---

Vannak a vicces ötletek, a kissé borongósak, na meg az igazi hülye ötletek. De én kedves akartam lenni, első sorban. Vizsgák mennek, a végén járunk, mindenki vagy feszült még, vagy épp arra eszmél, hogy elájult, vagy akármi. Egy kész időzített bomba a suli, persze, nem szó szerint, ki se merem mondani, mert a robbantás azóta a levitás balhé óta igencsak ingoványos talaj. Na de hol is tartottam? Ja, kedvesség!
Kriptahangulatot kívánok, kívántam elűzni, mivel legjobb számításaim szerint jelenleg már nem vizsgázik a kutya sem, megvolt az utolsó nap, utolsó hajrá és az utolsó könnyek. Én a végére már egész pozitívan éltem meg a dolgot, még ha az eredmény nem is lesz az, annyira nem, mint ami lehetne, de mégis, rosszabbra számítottam. Talán ezért vagyok ilyen merész? Vagy mondjuk úgy, hogy pozitív?
A fene tudja.
- Ezt nem egészen így gondoltam... - dörmögöm magam elé, a folyosón állva. Hogy mit tettem? Elsőnek arra gondoltam, hogy kidíszítem a folyosót, mint karácsonykor, csak nem tudok előbűvölni semmi dekorációt. Szórólapot is oszthattam volna, de egy pillanatig még szerettem volna muffinokat is sütni, csak épp nem tudok. És akkor döntöttem a zene mellett. Azt tudom, hogy semmi elektromos kütyü nem működik itt, olyan könnyen, de volt egy ilyen... nos, magnetofon? Megafon? Mindegy. Zenél. Nem könnyű darab, de kihoztam ide, minden erőmmel és lopakodási tehetségemmel. Csak egy kis hangerő hiányzott róla, a kellemes muzsika pedig elöntötte volna a kastély ezen szárnyát, lett volna egy kis tánc, meg ha valaki hoz, kaja, és estére minden elfelejtődik. Délután van, a diákok élednek, fellélegeznek, a lábam előtt a kis zenemasina, és csak üvölt és üvölt, kellemesebbnél kellemesebb dallamokat, és talán nem épp a legjobbakat.
- Ezt nagyon nem így gondoltam – próbálnám elhallgattatni, de nem megy. Lehet, hogy így védekezik az ellen, hogy kihoztam? Vagy talán... Ohh, remek. Annyira izgulhattam, hogy sikerült „kisütni” és most várhatok, míg ideér valaki, aki jól... Aki nem élvezi. Körbetekintek, és az első kétlábú élőlény, diák felé kiabáltam.
- Segítenél, légyszi?! - és akkor színészkedjünk kicsit. Nem én voltam kártya.

---

Számoljunk el tízig, ami alatt egy fújással adjuk ki a felesleges levegőt és feszültséget. Nem tart hosszú ideig, talán valamikor hasznos is, de nem most. Mármint, igazából nem vagyok annyi para, nem mindig akarok megveszni és hajat tépve ordítani. Végül is, én akartam muzsikát a folyosóra, csak nem úgy sikerült, ahogy azt elterveztem. Lehetne rosszabb is, azt tudom jól, elvégre, legalább nem ugrál. Első pánik után hallgatva a dolgot, újratervezek. Ameddig nem jön ide egy tanár sem vagy prefektus, nincs gond. Nem? A büntetésekkel valóban nincs, nem félek annyira tőle, mint mondjuk a vizsgáktól, úgy láttam, eddig semmi olyat nem adtak senkinek, amibe belehalt. Nincsenek láncok, korbácsok, vagy bármi más rosszaságok. De ha tévedek...
- Mmmmmh – egyenesedek fel végül, és az érkezőre pillantok. - Menő a hajad! - ez az első, amit ki tudok bökni a szokatlan színválasztást észlelve. Nem ítélek el semmit sem, még ha nem is akarnék ilyet magamnak, máson viszont abszolút nem zavar. Sőt. Egyre jobban divat, meg minden. Most viszont az ordító kisdoboz a lényeg. Ugye?
- Hát, az, hogy valaki hozzányúlt. Egy kicsi extra hangerőre vágyhatott és... ez lett belőle – pedig mindent úgy csináltam, ahogy kell, kellett volna, csak hát ez van akkor, ha valaki új dologgal próbálkozik, vagy olyasmivel, ami nem az ő szintjét üti. Azaz, hogy többre vágytam, mint kellett volna. Ehm...
- Eddig is folyamatosan zenélt, el van bűvölve, csak... nem ilyen hangosan. Te tudsz valamit, vagy hagyjuk itt és tegyünk úgy, mintha nem is látnánk? - mert hallani ezt még a holtak is hallják. Jó, nem olyan vészes, de így, hogy visszapattan a falakról a hang...

---

Tanácstalanul vakarom csak fejemet egyelőre, ebben ennyi volt csak, úgy néz ki. Mármint az ötletek között a megoldásnak. Hát, vannak ilyen napok, amikor minden nehezebb, mint aminek kinéz. Vagy épp lehetetlen. Kezemet leengedve, aprót sóhajtva nézek le a zenecsodára, amely nem akarja az igazat. Jó, tudom, ez az én saram, én akartam, no de nem egészen így. Igazából, valahol örülnöm kellene, csak épp, ha valamit szeretnék és nem úgy jön össze, még manapság is hajlamos vagyok erre, hogy elkezdem lógatni az orrom. Itt vagyok egy tanévnyi ideje, és hogy mit fejlődtem? Azért akadnak olyanok, amiket mosolyogva tudnék sorolni, de kevesebb, mint amit elhallgatok. Szóval, ezért is jó a srác érdekes színű haja, ami legalább egy időre eltereli az ember gondolatait. Lehet, hogy megleptem azzal, hogy dicsértem, nem leszóltam? Érdekes lenne, de tudom milyenek az emberek nagy része és az tök mindegy, hogy mágus vagy épp nem. Ott vannak a neten is, amikor látok egy olyan képet, ahol az embernek épp színes a haja. A csajokat – persze csak ha szépek -, agyondicsérik, a srácokat meg jól leszólják. Szóval, ja, és akkor még a finom kommenteket olvastam.
- Áhh, akkor... ha nagyon idegesítő lesz, kidobjuk az ablakon – mert ez totál egyszerű megoldás, már nem azért. Igen, ami rossz, azt ott kell kidobni. Nem, ezt nem gondoltam ilyen komolyan, de az, hogy menjünk egy felnőttért és vele oldassuk meg, már nem tűnt annyira vagány megoldásnak. Igazából, folyton ezen viaskodom. Ki érti ezt?
- Szia Moon! Én Elijah vagyok – én viszont kezet nyújtanék, csak épp ő hajol meg. Kicsit sután pislogok rá, majd aztán dereng fel valami arról, hogy az ázsiai környéken ez a szokás. Nem, nem vagyok rasszista, egyszerűen csak felszínesek az ismereteim.
- Öhm, bocsi – engedem le a kezem és egy kicsit ügyetlen meghajlást mutatok be, valahogy úgy, mint ő. Vagy valami olyasmi. Aztán ismét lepillantok a zenedobozra és rámordulok, mint egy bolhás kutya.
- Akkor legalább valami szépet is játszhatnál! - a folyosó is éled, szóval, ideje lesz okkosban gondolkodni.

