Hanka, Márk, Dóri, meg azon Levitások, akik kicsit késnek!

Sosem szerettem, ha valami ünnepség volt! Mindig ki kell öltözni, ilyenkor úgy érzem magam, mint aki karót nyelt, meg van szabva hogy ülhetsz le, milyen mozdulatokat tehetsz. Ezeket muszáj volt elviselnem, mert nem tehettem mást, de egy cseppet sem volt ínyemre. Szívem szerint inkább el se indulnék a bálba. Aztán eszembe jutott, Levitások sokan lesznek, így nekem is mennem kell. Keserű szájízzel, de elkezdtem készülődni. Felvettem a nadrágot, majd az inget, utána a cipőt, majd az öltönyt, végül rá a talárt. Mély levegő, majd elindultam. Nagy a tömeg, alig bírok előre haladni. Azt gyűlölöm ebben a tömegben, hogy mindenki lökdös mindenkit és még csak elnézést sem kér, még ha véletlen ment neki a másiknak. Haragomban inkább a fal mellett mentem, így kisebb az esély, hogy több oldalról nekem jöjjenek, viszont nő az esélyem, hogy a talárom falas lesz. Ezt az aprócska kockázatot vállalva, haladtam a nagyterem felé. Kicsit megijedtem mikor odaértem, hisz tömeg az volt, de Levitásoknak hűlt helyét sem láttam. Vagy korán jöttem, vagy késtem. Jellemző, mindig kések az ilyen rendezvényekről. Sebaj. Beléptem hát a terembe, majd szemügyre vettem az asztalokat. Diákok serege beszélget, nézelődik, nevetgél. A tanári asztalra téved szemem, Páran itt vannak, de nem mindenki. Állapítom meg. Levita asztalt fürkészve, páran itt vannak. Elhatároztam, hogy leülök és várok. Vagy jön valaki beszélgetni, vagy nem. Vagy - ami szintén megfordult a fejemben, hogy senkinek sem fog feltűnni, ha szépen visszamegyek a hálókörletbe. Bár ezt megtartom vész tervnek.

Évnyitó - Egy zöld lány (Ivy A. Ives)

Melegem van. Nincs bent annyira meleg, mégis majd meggyulladok. Csupán az öltöny enyhe szorítása és a tömeg váltja ki belőlem. Folyton iszok, ezzel igyekszem enyhíteni magas hőérzetem. Szerencsémre nincs lázam. Kár, mert azzal is indokolhatnám, miért kellene elhagynom az ünnepséget. Nincs kedvem itt lenni. Még jó, hogy csak páran vannak, akik figyelnek rám, így nem kell mindenkinek elmagyaráznom az okot melyet hamar kitalálok távozásomra, lehetőleg még a tánc előtt. Táncolni sincs kedvem, béna is vagyok benne. Sokan mégis az ellenkezőjét mondják.
Gondolataimból arra riadok, hogy a nagy meleg, mely engem nyomaszt, öltönyben mindig kicsit melegem van. Nos, most egy kis enyhe és kellemesen nedves érzés fogott el, igaz ez a karomon. Jól esett. Majd egy enyhe nyomást éreztem, biztos valaki megbotlott és belém kapaszkodott. Hallom, hogy nem győz bocsánatot kérni.

 Ugyan, ne mentegetőzz! Köszönöm, kicsit felfrissítettél!

Mondom neki mosolyogva.

 Örvendek, Ivy! Szólíthatlak így? Az én nevem Kilt Zoltán.

Majd elkapom az egyik kezét és lágy csókot adok rá.

 Megengeded, hogy az asztalotokhoz kísérjelek? Csupán csak, hogy biztonságosan le tudj ülni!

Nyújtom kezem, várom hogy belém karoljon. Mosolygok rá, nem mutatom jelét bármiféle haragnak sem, mert nem is haragszom. Bárkivel megeshet, hogy elesik és leönt valakit. Becsülöm benne, hogy nem szaladt el, hanem itt maradt és felvállalta azt, melyről igazán nem tehet.

 Van már táncpartnered?

Mit művelek? Te jó ég. Hiszen táncolni nem is tudok, erre ettől a tüneménynél rákérdezek a táncra? Remélem igennel válaszol és lehetőleg nem rám gondol. Nincs kedvem elrontani a bálját azzal, hogy tánc közben rálépek a lábára, vagy valami galibát okozok neki. Ezt sehogy sem akartam.

Ivy a zöld lány, kékek asztala - a bűzbombás rész előtt

Látszik rajta, hogy megleptem a lépésemmel. Ez jó, ezért mosolygok. Megkért, szólítsam Ivynak. Szép a neve. Amolyan jellegzetes. Mint a szépsége.

- Nyugodtan! Úgy szólítasz, ahogy tetszik!

válaszolom neki. Látom rajta, a táncos kérdésen kicsit elmereng, majd látom, hogy megszületett a válasz, így figyelem a reakciót. Oh, tiszta izgalom vesz rajtam erőt. Most dől el minden. Erőt veszek magamon, igyekszem nem mutatni, hogy válaszát enyhe remegéssel és szapora szívveréssel várom. Majd hangja elhagyja ajkait.

-Jaj, ugyan már, mindenki ezt mondja.

Csúszik ki számon, szinte gondolkodás nélkül. Na, most vágom még jobban magam alatt a fát. Hiszen jómagam sem tudok táncolni. Legalábbis ezzel védekeztem sokáig, aztán a szüleim elkotyogták, szerintük igen is jól tudok táncolni.

- De ha csak beszélgetni szeretnél, annak sem leszek elrontója.


Második mondatának végén, akaratlanul is mosolygok.

- Hát...

Fordulok a kék asztalhoz, majd látom, hogy Hanka felkel és az italos asztalhoz lép, de nem inni ment, ez látszik. Dóra is feláll és elindul, kifelé. Úgy érzem, ha most leülök kicsit tőrt döfök a kékekbe, de látom ott se rózsás a helyzet. Ráadásul javítani se tudnék rajta, hiszen láthatóan felzaklatta valami a két lányt. Az, hogy két lány nincs a legnyugodtabb állapotban, azzal sajnos sok jót nem lehet kezdeni, hiszen most mindketten magányra vágynak. Sokszor tapasztaltam már hasonlót.
Visszafordulok a lányhoz, mosolygok.

