Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Mert ő meg a szavai. Végtére is, kimondta, ezek után meg nincs mese, az ő lelki becsülete olyan, amely nem enged sumákolást, bár annak idején könnyebb volt elengedni és mást tenni, mára azonban már bőven más és ha már itt van, akkor... nem az, hogy legyen értelme, hanem legalább egy embernek okoz nyugalmat, egész megéri. Meg ott a jelvénye is, elvileg mindenkit figyelnie kell, annyi szeme azonban nincs és nem is kívánja, így marad meg abban, hogy figyel mindenre, meg rá is, próbálkozik, aztán majd lesz belőle valami. Eddig minden nyugalmas.
Viszont, nem ártana arra is, amely miatt itt van. Még a végén annyit korzózik, hogy aztán a tanulmányait dobhatja a kukába és akkor már végképp azt mondhatja, hogy örök vesztes és idióta, a harmadik alkalmat bukná, így totál hivatalos. Az meg nem tenne jót amúgy is hullámzó kedvének és persze a lelkének sem. Így talán lazítani kéne és tanulni. Mégse viszi rá a lélek, ugyanúgy jár egyet, mielőtt visszamenne a faluba és láss csodát, megint beleütközik abba, amelyről nemrég szó volt. Hogy ő a jó őrző-védő. Már-már nevetnie kell, és a sors iróniája a könyvtár, ahova betér. Pedig nem követte, csak állt és végignézte. Végtére is, nem ártalmas hely, mostanság alapból többet jár ide és tanul, újabban megint elővette a mágiatörténelmes, sőt, még egy alapkönyvet is átnyálazott arról, egyáltalán mi és hogyan működik, csak belezavarodott. Nehéz hely ez.
Apró biccentéssel köszönt a könyvtáros felé, majd már lépdel is a polcok felé. Legyen akkor valami új is és régi is, kettőt kerül ujjai köré, bájitalok és növények, kéz a kézben, magának kedvez, bár mindkettővel foglalkozik, előbbivel nem oly hivatalosan, de erről sem kell senkinek tudnia, miért ül be azon órákra. A helyválasztás már viszont direkt, lepakolva foglal helyet és lapozza fel a bájitalos kötetet, sőt, még füzetet is tol mellé, jegyzetelni, mert az sosem árt. Ki akarja élesben próbálni, bár gyakorlatra még nem mászott be, ütközik az alappal, de... megoldja. Elvileg nem kell hozzá a spiritusz, szóval neki is menni fog. Az viszont biztos, hogy a szabad ég alatt fogja művelni és akkor nem ég le semmi.
Néha felpillant, a sorok gyűlnek, aztán a figyelme is osztódik vele együtt. Elmerül végül, így azt nem észleli, hogy a lány mozdul, ha most kimenne, csak pislogna, hogy mikor tette és milyen gyorsan. Azt viszont már nagyon is érzékeli, ahogy leülnek hozzá, így pillant fel rá és találja szembe magát pont azzal az arccal, amelyet jól ismer, de egy szót se nagyon váltottak. Talán a zavart pislogás is ennek az oka, a kérdés viszont megakasztja végleg. Saját nyálát nyeli fére, miközben köhög, és hátradőlve csap saját mellkasára.
- Hogy mi? - perverz. A könyvekre tekint, azokban semmi olyan, aztán rá. Ó, most van lebukott, vagy... Bakker. Kínos vigyort ejt, de ezzel biztos csak ront, szóval marad az ártatlan kék íriszek.
- Nem értem a kérdésed, őszintén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Talán még mindig nem érti, de most már jól kifejtette, így nem tettetheti magát végképp süketnek és ostobának sem, aki nem ért magyarul sem. Jobb lenne most erre kenni, de hát, nem. Te jó ég. Egyszerre rökönyödik meg a kérdésen és kezdene el nevetni a dolgon, mert valljuk be, ezt eddig nemigen kapta meg. Ennyire agresszor feje lenne, vagy valami más? Megtapogatja a saját arcát, annyira még kiált borotváért sem, hogy úgy nézzen ki, mint a rosszarcú kamionosok, akik pont az ilyen lányokra vadásznak, gátlástalanul. Ő meg nem is vadászik, kezét megereszti és aprót fúj.
- Egyik sem vagyok, erről megnyugtatlak. Persze, tudom, mint ezt mondja, de tényleg – tartja fel a kezeit, hogy tényleg, ő ártatlan és még a fejében sem fordult meg ilyesmi. Nyugodtan bele lehet túrni, bár fogalma sincs, az ilyenre mindenki képes vagy csak ritka, nem foglalkozott a dologgal még ha tudatán kívül már többet esett át rajta, mint fogászati kezelésen egész életében. És nincs sok ideje itt sem. Aztán kezeit leengedi, ismét, becsukja a könyveket, majd maximum hazaviszi és összekulcsolt ujjait a fedlapra helyezi. Figyel rá, mert így illik, nem azért mert... perverz.
- Hmm? - ráncolódik kissé a homloka, hogy most min is töri a fejét, de talán el kellene engednie. Meg innen kimenni, ez már így is tök kellemetlen és fura, kicsit idegesen jár a lába az asztal alatt, ő tök diszkréten akarta a dolgot Denis-nek intézni, ha már ígérte, de hát... elcseszte. Sosem csinált ilyet, benne volt a pakliban, remélte, kicsit később lepleződik le és lesz ideje értelmes indokot kitalálni az egészre, az igazságon kívül, mert az kész, csak nem mindig a legszebb. Hallani sem. Mindegy.
Bár aztán mire most bármit is mondhatna, megint beelőzi. Nagyokat pislog a kérdésre, aztán a másik mondatra is. Oké, oké, oké, lefújva. Nagyon másfelé csúszott el a dolog és lehet nem ez a jó irány. Egyik sem. Rázni kezdi a fejét, hátradől a széken.
- Jaj, jaj, félreértesz, nagyon félre – szusszan egyet és barátságos hangnemet meg arcot keres. Ezt tisztázni kell, mert nagyon félrement a dolog.
- Nagyon aranyos tőled, köszönöm. Elkísérlek én szívesen, csak nem randiként. Nem kívánok a bátyád ellensége lenni, túl közel van, hogy megfojtson egy ilyenért álmomban, meg amúgy is... - legyint. Persze, lehet ennek most egy része csak túlzás, lehet nem, de azt már most lefektette, ismeri, ismeri őt is, oké, ez lehet így baromi ijesztő. Pont úgy néz ki, mint aki stalkol.
- Bocsánat, ha ijesztőnek vagy tapadósnak tűntem. Csak néha akartam rád pillantani, hogy minden oké-e, szerintem te is tudod, kinek ígértem meg. De ha ez téged zavar, abbahagyom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Mondják hát, de azok olyanok is, ő meg nem, hát azért tényleg nem annyira katasztrófa, lehet, illene lecsippenteni már a hajából egy keveset és sűrűbben fogni a borotvát, de na. Nem veszélyes ez. Vagyis a helyzet de, ő meg nem.