---

- Ihh! Azt kéne még csak... - elképzeli, mit jelent a még csúnyább. Hát, van egy pár káromkodós zene, amik még nekem is soknak számítanak, pedig néha-néha el tudom magam szólni cifrán, de azok... Na azt inkább tényleg ne. Szerintem, akármennyire is szeretek zenét hallgatni mindenféle stílusban, ritka alpárinak számítanak, és szerencsére anyáéknak nem kell azon aggódnia, hogy ilyenekkel borzolom a kedélyeket. Lehet ettől nem leszek majd menő a későbbiekben, de egye a fene. Vállalom!
- Szerintem meg... szerintem nem megfelelően állították be, vagy elromlott. Volt egy magnóm, még apa kapta kicsinek, és annak is egy idő után elromlott a tekerője és csak hangosan szólt, hiába állítgattad. Lehet ennek is valami ilyesmi lehet – bár nem hiszem, hogy ezen lenne ilyen gomb, itt minden mágiával van csinálva, semmi sem egyszerű, semmit sem lehet szinte csak úgy megoldani. Nem bánt a dolog és nem is bosszant, csak mivel nekem sok dolog még tényleg értelmetlen meg fura, így aztán semmivel sem tudok egyelőre mit kezdeni. Nem baj, még csak az első évem ez, ebben a világban, ebben az iskolában, bőven lesz rá időm, legalább azt megtanulni, hogy hogyan hallgattassak el hangos gramofonokat. Vagy reptessek magamhoz dolgokat, amikor lusta vagyok. Az a másik, amit mindenképp szeretnék megtanulni. Tök béna, nem? Mások a menő átkok meg bűbájok miatt izgulnak és tepernek előre, én meg csak azt akarom kibekkelni, amikor lusta vagyok felkelni valamiért. Nevetni támad kedvem, de lenyelem. Nem mutatna most jól.
- Itt élünk egy ideje, de amúgy Belgiumból. És te? Neked még különlegesebb neved van, mint nekem, nem csak a hajad – keleti, de hogy mennyire, azt én nem tudhatom. Ebben apa a jó, ő utazik rengeteget, és igazából én is annak akartam készülni. Mármint, sok ötletem volt, tippem, de én is utazni kívántam a legjobban, mert amikor nyaralni megyünk ide-oda, azt tökre élvezem. Csak ez a mágia dolog most elég erősen beleköpött a levesbe. Ajh.
- Hát, mert nem akarok tiszteletlen lenni, mert te nem kézfogós vagy vagy bármi. Nem tudom amúgy, megszokásból – főleg, ha valamit elrontok, leverek, vagy bármi történik vele. Berögződés. - Ha itt hagyjuk ezt a vacakot, nagy gáz lesz belőle?

---

Egyszerűbb lett volna ott hagyni, ahol találtam. De úgy néz ki, annyi szerencsém csak van, hogy nem kenem egyből magamra. Igazából, tényleg nem az én művem ez. Már akkor is szólt, amikor megtaláltam, folyamatosan zenélt, így ezt nem én tettem vele. Sőt, láttam olyat is, hogy valaki beleszólt, és azt a muzsikát játszotta! Lehet csak tévedek, és ilyen nincs, és csak totálisan félreértettem az egészet. Lehet nem. Azonban én már kértem sok mindenre, abban a pár pillanatban, amikor még egyedül voltam, de fennállt a probléma. A beste nem hallgat rám, ilyen egyszerű. Bár nem is csodálkozom, múltkor a lépcső gondolt egyet, aztán meg az a titkos folyosó váltott egyirányú utacskává.
- Mmmm – húzom vissza magam ide, a folyosóra, mivel most nem az a gond, hogy merre nem tudok menni. A zene nem hallgatott el, odébb léptünk, de attól még hangosan kell beszélni. És akik elhaladnak erre, azok bizony furán néznek ránk. Aha, tuti belekeverik a srácot is, amit nem akartam. Utólag is bocsi. - Nekem igen, de Magyarország is. Más mindkettő és ez a jó, mindegyiknek megvan a maga szépsége. Szóval, ha nem a városokat nézzük, hanem vidéket, talán odakint szebb – emlékszem vissza a kirándulásokra, vagy épp csak amikor átutaztunk egyik városból a másikba. Itt is tettünk ilyet, itt a falvak kicsit furák és lepukkantak, de volt nagyon szép is. De hol nincs ilyen? - Aaaa, olyan messziről! Apa hozott onnan pár dolgot, amikor ott volt, hűtőmágnest meg furi édességeket. Ja meg fotókat. Mikor jöttetek ide? - megvan még a lelki szemeim előtt apa beszámolója, de nem sokat repült arra, helyettesített, amikor sztrájkoltak a pilóták vagy egyszerűen kevesen voltak. Aztán lehet megy még arra, nem tudom. Sokat utazik, mint mindig, de már megszoktuk anyuval.
- Hát nem, de ahány ország, annyi szokás. Van ahol ölelkezni kell, meg ilyenek. Szerintem itt ilyen fura dolgok nincsenek, a kézfogás meg olyan... nemzetközi – vonom meg a vállam, hogy én ezekbe nem mentem bele. Köszönök ha kell és kész. - Akkor menjünk egyelőre oda, aaaa... falhoz. Ott nem süketülünk meg. Persze ha van kedved. Van nálam pár cukor, ha kérsz. Kárpótlásul a hangzavarért.