- Csak ha nem bánod meg a társaságom, a beszélgetéshez. Amúgy pedig, elsős voltam, sikeres vizsgákkal.

Sikeres?? Éppen hogy átmentem, három E-vel. Mondjuk sikeresnek sikeres, de lehetett volna jobb is. Ahogy megmondták, a javítás után is.

- A vizsgák miatt, most lépek másodikba. Veled e téren mi a helyzet?


Kérdeztem vissza, de láttam, hogy már eszik is.

- Jó étvágyat!

Tettem hozzá mosolyogva. Majd körbenéztem. Valahogy nem voltam éhes. Sokszor jártam így, a sok kaja látványa elvette az étvágyam, majd leültem mellé. Aggódok, mert otthagytam a kékek asztalát, ami szerintem nem volt a legjobb ötlet. Ha beszélgetésünk olyan vizekre ér, lehet felvetem neki, menjünk vissza.
Vettem egy mély levegőt, vagy sóhajtottam, esetleg mindkettőt egyszerre. Majd azon kaptam magam, elönt a melegség, a füleim égnek, zúg a fülem, mintha szédülnék. Erőltetve mutatom magamon, hogy jól vagyok, bár tenyereim izzadnak, szaporábban veszem a levegőt. Lehet a nagy tömeg és a meleg levegő az oka. Gyakran járok így. Bár, volt, hogy pár perc és elmúlt, úgyhogy  várok. Azon kapom magam, kicsit zihálok. Jó lenne kimenni egy kicsit a levegőre. De várok, mert máskor is elmúlt már hamar. Ha nem csillapodik, akkor tényleg ki kell mennem, lehetőleg levegőzni, vagy valami ablak közelébe.
Észbe kapok, komor tekintettel bámulok a semmibe, majd hirtelen egy laza mosolyt varázsolok arcomra.

Ivy a zöld lány, Kékek asztala
 
Megtudtam, hogy harmadikos a lány. Remek, én most megyek másodikba, így csak egyetlen év van közöttünk. Azt kérte figyeljünk, hát füleltem, nem sokkal később bűz kezdett el terjengeni a teremben. Épp felpattantam, orrom takartam és indultam volna, de annyira meglepett a szag, hogy ahogy felálltam, márt botlottam is meg a padban. Szerencsémre senki nem velem volt elfoglalva, így nem sokan láthatták esésem. Felpattantam, de ekkor már kellemes illat járta be a termet.

- Képes lennél erre?

Kérdeztem, hálával a hangomban.

- Ha valami gond lenne, szólj és rendet teszek.

Kacsintok a lányra. Látom rajta, sejti mi zajlódhat le bennem. De csak sejti.  
Nyújtom a kezem a lánynak, hogyha elfogadja és elkísér az asztalhoz, akkor talán megnyugszom, de előtte az italos asztalhoz viszem, ott felveszünk valami frissítőt és megyünk a kékekhez.
Miközben a lány reakcióját vártam, izgalom fogott el. Mi van, ha őt fogják miattam megutálni?

- De csak akkor, ha tényleg szeretnéd!

Mondom a lánynak, a saját lelkem nyugtatgatására.  Érzem megint szaporább a szívverésem, valami megint van a levegőben. Akaratlanul is a kék asztal felé fordulok, s látom, kezdünk feltöltődni. Remélem legalább kettő embernek marad hely, ha nem, akkor szépen visszajövünk. Visszafordulok Ivyhez.

-Ha eljössz velem a kékekhez, ígérned kell valamit! Teljesíted egy kívánságom?

Nevetek rá, hisz tudom, mit fogok kérni, de ő nem.

-Nyugi, semmi olyat, ami bántó lenne.

Igyekszem megnyugtatni. Remélem sikerül.

Ivy

Mikor meglátom, hogy a lány milyen trófeákat kap, kicsit elfog az irigység, de ez csupán egy pár másodpercig tart, majd utána helyét átveszi a tisztelet.

- Gratulálok a kupákhoz!

Mosolygok a lányra. Majd eszembe juttatja a majdnem elfelejtett kérésem.

- Csupán annyi lenne, hogy eljössz táncolni?

Figyelem a reakcióját, majd nevetek.

- Nyugi, csak vicceltem! Táncról szó sincs.

Odahajolok és súgom neki.

- Valójában egy párbajra szeretnélek kihívni, de nem pálcával, hanem Tender Tanár úr botjait kölcsönvéve! Mit szólsz?

Figyelem ezek után a reakcióit, igyekezvén mutatni számára, hogy ez lenne a kívánságom.

- Persze, mivel te tettél szívességet, ezért te is kívánhatsz, ráadásul kettőt, mert így leszünk egálban.

Mosolygok, majd elkapok két poharat és az egyiket Ivy-nek nyújtom. Közben néha átböngészem a termet, ki mit csinál! Azt is mérlegelve, mikor ideális a szökés pillanata. A kékek asztalát is végigfutom lopva, majd visszafordulok a partneremhez.

Evelin


Jelmezem

Hát ez a nap is eljött, bár előző napokban szerveztem. Evelinnel megbeszéltük, hogy együtt megyünk a bálra. Nagy izgalommal kapkodtam magamra jelmezem minden darabját, majd csörömpölve, de sikeresen útnak indultam. Fél méterenként a rostély lecsukódott, így kénytelen voltam, egyik kezemmel tartani. Így végre láttam rendesen. Nagy nehezen és csörömpölve megérkeztem a Nagyterem ajtaja elé és felvettem egy várakozó állást. Tulajdonképpen a kastély páncéljaihoz hasonló pózba álltam és mikor mozgást hallottam, akkor természetesen fel-felemeltem a rostélyt. Természetesen egyetlen embert vártam.
Amint megérkezett, hangos csattanással csaptam össze bokáim, bentről szinte éreztem, hogy sokak szeme fürkészi az ajtót!