- Aha. De nem, nem így. Nincs az iskolában – tudomása szerint, hiszen már nem ide jár. Múltkor is az iskola kapujában futottak össze, szóval, nem, nincs itt, még ha ennyire körbe is néz. Hozzá van közel, mint lakótárs, egy ajtó nem választ el attól senkit, ha idegben van és nyakat kell tekerni. Már csak saját tapasztalat, bár nem rúgott ajtót senkire, de képes lett volna rá annak idején. Így inkább tisztázni kezdi a saját dolgait, a helyzetét, úgy a legkönnyebb, ha kicsit kitálal és akkor már legalább a perverz része alól mentesül kicsit, vagy nagyon, ez a lány döntése. Lehet, mégis túl sokat mondott?
- Oooké – akad meg, lehet még kiegészítette volna, de nem, csendben marad és vár. Pislogva figyeli kicsit, ahogy vélhetően kicsit kusza szavait is kibogozza, lehet, hogy nem volt teljesen egyértelmű abban, amit akart mondani és ahogy, de mivel meglepte, megesik. Nem tudja eldönteni, hogy haragra, hisztire vagy épp megértésre számítson, így egy kicsit mindenből is felkészíti magát, lesz ami lesz alapon, úgy a könnyebb.
Mégsem.
- Elhalálozó? Ó jaj, erre semmi szükség nincs! Nem is az, hogy mit csinálsz, hanem hogy inkább... hogy vagy, meg ilyenek. Tudod, aggódik, mint minden testvér és nem, nem ve... Mi? - rökönyödik meg, ahogy elrugaszkodik szinte, át az asztalon, és mire kettőt szólhatna, a puha ajkakat érzi sajátján és már ott sincs. Mered rá, úgy, ahogy volt, a szék háttámlájának préselt háttal és őszintén, nem így gondolta volna, hogy annyi év után, majd pont ebben a helyzetben és pont ő fog az ajkaihoz érni. És basszus...
- Jó, ez... baromira meglepett – köhint egyet, nem hal bele, tény és amúgy is, ez inkább amolyan „csakazértis” dolog, a nők értik ezt, nagyon. Még valamikor a kréta korban, hasonlót átélt, csak hát... kicsit komolyabban beleélte magát. Az másik ember volt.
- Nem játszom ilyet, hé – kicsit talán még fel is háborodik. A tudat mellett, hogy ha belemegy, ha mondjuk akár egy igazi csókba is, mehet az utcára, de előtte még biztos felkoncolják. Nem, amúgy sem ilyen, de csak a gondolat. Már fut a hátán a (h)ideg.
- A műsort én kapnám, a fejemre. Ne, nem kéne. Amúgy is, nem ő vett rá, mint ahogy akartam mondani. Beszéltünk rólad és mivel én itt vagyok, felajánlottam. Mivel vele élek, kapóra jött. Neki is kényelmes, neked is, ennyi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Megérthető, fordított esetben lehet neki sem tetszene, de hát ahhoz már elég vén, hogy ne kelljen utána figyelő szemeket küldeni, most már hivatalosan sem, még ha azt a részét megszokta, sőt, be nem vallja, de kicsit még hiányolja is. Persze, menni kell néha, hogy merre és hogy áll, vagy épp a karkötőt, ha érdekel bárkit is, kezdi úgy érezni, hogy annyi év után meglazult a póráz és elengedték. Csak épp nem mindenbe lett bevezetve, így most aztán botladozik, de menetel. Valamerre. Kiderül, hogy hol lesz a vége és reméli, nem valami puha falú szobában.
De persze, a lánynak nem kellemes. Kinek lenne az. Nem botrányos, amit eddig látott, semmi olyat nem tesz, amit a korabeliek ne tennének, talán még kevesebbet is. Elvonatkoztat attól, hogy mit mondott még, hogy hogyan is van és amúgy is, úgy néz rá, mint bárki másra. Nincs tekintetében mély szomorúság, vagy akármi, tudja, nagyon jól tudja, mennyire zavaró, ha valaki úgy néz rá, mint aki már... mindegy.
Persze, azért van benne meglepettség, sőt, bőven, miután ajkaival is találkozik és most ezt a gondolatot kell megtanulni nagyon, nagyon mélyre ásni, mert Denis a fejébe lát és nem, nem akarja tudni, hogy friss lakótársa mit tenne, ha hazamegy, elkezd valamiről beszélni és közben ez bukkan fel a fejében, miközben amúgy totálisan úgy kezeli, hogy csak megtörtént. Nem néz ferde szemmel, nem néz sehogy, csak bambán. Majd sóhajt.
- Persze, már csak azért is megtetted, hogy felbosszantsd. Így nem ő halálozik el, hanem én – fájdalmas képet vág, talán reméli, hogy ha meghallgatja, vagy kinézi, hogy hogyan is történt, az enyhítő körülmény. Megrázza a fejét. Ő nem haragszik, nem szomorú, csak nehezen kezeli a helyzetet. Mint mindegyiket persze. Nem készült fel arra, hogy testvérek között áll, hogy egyre több arc kúszik be piciny életterébe. Semmire sem és egyelőre kényelmetlenül érzi magát. A széken is mocorog, feszeng, akaratlanul piszkálja a könyv borítóját. Most mit kéne tennie? Ebből kéne könyvet keresnie...
- Semmit – tér vissza a valóságba, hát akkor próbálkozik magától. Még barátságos arcot is varázsol, nem olyat, aki legszívesebben kifutna innen. - Nekem is van húgom, láttam, hogy aggódik, az ilyen apró dolog meg csak jó, nyugalmasabb. Nem besúgó vagyok, csak akkor terveztem szólni, ha valami gázos és én nem tudom megoldani. Minden más nem tartozik rám, hát tudom mi az a magánszféra – menti a menthetőt, kikerülve, hogy miket tud még, vagyis csak épp eleget és kész. Könnyebb így, talán kicsit megnyugszik, mert nem akarta felidegesíteni. Ehh. De nehéz ez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Legszívesebben most leejtené a fejét, homlokkal lefelé és kicsit megkocogtatná az asztal lapját. Nem, nem a lány miatt, hanem inkább saját maga, hogy eltolta a dolgot és persze, hogy most emiatt alakul ki minden baj. Azt pontosan nem tudja, mikkel és hogyan küzd, csak azt, hogy baj van, így fogalma sincs, hogy a méreg nem csak a szépségének árt és talán most még jobb is, ha jajveszékelne, még rontana a helyzeten, ennél jobban. Az meg a másik, hogy elintézett egy kiadós veszekedést is, a csók már csak a meggy a hab tetején, lehet, most kellene szünetet kérnie és elvonulnia cigit venni – úgy két hétre. De minden helyett csak egy nagyot sóhajt, akkorát, amekkorát az orvosnál is kell, oké, nincs semmi veszve, meg kell tanulnia kommunikálni, rendesen kimondani a gondolatait, nem olyan nagy dolog ez. Vagy de? Fogalma sincs. A fejét csóválja meg, az asztal lapján kopog kicsit ujjaival. Hogyan tudná lenyugtatni? Jó, ha testvéri viszály van, abba neki nincs beleszólása, de nem úgy tűnt neki abból a rövid ismertetőből, hogy ilyesmi fenyegette eddig őket. De tény, nem ismer mindent.