---

- Mondjuk, igazából itt is. Volt az a... zizi vagy micsoda, meg az a másik, az a fagyi, amiben az a nagyon rossz ízű krém van, nem a rendes fagyi. Háh. Kinek mi számít annak, az a savanyú valami egészen jó volt, meg is ettem mindet. Elég hamar – emlékezem vissza arra, amikor megjött a kis csomag és felfedeztem. Meg aztán ahogy fájt végül a hasam tőle, mert túl sok volt és tömény. Na mindegy is, nem zavar a dolog, most is simán csinálok ilyeneket, mindenki csinál ilyeneket, ebben nincs különlegesség. Egy rakat gyerek, és a legtöbb szeret enni is. Én biztosan. - Tarisznyarák? Hű... ez már kicsit tényleg annak is hangzik. De apa valami banánosat hozott. Életemben nem ettem olyan furát, pedig én ettem abból a nagyon erősből is már. Meg van az a fura ropi is, nem? - ha már beszélünk, akkor érdeklődöm, mert miért ne. Nem vagyok olyan, aki csak imitálja, hogy nyit a másik felé, nem akarok olyan lenni. Lehet nem a legjobb ez sem, viszont én vagyok, teljesen. Még ha emiatt furának is tartanak páran, vagy idegesítőnek. Abból nem volt sok, de akadt, csak nem bántott meg. Azt nehéz.
- Akkor az sem most volt, mi olyan négy éve, vagyis mindjárt öt. De előtte is jártunk erre néha, nyaralni. Anya szereti a Balatont és a virágkarnevált, amikor tudtunk, eljöttünk nyáron. És aközben tanulgattam a nyelvet. De te ugye többet tudsz a nyelvről, mint én – nekem szóban erősebb, mint írásban elv érvényesül, majd elkopik, ha gyakorlom. Lesz rá időm. Addig is, ha már felajánlottam, odébb is lépkedem, el attól a hangos vacaktól, és felszusszanok. Itt egy fokkal jobb, mivel ennek a nagy folyosónak az akusztikája tök fura, csak keresni kell a jó helyet.
- Senkinek nincsen, szerencsére amúgy nem zajos iskola ez – veszem elő az emlegetett cukorkát és nyújtom felé. Savanyú, alig édes de mégse kellemetlen. A kedvencem. - Kérsz akkor?

---

- Ööö... igen! Pontosan az, a színes rizs. De inkább csak a fogadba ragad bele – főleg, ha lyukas is, mint az én bal hátsóm, akkor roppant kellemetlen. Jó a fogorvosunk, szerencsére, ez olyan apás dolog, ő intézte, mert neki is ő csinál mindent, mi meg mentünk oda. Nem is kell félni tőle, a legtöbben azt teszik, de nekem már odakint se kellett gügyögnie a dokinak, mikor kisebb voltam. Persze, féltem, hogy fájni fog, de ennyi, attól még nem csaptam ki a hisztit. Másik orvosoktól se tettem vagy teszem, ez valami fura dolog lehet velem, mert a legtöbben mindkettőtől irtóznak, én meg önként mentem a hóhér karjaiba – ahogy emlegették.
- Egeeen, az. Én olyan lelkes voltam, amikor kaptam a Mikulás csomagban és szomorú voltam napokig, hogy nem olyan.. mint az igazi. Ez illúzióromboló valahol – csóválom a fejem, mintha a világ hatalmas dolga okozott volna ekkora csalódást, nem pedig valami édesség. Persze, nekem nem is kell még tőzsdével meg politikával foglalkozni, ez legyen egyelőre a suli mellett a legnagyobb gondom, hogy amit eszek, az nem ízlik. - Nem tudom, hogy csokis volt-e, de annyira nem vészesen. Ha túl édes valami, nem eszem meg, de ez sós is volt így elment. Megmutatnám képről, meg lefotóztam őket, csak épp itt nem működik semmi és nem is hoztam elektromos kütyüt. Azért kár, vagy te... nem élsz ilyenekkel? - hallottam már arról, hogy sokan még a létezését sem nagyon ismerik még egy telefonnak sem, így jobb, ha úgy világít rá az ember, meg én is, hogy tudom, ki mennyire van ebben képben. Nem elítélésképp, még ha nekem ez nagyon fura és hihetetlen, csak azért, hogy ne égessem be magamat. Jobban.
- Menjetek el egyszer, ha tudtok. Én azt hittem tök béna meg lányos dolog, de például csináltak olyan kocsit, amin dínó volt, vagy épp valami szuperhős. És nem is látszik, hogy virágból van – meg persze van még rakat más program is, de nem most adom elő, meg nem is emlékszem mindre. A cukrot végül odanyújtom, majd bekapok egyet magam is. - Igen, én is szeretem. Nem olyan kavicsos, mint a tenger és nem is hideg, mármint, amikor nyár van. Csak mindig nagyon sok az ember és hangosak. Deeee.. a lángos finom! És... - visszatekintek a gramofon irányába. Kicsit elhalkult, vagy csak rosszul hallom. - Ó, lehet lemerül..

---

- Nekem nem jött be, de nem vagyunk egyformák – szerencsére. Mármint ne értsen félre senki, nekem nincs gondom a sráccal, azzal lenne, ha mindenki, minden egyes embernek ugyan azt kellene szeretni. Jó, akkor nem tudnám, hogy létezik más, de... de jó se lenne. Így a legjobb, annyi szent. A változatosság jó, csak akkor felesleges, amikor finom az ebéd és hetekig enném, vagy egy zene annyira leköt, hogy újra és újra csak azt játszom le.
- Óóóó! Én is az vagyok! Az én apukám pilóta, ezért utazik sokat és hallok sokat a helyekről, ahova jár. Azt hittem ide nem járnak sokan a mugliszületésűek közül. De azért tök jó, hogy nem vagyok egyedül! - mert hát honnan a fenéből tudjam én azt, ki merről jött ugyebár. Nem látok bele senki fejébe sem, és nem illik ezt kérdezni se, azt már megtanultam, mármint az eddigi életem során. Vannak kérdések, amik érdekelnek, de nem illik kimondani. Nők súlya, kora, meg hogy mennyi az annyi, apa mondogatott pár ilyet. Pasiknál annyi nincs, azonban úgy logikázom, ez is az lehet.
- Szeretem őket, igen. Meg igazából sok mindent nézek, amit persze lehet. Nem engedik nagyon a korhatáros dolgokat, pedig láttam már véres filmet. Meg olyat is, amiben volt meztelen nő, de azt anya nem tudja. Szóóóval... én is bírom, igen. Őt mondjuk nem ismerem, én inkább a Marvel féle hősöket szeretem mostanság, előtte meg... meséket néztem – nevetem el magam, mert gyerekként meséket néztem, most ezeket, meg Star Wars, aztán majd jönnek az akciófilmek meg a sport. Meg bármi. Igazából, a horrorfilmek érdekelnek, azok az igazi ijesztő filmek, csak még az eléggé messze van, és bár van kísértés, egyelőre jó gyerek voltam. - Hasonlít a neve Aquaman-re, ő is nagyon jó. Kár, hogy nem tudunk kimenni moziba – ezt sajnálom, hogy nincs a faluba és ami lenne az nagyon messze van innen. De majd bepótlom nyáron, mire való az internet.
- Nem a tortába szoktak arcot nyomni? Bár... végül is – képzelem el, milyen lehet egy jó sajtos és tejfölös arcpakolás. Aztán hopp, már fel is ültem az ablakpárkányra, kényelmesebb, mint ácsorogni. És ha tényleg abbamarad a zene, akkor könnyen vissza tudom majd vinni azt a vacakot. Csak kell egy kis idő még. - És amúgy neked nem volt fura? Mármint, amikor megtudtad, hogy ez a világ létezik, meg minden.

