóval a kilátások nem rózsásak. De hát carpe diem, kérlek szépen. Annak amúgy se lenne semmi hangulata, ha a jegyzetek már nem kellenének, kizárólag persze, ha ez követlenül vizsga után történik. De nagyobb buli a jegyzetégetés, ha vizsga előtt zajlik le. Élj a mának, pláne, ha holnap vizsga van.

És az auror is benne van. Azaz a dolog legitim. Akkor meg?

Szó nélkül, de annál nagyobb megelégedéssel nyomja a másik kezébe a jegyzetek felét, a maga részét meg gondosan felmért adagokban eresztgeti be a lángokba. Se ne túl sokat, hogy hamar elfogyjon, se ne túl keveset, hogy ne tartson ki az a kicsinyes lázadás, amit ezzel csinál.

 - Be kéne csukni az ajtót. - jegyzi meg oda se figyelve, mert az égetés fontos és figyelmének nagyobb részét leköti. A kis fennmaradó figyelmet viszont zavarja, hogy elfelejtette becsukni az ajtót. Ő rendes egy lány pedig. Néha. Ugye. Így meg valaki mondjuk bejöhet, és csatlakozhat. Hm, várjál, az nem is lenne rossz dolog. Írnia kell a DÖK-nek a következő program ügyében: vizsgák után össznépi jegyzetégetés.

 - Köszi. - mormogja félig a társának, hogy intézkedéseket foganatosított, és a srácnak, aki ténylegesen intézkedett. Az égetés komoly munka; minden energiájára szüksége van ahhoz, hogy a holnapi méretes agybajt megfelelően előkészítse. A társasági élete feljebb kúszott a kezdeti nullához képest, de még mindig nem elég pörgős; ebből következően muszáj időnként magának kikészítenie magát.

A tanár szövegére szimplán kibukik belőle a röhögés, amit megpróbál köhögésnek álcázni, elég kevés eredménnyel, de nem bánja. Így van, alapvető tantárgyak alapvető leckéit mindenkinek! Nem, komolyan, elég kemény hiányosságok szoktak ilyesmiből fellépni egy pár év után.

 - Hát, ez jól esett. - szusszan egyet, és csapja össze a kezét, miután az utolsó papírlapot is a tűzbe dobta. Ez így jó volt; kedve lenne megfogni egy-két tanárt is, ha már így belejött, lehetőleg azokból a tárgyakból, amik nem mennek, akkurátusan végighurcolni őket a folyosón, majd belökni a kis kandallótűzbe. Ez sajnos már ott bukik, hogy az ő fizikumával és edzettségével legyen azzal boldog, hogy a lábai elbírják, és képes járni. Bár, a mellette levő auror talán segíthetne... nem, nem, azért itt meg kell húzni azt a vonalat. Pedig..

 - Köszönöm szépen. - köszöni meg nagy vidoran az élményszámba menő égetést, mert ezzel túlzás nélkül egy álma valósult meg. Melyik diák ne akarná ezt megtenni? És hányan teszik meg végül? Ő most javította vagy rontotta a statisztikákat, nézőponttól függ. Közben végre kiegyenesedik, képes túllátni a keze és a kandalló közti távon, és rápillant a társára. És akkor egy kicsit végigfuttatja a tekintetét a tetoválásokon, ha már ott van.

 - Ügyes. - néz elismerően a másik arcába, minden mélyebb érdeklődés nélkül. Jelen pillanatban nincs olyan hangulatban, hogy ilyesmiről kérdezősködjön, és amúgy is, aurorral áll szemben. Annak valószínűleg vannak dolgai. Ha viszont mesélni akar, ő szívesen meghallgatja.

A végén aztán kiderül, hogy semmi komoly nincs a tetoválások mögött, csak tizenhat évesen részegen elvesztett egy fogadást, és amiatt varratta tele magát.