- Dehogy szükséges az, nyugodj meg kérlek – olaj a tűzre, mert aztán ez benne van a top tíz „ki ne mondd, ha valaki ideges” szövegei között, de ő barátságos mosolyt is villant felé, mintha ez számítana valamit. Gyilkosságot nem akar, még ha most tényleg csak az ideg mondatja ezt vele. Biztos.
- Azért ezt nem mondanám. Vannak nála sokkal rosszabbak – könyököl az asztalra. Hogy ő mennyire jó védőügyvéd, azt senki nem tudja, maga sem. - Vele élek, amúgy. Ha rá akart volna venni, már lett volna ideje zsarolni. De nem, nem tette. Szóval... felesleges ezen vitázni. Még mindig az én döntésem volt ez – nem tudja, mennyire ragadt meg az benne, hogy saját útját járja, amely a másiknak kedvező. Ennyi az, ami ideköti. Meg a rokonság. Hát komolyan. Mindig ilyen nehéz volt a lányokkal? Tényleg elfelejtette.
- Elfogadta a felajánlásomat. Ez bűn? Kérem a bilincset – megint mosolyog, halkan nevet, szinte alig tör ki belőle hang. - Gondolom csak a fiúnak, neked nem jár olyan. Nézd, figyelj kérlek. Nem azt mondtam, hogy minden lépésed figyelve van. Felőlem azzal csókolózol, akivel szeretnél, majd ha hazaviszed mondjuk, az már ott más tészta, de nem a kém vagyok, aki még fotóz is, meg ilyenek. Hjaj... már nem tudom jobban körbeírni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

De pedig ő mindjárt mérget vesz, kis üvegcsében, halálfejesen. Komolyan, ő ezt nem így akarta, mert az alapokat tudja, hogy nem lenne illdomos felhúznia és mégis, látja rajta, hogy forrong. Mert ő béna, ez tudott, tudja, amióta ismét közösségben mozog. Ez is olyasmi, amit kitapasztal, de a büdös élet, hogy nem teszi többet. Elbukott, nem ő lesz a királynő fő kémje, szóval, karriert sem kell cserélnie. Oké, tudja, hogy az emberek makacsak, a nők is azok, de ennyire? Nehéz. Ő is nehéz természet és minden, és mégis, ennyire azért nem. Csak nem. De ezzel a helyzettel látványosan nem tud mit kezdeni, nem tudja kezelni és ha lehetne, megoldani sem. Az ilyenekből menekülni szokott, annak idején a hisztis csajokat is inkább hagyta, mert a végén csak robbantak volna felfelé, most azonban ha felpattan és elfut, csak pofont adna a dolognak és nem érdemli meg. Inkább ül, mint a darab valami, tekintetében a megbánás jele, aztán van ott egy kis fáradtság is és néma segítségkérés. Nincs erre könyv? Ide vele.
- Sajnálom – böki ki, nem tud többet. Tényleg, és ez legalább őszinte. Majd beszél erről Denis-el is vagy nem. Nem, nem fog. Olyan hamar illan el a dolog, ahogy jött, mert volt a mini intermezzo, amire talán már csak ő emlékszik, és nem azért, mert innentől furcsán fog a lányra nézni, hanem mert szokatlan, olyan embernek, aki elzárkózott minden ilyesmitől, annak megragad, apró sokk módjára. De bírja, holnapra kiheveri, csak jelenleg ő is pörög kicsit és agya kattog. Egyelőre nem vesz észre senkit sem, koncentrál előre és a nyelvét rágja. Jó, és most? Esdekeljen, köszönjön el és ennyi?
- É... értem, értem. Bűn. Nem erről van szó szerintem, de... nem szólok ebbe én többet bele – emeli fel a kezét, megadóan, nem, semmit sem fog. Nem figyel, nem kémked, nem zavar. Csendes lesz, mint az állóvíz és távol marad. Neki a saját dolgait kellene megoldania, azokat meg nem akarja, úgyhogy majd keres más dolgot. Akad. Majd tanul. Hah, szánalmasabb, hogy elismeri, hogy ez lesz a jobb út.
- Lehetséges, te ismered őt jobban – bólint, pillant ő is az ajtó felé. Egy pillanatra azt hiszi, hogy kap tőle egy adag fejmosást, de felé sem pillant, nem is ez volt a lényeg. Nem miatta jött. Oké, kapcsol.
- Szia – köszön ő is, még egy erőtlen intést is enged magának, majd amikor bezárul az ajtó, kezét leengedi és nagyot sóhajt. Tudta, hogy nem lesz egyszerű belemenni az életbe, hogy bárkivel is együttműködni, de az sem a legegyszerűbb út, ahova került. Nem átlagos. Neki ehhez még lassú az élete és talán az is maradt. Lehunyja a szemeit és nemes egyszerűséggel koppan homloka a nyitott könyv lapjain, mintha csak fáradt lenne és bealudt volna. Aztán ennyi. Egy ideig erőt gyűjt, mikor felegyenesedik, még mindig nem áll senki körülötte, bár tény, pár elkapott tekintetet észrevesz. Csak a szokásos. Fogalma sincs, hol tartott, így inkább magával fogja vinni a könyvet és egy nagy séta után esik neki újra. Elhagyja végül ő is a színteret.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Teljes nyugalommal ül le az asztalhoz, hogy ő most úgy teletömi magát, mint soha máskor. Ez persze nem igaz, de tagadhatatlan, néha megesik, hogy nem a saját, vagy a pizzázó kosztját fogyasztja, hanem enged az iskolai menza varázsának. Nem, nem ugyan az persze, itt nem áll a vastag karú, mégis már bőrlifegős Rózsika néni egy pult mögött és faarccal adagol, hanem itt huss és már minden ott is van. De, már nem veri le a tökleves kancsót meglepettségében és ezzel vált ki osztatlan röhögést. Az első alkalmak félelmetesek, a többi már kész megszokás.