---

- Hát most én is így vagyok vele, mármint, lehet, hogy találkoztam másokkal is, csak nem tudok róla – mert hát tényleg nincs ez senkire sem ráírva. Így egyszerűbb lenne, de inkább maradjunk annál, amikor már a beszélgetés maga terelődik oda és könnyebb. Úgy néz ki, mások is átélték azt, amit mi is, és persze ezzel nincs semmi gond, egy percig se hittem, hogy ezzel egyedül csak én vagyok így, elképzeltem, hogy akadt-e már olyan, aki partvissal kergette ki azt, aki segíteni akart nekik, vagy épp a rosszabb fajtát, aki a gyereket üldözte el, mert ilyennel nem tud és nem is akar mit kezdeni. Ó, én tudom, hogy az átlagban élek. De ez a kényelmes.
- A vonatokon? Miért, mi volt ott? Valami szörny vagy... na mindegy is. Én úgy vagyok vele, hogy az csak film, nem lesz belőle semmi gáz. Ki nem mászik a tévéből, nem lesz valóságos, vagyis akadhat olyan, ami még sikerülhetne is, viszont nem. Szóval, ne aggódj, nem lesz gáz a vonaton se! - nem azt mondom, hogy csak azt nézzen vagy egyáltalán nézzen, hanem inkább, hogy ne rettegjen alaptalanul. Én megpróbálom, bár, őszintén nem vagyok mestere, mert alig láttam ilyeneket és abból sem a legvészesebbeket, mégis, egyszerűbb azt mutatni, hogy rám hallgathat, mert értek hozzá és értem hogyan működik. Meg miért ne. - Ühüüm, ilyesmiket bámulok én otthon. Idebent meg olvasni szoktam. Most Stephen King-et olvasok, ő is jó ijesztő könyveket ír! - legalább a könyvek működnek idebent és nem csak az van, amiket a könyvtárba halmoztak fel. Ezek anya könyvei, neki van egy kisebb gyűjteménye, és mivel a csomagok is elérnek ide, amit úgy érez, azt elküld, hogy olvassam el. Őszintén, ebben engedékenyebb, mint a filmekkel, valahogyan, szerintem úgy van vele, hogy örül, hogy olvasok és nem csak pötyögök a telefonomon. A szomszéd srác ilyen, és hát...
- Aaauh. Azért abba csak nem ami forró. Mert a hab meg a tejföl oké. Bár én lehet inkább a kaját sajnálnám, mint az arcomat – töprengek el, hogy ha lenne testvérem és így viselkedne, akkor mi lenne a legnagyobb bajom. Nem az arcmosás. - Akkor neked könnyebb volt, én aligha fogtam fel, meg most se. Túl sok, vagy inkább sokk elsőre meg ötödjére is. De nem panaszkodom – csak egy kicsit.

---

- Zombik a vonaton. Na az egy egészen új környezet mindenkinek, elég... meredek. De így elbújtak rajta vagy ott lettek zombik? - pislogok, mert hát, még ha film is, olyan vonatra ép eszű ember nem száll, amin hörgő, rothadó és mégis járkáló holtak leledzenek. Vagy mégis? Vannak ezeknek a filmeknek logikájuk, vagy csak fejest kell ugrani a veszélybe? Meglepne, de hát épp melyik a fontos, az akció vagy a hitelesség. Sokszor nem járnak kéz a kézben, mert hát, hogy lenne akkor látványos. Értem én a logikát, mert akkor senki nem nézne filmeket csak a saját életét. - Mi a gond a szóismétléssel? Megesik, én is szoktam – vonom meg a vállam, hogy ezen én aztán nem akadok fenn. Amikor beadandót írtam, vagy írok, ott bújnak elő ezek a gondok, és mégis, úgy hagyom, ahogy van. Nekem azt mondták annak idején, mindig az a jó gondolat, ami elsőre jön, mert az az igazi, a többi meg már csak túlgondolás. Ha épp ismétlem magam? Hát ez van. Szerintem egy tanár el tudja viselni ezt, de amikor meg a kis segítő pennát használom, akkor meg aztán javít serényen, így át sem kell néznem. Csak amikor már úgy érzem, merül, mert kivesz belőle a varázs. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor beadva egy dolgozatot, nos... igencsak kibuktak rajta a hibák, de szerintem az is, aki javította. Akkor láttam meg, hogy ezek is le tudnak merülni, és milyen csalódás! Mert miért nem örök a mágia? - Mangák? - pislogok párat, mikor elszakadok a múltbéli botlástól. - Jaj! Azok a képregények japánból, nem? Egyik ismerősömnek van, ott láttam párat. Ilyen... robotosat meg vámpírosat is. Mondjuk én inkább a szuperhősöset szeretem, meg a Garfield-ot, de azok se rosszak – nem az én műfajom ugyan, de tényleg volt benne potenciál. Más, mint a megszokott. Eleve fordítva kezdtem el olvasni, szóval...
- Minden testvér ilyen, gondolom. Nekem nincs, így nincs tapasztalatom sem, abban viszont igen, hogy a kaja fontos – bólogatok nagyokat, mert enni szeretek. Ki nem? Ritka olyat látni, főleg ebben az országban. - Neked nem voltak furák az itteni ételek? - gondolok vissza az első élményemre a túrós tésztával, a töltött káposztával, vagy a lecsóval. Bármivel. De azóta kibékültünk!
- Hát nem ilyet! - nevetve bökök a most éppen csukladozó gramofonra. Na, csak javul valamit ez is! - Amúgy bármifélét. Rock, pop, vagy épp valami régi diszkó. Nem szoktam nagyon válogatni, inkább a hangulat fog meg. És téged? A mangás zenék?