- Szép estét!

Hajoltam meg a lány előtt, persze amennyire tudtam. Mikor felegyenesedtem, hangos csörömpöléssel ejtettem el a kardom és a pajzsom egyszerre. Csörögve ugyan, de minden igyekezetemmel nagy nehezen sikerült felvennem. A rostélyom persze végig lent volt így hiába mosolyogtam és elvörösödtem a zavaromtól, nem láthatta senki.

- Nos bemegyünk?

Kérdeztem tőle kicsit félénken, főleg a tömeges szemmel veréstől tartva.

Kiranella Amorden

A bálban

Amint belépek a terembe, fehér talárban, ledöbbenek. Túl nagy a tömeg és engem ez nyomaszt. Megint előjön rajtam a szorongás, a nehéz légzés. Mégis csak hiba volt elhívni egy ismeretlen Rellonost. De ha most megfutamodok, meg fog haragudni. Nem jó ez, sehogy sem. Saját csapdámba estem. Körbenézek a termen, gondolataim alig hallom a hangos zsivajtól. Nem látom partnerem, így kicsit nyugodtabban engedek a tüneteknek, kezdenek láthatóvá válni. Remegek, zihálok, izzadok. Remek, most még szédülök is. Áhhh én idióta, minek kértem fel azt a lányt? Maradtam volna csendben és inkább beszélgettem volna vele. Nincs kedvem az egészhez.
Ahogy fordulnék sarkon, nekem jön egy diák. Ez hiányzott. Még valamit mormol az orra alatt. Elegem van. Nem maradok itt.
Kiviharzok a terem elé, mélyeket lélegezni és megnyugodni. Nem jobb, így arcom az ablakhoz érintem. Hűt és segít. Szuper, ezzel elvagyok. Ekkor picit kinyitom az szemem és megpillantom a lányt.

-Szia! Milyen jól áll a ruha! Bocsi, csak elfelejtettem mondani, hogy tömegiszonyom van. Sajnálom! Megértem ha mérges vagy és haragszol.

Az utolsó mondatnál lógatom az orrom, nem vagyok társasági személy. Gyűlölöm a tömeget. Sírhatnékom van. Elment a kedvem az egésztől. Bár ne tettem volna meg.

Kiranella Amorden

Megérkezik a partnerem, gyönyörűbb mint a társalgóban volt. Ettől kicsit jobban érzem magam. Nem haragszik, amiért ez az állapotom van. Kedves próbál lenni, azzal, hogy a tömeg elől így lehet eltűnni. Nos igen, ahogy Holmes mondja: "A túlzott feltűnés, eltűnés" Hát lehet benne valami.

- Örülök, hogy nem haragszol. Megnyugtatsz ezzel!

Megtudom, hogy a rokonságában is van ilyen személy, majd haditervvel áll elő. Milyen figyelmes.

- Sajnálom a nénikéd! Rendben, mehet.

erősen koncentrálva indulok meg vele a bálba. Húz, ami nem baj, ilyenkor pont jól jön, mert én tuti megállnék a tömeg közepén. Egyszer csak megtorpanok és vele szemben helyezkedek el, ő a tömeget látja.

- Valamelyest jobb, tudod a fülem ettől még hall.

nevetem el magam, majd mély levegőt véve megfordulok, hogy végigmérhessek a tömegen. Ha jól látom pár Levitás társam is itt van, de a nagy tömeg mozgása miatt nem látom.

- Nos akkor mi lesz? Táncolunk? Hisz ez a bál lényege.

Mosolygok, közben magamban igyekszem lenyugodni és a tömegiszonyt leküzdeni. Kívülről nem is látszik, mekkora csata zajlik bennem, hogy itt maradjak és ne okozzak egy kedves lánynak egy rossz báli élményt.

Kiranella Amorden

Észreveszem, hogy mennyire fellelkesül a tánc hallatán. Magamban még kuncogok is. Majd látom, amint felemeli kezét, mint  aki kész a táncra. Torkomban dobog a szívem, remegő kézzel fogom meg az övét és valahol a táncolók szélén próbálok maradni. Közben táncolni kezdünk. Ez a legnehezebb része a dolognak. Koncentrálni a zenére, a többiekkel körülbelül szinkronba kéne mozogni és a partner lábát se illő letaposni. Mosolyogva nézek a lány szemébe, néha pedig a lábaimra. Ez utóbbit csak megnyugtatásul, hogy nem lépek a lábára.

-Milyen ügyesen táncolsz!

Dicsérem meg, közben mosolygok. Rólam ugyanez nem mondható, maximum próbálkozok. Hiszen nem vagyok valami nagy táncos. Tőlem mindenki jobban táncol. A zene lassan mintha a végére érne. Erre fülelek fel a legjobban. Lassan vége a táncnak. Amint a zene elhallgat, mi megállunk. Részemről meghajlok, ezzel is jelezve, hogy megtisztelt a tánccal.

- Köszönöm, hogy táncoltunk!

Bár ezt lehet nem nekem kellene mondanom, de mindegy. A fő, hogy Kira jól szórakozik. Első báli élménye kipipálva. Mosollyal az arcomon nézek a lány szemébe. Remélem tényleg jól érzi magát!