Nincs szokott helye így mindig potyázik, ahol épp akad, de most már tudja, melyik az ő háza asztala. Ha nem figyel, random választ egyet, eddig még senki nem zavarta el, nem sok alkalom akadt, reggelente pedig, ha épp bent maradt éjszaka korzózni, az a kis reggeli egyik álmos, még be-begyógyult szemnek sem zavaró. Most viszont asztalt is talált és társaságot, noha nem épp a pletykasarkot, mert azt kikerülte, nem a susmorgós fajta, így inkább hallgatja a lelkes beszédet arról, hogy nemsokára kezdődik a meccsidény és hogy milyen csapatok vannak. Mintha amúgy értene hozzá. Kimondani nem tudja egyelőre a játék nevét, magában próbálgatja két rágás között, de mindenre olyan lelkesen bólogat, mintha a fogó neki nem szerszám lenne vagy épp fogócskás játékban az elkapóember, vagy a gurkó-t értené, hogy épp miért vigye le az ellenfél fejét a meccsen. Erre kicsit rosszallóan csóválja a fejét, mert ilyet elvileg nem szabad, de amaz nem foglalkozik vele. Kinyúl hát, hogy még egy szelet húst szerezzen és már harap is belé, egyelőre csend áll be. Legalább illedelmes és teli szájjal nem beszél. De továbbra sem zavarja, had mondja, talán még tényleg ki is megy megnézni, miféle őrület ez, hogy ennyire pörög rajta. Azt már vágja, hogy ez olyan a sulinak, mint az ország mugli felének a foci.
Szerencsére nem veszi észre az ujjal mutogatást sem, mert érdekes fejet vágna, így inkább marad a tányér látványa. Elnyammog, italért nyúl, amikor mozdul valami a látómezejében és közeledik. Nem reagál rá, mivel itt felállnak és kimennek az emberek, megszokott dolog, még ha a tömeg nem a kedvence. De az alak levágja magát szembe vele, és a második falat után szinte megérzi az égető tekintetet, amely mindjárt lyukat is éget belé. A villát leengedve, ráérősen rágva emeli fel a fejét és amint elkapja a tekintetet már meg is szólal. Neve hallatán ráncolódik a homloka, de persze, persze, mindenki hall ezt-azt. Prefektus is, könnyű úgy. Vagy valami olyasmi.
- Hogy mit? - mivel lenyelte ami a szájában volt, így már meg is tud szólalni. Oké, ez amúgy is hülye játék, túl sokat pislog, mintha már kényszeres lenne, de meg amúgy is. Ki és miért? De valamiért, egyelőre akaratlan állja a pillantást – nem, véletlen sem azért, mert kimeredt szemekkel nézi az arcot. Tuti, hogy látta valahol, realizálja, de ha most megverik sem tudná megmondani, hol. Ebben biztos.
- Ööö... oké, fura szokás, de azért, már ha nem sértelek meg, meg ilyenek, szóval... Ki is vagy te? Mármint, ha már kihívóm van... - mert nem esik ám le az a poén, nem-nem, annyira ártatlan kis mókának hiszi. Mert mindenbe és mindenre a „jót” feltételezi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Oké. Talán mégis korán van neki ahhoz, hogy gondolkozzon és használja az agyát, vagy ne épp így reagáljon arra, ha valaki bevágódik elé. Mert ez anno, a gimis kajáldában tökre olyan lett volna, hogy nem szól, csak mereszti a szemét és csak aztán történik bármi, miután valaki elbukik. Természetes dolog, sok a haver, van, akinek meg ilyen a megszokott és a többi, ő meg hamar felvenné és asszimilálódva folytatná a marhulást. De ez nem egy gimi, ő már nem tini és kicsit a kör, akiket ismer és azok sem így viselkednek vele. Van egy olyan érzése, még ha semmiről sem tudnak, amiről nem kellene, mégis, egy kicsi lépés távolság mindig van és mindig akad. Már csak a kor miatt is, van, akinek a jelvény nem tetszik vagy rosszul értelmezi, amikor nincs jó kedve és furán néz. Mindegy is. Erre jön ez a nőci, mert nem kislány, azt bőven látja, tehát bizonyára mestertanonc mint saját maga, levágódik elé és előadja ezt. Persze, hogy elsőre köpni-nyelni nem tud, másodszorra meg a kajára koncentrált meg a mellette ülő szavaira. Ő is elhallgatott, eléggé, vagy meglepődött, vagy úgy hiszi, ismerik egymást meg minden, neki ebben már nem kell belemásznia. Pedig mennyre együtt tud érezni vele, hogy fogalma sincs mi történik, de azt nagyon tudja. Oké. Jól van ő, már többet beszélget, ismerkedik, belefér, igaz? A tömeg nem nyomja össze, nem kell örökké benne ülnie. Tökre más már és mégsem kicsit.
- Cuki... - aztán kibukik belőle a dolog és még ahogy néz is. Ő is hasonlóan támasztja meg a fejét, könyökét az asztalon pihentetve támaszt ő is állat, csak nem olyan.... cukin, ahogy a másik. Szabad ujjával ütögeti meg az állát, mint aki gondolkodik közben. - Lassan el kell gondolkodnom a sok ezresen, amit ez után a szó után fogok szedni. Hát mi „cuki” van ebben? - vagy benne, vagy úgy abban, hogy tökre értetlen. Vannak dolgok, amiket lehet nem kellene hangosan kimondania vagy kérdeznie, de ezt még nem tapasztalta ki és tanulta meg, még mindig évek csendje van a háta mögött, szóval, van mire fogni a dolgot és arra kenni, hogy hozott rossz döntéseket, amiket nem így kellett volna és talán nem lett volna a hozadék egy nehéz massza. Mindegy. Leereszti a kezét, gyors megtörli a száját és a kezét, ha már egyelőre nem tömi magába a maradékot, mert akkor nem tudna beszélni. Aztán a kinyújtott kézre pillant és erre már könnyebben kapcsol. Nem olyan hülye, mint aminek először látszott. Vagy hát, igen. Ő szokott szóviccelni, és amikor vele teszik, nem mindig jön át. Ez ilyen. Főleg nem arról. Akaratlanul ignorálja agya az utalást. Megint. Remélhetően van türelme.
- Örvendek, Odett – ráz vele finoman kezet, mert így illik, miközben figyeli. Ha van is valami fura, mélyen ülök és bizsergető érzés a tarkóján, mintha valaki figyelné, nem figyel rá mert nem tudja azonosítani. De mivel sokan vannak, amúgy is úgy van vele, hogy valaki, valakik nézik. Ennyi.
- Jóllakott óvodás Belián – engedi el a kezét, bár biztos nem éhes, előtte is ott van annyi kaja és nem nyúl egyhez sem, szóval valamire figyelnie kellene. Ráncolódik is a homloka, olyan, mintha azt keresné, melyik évben ültek a menzán egymás mellett vagy épp kinek a kije, mert tudja, hogy ismeri.