---

Nem, nem, nem, nem és nem.
Mantrázok magamban, meditálnék is, ha tudnék. Vizsgák, már megint a vizsgák, hát nem most írtunk?! És megint? Úgy érzem, az összes hajam kihullik ettől az egész helyzettől, ami nem lenne baj, apám csak örülne, mert szerinte ez se normális, hogy úgy nézek ki lassan, mint valami hippi. Vagy huligán. Fene sem tudja, milyen szót használt. De itt jó, nem ér utol és aztán ja, én elvagyok, elszórakozom, elszórakoztatnak, vannak tök jó arcok, ezt már megtanultam, seggfejek is, mit számít. Aztán ugye...
Vizsgák.
Igazából azt kell mondjam, hogy év közben egész jól ment, senkit nem küldtem a gyengélkedőre, magamat se nagyon, így talán van esélyem arra, hogy a vizsgáztatókat sem. Hogy átmenjek? Az már más kérdés. Tudjátok, ez olyan, mint a takarítás, addig kell ódázni, ameddig lehet és én mindenre figyeltem, csak a jegyzeteimre és a könyveimre nem. Aztán tessék, azon kapom magam, hogy bár az egyikből sikerült elkérnem a dolgokat, a másik hiányos, a harmadikra meg ráönthettem a kakaót vagy az ég tudja mit és olvashatatlan. És tessék, itt vagyunk.
Vagy hat könyvet raktam egymásra és ezzel kívánok egyensúlyozni, de pont jó, az állam tökre rá tudom fektetni a felsőre és így látok is és el se ejtem. Nem merem, mert félek, ki leszek akasztva a következő évig, mint a könyvek merénylője. Brrr. Első lépés, második, megy ez nekem, egyre kevesebbszer ejtem a dolgokat, határozottan javul vagy végre ember méretűre nő a tenyerem. Meg a reflexem. Kinézem az asztalom, már látom magam ott ülve és a körmöm tövig rágva, a másik kezem meg lezsibbadva, hogy épp jegyzetelek. De, sajnos nem vagyok jóstehetség. Sem.
Valamit épp ugatnék a beszólásfélére, aztán már csak arra van időm, hogy tágra nyílt szemekkel pillantsam meg a felém száguldó könyvet. Nem újdonság, láttam már galacsint, rágót és egyéb dolgokat megbűvölve repkedni az áldozatok felé, én is kipróbáltam, ez viszont olyan hévvel jön, hogy a gyorsvonat megirigyelhetné. Vagy nyilván csak felfújom, férfiasan sikítva dobom el a könyveket – meg fognak nyúzni, fel leszek lógatva – és elugrani nem, de az arcom akarom védeni, ehelyett amint becsapódik, felnyögök, a tüdőmből minden levegő kiszorul és végül, mint valami zombi, felhördülök. Észre sem veszem, hogy a könyvet szorítom, csak jön a sötétség és a zuhanás. Remélem, megint a labirintus...
Rettentő ramaty idő és zuhanás. Kiáltva érkezem és próbálom kivédeni, valahol olvastam, mi az ideális póz meg ilyenek, aztán már lent is vagyok. Zihálva tapogatnám át magam, hogy egyben vagyok-e meg ilyenek, de érkezik Petya és mindent visz. Előbb a tüdő, most a gyomor, mint valami eszement viadal. A hányás és a káromkodás közötti állapotban lendül meg a kezem és vernyogok fel, mert oké, megütöttem, de ez fáj. Ez is. A jó ku...
- Direkt hát... direkt – fogok a fájó pontra, majd feltápászkodva görnyedek előre és köpök egy embereset. Oké, nem hányunk, kis szédülés, de elmúlik.
- Te kinek beszélsz? - egyenesedem ki, amennyire kényelmes és körbetekintve veszem észre a többieket. Némán formálok ó-t a látottakra, nagyobbat a lógó lányra. Van aki rosszabbul járt, igen.
- Nyilván akkor lejött volna, ne kérdezz hülyeséget – lépkedem Petya mellé. - Le kell onnan lebegtetni vagy mi. Én öhm... inkább valaki próbálja meg, odaadom a pálcám is ha kell – mert megint nem bízok én ebben, aztán meg ha a lány repül miattam, repülök én is. Aztán, mint a villámcsapás, akár a távolban.
- De ami még fontosabb... hol... hova kerültünk? - ez nem Kansas, Toto...

---

Senkinek nem kell a pálcám, nekem sem, szóval ez a kör marha hamar lement. De ahogy nézem, a csaj is lefog, valamit ügyködik. Nyelek egyet, ha itt töri össze magát előttem, akkor nem lesznek szép éjszakáim, de hát ugye, neki van több esze és eszébe jut a megoldás. Én nyekeregnék a fán és leesnék, ilyen rizikós esetekben nem tudok szépen és okosan dönteni, bevallom. Pedig már lassan harmadéves vagyok, ott kéne lennie a kisujjamban a mágiának, hogy na majd mindenre azt, de nincs. És talán nem is lesz, mások legyenek okosabbak.
- Ez tök ügyes cucc – mutogatok, a gyomrom még mindig kicsit forog és fáj, Petyának nincs puha térde és ha a fizikát nézzük, estünk olyan erővel, hogy ennek fájnia is kell. De legalább nem akarok hányni, aztán terelnek minket, vagyis megérzem a nagyobbik kezét, amint finoman felszólít erre mert valóban, felfele bámulni most könnyebb. Egy nagyobb dörrenés miatt rezzenek össze, nem azért, mert félek a vihartól, hanem mert odakint – vagy hol van a valóság – jó és napos idő van, ez meg itt mindjárt leszakad és meglepett, így rázom hát meg a fejem, ez ránt ki a bambulásból, épp akkor, amikor a macska talpra esik. Még meg is tapsolom.
- Szuper, hogy leértél. Üdv a földön – sütöm el a béna poént, aztán kiegyenesedek végleg, mutogatós körbeismerkedés történik, de az én homlokom azonnal ráncolódni kezd.
- Ali? Nem vagyok Ali, a nevem Elijah – mintha sértve lennék, de nem, csak hát minek tudja rosszul, ha beleszólhatok. - De amúgy szia Sára. Nem minden nap ilyen fura amúgy, bár... elég sok – húzom el a számat, belegondolva abba, hogy mennyi fura dolog, esemény történik vagy hát eleve a mágia. Uhh. És ő pont azonnal futott bele, nem fogom csodálni, ha a vonatra vágyik vissza, én az első héten éreztem úgy, hogy csomagolok a francba, mert nem leszek itt, ebben az őrültek házában, ahol repkednek a poharak meg minden. De én speciális vagyok, azt hiszem. Legalább ebben?
- Tanulni akartam, de az univerzum se akarja. Az biztos, ha emiatt bukok meg valamiből, megnyúzom a tettest – mordulok, de ott a vigyor az ajkaimon, hogy hálelujah, megint nem kell tanulni. Nem volt kedvem, és most... Azért azonban ez a viharos égbolt, amit felnézve látok, nem biztató, az összes szőr feláll tőle a hátamon meg ilyenek, közben Sára mondja a dolgokat, így visszaforgatom felé a tekintetem.
- Vannak olyan könyvek, amikbe bele lehet lépni? - emelkedik meg szemöldököm, jön elő a mugli. Oké. Nekem a magától író penna is csoda volt, maga a penna, amivel írni kellett és én csaltam és tollat használtam és használok amíg csak lehet, de na. Oké. Fogom vissza magam, nem kéne ennyire földhözragadtnak bemutatnom magam.
- Az otthon van, nem hozhattam el, mert elvileg nem működik – tessék, ebben most hasznos lehetnék, a mobil, hátha itt menne, fene vigye, hát jövőre elhozom, bár év végére ezerszer lemerül és itt nem divat a konnektor. Óóó szűzanya. - Nem tudom amúgy, mert nekem jött egy könyv és ennyire emlékszem csak, aztán már itt vagyok. Az olyan cuccok nem ilyen lomos szutykok szoktak lenni? A suliban elég nehéz lenne... - vonok vállat végül, a tarkóm vakarom, mert közben még a viharfelhők mellett van itt még valami. Gyorsan körbe is nézek, de én nem látok semmit. Vagy igen?
- Szerintem keressünk valami szebb helyet, mert a végén még el is ázunk. Vagy... oké, befogom.