Sütő DetTök
"Rablás"

 Elcsodálkozva léptem be a Nagyterembe. Életemben ennyi maskarás embert maximum farsangkor láttam. A tömeg elvolt foglalva a mulatsággal, szinte magával ragadta őket a hangulat. Ahogy sejtettem az induláskor, egy percre nézték az érkezőket.
 Pedig nem volt egyszerű a maskarám se elkészíteni, se magamat beleöltöztetni. Ahogy beljebb léptem a tömeg sodorni kezdett. Nem volt a legkellemesebb érzés, az már szent igaz. Szemeim vadul keresni kezdték azt pontot, ahol ki lehetett egyáltalán törni eme áradatból. Mikor észrevettem, gondolkodás nélkül megindultam. Bár embert meglöktem és volt akinek a lábára tapostam. Nem győztem tőlük bocsánatot kérni. Merlin szakállára, hisz ha nem lett volna rajtam a maskarám, akkor tuti ellátták volna a bajom. Legalábbis ettől féltem a legjobban. Mikor végre nyugodt vizekre eveztem, kiszúrtam egy pultot, ahol italok voltak.
 Ez kellett, a nagy tömeg után egy kis frissítő. Ekkor pillantottam meg egy érdekes jelmezt. Tudtam, hogy egyedi, hisz hozzá hasonlót senkin nem láttam. Persze az illetőt hátulról láttam így képtelen voltam eldönteni, fiú-e, lány, tanár-e vagy diák.
 Elhatároztam hát, hogy kiderítem. Legalább eme kíváncsiságomra kapjak választ, elindultam felé. Sajnos nem maradt tétlen, megindult az asztalok felé, egy szabad helyet keresvén. Gondoltam én, hisz én is ezt tettem volna a helyében. De az is megfordult a fejemben, hogy nem-e lehet-e, hogy a partnerét keresi, vagy előre lefixált helyen találkoznak.
 Első sejtésem látszott beigazolódni, amikor a meglepettségtől szinte a földbe gyökerezett a lábam. Azt még láttam, hogy ráborult az asztalra. Egy pillanatra megijedtem, nem-e rosszul van szegény. Ezért kicsit szaporábban, de elindultam felé.
 A következő dologtól megint megtorpantam, mikor valami fura lényt láttam körülötte. Vagy legalábbis valakivel vagy valamivel mintha beszélt volna. Folytattam utam, egészen az asztaláig. Ott megköszörültem a torkom. Nem voltam benne biztos, hogy hallotta, ezért a vállát megkocogtattam.

- Hello! Bocsi, ha zavarok. Az előbb láttam az asztala borultál. Jól vagy? Szabad ez a hely?

 Milyen faragatlan vagyok. Futott át az agyamon hirtelen. A bemutatkozás elmaradt.

~ Jó lenne ha megtanulnám végre, ne azt hagyjam a végére.

- Majd, elfelejtettem. Kilt Zoltán vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek!

Rozsos Annamária

Az iskola ezen falai között régen jártam. Gondoltam, miért is nem erre indulhatnék a jelmezes mókázásra. A nem túl éles szeműeknek is feltűnhetett, hogy valójában igencsak eltévedtem és valahol rossz irányba fordultam. Mikor eszembe jutott, hogy tuti eltévedtem, mentő ötletként az előző teória fogalmazódott meg bennem.

- Na ezt jól elszúrtad! Büszke lehetsz magadra!

Korholtam magam, lehető leghalkabban, szinte csak súgva magam előtt. Hirtelen körbenéztem, nem-e járt-e valaki erre felé, mert ha igen, könnyen idiótának nézhetett. Megtorpantam és éppen a fejem kezdtem a falba verni, persze finoman, de azért éreztetvén magammal mit is érdemeltem. Ebben a pillanatban nem foglalkoztam vele kik vagy mik suhannak el a hátam mögött. Aztán, mikor befejeztem, hátamat vettem csak a falnak és türelmesen végiggondoltam hogyan is tudnám ezt a "baklövést" korrigálni.

Roszos Annamária

Gondolataimba merültem, majd behunytam szemeim. Ahogy Sherlock Holmestól olvastam, néha a dohányfüst koncentrálttá tette a levegőt, amitől az elvileg jobban tudott koncentrálni. Nálam az ugyan nem volt, de akadt más. Elvégre úgy véltem ez a helyettesítés is segíthet rajtam. Elővettem Bálint ajándékát és a pipázást imitáltam. A felszálló buborékok jelezték, hogy koncentráltam. Eszembe jutott, hogy most nem voltam túl feledékeny, így pálcám is nálam volt. De ebben a helyzetben gyakorlatilag fölöslegesnek hatott, hisz nem mentem vele különösebben semmire. Ahogy "pipázgatás" közben elmerengtem, hogy a célomhoz - ami a Nagyterem volt - miért éppen erre kanyarodtam? Ekkor vettem észre, hogy valaki közeleg. Hirtelen ránézésre egy szellemnek tűnt. Minél közelebb jött, annál jobban meg tudtam figyelni, ezért elraktam az ajándékot. Észrevettem, hogy tököt hozott magával, majd az is feltűnt, hogy valójában nem is szellem, hanem hús-vér ember, jelmezben. Gondoltam, eltévedhetett ő is, bár a tartása és a suhanása egészen arról árulkodott, hogy az illető igenis tudatában volt, hogy erre járt. Eme töprengésemből az a furcsa mozdulata zavart meg, mely egy percre sem hasonlítható természetes és önszántából irányított mozdulatnak. A jelmezes elesett, a tök valahova elrepült, egészen pontosan nem tudtam megmondani hova, mert amikor eldobta behunytam a szemem. Ugyanis attól féltem engem talál el. Amint kipattantak szemeim már ismét talpon volt, igazgatta a jelmezét, igaz háttal állt nekem. Így bátrabban odaléptem hozzá és kicsit félénken valamint óvatosan megkocogtattam a vállát.

- Hello! Jól vagy? Minden rendben? Segíthetek valamit?

Hirtelen az aggodalmam nagyobb volt, mint az, hogy bemutatkozzak. Végül is az ráért, hiszen ha így indult egy találkozás, az a minimum, hogy egy ideig nem állhatott le. Bár reméltem, hogy nem fog annyira megijedni, hogy elszaladjon. Azt a lelkemre vettem volna.

Rozsos Annamária

~Örülj neki, hogy neked csak a tököd, ismerek a mugliknál olyat akinek a gyógyszere.

 Gondoltam, magamban kuncogva. Kár volt azért a botlásért, amúgy tökéletesen beillet volna szellemnek. Én legalábbis elhittem róla, hogy az. A hölgy - mert nem vitás, hölgy szellemmel hozta össze a véletlen – bajban volt, így „lovagias kötelesség” segíteni rajta. Vagy ha nem is éppen lovagias, mégis azt tanították nekem: „Ha tudsz segíts!”