 - Hm.. nem is rossz. - vigyorodik el, mert persze mindegyik rettenetes ötlet, annyira fejbecsapósan rossz, mint ez a spontán, de régóta érlelődő, vizsga előtt jegyzetáldozat volt. De szerencsére ő pont most van abban a korban, hogy hülyeségeket csináljon, és nélkülözze a józan eszét és belátását. Mondjuk, ahogy így elnézi a másikat, ez a bizonyos kor tetszőlegesen elnyújtható. - Szerintem kenjük be a kilincset fogkrémmel vagy ragasztóval. - klasszikus ötlet, klasszikusan fárasztó és borzalmas, illik a többi közé.

 - Én akkor dolgom végeztével szerintem el is megyek valamerre. - reménykedett benne, hogy a mondat végére kitalálja, merre is, de nem jött össze. Nincs kedve a Navinéba menni. Az nem jó, addigra visszavedlik normális sárga kisdiákba, és az olyan unalmas és fejfájdító állapot. Inkább megeszik egy egész tortát, az is illene a mai idióta és felelőtlen repertoárjába.

 - Jó kis este volt. - néz körbe gyorsan a teremben, ahol többé-kevésbé napirendre tértek felettük, de vannak emberek sugdosódó-pózban imitt-amott. Egy pillanatra őszintén sajnálja, hogy nem fordított a helyzet, és ő nem egy a megzavart társalgóbeliek közül, mert ebből olyan szép kombinálásokat lehetne végrehajtani egy arra alkalmas személlyel, hogy kívánni se lehetne jobbat. De hát most már mindegy.

 - Szép jó éjszakát. - néz a társára, szépen rá is mosolyog egyet, és akkor kilibben az ajtón, amit előzékenyen nyitva hagy maga után, mert meri feltételezni, hogy az auror se időzik sokat a teremben. Hát maximum de, és valakit megint felugraszt, hogy csukja be a rendetlen navinés után azt a szerencsétlen ajtót.

 - Öh... fogalmam sincs..? - néz kérdően és meglehetősen sandán a lányra, és persze rögtön ez az első mondat, amit csípőből kimond. Csak utána kezdi el számba venni, mi is a különbség a kettejük varázslata között. Hát, ahogy látja, a kézmozdulata jó. Erre mindig igyekszik ügyelni, mert frászt tud kapni ettől a mágusvilágos abszurditástól, hogy nem mindegy, hogyan mozgatod a faágat a kezedben. Vagy várjál, az az abszurdabb, hogy kimondasz egy szót, és a faágadból víz jön ki? Néha kicsit sírni szeretne, annyira szürreális ez az egész. Most is tudna használni egy kis pityergést, mert ez az este fogcsikorgatóan el lett rontva valahol. De ő képes felnőttként viselkedni, gondolja ő, és a felnőttként való viselkedés azt jelenti, hogy összeszedettek és kiegyensúlyozottak vagyunk, és tudjuk, mit kell tenni. Gondolja ő.

 - Nem, továbbra se tudom. - adja fel nyugodt hangon a hiábavaló próbálkozást, hogy rájöjjön, mit ront el rendszeresen. Ez, kérlek, elmélet és gondolkodást kíván, és attól mentse meg az Isten. Ő a gyakorlat híve. Pontosabban annak a híve, hogy egyszer csak sikerül, csak ne kelljen gondolkodni. Ennek szellemében nagy bátran megpróbálja még egyszer.

 - Aguamenti! - szól, és csuklót forgat, és lám. Nem, tényleg, ezt érdemes megnézni. Először csak csöpög, majd olyan, mint amikor beindul a csap, egyre sűrűbben csöpög, végül csordogál, végül újra csöpög, és ennyi volt. De legalább félig megtelt az a pohár, amit maga elé rakott, ha már az előzőt elhappolták előle. A tekintete szimplán csak annyit mond, hogy hát ez meg mi volt. Ja, meg annyit is, hogy végeredményben ha elmagyaráztad, el is mehetünk, mert máshol azért szívesebben lenne. Esetleg.