---

Hát na, a fatörős jelenet nem volt semmi, de nem vagyok én olyan, hogy a szájamat tátom ilyesmin, arcom egy elismerő fintorba moccan, halkan hümmentek egyet, hogy ez nem nekem jutott előbb eszembe...! Persze, itt a pálcám, na de egy bot, hát menten nekem is kell egy, így szememmel kutatom mint az állat, hátha találok valamit. Aztán odébb látok is egyet, de egyelőre nem moccanok érte. Kivárom az alkalmat? Na meg figyelek.
- Semmi gond amúgy, nem haragszom – persze vágom én Petya megjegyzése után, hogy mi volt itt a nagy köszöngetés meg minden. Aprót vigyorgok is a pajtás felé, hogy na, mik vannak, minden rosszban van valami jó, meg minden, neki meg most aztán főleg, én meg kapom azt, amit, egyelőre az értetlenséget. Jó, hogy Sára nem törte össze magát első körben, ez külön öröm, így akkor egész nyugodtan tudjuk megvitatni a helyzetet és persze, talán kitalálni valami olyat, amely hasznos lehet. Megint megvakarom a fejem búbját, ilyenkor szoktak ötletek jönni, amikor kihúzok egy szálat közben az üstökömből, de most... most semmi. Ott is annyi a kérdőjel, hogy abból is erdőt lehetne ültetni. Ajh.
- Én szórakozni ilyennel? - meglepett arccal pislog egy sort, bár aztán egy szégyenlős „hja, igen” vigyorral vonok vállat, a könyvlapozgatós dolog vicces lenne, na de bezárni egy mesekönyvbe, az olyan mágia, amelyet még elképzelni sem tudok. - Hát most már mindegy ki mit csinált. Nekem a kezemben sem volt mesekönyv, mégis itt vagyok. Szerintem csak random kapott mindenki, aki kicsit közelebb volt, ha akarta, ha nem. Szerintetek valaki más szívatása ez? - el lehet képzelni a kreatívak közül, hogy ilyet is kiagyal, viszont ott bűzlik az egész, hogy nekem ez nagyon bonyolultnak tűnik ahhoz, hogy csak úgy egy diák megtegye. Viszont mindig vannak meglepetések, így aztán nem kell ezen sokat gondolkodni, majd kiderül, egyszer.
- De ugye ki lehet jutni...? - bukik ki belőlem ismét, aztán leginkább egy másféle válasz hangzik el Lilitől, amire nem tudok nem nagyon nyelni. - F*sza... - mormogom arra, hogy akár itt is maradhatunk ha valaki megpiszkál minket és elveszi a könyvet. Akkor ezek szerint most ott fekszem a könyvtárban, szorongatom azt a könyvet és idebent meg állok és pofázok? Remek!
- Tuti valaki meg fog minket találni és elveszi a könyvet. Nem akarok mesehős lenni! - nem nyávogok, nem nyávogok, ez tény. Inkább mérges vagyok, de nem Petyára, nem volt ráírva, hogy ez történik. Szegény... tuti most rágja magát, hogy mit csinált véletlen.
- Ég is feketéllik... Biztató cím, ez inkább valami thriller lesz, nem mese – csóválom meg a fejem, most itt már tényleg nem vicc, főleg ha megint felnézek az égre, amely ezt sugallja, a címre utal meg minden és még mindig nagyon nincs jó érzésem ezzel az éggel kapcsolatban. Nem olyan, mint mikor valami kemény vihar csap le a strandon, vagy a városban, ez sokkal... mélyebb? Nincs hideg, mégis ráz a hideg folyamatosan, főleg mert közben még érezni azt a figyelő dolgot, érezni, hogy itt nem jó. Azért arcom felvidul egy kicsit, amint Lili felé fordulok.
- Tényleg? Ez remek! Te... te tudsz majd segíteni felrúnázni? Vagy hogy kell? - érdeklődöm, addig sem ezzel a vacak hellyel kell foglalkozni. Figyelem őt, őket, amint a telefonnal bíbelődnek, forognak és világítanak, az már túl szép remény lett volna, ha van térerő és még hívni is lehetett volna segítséget.
- Máshogy nem lehet üzenni kifele? Mondjuk ráírom a homlokomra, hogy ne piszkálj, az nem jelenik meg a fejemen kint? - spekulálok csak, azon történetek alapján, amiket valaha olvastam, akár képregény formájában. Talán bejön, talán hülyeség. Egy nagyobb dörrenés közben pont jól esik, aztán irányt választunk, miután a vakuval körbekémleltük a dolgokat. Fényben, főleg ebben, még parább az egész.
- Oké! - indulnék meg, de gyors visszalépek és felkapom a nemrég kinézett botot. Egész vastag, nem fog kettétörni, mert épp ránézek, talán megcsapkodhatok vele szörnyet is, ha lesz. Remélem nem. De közben úgy nézek ki, mint valami túrázó.
- Akkor menjünk – nem vagyok épp hősalkat, de nem küldhetek előre lányokat. Így magamra veszem ezt a terhet és elindulok Sára irányába, hátha járható, közben Petya felé sandítok, mennyire bírja. Amúgy tök vigyorognék, mert végre valami kaland, csak ja, nincs jó érzésem.