- Igen, tudom. Majdnem eltaláltál vele. Annyi időm maradt, hogy behúzzam a nyakam és behunyjam a szemem. Így sajnos nem tudom hova esett. De ne aggódj, segítek megtalálni.

 Ez utolsó mondataimnál, kedvesen a vállára tettem a kezem, hogy érezze, hogy nem veszett el semmi. A következő mondatán egy picit kuncogtam, persze nem kinevettem. Eszem ágában sem volt kinevetni. Csak azt állapítottam meg, hogy ilyen töketlen helyzetben is megőrizte a hidegvérét és még humorizálni is tökéletesen tud.

- Ne aggódj kicsi szellem, hamarosan ismét tökös szellem leszel!

Kacsintottam rá, majd a földre néztem és elkezdtem keresni a tökét. Mindent meg akartam tenni, hogy tökös szellemet csináljak eme kicsi pórul járt lényből. Márpedig ő volt olyan kecses, tökös, hogy megérdemelte a segítséget. Hát mivel én voltam a közelében még nagyobb mázlija is volt. Nem mintha egoista lettem volna – sose tartottam magam annak – de tényleg a jelmondatom lett az előbb említett tanítás. Jól esett segíteni, bárkinek.

 Ez az eset nem a legrosszabb volt. Nem mindenki mondhatta el magáról, hogy tökös eset esett a lába - jobban mondva a feje mellett - elé. Jókedvűen igyekeztem megnyugtatni a kis szellemet.

- Dehogy haragszok. Ha eltaláltál volna, akkor az biztos azért lett volna, hogy jobban felfigyeljek rád.

 Pár perccel később meglelte a szellem a tökét, bár nem a legjobb helyen. Ahogy én is szemügyre vettem, rájöttem, hogy bizony kemény feladat várt rám. De nem lehetetlen, így minden erőmet latba kellett vetnem.

- Mindjárt visszakapod.

 Próbáltam még megnyugtatóbban mondani, hiszen feladatomnak tűztem ki, visszaszerezni a tököt attól a csúf páncéltól. Mintha végig azt sugallta volna, hogy ő márpedig megtartja azt a darabot. Feltűrtem a ruhám ujjait, majd bátran odaléptem és erősen - persze azért arra ügyelve, hogy ne tegyek kárt benne - megfogtam a tököt és elkezdtem húzni, forgatni.

- Add ide, az nem a tiéd!

Nyögtem üzenetem a páncélnak címezve. Bár nem úgy tűnt mint aki engedné. Makacsul ragaszkodott hozzá, de nem adtam fel.

Csellőke

Régen járt már itt, kíváncsiságból belesett hát a Nagyterembe. Nem tartózkodtak a teremben annyian, mint amikor esetleg valami rendezvény volt. Amint elfoglalta volna a helyét, odafele menet közben kis híján levert egy halom könyvet, egy éppen tanuló diák mellől. Bocsánatot kérve, megigazította a meglökött információ hordozókat. Mikor ment volna tovább, éppen összekoccant egy eddig ismeretlen lánnyal.
- Bocsi, nem vettelek észre, mert majdnem könyveket vertem le. Ezek megigazítása után fordultam erre és véletlen összekoccantunk. Remélem nem esett nagyobb bajod - mondta, miközben végigmérte, mekkora kárt okozhatott a lányban. - Kilt Zoli vagyok, Levita házbéli. Szabad tudni a neved? Melyik házban vagy? - kérdezte kíváncsiágból.
Teljesen mindegy volt már hova ül, így a lánynak mutatott egy szabad helyet. Remélte, hogy elfogadja az ismeretlen az ajánlatot. Ha mégsem, hát ráhagyta magát a lány kívánságára. Most már úgy is elfoglalták azt a helyet, amit kinézett magának. Végülis nem bánta, mert kedvesnek ítélte meg az ismeretlen partnerét.

Csellőke

 Mikor megtudta, hogy a lány szendvicse esett le, magában elszomorodott. Látszott az ismeretlen partnerén, hogy farkas éhes, úgyhogy az asztalon áthajolva egy gazdátlan tányéron talált némi elfogadhatóan jobb állapotban lévő szendvicset, amit Csellő elé tett.
- Kárpótlásul az előbbiért - mosolygott a lányra. - Jó étvágyat hozzá Csellő.
 Furának hatott neki a lány neve, de hát az övé se sokkal különb azzal, hogy Kilt. Azután a lány kérdésére válaszolt.
- Nos azért vagyok még itt, mert nemrég jöttem ide. Igazándiból régen jártam már erre és kíváncsi voltam mi minden változott. Szinte semmi - mondta, miközben körbepillantott, majd visszafordult az éheshez. - És hogy tetszik az iskola?
 Megvakarta viszkető csuklóját, majd a zsebébe nyúlt. Megtapogatta a belső zsebeket is és rájött, hogy még mindig megmaradt a szokása. A pálcát megint a hálókörletében hagyta. Mikor fogja megtanulni, hogy azt magánál kéne állandóan tartani? Még a mai napig nem tudott erre a kérdésre válaszolni.

Tánya

Hát ennek is eljött az ideje, gondoltam magamban, majd mély levegőt véve öltözködni kezdtem. Siettem is, meg azért ügyeltem, hogy hiba nélkül kapjam magamra az ünneplőt. Ezt követően egy gyors pillantást vetettem a tükörben magamra, végül egy apró szusszantás után megindultam a bál irányába. Menet közben elgondolkoztam, hogy vajon mekkora lesz a tömeg. Bár én lüke, ilyenkor mindig többen szoktak jelen lenni. Diákok jöttek mentek mellettem, mégis ügyeltem arra, hogy a ruhám nehogy port kapjon a falról vagy ne szakadjon el. Ahogy a bejárati ajtó elé értem, szívem a torkomban dobogott. Körbenéztem, de hirtelen nem vettem észre partnerem. Már éppen kezdtem megijedni, hogy vagy elkerültük egymást, esetleg ő már bement vagy éppen meg is feledkezhetett volna a bálról. Ez utóbbit a lányok részéről kizártnak tartottam így a diák áramlat mellett, amennyire bírtam belestem. A tömeg látványa zavarba ejtő volt, pláne, hogy még mindig nem pillantottam meg a lányt. Ahogy a bent lévőkön végigfuttattam a tekintetem, már majdnem amellett döntöttem, hogy visszamegyek a hálókörletembe, mikor meglökött valaki.
- Én kérek elnézést! - még szinte be se fejeztem a mondatom, már haladt is tovább. Hogy egy bál miket ki nem tud hozni az emberből? Éppen megcsóváltam a fejem és láttam, hogy többen is néznek rám. Nem érdekelt, hogy ki mit gondolt akkor rólam. Bíztam benne, hogy partnerem perceken belül megjelenik.