- Tökre ismerős az arcod, de nem tudom megmondani honnan. És ez frusztrál. És ezt kimondtam hangosan, megint. Remek – engedi el, egy sóhajjal és inkább nagyot kortyol. Nem teszi hozzá, hogy tudja, hogy utalni akar valamire, mert na. De a legutolsó dolog lenne azt feltételeznie, ami a kész válasz, mert ő annyira tagadó fajta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Ez most jobban meglepi, mint valami öblös, a hajszínétől a kislábujja állásáig kitérő öblös válasz, amelybe aztán talán még a hatszáz éves rokonai viszonylatát is beleszövi, de nem. Nos. Csak ennyi és látványos értetlenség. Valljuk be, lehet, hogy most jön rá, hogy nem az egyszerű eset és személy felé próbált nyitni, amúgy aranyosan, csak épp ő olyan, aki mellett elrobog a poén, mint valami gyorsvonat, de ha egyszer koppan... Vagy sosem. Pedig amúgy vicces gyerek ő, próbálkozik és állítólag megy is neki és tessék, most aztán végképp elvágta magát meg az esélyét arra, hogy együtt nevessenek meg minden. Meg kéne oldani valahogy, csak fogalma sincs. Néma, „tessék?” kérdéssel nézi tovább a nőt és vár, mert olyan kis türelmes, csak adja most a szájába a megfejtést kicsit, hogy aztán valahogy, valami hasonlóan kiengesztelje? Erre gondol első körben, aztán mégis, a másik feje koppan az asztalon. Megilletődve néz körbe, mintha már menteni akarná magát, hogy nem, nem ő volt, de mégis, csak nem úgy, ahogy hiszik és fogalma sincs. Figyeli, kicsit közelebb hajol, késztetést érez, hogy finoman megbökje, de nem, csak türelemmel vár.
- Öhm, minden oké? - nem, hogy lehetne, viszont ki kell mondania, ha tovább ül kukán, akkor jöhet az, hogy süket, agyalágyult és a többi. Kicsit az, de nem lényeg. Kínos ez, nézik is őket elegen, ő pedig belebámul a tányérba, lehet követnie kellene, arccal a maradékba és mormogni, mint valami bolhás, akkor lehet olyan szépen összecsengenének, mint a villák csörgése a tányérokon,  de nem, ülve marad, lába kicsit idegesen jár az asztal alatt, a nyelvét rágcsálja. Na ezt hogyan oldja meg? Mondjon viccet? Bármit? Helyette megint a nő mond valamit, ami rosszabb, mint egy igazi, olcsó és fájdalmas szóvicc. Nagyot sóhajt.
- Én neki... vagyis, na. Ne haragudj, korán van még, hogy működjön az agyam – fogjuk erre, mintha másnapos lenne, rosszul aludt, kelt, nem lenne benne a kávé és ilyenek. Amúgy is, tényleg és mégsem, mert mégis ébren van mindene, agya is, csak ugye, tipikus, ott van előtte a megoldás és nem látja, mert a fától az erdőt sosem. Arca pillanat alatt világosul meg, hogy elmondja, hol láthatta. Néha hagynak szanaszét ilyeneket, címlap, vagy épp kinyitva, elég belenézni, meg amúgy is lapozni, mert sose látott előtte ilyet és akkor biztosan ott ragadt meg. Így már kerek. Ez a része.
- Áháháháháá hogy Igéző és te! - vág közbe, kezd büszke lenni mindjárt, de a vigyorkezdemény az arcára fagy. Ha most ivott volna, márpedig kezében ott van, hogy erre készült, sugárban köpné kifelé és milyen jó, hogy várt, azzal olyan mélyre ásná magát, hogy nemhogy nem látszana ki, soha nem kerülne elő többé. Magában ismétli meg a szót, mintha csak káromkodás lenne. Az is.
- Hogy te... hogy az... - lassan fordulnak a kerekek, csikorognak. Mint valami film, úgy pereg vissza az előző két poénra, amit nem értett. Most ő koppan, de csak fejben.
- Ó, bazdmeg... - és ezzel jelzi, hogy leesett neki a poén, fejét fogja, egyszerre rémület, hogy hogy mi is a másik, aztán mégis, válla rázkódni kezd. Először úgy tűnik, mintha sírna némán, aztán jön hozzá a hang. Oké. A kisebbikkel rémületes, hogy találkozott és fájó most is. Vele? Most kezd röhögni. Már-már kínjában, igen. Lehet megőrült az információtól?
- Nem hiszem el, baszki! - dől hátra, nem bírja, igen. Fel kell dolgoznia. Egyre többen vannak körülötte és ez.. egyszerre ijesztő és érdekes. De arra még ráér.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Most, hogy lement az a francos vizsga, olyan elánnal vágta a körtelébe a táskát minden jegyzettel és úgy van vele, hogy következő tanévig ne is lássa. Zsibog a feje minden alkalommal, úgy érzi, hülye ötlet volt eleve ez a tanulósdi, mert ő aztán ilyenkor tényleg azt érzi, hogy öreg hozzá. De ez hülyeség, még nincs harminc sem, de mivel közelebb van, mint a húsz, azért néha aggódik. Nem-e vicc az, ahogy itt van, amit művel, megint túlgondol, túl sokat gondol és minden probléma. Nem, nem most kéne ezen kattognia, sőt, az lenne a legjobb, ha kikapcsolna és lelazítana, inni egy pofa sört, mert hirtelen még ehhez is kedve lett, mik elő nem jönnek. Aztán kicsit mégis másfelé veszi az útja, megleli végre a játszószobát, amely normál esetben a kondival érne fel és meglepi, hogy erre gondolt bárki is. Aztán beleveti magát.