---

- Nagyszerű! - lelkendezek, mert tényleg öröm, ha segít majd benne. Könnyebb lesz nekem azzal, kicsit az otthoni környezetet fogom dédelgetni és megnyugtat majd. A többi dolog most? Nem. Nagyon izzad a tenyerem, félek, ha valamit megfogok, úgy ugrik ki belőle, mint fürdésnél a szappan. Nem jó, hogy a mese ilyen, nem jó, hogy ez a hely ilyen és mi itt vagyunk. És nem egyedül, mert mindenki figyel ide-oda, mindenki nézelődik, mintha keresne valamit vagy valakit. Senki nem tudja mit, és mégis, ott van, mert... Mert.
- Eeeeh, nálam nincs semmi olyan. De pálcás módon nem lehet? Megcsinálom magamon ha kell, csak mondd, hogyan – mert hát na, nem akarom senkire sem ráerőltetni, főleg, ha fájdalmasabb dolog az, hogy oda kell tenni a szöveget. Lehet mindenki akarja majd, lehet senki, én meg mint valami hős. Csak kár, hogy sosem voltam az. Az időnk azonban fogy, így ha ez meg is lesz, akkor valójában már menet közben, nem is gond, egy percet sem tudtam volna már helyben állni. Egyre rosszabb...
Sosem féltem a viharban, de ez olyan, mintha még lenne benne valami. Lehet idegenek, mint a filmekben, vagy valami gonosz lény egy horrorból. Tényleg, remélem, nem korhatáros véres mesét ír a könyv. Nyelek egy nagyot.
Épphogy elindulunk azonban, Petya felkiált, mintha ajtót talált volna. Megállok én is, aztán ránézek, mert érdekel mi az. - Óóóó! De menő! - nem zavar, hogy elteszi a csúzlit, a lámpának azonban nagyon örülök. Fény! Mintha valami csoda lenne, komolyan. Máris vidámabb az út, nemde? Nekem könnyebb az, hogy végre így kövessem. Hagyom, hadd vezessen, olyan jól csinálja, én meg be vagyok tojva, csak menőbbnek akarom mutatni magam. Komolyan, nem kéne mindentől beijedni, elvégre, nem lesz bajunk, nem? Fogalmam sincs, elmerengve sétálok, próbálok valamiféle tervet kiagyalni, minden esetre, de mindig egy áll a képlet végén: bármit látunk, futás. Így aztán észre sem veszem, mi folyik körülöttem, a dörgésekre néha összerezzenek, aztán már csak Petya hangja ráz fel.
Mi?
Ahogy félrelök, úgy rázom meg a fejem, mint akit fejbe vágtak kicsit. A tarkómra fogok, megvakarom, mintha beleégett volna a valami pillantása, vagy csak az idegesség miatti izzadtság csípte ki. Fejemet felemelve nézek a pánikoló haverom felé, majd aztán észlelem, hogy mi történik. Hunyorgok, sajogni kezd a fejem, túl sok minden történik.
- Hova lett Lili? - de az érzés nem múlik, csak könnyebb a lélek. Mintha, a zavaró tényező, amit nem mondtunk ki, nem lenne már, de észre se veszem, csak Lili hiányát. Petya a kezembe nyomja a telefont, mert azonnal ott termek mellette, ösztönösen. A képre tekintek, ajkaim elnyílnak, majd össze is zárulnak. Kattan a billentyűzár és elteszem a telefont. Most fontosabb dolgok is vannak. Valami nem oké. Valami, valami...
- Figyi, én... - aztán megakadok. Miért? Nem, mintha nem tudnám megfogalmazni. Vagyis, tudom. Pánik talán. - Én is nagyon aggódom érte, de talán csak látott egy rövid utat – hogy mi? Mi ez? Kiabálni kellene. Lili! És én.
- Menjünk innen, el, előre. Ott van egy hely, nézd. Egy – falu, ott a falu, megmenekültünk. De ujjam másra mutat végül, egy kastélyra. De hát.
- Lehet oda ment? Nézd, mintha... valami kastély lenne ott, és a fények. Biztos vannak ott mások is – elfordulok, Petyát is oda fordítom. Sára? Sára talán már látta eddig is, talán vele sem lesz gond. Rátekintek. Figyelem. Mondanám, hogy van még valami, de a nyelvemre harapok és félek.

---

Nem biztos, hogy a halálunkkal zárul.
Ez a mondat tök olyan, mintha azzal próbálna bárkit nyugtatni, hogy nyugi, csak kicsit harap. De jó, legyünk optimisták, meg vidámak, újkori tinihősök és miegymás. Aztán majd ha olvasható lesz, kiderül, mennyit ér a szereplés, amiből nemigen kértünk. Nincs mindenhol reklamáció, ámbár a könyvtáros felé később lehetne, hogy jobban is figyelhetne, milyen köteteket enged a polcokra, azonban az nem biztos, hogy eddig is ott volt. Még mindig egy rossz, kicsit szemét viccnek vélem az egészet, aljas kísérletnek, vagy épp a saját hülye szerencsémnek. Vagy csak az agyam már nem bír el szinte semmit sem és tiltakozik. Kegyetlenül.
- Akkor ne kísérletezgessünk? Persze, meglehet jobb így, de akkor lényegében, ha itt valami van, akár meghalunk, akár mondjuk csak valami seb, az nincs kint? Eeennyire nem lesz ez könnyű, úgy érzem – van benne valami biztos, hogy ne legyen minden könnyű, ezt valahogy zsigerből érzem, vagy csak hasonló tartalmú előzmények súgják könyv, film és akármi téren. Sosem olyan egyszerű, bár az is lehet, hogy ha itt végünk, odakint alszunk tovább, mint a Csipkerózsika, de a csók már rég nem lesz elég semmire sem.
Megrázom inkább a fejem, nem most kezdek majd el alkart kapirgálni, hogy igazam legyen vagy épp cáfoljam. Valahogy Sárából olyan nyugalmat érzek, és magabiztosságot, ami megijeszt és amit irigylek is kicsit. Mi vagyunk az „erősebb” nem, és mégis, lassan mint a riadt nyulak. De nem gond, sehol sem veszem elő a hím-soviniszta vonalat, vagy azt, hogy kinek mi lenne a főbb dolga. Dolgozzunk össze, ez az egésznek a nagy lényege és ez eddig nagyon jól megy, ahogy figyelem.
- Ohh.., - erre hirtelen nem is gondolt, valóban, hisz ha az előbb a nem egyszerű mellett szavaztam, akkor most sem kellene, csak nem nyitottam ki eléggé a szemem, mert igazából megörültem, hogy nem csak szívatás lesz az, ami várhat minket. Vagy épp bármi. Szerencsére nem indulunk vissza tettest keresni, nagyobb és jobb az, hogy előre és biztonságba húzódjunk, végtére is, ezt már letárgyaltuk.
Persze, csak megint nem az egyszerű módra állította valaki a történetet.
Sóhajtok. Továbbra sem veszem le a szemem Lili helyéről, mintha valami látomás, még mindig ott lenne, aztán nincs. Petya kivan, mindenki, csak máshogy jön ki. Vagy mégsem. Valami...
Szinte észre sem veszem, ahogy kikapja a kezemből a telefont. Egy pillanatra ujjaim erősebben szorítanak rá, de az kicsusszan, én pedig a levegőt markolom. Ujjaim engednek, végtére is, nem is az enyém és nem is volt jogom eldugni. Bocsánatkérő pillantás, azonban a szó elmarad. Nem volt helyes. Senki sincs itt rajtuk kívül, orrnyergem dörzsölöm végül meg csupán, az agyam fárad, a fej zúg. Pont jókor, pedig nem vagyok migrénes. Sőt. Szinte sosem fáj, és most kellemetlen tör rám, értetlenül állok elébe. Kezem leeresztem.
- Nem tudhatjuk a faluról sem, nem-e valami gonoszok lakta tanya-e. Semmit sem tudunk semmiről. Az irány más, a táv szinte ugyanaz – nem mentegetőzök, hogy rosszra mutattam, csak akkor már lényegében ott is lehet ugyanolyan rossz, mint másutt. Az egész hely rossz. Zsiger ez, mélyről jön. De Sára hajthatatlan, átveszi a stafétát, megragadja és erélyesen dönt. Lábaim nagyon lassan és nagyon nehezen mozdulnak. Fázni kezdek, az ég is zavar, mélyül a sötét.
Fejem felkapom, amint hallok valamit. Egészen biztos, hogy hallom.
- Srácok! Hallottátok?! Valaki bajban van... - és itt vagy hülyén néznek rám, vagy nem. Nem látom jelét, hogy ők is kiszúrták volna, hogy megtorpannának, hogy... és megint. Újra meg újra, belerezdülök, szinte a fülem befogom. Hallom, amit ők nem? Ez nagyon nem jó...
Vagy képzelődni kezdek csupán, mi sem jönne jobban.
A reszketés erősebb, már a gyomrom is öklömnyi. Páni félelem, a nagy pupillák, a heves szívdobogás, minden megvan. Pedig amúgy örülök, hogy haladunk, hogy együtt vagyunk
- Ne – bluggyan ki belőlem, megállok. Közelebb értünk a faluhoz, és ha nem elég a sikoly a fülben, amit úgy néz ki csak én érzékelek, szinte látom, érzem, hogy a falu a nem jó irány.
- Az a hely. Az a hely gonosz. Nagyon gonosz... Kérlek Sára, ne menjünk oda! És ha... és ha azok voltak, akik ott élnek? Akik figyeltek és... és elvitték Lili-t? Nem mehetünk oda... - és a riadalom valós. A faluba nem lehet, nem akarok. Nem akarom. A fejem jobban hasogat, már mindent érteni kezdek. Mégis néma maradok, mint a sír.