Varga Nóra

Ez a nap is arra jó, hogy kicsit éljek a hobbimnak. Sietek a könyvtárba, majd ott csendre fogva a hangom és a zajkeltési lehetőségeim letelepszek egy szabad helyre, ahol csak egyedül vagyok és az imént "becsempészett" könyvem elővéve olvasni kezdek. Érdekes bűnügyi rejtély tárul elém a lapokból. Agyam lázasan próbálja a megoldást megkeresni. Az apró részleteket vizsgálja a legtüzetesebben. Hisz köztudott: "Az apró részleteket nem lehet eltúlozni".
Nem is tűnik fel, mennyi ideje nem lapozok a könyvben, de nem érdekel addig a megoldás míg magam rá nem jövök. Néha felnézek belőle, ekkor jövő-menő embereket pillantok meg. Újra belemélyedve a gondolataim egy pontra összpontosítása miatt a külvilág kizárul elmémből. Fel se tűnik, hogy rövid vagy éppen lehet hosszú idő után az üres helyek elfogynak. Tehát ha valaki most kíván beülni egy olvasásra akkor tuti, hogy valakivel szemben kellene helyet foglalnia. Vagy sem?
Teljesen mindegy, minden porcikám arra kíván megoldást találni, hogy vajon a magányos biciklista esetében miért fordul vissza a hölgy után hajtó ismeretlen fazon. Vagy én ezt már korábbról ismerem? Agyam legmélyebb bugyrából elevenítem fel az emlékeket. Ekkor pont felnézek a polcokra és az emberek mozgása már nem is látszik számomra.

Áh megvan, mosolyodok el. Hisz a megoldás pofon egyszerű. Azért fordult vissza, mert bár álcázta magát, attól félt, hogy a hölgy felismeri. Ahogy ezen emlékképek leperegnek előttem, arra leszek figyelmes, hogy egy eddig ismeretlen lány áll az asztalom előtt és engem néz, meg még szól is hozzám. Legalábbis ez lehet, mert éppen becsukta a száját. Húha, ennyire elkalandozik az elmém? Ebben az esetben nagy baj. Mosolyogva szólok hozzá.
- Öö, bocsi. Elkalandoztam. Foglalj helyet. Megismételnéd, hogy mit mondtál?
Mutatok az előttem lévő székre. Zavaromban elvörösödve fejezem be a mondatot. Olyan pofátlannak érzem most magam. Minden rosszban van valami jó, de ebben a jóban most ez a rossz.
- Ne haragudj, tudod elmerültem a könyvben és ilyenkor a külvilágot kikapcsolja az agyam.
Nem győzők bűnbánóan rá és a könyvemre sandítani. Roppant kellemetlenül érzem magam, emiatt az incidens miatt. Bár ne így indítottam volna. Bár vissza forgathatnám az idő kerekét, akkor figyelmeztetném magam, hogy ebből baj lesz.

Megkönnyíti a dolgom, hisz leül, így nem kell felfelé tartani a fejem, a nyakam nem fájdul meg. Kedves szavaira a zavartságom múlni kezd. Megismétli az előző mondatait.
- Kilt Zolán vagyok, Levitás, negyedéves diák. Amit pedig Olvasok, az nem más, mint Sherlock Holmes és a magányos biciklista esete című novellát olvasom.
Érdeklődve figyelem milyen könyveket vesz elő. Hogy elférjen a könyvem magamhoz közel húzom, remélhetőleg érthetően jelezve, hogy a térfelemből hajlandó vagyok áldozni azért, hogy a tanulását ne gátoljam.
-Esetleg tanulnivalódban kell segítség?
Lopva a könyvemre sandítok, majd újra a lányra. Ugyanis ha kell a segítség, akkor ezt félrerakom. Találok rá jobb időpontot is, hogy alvásidőmből például áldozzak rá.
Körülbelül úgy tűnhet Nórának a testhelyzetem, mint az ugrásra kész vadmacskáé, aki elszánta magát, ha minden ideális, akkor beveti magát. Persze azt is elfogadom és megértem, ha esetleg egyedül kíván szembenézni az anyagokkal. Ő dönt.

Hm, a tanuláshoz keresni anyagokat és olyan információt, amitől előbb utóbb egy kedvenc tárgyunk legyen a legnehezebb. Átérzem a helyzetét. Lassan és gondosan becsukom az olvasmányom. Majd barátságos tekintettel nézek szemébe.
- Nos, Nóri... Ha nem zavar, hogy így hívlak. Igazat megvallva Poirot történeteit szeretem még. Szívesen segítek anyagokat vadászni. Csak az az első kérdés, hol kezdjük?
Teljes koncentrációmmal arra összpontosítok, hogy ilyenkor mi is a teendő. Behunyt szemmel agyam vadul kattogni kezd. Kicsit még fújtatok is, úgy festhetek, mint akinek rohama van. De tudom, hogy nincs, csak erősen koncentrálok és így igyekszem agyamba oxigént juttatni. Hirtelen megáll a lélegzetem, merev tartást veszek fel és hirtelen felpattannak szemeim. Oly rövid idő alatt, hogy attól félek a frászt hozom rá. Remélem nem így van.