És akkor egy könyv repül neki. Felháborodottan felkiált, és örül, hogy nem dobol, mert akkor a tanára széket hajigálna felé, mindegy is. Kikéri magának, és éppen kikérné hangosan is, mikor bocsánatot kérnek, és ja, hogy időközben a másik már össze is pakolt? Teljesen meg tudja érteni, ő is menne már.

 - Jó'van. - morogja a könyv becsapódási helyét dörzsölgetve, nem jókedvűen. Arra csak futólag gondol, hogy bosszúból ő szimplán hozzávágja a másikhoz a saját tankönyvét, mert egyrészt esélye sincs, másrészt meg annál hamarabb mehetnek, ha nem csinál teljesen értelmetlen jelenetet. Nagyon durcásan nézve ő is pakolni kezd, és csak futólag pislant fel, mikor elköszönnek tőle. Jó lesz ide a morgás megint, úgyhogy morog valami nem kedveset a bajsza alatt.

 - Elsős. Minek nevekkel vacakolni, mi? - horkan fel aztán az ajtóban megint, mert ennél még a kutyát is szebben szólítják, aztán nagy elánnal becsapja az ajtót maga mögött, és eltrampol a házáig. Hát ez az este pont annyit ért, mintha nullával osztanánk. Teljesen felesleges volt, csak rontott a helyzeten.

Este van, este van, ki-ki nyugalomba. Ezzel nem is tud vitatkozni, ez így van, nem hiába ő a kedvenc költője. Ugyan így ilyentájt a nyugalom az ágyat szokta jelenteni a többségnek, de hát ő mostanában nem arról híres, hogy sokat alszik. A szobatársai megszokták, és ő is csinos kis rutint alakított ki magának az estéire, amiben még véletlenül se szerepel semmiféle tanulás. Pedig mondjuk nem ártana. Mindegy.

Ez a nevezetes rutin abból áll, hogy fel-felkeres portrékat és ott lézeng a környékükön. Ugye, milyen veszettül unalmasan hangzik? Pedig nem is az. Az az egy előnyük megvan, hogy nem háromdimenziósak, és mióta egyszer a kis navinés is közéjük keveredett a 2d-be, sokkal inkább rokonszenvezik velük. A portrék többsége nagyon jó társaság egy csendes típusú lánykának - hallgatni tud, és a legtöbb festmény mesélni szeretne. Nagyszerű esti elfoglaltság alvás helyett.

Ez a folyosó mondjuk nem a vidéki öregasszonyok vagy a kedves bácsik képeinek helye, pedig azokkal könnyű megtalálni a hangot. Itt szép, ékszeres dámák laknak, akikkel a lánynak, hiába töltött itt már vagy négy estét egyhuzamban, még nem sikerült beszélő viszonyt kialakítania. Annyit ért el mindössze, hogy időnként észreveszik - persze észrevenni eddig is észrevették őt, és egyszer-egyszer hallotta már, ahogy róla pletykálnak, miközben velük szemben ül az ablakpárkányon, nem nagyon szégyellik magukat ezek a festmények -, ami azt jelenti, hogy ki-ki vérmérséklete szerint csúnyán vagy cinkosan rápislog, illetve volt, aki intett is neki.

Haladás. Egyszer majd meg is szólítják majd, bízik benne. Addig viszont ő a ruhájukat nézegeti, ők meg róla költik a pletykákat. Ez így teljesen rendben van.

Ennél már csak úgy lehetne jobban eltöltenie az estét - az alváson kívül, ugyebár -, ha a szabad ég alatt bámulná a csillagokat. Majd legközelebb, de most, hogy így eszébe jutott a lehetőség, kicsit bánja, hogy az ékes-fényes dámákhoz jött. Szegények annyira zárt világban élnek, hogy majdnem lehetetlen nekik bárki mással szóba állni - és ha szóba is állnának, akkor se vele tennék. Mindegy is, most már itt van, és összességében nem panaszkodhat.

Akkor meg pláne nem, mikor feltűnik a másik is. Egy szó nélkül. A lányka nagyon hálás a szótlanságért - jó, hogy nem kell semmilyen udvariassági kört lefutni. Ez már majdnem hagyomány náluk, és hát a navinés ragaszkodik a hagyományokhoz.