---

Eljut agyamig bocsánatkérése és úgy is nézek rá, hogy nincs semmi baj, nincs emiatt baj, de van, van valami nagy és hatalmas, de hogy mondjam el ha...? Persze, iszonyat szörnyű dolog volt eddig is Lili eltűnése és akkor még minden más is... Ezek után ha valaki valaha könyvet mer a kezébe fogni... előtte minimum írok egy végrendeletet. Kettőt. Nagyot sóhajtok, vállaim kicsit megrogynak, mintha valami nehéz lenne ott, majd el is tűnik, talán lehet, hogy tényleg túltoltam ezt a hiszti dolgot, sőt, sőt, nagyon, érzem, de úgy elönt, hogy már nem tudok ellene tenni. Nem én irányítok és mégis, muszáj lesz erősebbnek lenni, ujjaim ökölbe szorulnak, az érzés azonban marad. Miért ilyen nehéz?
Fejem fordul, ahogy nevem hallom, ahogy rám néz és ahogy most ő próbál nyugtatni, alkudozni velem, rávenni a falura és reppennék, jaj, már rég ott lennék de _nem_megy_. Nem lehet. Talán még könny is csillan a szemeimben, fejembe még jobban beleáll a fájdalom, egy pillanatra meg is fogom kobakom, mint aki csak tiltakozni akar vagy egy kis csendet azáltal, hogy ráfogok füleimre, de semmi. A fájdalom enyhül, az arcom is, minden.
- Ott van Lili, tudom és érzem – nézek el a kastély irányába, vágyakozóan, hogy nekem ott a helyem. Lehet interjú lesz, lehet vámpírral is, nem számít. A falu említésére testem ösztönösen rezdül össze, védekező mechanizmus és miegyéb, visszapillantok rá és határozottan rázom meg a fejem.
- A falunál még ez a nyomorult pusztulat tisztás is biztonságosabb – szűröm ki fogaim között, mintha csak valami káromkodás lenne és nem esne jól. Nem is esik jól. Semmi sem. Egy véleményen vannak, egyet mondanak és egyet döntenek. Menni kell, nincs mese, Petya hangjából elég kiszűrni, hogy itt és most nincs helye annak, amit teszek, tenni akarok. Bátortalan, apró léptek, mintha ólomból lennének a cipőim, de elindulok. Tekintetemmel ismét a kastélyt nézem, bámulom, hátha véletlen mégis arra tartunk, de nem. Előre, a falu közeledik, az én gyomrom egyre kisebbre szűkül, az őrület pedig közben...
Ujjakat érzek magam körül, hisztérikus tekintetem a másikra kúszik. Mintha egy üveg mögött lenne, elérhetném és mégsem. Még úgy is hallom kicsit, kell egy kicsi időre, mire felfogom szavait, mire lenyomom a magam torkán a gombócot és ki bírom nyitni számat. De elsőre valami nyikkanást hallatok csak, még mindig tele van a fülem azokkal, azzal, nem múlik.
- Nem hallod...? De... - erőtlen, tekintetem riadt, nem tudom, van-e ott bármi más is. Lehet. Nagyot sóhajtok, máskor zavarba hoz, ha egy lány ilyen közel és így, most erre sem tudok figyelni, csak kitépni innen magam és elrohanni. A lábaim mozgásban, toporgok, mintha nem lenne nyugtom, apró harc ez, önmagammal?
- Téged látlak, téged hallak és... mást. Valakit. Valaki aki veszélyben van... - és keservesen sikolt életéért talán. Szörnyű. Kínzó. Már-már szinte én érzem, mi fáj neki. De hogy mi ez és miért csak én hallom, fogalmam sincs. Reszketek, miközben ismét elindulunk, folyamatosan. Lassú lépések, elmaradok, lemaradok, megtorpanok, nem könnyű, tudom. Haladunk, csak nekem egyre rosszabb. És más.
Felsikítok, amikor a lángok felcsapnak. Ösztönösen ugrom hátra, mint valami vad és nem gondolkodom. Aztán kilép a mágus. Tekintete metsző, állom, de közben elsírnám magam, azonban ezt már nem engedem magamnak. Csak bámulom, állam felszegem, majd le. Ó, tudja. Tudja, amit én is?
Nagyot nyelek végül, semmit sem mond, a lángokra pillantok. Közelebb érek hozzá, érzem Sára kezének fogását. Aztán elborul minden. Most már nem csak a fejemben tombolnak, én magam is üvöltök egyet és kirántom a kezem.
- Nem, nem, nem. Halál! A tűz éget! - fröcsögöm és hátrálni kezdek. Nem enged oda be, tekintetem most már nem fél, határozott. - Akkor vesszetek oda! - köpöm feléjük a szavakat és megyek, vagyis... bukdácsolok. Lábaim még mindig nem engedelmesek, a bal erre, a jobb arra, de végül megtalálom az irányt. Nem futok gyorsan, náluk ott a pálca, ha meg akarnak állítani, de nekem az a cél, hogy ettől a tűztől olyan messze legyek, mint ide Kairó.