Tizenötödike van. Október idusa, jeles nap, ahogy az összes többi tizenötödike is. Legyen tél vagy nyár, hétfő vagy vasárnap, ezen a napon minden hónapban megbízhatóan jön az Edictum.
A szüleim, ahogy annak idején a bátyáimnak, most nekem fizetnek rá elő. Ha kiolvastam, haza is szoktam küldeni nekik az újságot, hadd nosztalgiázzanak.
Én már kiterítettem magam előtt a sajátomat, amit a levegőben sikerült elkapnom, ugyanis résen voltam. A postabaglyoknak köszönhetően a nálam kevésbé szerencsésebbeknek ezekben a pillanatokban épp a müzlijükbe, rántottájukba vagy a varangyukra esik a magazin, mások épp halásszák ki töklevükből, vagy választják el a lekváros pirítósuktól saját számukat.
Egy éve gyakorolt mozdulattal lapozom fel először is a rejtvénysarkot, előveszem az erre a célra már előkészített tollat, és nekiállok a havi fejtörőnek. Most éppen "keresd meg az öt különbséget" a menü, ami az abszolút kedvencem, úgyhogy lelkesen vetem bele magam.
Már megvan négy különbség, amikor először eszembe jut, hogy a császármorzsám nem fogy. Jobb kezemmel kanalazok, a ballal keresem az utolsó gyanús részletet, de az csak nem akar meglenni.
- Hunor! - hallom ki a nevem a reggelizők egyenletes zajából. Felnézek. - Hunor, hatodik oldal!
Navinés haverom szólt, felém fordulva az újságot lobogtatja. Az ötödik töknek még várnia kell, gyanútlanul lapozok a mondott cikkhez. "Ki tudja már, ki kivel van!" a címe.
Az első három bekezdésben igazából nincs semmi érdekes. Pár prefektusról van szó és olyan más diákokról és felnőttekről, akiket nem ismerek. Lehet, nem hatodik, hanem tizenhatodik oldalt mondott? - rágom a baracklekváros falatot unottan.
Épp tovább akarok lapozni, amikor megakad a szemem az utolsó bekezdés első két szaván. Az én nevem!
Olyan gyorsan próbálom átfutni a sorokat, hogy egy szót sem értek belőlük, úgyhogy kénytelen vagyok lenyugodva újrakezdeni az egészet.
...
Mi?
A császármorzsa a kanalamról apró szemekben az ölembe potyog. Lassan felnézek, igyekszem elkerülni a rám szegeződő pillantásokat - ha egyáltalán vannak -, és inkább megtalálni Palotás Polliét.
A szüleim, ahogy annak idején a bátyáimnak, most nekem fizetnek rá elő. Ha kiolvastam, haza is szoktam küldeni nekik az újságot, hadd nosztalgiázzanak.
Én már kiterítettem magam előtt a sajátomat, amit a levegőben sikerült elkapnom, ugyanis résen voltam. A postabaglyoknak köszönhetően a nálam kevésbé szerencsésebbeknek ezekben a pillanatokban épp a müzlijükbe, rántottájukba vagy a varangyukra esik a magazin, mások épp halásszák ki töklevükből, vagy választják el a lekváros pirítósuktól saját számukat.
Egy éve gyakorolt mozdulattal lapozom fel először is a rejtvénysarkot, előveszem az erre a célra már előkészített tollat, és nekiállok a havi fejtörőnek. Most éppen "keresd meg az öt különbséget" a menü, ami az abszolút kedvencem, úgyhogy lelkesen vetem bele magam.
Már megvan négy különbség, amikor először eszembe jut, hogy a császármorzsám nem fogy. Jobb kezemmel kanalazok, a ballal keresem az utolsó gyanús részletet, de az csak nem akar meglenni.
- Hunor! - hallom ki a nevem a reggelizők egyenletes zajából. Felnézek. - Hunor, hatodik oldal!
Navinés haverom szólt, felém fordulva az újságot lobogtatja. Az ötödik töknek még várnia kell, gyanútlanul lapozok a mondott cikkhez. "Ki tudja már, ki kivel van!" a címe.
Az első három bekezdésben igazából nincs semmi érdekes. Pár prefektusról van szó és olyan más diákokról és felnőttekről, akiket nem ismerek. Lehet, nem hatodik, hanem tizenhatodik oldalt mondott? - rágom a baracklekváros falatot unottan.
Épp tovább akarok lapozni, amikor megakad a szemem az utolsó bekezdés első két szaván. Az én nevem!
Olyan gyorsan próbálom átfutni a sorokat, hogy egy szót sem értek belőlük, úgyhogy kénytelen vagyok lenyugodva újrakezdeni az egészet.
...
Mi?
A császármorzsa a kanalamról apró szemekben az ölembe potyog. Lassan felnézek, igyekszem elkerülni a rám szegeződő pillantásokat - ha egyáltalán vannak -, és inkább megtalálni Palotás Polliét.