 - Én leszek a fehérrel. - szólal meg mégis ő először, boldog mosollyal, miután lepattant a párkányról, hogy legyen hova tenni a táblát. Van is oka boldognak lenni, mert amúgy is ilyen kis pillanatokból áll az a híres-neves boldogság. Először is, Adam kitalálta a gondolatát, mert már régóta szeretett volna játszani egyet. De főleg, mert itt van - a lányka annyi mindennel tartozik már neki, hogy számolni se tudja. Ha problémája van, és azért időnként akad, egy csendestársra mindig számíthat. Ennél meg nem is kell több. Mondaná, hogy ha kell, ő is menne, de ilyet meg nem mondunk.

Ő valahogy úgy képzelte a jobb, megőrzésre szánt pillanatokat, hogy gyönyörű tavaszi nap lesz majd, valami erdőben, valami komoly, de érző szívű emberkével, aminek a végén valami szép bejelentés is lesz majd. Összességében tehát fogalma sem volt róla, hogy milyen lehet egy jó időszak. Mert úgy néz ki, az is lehet egy nagyon jó időszak, hogy egy párkányon ücsörögsz egy vámpírral, aki borzasztóan aranyos, mert a lába igenis leér a földre, és nem kalimpálhatja, mint ahogy azt egy ablakpárkányon szokás, és éppen sakkozni készültök. Ennyi. Ez egy ízelítő, mennyire különbözik majd az elképzelt meg a valós. Csak többnyire az elképzelt lesz a szebb, nem a valós.

Vissza a sakkhoz. Játsszuk azt, hogy azért vagyunk itt. Nem azért a valószínűtlenül lehetetlen dologért, hogy kicsit felejtsük a megszokott bundás-sáros-dzsungeles rémképeket meg azt, hogy minden addigi, saját magunkról felépített kép ripityára törött úgy nagyjából abban a pillanatban, hogy elkezdtük kántálni azt a szöveget, amit nem hajlandó lefordítani. És nem is csak azért, mert nem tudja lefordítani. Mindegy is. Itt vagyunk és sakkozunk. Annyira örül és annyira hálás, hogy az már sok. Itt a kastélyban nem nagyon számíthat senkire, mert ismerősei vannak, de barátai nem igazán. Illetve hát hogyne lenne, jól mattot is fog adni neki. Mindenesetre álmodozni szabad.

Fogja a jobb oldali, ló előtti parasztját, és kilép vele egyet. Van egy bevált kezdési sorrendje, most is azt csinálja. Ő ilyen kis kevésbé innovatív típus.

De van köztük fekete is! Egy kevés. Épp annyian vannak, hogy ne érezzék magukat egyedül. Mert az nem jó dolog. Hadd beszélgessék meg, mennyire jó a többinek odafönt a táblán, ahol éppen bekerítenék a következő áldozatot, az utolsó fehér bástyát. A bástya, ha tudna, nagyon mérgesen nézne, de a sakkfigurákon kívül, akiknek azért ez fontos, más nem kifejezetten érdeklődik túlságosan a játszma iránt. Semmi baj, kis bástya. A királynő majd jól fogad, ő is ott ücsörög a párkányon.

A kis navinés tudja, hogy egy csöpp esélye sem volt, már a kezdetekkor sem. Ez picit hasonlít a szigeti élményeihez, mert ott se volt semmi befolyása a történtekre, de most ugye itthon vagyunk. Mert időközben a kastély valami otthonszerűvé változott a számára - mennyit nyavalygott eleinte, hogy nem érzi itt jól magát. Na, azon a problémán már túllépett. Ha az ment, ezen is menni fog. Fel a fejjel, mondja magának, és feladja a bástyáját.