A szokásos női retikül esete történik meg a szemem láttára. Magamban azt a következtetést vonom le, amit pár éve nyáron láttam, az Oscar című filmben a szereplő elmondja az egyik alkalmazottnak, hogy pakolja ki az összes fegyvert. Ő szépen sorban annyit rak le, hogy a főszereplő megjegyzi: "Mint a német fegyverletétel". Itten nem fegyverekről, hanem tanfelszerelésekről van szó. Türelemmel várok, míg megtalálja a keresett papírt.
- Semmi baj, bár otthon látnád a szobám mikor ritkán nyaranta odahaza vagyok. Mintha hurrikán söpört volna végig. Ajaj, azt hiszem ezen tárgyaid listájából esetlegesen a bűbájtanban tudok segíteni. A többit nem vettem el.
Mosolygok vissza rá. Hú, egy újabb aranyvérű útját sikerül kereszteznem. Ezen a megállapításon még jobban mosolygok, már majdhogynem elnevetem magam. Hát ha csak ez az egy tantárgy segítségem is elfogadja, akkor még örülök is ennek.

Szóval még a végén egy sárvérű hasznára válik egy aranyvérű elsősnek. Bár tudjuk, hogy a történelemben nem ez az első alkalom és nem is az utolsó. De lássuk csak a bűbájtant. Ha jól tudom minden elsős kap egy könyvet, ami alapnak tekinthető.
- Ugye te is kaptál egy alap könyvet bűbájtanból? Hisz ilyet mindenki kap.
Akkor viszont másik könyvet kell keresni. Talán még ami hasznos lehet egy elsős számára, megvan! Mondhatnám, hogy Heuréka, vagy Merlin szakállára. Ez lesz az.
-Régi és elfeledett bűvölések, bűbájok, szerintem ez kell neked, mert érdekes. Megkeresem neked!
Felpattanok, majd kicsit szomorú szívvel hagyom magára Nórit, de a kötelesség mindennél előrébb való. Körülbelül egy öt perces kutakodás eredménytelensége miatt, egy kis bűbájt bevetve, megpróbálom magamhoz hívni. Elmormolok egy Invito-t a könyv címével és várok. Nemsokkal ezután a hónom alá csapott könyvvel megérkezek Nórihoz.
-Bocsi, kicsit nehéz volt megtalálni, meg a diákokon átverekedni magam. Rengeteg érdekes információt tartalmaz, órán hasznos lehet.
Nevetek, majd átadom a könyvet.

Úgy látszik a segítő szándékom alkalmi süketté tesz. Röstelkedek is miatta, közben próbálok mentőn a könyvbe pillantani. Nem jön össze, mert a kérdés ezek szerint újra felhangzik. Az előbb is feltűnhetett volna ez, de most van idő korrigálni.
- Bocsi, annyira fellelkesültem, hogy segíthetek, hogy alkalmi süket lettem.
Nevetem el magam, majd igyekszem összekapni amúgy szétszóródott gondolataim. Lássuk csak, honnan is származok? Hm, hiába mondanám meg, térképen senki emberfia nem talál rá.
- Ez bonyolult, olyan faluból származok, ami nincs is a térképeken. A családom 7 éves koromban elvált, muglik. Meglepődtek, mikor megkaptam a levelet, de igazándiból egyik fél se vetett meg, vagy lett mérges emiatt. Sőt jobban örültek mint én. Én azt se tudtam mi fán terem a varázslat. Egyke vagyok. Nincs testvérem - Kissé elkomorulok a végére, majd azért visszatér a mosolyom. - Nálad mi a helyzet e téren?
Igyekszem a szemébe nézve mondani mindezt, de nagyon nehéz nem mosolyogni. Kivéve mikor komor arcot vágok, akkor látható, hogy belül éppen nem vagyok emiatt happy.

Hú, mennyi információ. Nem baj, a lényeg megvan. Aranyvér, számítottak a sulira az édesanyja ide, az apja Roxfortba járt. Együtt vannak Miskolcon és egyke a velem szemben ülő Nóri. Oké, ez memorizálva.
Varázslás terén mi érdekel? Hú így még nem tették fel a kérdést.
- Az szép, ha neked volt valamilyen kapcsolatod, így könnyebben tudsz dönteni. Nekem aránylag a jóslás megy könnyebben meg még a gyógynövények érdekelnek.
Bár tudom, hogy két eléggé külön álló téma érdekel, de gyerekkorom óta ilyen vagyok. Érdekelnek a képregények, a krimi, a rejtélyes esetek és tudományos fantasztikus művek, meg sorozatok, filmek, könyvek, egy-két zene. Ezek után ne csodálkozzunk, ha otthoni körülményeimben néha (ami inkább elég sűrű időszakot ölel fel) káosz uralkodik a szobámban. Persze ilyenkor mindig azzal jönnek, hogy tudsz te itt bármit is megtalálni? Viszonyítási alappal. Tudom, hogy kettő esetleg három legritkább esetben négy kupacban vannak a cuccaim. Valami oknál fogva, tudom melyik kupacban van az adott keresendő tárgy vagy épp füzet. Ha mégse, akkor mellé nyúltam, de rövid időn belül (az-az fél perc alatt) általában megvan.

Persze, tanulással az ember lánya fia, varázslója vagy boszorkánya bármi lehet. Még a legnagyobb fortélyokat is el lehet sajátítani. A megfigyelést is. Hogy ez hogy kapcsolódik ide? Nos észrevehetően rágcsálja Nóri az alsó ajkát. Vajon mitől? Agyamban az információáradat megindul, hogy megoldást keressen erre az apró rejtélyre.
- Persze, kellő tanulással és odafigyeléssel az lehet az emberből ami szeretne - lovardára kérdez. Bár otthon volt alkalom mikor egy-két alkalommal közel kerültem a lovakhoz, de itt a kastélyban eltöltött idő alatt, egyáltalán fel se tűnt, hogy a lovakkal nem is akadtam össze. - Nem tudok sajnos lovardáról, de szerintem a tanárok többsége e téren biztosabb információval szolgál.
Kissé elzsibbadt alfelem, ezért megmozgatom, de a helyemen maradok, keresek egy kényelmesebb helyet a széken. Mikor elhelyezkedek, még mindig mosolyogva tekintek Nóri szemeibe.