Frissen tusolva, kellemes zsibbadással tagjaiban indul meg végül, hogy majd egy jót egyen, csalással, egyenesen a konyhában. Aztán elindul a pizzázóba dolgozni, majd haza, jó kör lesz, már megszokta, hogy amúgy elfoglalt mint a fene, és már-már majdnem mindjárt elhiszi, mennyire fontos ember is ő, de igazából csak beosztani nem tudja rendesen az időt és csapong, no meg ott van az, hogy valami kell a zsebbe is, még ha a nagy kiadások miatt nem fájhat a feje, mert le van róla tiltva. Szusszan egyet, vállát átmozgatva hagyja, hogy a helyére roppanjon és leereszti a kezét. Jó hely az, jó arra, hogy kipucolja agyát, néha nem is árt, mert feltelik, mint valami pohár és nem tud mit kezdeni vele. Az iskola falai között sétálva mindig frusztrált, tekintve, hogy a nem is olyan régmúltban nem csak a vizsgák voltak a legnagyobb baja, vagyis az sem volt baj, hanem olyasmi, amely kilökte rendesen a komfortzónából. Hazudna, ha azt mondaná, nem direkt kerülte a bázist és kicsit vonta ki magát az ötletelésből, azonban örökké sem menekülhet, nincs is rá semmi oka, csak a fura agya és felzaklatott lelkivilága. Azonban, manapság úgy érzi, leülepedett benne a dolog annyira, hogy értelmesen nyilatkozzon, azonban semmi visszhangja nincs, nem indult el olyan láncolat, amelyet kellemetlenül fogadna és ezért valahol hálás. Mégsem azért indul el, hogy köszönetet mondjon, vagy bármi más miatt keresse fel, ő sem tette, így a dolog ennyiben maradt, annyiban, amire aznap éjjel jutott. Hogy ez semmi, mintha meg sem történt volna, lapozni kell és nem újra meg újra belesüppedni. Mindjárt visszafordul és fut még egy kört komolyan, ha megint elmennek erre a gondolatai, de kissé sajgó tagjainak egyelőre ez elég is volt, holnap bizonyára így is meg kell küzdenie majd az izomlázzal. Egyelőre? Ez a folyosó is olyan, mint a többi és kezdi idegelni. Hirtelen azt sem tudja, merre kanyarodjon majd, ahol a cél sejti és morog is egy sort. Ő tuti, hogy beleékelődik az alaprajzba egyszer és megpusztul, mielőtt kijutna. A hirtelen felbukkanó kanapéra veti le magát és dől hátra, nagy késztetést érezve, hogy mint valami főúr, rágyújtson, de csak az öngyújtó babrálásáig jut, mert hát, mint minden rendes folyosót, más is használja. És a tilosban bagzó prefektus nem menő látvány, sokaknak. Így marad, hogy mint valami hülyegyeerek, kattog a zippo az ujjai között és elbámul az érkező irányába. Már épp futna tekintete másfele, sőt, át is siklik a páncélra a távolban, amikor mégis visszafordul a feje felé, szinte már fájdalmas gyorsasággal. Hogy is van az, hogy amire gondolnak, azt be lehet vonzani? Mert most így érzi magát, meg, hogy az előbbi magabiztossága ellenére, a közeledő, nagyon is ismerős sziluett láttán nyel egyet. Késő felkelni és úgy tenni, mint aki semmit sem látott és épp siet, nem? De? Fene. Csak normálisan, lazán, Helvey. Csak épp nem megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

És akkor tökre jogos a kérdés, hogy az eddigi nyugalmas semmi hogyan váltott át mozgalmas akármibe. Mert már lassan ott van, hogy nem az a gondja, hogy elfoglalt, hanem, hogy amellett annyi dolog van, amire figyelnie kell, illik, hogy megszeppen szinte. Mert tökre úgy tűnik, hogy közvetlen és mégse az, mert még mindig nagyon jól elfoglalja magát egymaga és csendben, csak a csend manapság ritkábban sikerül, mint hiszi. Pedig, az könnyen jön, nem? Nem egyszer hallotta már fél füllel, hogy panaszkodnak az unalomra, tessék, neki meg szinte pont abból nem jut. Nagy levegőt vesz, kiengedi. Ez ilyen, valamiért egy kis mágnes, ami bevonzza a történéseket, dolgokat, még ha néha nem jók vagy épp kellemetlenül érzi magát, mert szokatlan. Előbb vagy utóbb tanul, megszokja, csak neki idő kell, időt kér mindenkitől némán. Vagy megkapja, vagy elkönyvelik furának, ez van.
És most pillanatok alatt eléri valaki, hogy az agya megint csak körülötte forogjon. Pedig, nincs mágia, nincs az, amiről magyarázott, mert csak jön, nem is számol vele, ő sem érzi. De azt igen, hogy megint feltelik elméje az emlékekkel, azokkal, amik történtek, kissé még talán ajkai is bizseregnek, mintha három másodperccel ezelőtt csókolta volna nem, nem pedig isten tudja mikor, mert nem is számolta. Igen, lehet kicsit látványos volt, hogy elvonult és másképp viselkedett és talán ez a többieknek fel sem tűnt, talán neki sem teljesen, de kicsit szégyelli magát. Mint valami gátlásos, lelkis fruska, aki nem tudja kezelni normálisan, amit lehet, hogy kellene. Mert hát, semmi olyan nem volt pár csókon és már-már iszonyatos közelségen kívül. És mégis volt, mert ha ő nem áll le, akkor simán belefut az egészbe, odaadja magát bármire és nem tudja, ha most elkezdené, megállna-e ismét és ő tiltakozna-e, és azt sem érti, hogy jut ilyen hirtelen az eszébe. Mert hülyeség, mert minek. Ki kell söpörnie a fura és hirtelen feltörő gondolatokat, mert közelít és nem, nem biztos, hogy egyáltalán rá is néz, vagy hozzá is szól, de nem nézhet ki úgy, mint amennyire rakás szerencsétlenségnek érzi magát jelenleg. Szinte szorongatja azt a gyújtót, amit eddig könnyedén pörgetett ujjai között. Hogy elég, mondja magának, és szedje már össze magát. Hogy mi is ez? Miért is van ez? Nem érti. Ő nem akar ilyen lenni. Valaki segítsen rajta...
Összerezzen, ahogy megemeli a kezét és int neki, mint aki most ébredt, úgy mered rá. A mosolyra, amely természetes és semmit mondó, de főleg arra, hogy már megy is. Hogy ennyi, neki bizonyára nincsenek kételyei, kérdései. Benne nincs semmi, ahogy jól számolta ki. És ez valahogy helyre billenti, de nem tudja, ennek örülnie kell vagy épp fájjon. Nem tudja, mit akar tőle, az a nagy helyzet.
- Hello, Mihail – kissé nehezen, halkan jön ki belőle, elfelejt úgy inteni, ahogy akár ő, csak ül tovább, kicsit előre is dől, amint távozik. Ennyi volt, és fúj egyet, mert ő reagálta túl, pánikolt be egy pillantásról. Verné a fejét a falba megint, hogy ennyire szerencsétlen. Mikor lesz már könnyebb? Mert nem most, ugyanis megáll. Megáll és fejét lehajtva mintha várna valamire. Bambán pillant rá, akaratlanul emelkedik fel a kanapéról és örül, hogy nem jön most más erre. Odalépkedne, de csak annyi sikerül, hogy a folyosó közepére sétál és bámulja a hátát, azt, amibe belekapaszkodott akkor. Nyel egy újabbat, mert mondhatna már valamit, de nem teszi és ha ő sem fog, tovább megy, lelki szemei előtt már távozni látja, majd eltűnni. És lehet, az lenne jó, a legjobb. De végül csak kiböki.