Miközben ráfintorog a bábura, körülnéz, hogy hogy vannak a képek. Ó, igen. A dámák figyelnek. Ez jelentheti azt is, hogy esetleg annyira érdekli majd őket ez a kis sakkparti, hogy holnap este esetleg megszólítják..? Fene se tudja, miért, de a kis navinés szeretné, ha ezek az úrihölgyek leereszkednének hozzá. Ha már hús-vér valójában nem született dámának, akkor legalább a festmények szintjén emelkedjen egy picit a ranglétrán, nem? Csak egy picit, mert sajnos így sem fog tudni szép ruhában, legyezők mögé bújkálva pletykálkodni, de hát nem kaphatunk meg mindent.

Egy kicsit megigazítja magát a párkányon, és sikerül egy kicsit visszafognia azt a fülig érő vigyort, ami hirtelen ki akart bújni belőle. A párkányt kisdiákokra tervezték, nem langaléta éjjeli lényekre, akik annyira nem illenek ide, mint kigyúrt apuka a homokozóba. De mivel az az apuka is szívesen sütögeti a homoktortát a gyerekkel, és ez a langaléta vámpír is szívesen játszik a kisdiákkal, az ember nem fennakad a szokatlan helyszínen, hanem mosolyog egyet. Amolyan jókedvűen, még akkor is, amikor már csak három parasztja, meg egy-egy lova és futója maradt.

Válaszul ránéz a királyra, aki szegény mozdulni se tud már, ilyen egy jó sakk-matt, majd szó nélkül elkezdi kezdő pozícióba pakolni a bábukat. Visszavágót kér. Már csak a király miatt is. Szegény annyira el van kámpicsorodva, hogy ilyen csúnyán legyőzték. Valószínűleg inkább a kis navinés képzelőereje nagy, mert ez nem varázskészlet, de mindegy. Azt persze nem ígérheti, hogy most győzelemre vezeti a királyt, de esély az van rá. Egy picike.

Két erőfeszítés között, hogy most megőrizze a királynőjét, átfut az agyán, hogy ezt a sakkpartit jól el kell raknia az emlékei közé. Teljesen biztos benne, hogy ilyen még egyszer nem lesz. Pontosabban szólva, olyasvalaki nem lesz, aki szó nélkül leülne vele játszani, mert tudja, hogy a navinés kicsit szétesett. Amennyire ő látja a jövőjét - ami ebben az iskolában sosincs kőbe vésve, itt minden képes megtörténni -, ott maximum olyan barátai lesznek majd, akikkel csúnyán ki lehet beszélni mindenkit. Ami nem egy rossz dolog, ha a morális oldalát nem nézzük a dolognak, de jellemzően olyan ismerősökkel szokás pletykálkodni, akikre nagyon nem lehet támaszkodni. Hiszen pletyálkodik. Ha elmondod neki a problémádat, másnap az utcán visszahallod. Erősen kiszínezve, persze.

Nem mintha nem ezért ücsörögne pont a dámák képe körül, akik hírhedetten szeretnek mások életében turkálni, de azért ez kicsit más. A navinés gyaró, és szereti a szép ruhkat, meg azt is, aki viseli, és ha a szép ruhás hölgyek csak egyszer ránéznének, már attól is jobban érezné magát. Nem, nem jobban, inkább pökhendien és úgy, mintha ő nem is hétköznapi halandó lenne. Mint mondtam, a kis navinés gyarló.

És fejlődőképes, mert megbosszulta a fehér bástya múltkori sérelmét. Kis sunyin leüt egy fekete bástyát, amit feltételezi, hogy nem véletlenül hagytak ott esetleg őrizetlenül, de a végeredmény attól még az, hogy immár nem csak fekete parasztok pislognak fel a táblára a párkányról.

Ez már így megy. Ha az ember megszokja, ami nem is olyan egyszerű dolog, hogy körülötte jóformán minden mozog, talán csak a fal nem, akkor elkezd olyat is élettel felruházni, amiben addig nem volt egy szemnyi sem. Elvégre ők itt varázslók. Ha nagyon akarják, talán elérhetik, hogy a figurák is érezzenek. Bár ez kétélű dolog, mert a vesztes csapat nem fog ennek örülni...