Varga Nóra

Kérdezhetek? Hát köszönöm, ez sokat segít, derülök jót magamban. Mégis mi a fenét kérdezzek? Mondjuk akad kapásból nem egy verzió, hogy mivel kezdjem. Lássuk végig logikusan. Csak nyugi Zoli, fog az menni. Bátorítom magam.
- Ööö oké, csak annyi kérdésem volna, hogy nem tudom mit is kérdezzek - nevetem el magam. - Neked volt már ilyen érzésed? A vizsga kérlek szépen, úgy zajlik, hogy beülsz a terembe, eléd tesznek egy halom kérdéssel teli papírt és azokra a válaszokat leírod és mikor kész vagy be kell adni.
Zavartan a cipőm kezdem nézni. Agyamban számtalan kérdés villan fel megint. Melyik legyen az első. Hm, lássuk csak.
- Van kedvenc állatod az előbb említett lovakon kívül?
Érdeklődve fürkészem Nóri szemeit, hátha elárulnak valamit, amit nem mond ki. Eddig nem sok sikert könyvelhetek el e téren, de nem adom fel. Ha ő ostromol a feltett kérdéseivel én ostromlom a fel nem tettekkel, mint egy sakkpartin. Győzzön a jobbik.

Hú, elmondása szerint valami kellemes és bátorító, nyugtató érzést sugárzok, amit jómagam sose figyeltem még meg. Oké, ez határozottan új. Azt el se tudom képzelni milyen egy unikornis simogatni.
-Wáo, az szuper lehetett. Hm, hogy odahaza milyen állataink vannak? Főleg macskák. Bár az egyikkel van egy szomorú sztorim...
Mosolyogva vagyok kénytelen a szemébe nézni, mert máshogy nem megy. Van benne valami boszorkányosan varázslatos, ami fura, de nem rossz értelemben. Szerintem remek barátság van kialakulóban, aminek roppantul örülök.
-Mit szeretsz szabadidődben csinálni?
Szinte ismét a cipőm orrát bámulom, egyszerűen kissé úgy érzem magam, mint a macska egér harcban az egér, aki sarokba lenne szorítva. Mi történt? Mit nem vettem észre? Hogy történhetett ez? Nem, Sherlock Holmes eszén nem tudtak túl járni. Soha... Vagy mégis? Hát dehogynem, hisz őt is sikerült átejteni, mert tudjuk, hogy van valaki akinek a neve ugyan ismert, de ő sose nevezte nevén. Csak egyféleképpen utalt rá, de ezt csak az tudja igazán, aki ismeri. Poént meg nem lövök le vele.

Visszaidézve a cicás emléket, hát nem a legkedvesebb emlékeim része. Az elejével nincs bajom. De a végkifejlet nem rózsás. Mélyet szippantok a levegőből, majd hosszan kifújom végül belekezdek a mondandómba.
- Hát cuki cicaként indult a sztori. Ráadásul még a kapucnimban is szívesen aludt. De sajnos egy rövid idő után nyoma veszett!
A szomorú emlékeket mozdulatok nélkül hessegetem el a levegőből, kérdése miatt nem sok idő marad negatív hangulatba átcsapni.
-Hú, hát ez jó kérdés, amikor megvettem a pálcám akkor az eladó elmondta, de nem igazán jegyeztem meg. Az meg pláne rátesz egy lapáttal a dolgokra, hogy mugli szülők gyereke vagyok. Szóval nem igazán foglalkoztam a suli előtt ilyennel, úgyhogy ne haragudj emiatt!
Közben zsebembe nyúlok, pálcám ujjam hegyével megérzem, finoman megfogom, ha esetleg kéri, hogy mutassam meg, ne legyen akadálya. Miközben arra figyelek mondandóm után mit reagál kénytelen vagyok mosolyogni. Boszorkányosan tudja kiszedni az infókat az biztos - állapítom meg magamban.

Nos a véleménye kissé meglepő számomra, hisz a legjobb tudásom szerint a kutya a macskáról pont azt gondolja, miközben meg van kötve: hogy őt (a kutyát) azért kötik meg, hogy el ne szökjön, ezzel jelölve, hogy ragaszkodnak hozzá. Ellenben a macska pont azért nincs megkötve, hogy eltűnjön.
- Hát én macskapárti vagyok, szóval azóta van egy másik cicám, Amikusz. Egy kedves barátomtól kaptam, ő még most is megvan és igyekszem jobban vigyázni rá, mint az otthonira tudtam.
Feltűnik, hogy egy tincsét csavargatja, meg kell hagyni a göndör haj kifejezetten jól állna neki, de az egyenes se rossz. Bár Mindenki maga érzi, hogy mi a jó neki. Éppen ezért meg se említem, csak az információt tárolom. Elmond mindent mit érdemes tudni pálcájáról. Ekkor önkéntelenül ráfogok a pálcára. Megmutatja az övét. Megköszörülöm a torkom halkan, majd előveszem a pálcám és leteszem fele távra közénk. Ujjaimmal kissé fájón engedem el, hátradőlök, ha vizsgálgatni szeretné, hát hagyom.
- Amint látod, ez az én pálcám. Mit tudsz róla mondani?
Elnevetem magam a tréfás megjegyzésén, ami nekem is jól esik, ezzel is jelzi, hogy a humorával nincs gond. Hm, gondolkozok, hogy mit is kérdezhetnék még tőle. Ajka harapdálása ismét feltűnik.
-Szabadidőben mit szoktál csinálni? Miskolcon sok barátod van? Mire vagy képes még a barátaidért? ÉS nem fáj, hogy rágcsálod az ajkad?
Ugyan furán hangzik, hogy ezeket kérdezem, de valahogy most ezek a legfontosabb dolgok, amik igazán érdekelnek. Utolsó kérdésem mosollyal hagyja el a szám és még el is kuncogom magam. Ekkor nem merek rá nézni, de azután mosollyal ismét rá emelem tekintetem.