- Ne haragudj, hogy nem voltam tegnap a gyűlésen. A... vizsgámra készültem, meg ilyenek – és hazudik, pedig megígérte, hogy nem teszi. Nem, nem ő ígérte, hanem a kába valaki, aki valahol mocorog benne és válaszokat követel. Bármit. Hogy aztán ő is lehajtsa a fejét és megdörzsölje az orrnyergét. Nem ezt akarta mondani, de az okos szavai most elhagyták. És fogalma sincs, ha egyáltalán reagál rá a másik, mit tesz. Sosem látott zavarral áll szemben és tehetetlen. Segíts.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Menj el. Menj. Az, hogy ezt most magának, vagy a másiknak mantrázza, nem tudni. Csak felbukkan benne, mint akkor a nem-ek, az akkori tiltakozás, halkan és óvatosan, de határozottan kérve. Mert nem tudja, hogy kellene-e egyáltalán erről bármit is beszélni, hogy fel kellene-e hozni újra és újra, mert míg az élmény jó volt, a bizsergés és az érzések jók voltak, utána már határozottan nem. Hogy amint kiürült, üresség volt a helyén, míg kijózanodott és felfogta a valóságot. Üresség, amely tud marni és amely emlékeztette, emlékezésre kényszerítette. Mert nem kell fojtó vágynak lenni, vagy beteljesületlen szerelemnek ahhoz, hogy az üresség fájjon, hogy egyszer ő már mindent kiszaggatott onnan, kigyomlált és találkozott vele. Hogy kicsit visszavitte a kezdőkörre, amikor rájött, az addigiaknak vége és fogalma sincs, hogyan tovább. Pontosan erre emlékeztette és ijesztette meg, hogy milyen és mennyire rossz volt. Hogy betömni próbálta bármivel, de sosem telt meg, hogy a hiány olyan dolog, amit ezen érzések mellett nem akart újra. Mert mindig érzett, mindig jobban figyelt ezekre, ő ilyen típus, de a hirtelen és erőszakos rántás, amellyel ebbe a világba érkezett, nem volt jó kísérő. Nem esett neki jól, és az, hogy ezt felelevenítette benne, jobban fájt, mintha soha, egy pillanatra se vett volna el semmit. Mert tette volna azt, pacsiztak volna le és jó éjszakát. Ehelyett bámulta a plafont, marta magát és próbálta kimosni, lemosni magáról az egészet.
És egészen eddig a pontig azt hitte, sikerült is. És tudatában sincs ennek, mert nem beszélt róla, ennyire nem mélyedtek bele abba, csak a külsőt mutatta és egy megnevezést, ami illik rá. Bár ne tett volna semmit, és a harag, amely emiatt felgyűlt, benne van. Nem szereti, nem szereti a negatív dolgokat, egyszerűen ő is az, és taszítja, az életről viszi le, amely már olyan jól ment neki. Amelyet már ő is elismert, hogy tökre más, könnyedebb, kevesebb a teher. Hogy mennyire kevés emberrel kell hadakoznia, mennyire jó, ha tud beszélni, vagy csak leülni és hallgatni, ha olyan napja van. És miközben feltépi magában a múltat, megint visszaesik, mintha semmi sem történt volna, lelke mégis közben követel, hogy valaki találja meg, hogy valaki megint érjen hozzá. Akár Ő. De nem teszi, közönyös ellépkedése azt mondja, ne várjon semmit, de mégis, meg akar szólalni. Idegen helyzet, ezerfelé kavargó gondolatai pedig nem segítik. Mit kellene mondani? Hogy jó volt, köszi az élményt? Vagy hogy most akkor hogyan állnak, hogyan nem? Ahogy azt az eddigi időszak mutatja, a nem felé hajlik. Mindegy is. Továbbra sem szerelmes, továbbra sincs semmiféle köd, csak egyszerűen értetlen és nagyon elviszi a gondolatait a másik, olyan irányba, amit nem tud kezelni. Mert más, más, mint az a nő, akit akkor, azon az éjjelen fel akart hajtani, más mint bármelyik ami valaha, valamilyen módon az életében volt. Más, mert nem is nő és mégis, ez a legkisebb probléma. És tényleg. Erre most jön rá.
Elteszi inkább a gyújtót, esetlen magyarázkodása után jobb ha semmi nincs a kezébe, amely kárt okozhat bármiben. Értetlenül ráncolódik a homlokra arra, ahogy felnevet az egészen, ez olyan most, mint valami pofon inkább. Oké, hogy nem veszi komolyan, hogy nem vesz semmit komolyan, de mégis, azért... azért nem ezt várta. El kell mennie, a komor arc is ebben segíti, hogy hagyja itt a francba, legyen ő is ilyen és kész, szarja le az egészet. Az lenne a legkönnyebb. Mégis marad, rápillant, de teljesen a tekintetébe nem mászik bele, azt kerüli. Mintha félne, mintha nem akarna megint belegabalyodni. Tiszta fejjel akar beszélni, nem lép közelebb. Még ne menj el.
- Megint nem hazudtam – ajakira mégis keserű mosoly ül ki, szemeit egy pillanatra lehunyja. A hideg rázza a szavakra, mert felbukik benne, hogy hogyan érezte magát akkor. Nem lehet. Nem. Egyszerűen nem.
- Tanultam, dolgoztam, máshol voltam. Máshol, mint te, tudom. Félig szándékos, félig nem. De nem tudtam mást tenni. Nem tudok – hangja elhalkul, szinte már azt mondja, ennyi elég is volt. Nem erőlteti, nem húzza, nem akar semmit. Csak kimondja. De mit is? Az jó kérdés. Maga sem érti, miért magyarázkodik neki, miközben feje tiszta és mégsem. Ez bonyolult, sóhajt is rá egy nagyot. Ebben van benne minden, nem a szavaiban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Emlékszik ám, minden pontra. Arra is, amit akkor mondott, mikor nem sodorta el annyira az egész, hogy nem volt képes összetett, értelmes mondatokat alkotni. Mert az igaz volt és talán igaz a mai napig is, hogy megismerné, hogy látni szeretné azt, aki hibázott és aki ott hagyta, hogy mi vitte erre, miért és aki azt mondta, egyedül van. Azt felelte rá, nem kell egyedül lennie, ő mégis azt választotta és választja talán most is. Jogos a kérdés, ezek után neki kellene-e bármit is tennie, mondania? Egyáltalán, lenne értelme annak, hogy bármit is akarna mondani? Nem tudja. Valahol a sértett fél elutasítja, de ő az az ember, aki nem akar haragot táplálni, mert nem tört az életébe, annyira át sem verte és nem is tud olyanról, hogy ártott volna valakinek, valakiknek annyira, hogy megérdemelné. Sok mindent nem tud, rájön, hogy semmit sem nagyon, ő kiterítette mindenét, ami van, minden, ami önmaga. Mert ezen kívül nincs más, nincs mély és sötét múlt, nincs szövevényes kapcsolatháló, nincs semmi, csak a farkas, aki előbújt és megmutatta magát, holott nem kellett volna, sosem engedte neki. Csak az erdő magányában enged neki szabadságot, úgy börtönzi be minden más alkalommal, ahogy saját magát tette a csendbe és magányba hosszú évekig. Mert ha neki sem jó, annak se legyen, értitek. Mintha direkt és igazából mégis, csupa véletlen minden. Az nem, hogy akkor ott volt, ott akart lenni, hogy a kis „kihallgatás” után maradt és igazándiból ott lépett a csapdába. Nem, nem várta azt, nem várt semmit. Mégis kapott, majd el is vette. Hullámzó gondolatok, nem is érti őket, miért vannak ennyire felkorbácsolva. Nem kellene, mert nem. Volt a mágia által létrehozott valami, amelyből kialakult az, hogy beszéltek, hogy együtt dolgoztak, hogy az elején segítette valamiben, amit nem értett és amit amúgy egy szempillantás alatt dobott el, mintha csak álca lett volna. Egy újabb pókháló? Vajon már akkor is akart valamit, vagy tényleg minden a véletlen és a játék? Egy biztos, válaszokat szeretne, mert nem követelőzik, nem tud, hogy nyugodtabban léphessen akármerre. Tovább. Nem segített rá, hogy valami a házuk tornyában nem kerek, hogy valami rányomja mindenkire a bélyeget és minden csak sötétebb tőle és ridegebb. Hogy ez se tett jót az idegeinek, de a mostan, a mostani történések emellett már talán jobban kiélesednek. Ne haragudj, de muszáj. Valahogy le kell rendezni, ha fáj, ha nem, mert továbbra sem tudja, mit érez a másik. Csak amit lát.