Amíg a másik lépésére vár, nekidönti a fejét a falnak, és behunyja a szemét. Egy kicsit azért is, hogy ne lássa, ahogy csúfosan megverik, de egy kicsit azért is, mert álmos. Annyira pedig még nincs, hogy aludni merjen. Az eszével tudja, hogy nem fogja magát az erdőben találni, ha felébred, de ő híresen nem az eszével gondolkozik, hiszen nincs abból neki sok. Inkább leskelődik a félig kinyitott szemével, és elkapja, ahogy a dáma integet. Hát ejnye. Adam elviszi előle álmai nőjét. Mármint, hát.. Neki nem kell megdolgoznia a figyelemért, az biztos, míg a navinés hiába is pedálozik, senki nem veszi észre. Úgy általában, nem feltétlenül festett dámák portréjáról beszélve. És habár ez úy öszességében nem esik jól a lánykának, kezdi elfogadni a helyzetet. Még egy kis idő, és ki is használja majd ezt a jellegtelenséget. Remélhetőleg kreatívan és legálisan.

És már megint jól elkalapálták a pályán. Ránéz a királyra, valahogy úgy, hogy hát ez van, ezt kell megszokni, majd társára esik a pillantása, aki úgy néz rá, hogy arra muszáj felnevetnie. Mint aki teljesen véletlenül adott neki erőfeszítés nélkül mattot. Mint aki sosem tudna ártani egy légynek sem, a kis navinés kettőbe törése pedig egyenesen lehetetlen volna számára. Ez nyűgözi ám le igazán a lánykát; hogy a másik probléma nélkül csinálhatna vele bármit, de eszében sincs. Világos pillanataiban mindig megijed attól, hogy ki is voltaképpen a barátja, de tudja, hogy nem kell félnie tőle. És ez annyira furcsa és kifordított helyzet, hogy őszintén csodálja Adam-et. Aki képes uralkodni magán. A lány arra se képes, hogy vizsgák előtt legalább a kézremegését fékezze, nemhogy az alaptermészetét. Ami, mint a szigeten történtek bizonyítják, nem éppen az a semmire se jó állott víz, mint ő korábban gondolta, hanem az egészséges erőszak is ott van benne. Mindegy is.

Már csakazértis felállítja a táblát, még egy partira. Ő is meg a fehér figurák is tudják, hogyan fog végződni a játszma, de a bábukon egészséges versenyszellemet vél felfedezni, magában meg azt a vágyat, hogy egy picit még maradhasson itt a szortyogó festmények adta alapzajban, ezen a kellemesen hűvös párkányon a társával. A kezelés részén már túl vannak a dolognak, nem kell helyrerakni; innentől magának kell lerendeznie a dolgait. És le is fogja. Érzi magában hozzá az erőt. Akármilyen nevetségesen is hangozzék ez így.

Ez az egész rettenettesen szürreális. Nem kifejezetten a sakkparti, hanem ez az egész akármi kettejük között. Normális, józan ember nem barátkozik, mit barátkozik, hagyatkozik rá egy nála összehasonlíthatatlanul tapasztaltabb és veszélyesebb vámpírra. Mármint, ezt gondolta volna ő, ha gondolt volna ilyesmire, mielőtt az iskolába került volna. Most meg itt állítgatja sorba a leütött bábuit egy vámpírral, aki jóformán az egyedüli olyan lény, aki nem vár el tőle semmit, és csak ad. Na, ezért volt olyan nehéz a beszokás a kastélyba. Minden addigi, amit addig tudott, fogta magát és jól fejreállt. Ugyan most se tiszta még a helyzet, és nem is gondolja úgy, hogy valaha is fennakadás nélkül mozogna majd a varázsvilágban, de lényegesen többet tud erről a másik világról, meg ami fontosabb, saját magáról is.

Így van, nem értik meg. A legtöbb ember nagyjából tudja, mit tehet meg, mire van joga. Pontosan tudja abban az egyáltalán nem ritka esetben, mikor átlépi ezeket a láthatatlan határvonalakat. Adam nem kizárólag azért különbözik az emberektől, mert nem ember; az évszázadok alatt kifejlesztette a saját szabályait, amik köszönőviszonyban sincsenek az emberekéivel. Nem is feltétlenül azért veszélyes, mert az, aki, de persze azért is; annyira gyökeresen máshogy gondolkozik, hogy kevesen értik meg a logikáját. A kis navinés semmiképpen sem fogja. Ő annyit érzékel, hogy Adam mindattól különbözik, amit ő valaha is ismert - és ezt kiterjeszthetjük talán a jövőre nézve is. Hogy aztán ez a különbözés a navinésre nézve milyen hatással van, az más tészta.

Ő igényli a figyelmet. Hiába mondogatja magának, hogy nem, ami ugye egyfajta beletörődés akar lenni abba, hogy soha senki nem veszi észre. Ember, még pontosabban tizenöt éves lány; ebben az életkorban még inkább kell a figyelem. Az is jellemformáló erő, ha van, az is, ha nincs. Nála többnyire nincs. Ő képtelen lenne úgy lavírozni, mint az, aki most adott sakkot a királyának; ő vállalná azt, ha valaki rátelepedne, mert az is sokkal, de sokkal több, mint amit általában kap. Őt nagyon nehéz lenne - bár nem lenne lehetetlen - önálló személyiségnek nevelni; túlságosan függ a többiektől. Nincs meg benne se az önálló akarat, se a megfelelő ész, se a talpraesettség. Könnyű hajlítgatni, és elég rossz dolog, hogy ő ezt mind pontosan érzi. Tudni, hogy mire vagy képes, veszettül rossz dolog. Mert akkor pontosan látod, hogy mire nem vagy képes.

Egyrészt nagyon örül, persze, hogy valaki, pláne egy ilyen kivételes személyiség, mint a sakkpartnere, önszántából észreveszi. Másrészt ilyenkor szembesül is azzal, hogy a másik a teljes ellentéte, az a sok minden, ami ő soha nem lehet. És furcsa módon ez mindig egy picit helyrerakja. Olyan illúziókat ad neki, hogy azzal kell dolgoznia, amije van; ki kell használnia a jellegtelenségét, a félvérűségét, a nyitottabb világlátását. Persze hamar rájön, hogy ezzel semmire se megy, de ezek a találkozások ideig-óráig adnak neki valamiféle öntudatot. Sok kicsi pedig sokra megy. Egyszer talán oda is eljut, hogy nem ácsingózik mindenféle után, hanem kezd valamit magával. Valahogy úgy, ahogy Adamnek már sikerült.

Úgy néz ki, negyedszerre már nem fogják megverni. A fehér király már nagyon fáradtnak tűnik szegény, nem könnyű méltóságteljesen viselni a négyszeri porba döngölést, legalábbis taktikai szinten. A lányka nagyon úgy érzi, hogy a királynő pörölni fog vele, elég jogtalanul, de mivel ez még mindig nem varázskészlet, a kis navinés azt érez, amit akar.

Éppen fogná szegény királyt, akit eléggé megkedvelt az elmúlt órában - ő már csak ilyen, a veszteseket szereti -, mikor Adam a semmiből megfogja a kezét. Nagyon úgy hangzik, de nem volt ebben a mondatban irónia meg szarkazmus. Tagadhatatlanul egy váratlan gesztus volt, de nincs vele semmi baj. Leszámítva azt, hogy a másik keze hideg. Jól mondtad, ráér majd akkor is zavarban lenni meg szégyellni magát saját maga miatt, mikor egyedül van.

Egy félig mosoly-félig fintor hibriddel búcsúzik a távolodó sakkpartnertől, aztán miután megtárgyalta az elmúlt estét a padlóval, felsóhajt egyet, integet az alvó portréknak, és nyugtázva, hogy még mindig borzasztóan sok idő van reggelig, elindul a hálóterme felé. A fene se tudja, a végén még önszántából aludni is fog. És álmában ő fog majd jól mattot adni.