Követi a tekintetével, ahogy moccan és a falhoz vándorolva dől neki. Mintha támasz kellene az egész miatt, vagy csak megszokás, fene se tudja, hogyan szokás az ilyet tárgyalni. Nincs tapasztalata, ő azt is elhinné, ha törökülés lenne erre a legjobb, azonban nem moccan, továbbra is ott ácsorog és vár a csodára, amely nem akar jönni. Pedig jöhetne. Már el is engedné a dolgot, majdnem kicsúszik belőle egy „hagyjuk” és egy köszönés és indulna. De az se könnyebb, ahogy a másik tesz. Mintha elgondolkodna, szégyellné magát? Kissé oldalra billen a feje, kérdőn pillant felé, így kaphatja el a tekintetét. Így fúrja bele magát megint és ő akaratlanul rezdül össze erre. Most ne. Most ne vegye elő, engedje meg neki, hogy józanul gondolkodjon. Csak ennyit, utána meg... meg vagy elmenekül az egész elől, vagy, ha végre valami választ kap, már biztosabban dönt. A saját nyelvét harapja, a saját nevét hallja és beleborzong. Ne, ne kezd. Ne kapj el még.
- Mindkettő – feleli őszintén, majd szinte meglepi a kérdés. Mit vár tőle. Mintha úgy szegezné neki a dolgot, hogy oldja is meg, ha már felhozta, kész válaszokat. Mintha csak... nem érdekelné, csak legyenek túl rajta. Kihúzza magát, mint aki most kapna erőre, de ugyanolyan tanácstalan, mint eddig. Többször nyílik ajka szólásra, de többször be is zárja azt, mire elkapja a fonalat.
- Nem vártam semmit, tudod? Se választ, se cselekedetet. Aztán jössz, jöttél és most szeretnék. Mert... lehet neked totál megszokott, hogy ezek történnek veled, de nekem... nekem nem. Összezavar, és nem az, mert tudom és emlékszem arra, amiket mondtál, hogy hogyan hat és bla, bla bla – megered a nyelve, de hangja bátortalan, mintha tini lenne, aki most tanulja. Lélekben az is, tanul is. Nem lép nagyon közelebb, csak a tipikus, beszéld közbeni lépés sikerül, hogy ne kelljen hangosnak lenni.
- Szóval nem tudom. Végét, elejét, pontot, hogy ne legyen kellemetlen. Mert nem vagyok naiv fruska, aki arra vár, hogy na, enyém és kész, csak... nem akarok folyton ezen gondolkodni, hogy... hogy nem tudom. Én tényleg meg akartam ismeri azt, aki a maszk mögött van, de neked muszáj bebújni a mágia mögé, amivel nem tudok mit kezdeni, amivel ellöksz. Vagy mit művelsz. Én nem hazudtam, de nem tudom, hogy fordítva... hogy fordítva mennyire. Úr isten, mekkora szerencsétlenül hangzok magamnak is – utóbbit már csak magának morogja és a plafonra szegezi a tekintetét. Elég ebből. Kimondta, még ha hülyeség is az egész. Lesz, ami lesz. Más nem elküldi a francba és az is egy válasz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem direkt teszi, ez a „varázsa”. Nem akarta elrontani és lelombozni a másikat, akaratlanul, hiszen fogalma sem volt arról, hogy mi zajlik benne, annyira ritka és furcsa ez a jelenet, hogy nem épp használható, vagy épp racionális gondolkodású. Valljuk be, ritkán találkozik bárkivel arról az oldalról, amelybe ragadt és amely igazából felelős azért, amilyen. Mert ha nem lett volna a saját kavarca a fejében, talán ő is könnyedén adná, adta volna át magát az érzésnek és dőlt volna bele a pillanat kardjába önként, csak hogy élvezhesse. De nem, ehelyett, szegény lány, kifogta talán a legrosszabb választást, amit ebben a helyzetben, ettől a ténytől várni lehetett. Ő nem az az ember, aki könnyedén fogja fel és éli, minden pillanatában totál lángon ég, főleg, amikor megérzi az első jeleket. Ő túladna rajta ha lehetne, elfelejtené, azonban már akkor, amikor belekerült, közölték, hogy az nem lehetséges, mert ha minden egyes Hold után elvennék az emlékeket, agya egy idő után mást se adna, vagyis, ő erre emlékszik, hogy a sok módosítás valamit megzavar. Annál meg még a mostani, melankolikus helyzete is ezerszer jobb, mintsem a nyálát csorgassa és bambám bámuljon a falra, fel se fogva a világot. Nos, akkor inkább tovább öli meg a lelkesedést és ilyenek. Valamit valamiért?
Bár neki az a tény is elég lett volna, hogy hol látta, de nem, tovább kell menni, mert, nos, mindig van tovább. Csak ő az egyszerű, ezt már tudja, neki más háttér és helyzet áll fent, mint neki. Izgulhatna, mert sosem beszélt úgymond hírességgel, aki újságokban szerepel és mindenki tudja szinte, ki ő, csak épp nincsen ideje rá. Amúgy sem tini, hogy ilyet tegyen, de egy egészséges szint mindenkiben benne van, még ha most akkor se tudna egy sort se felidézni a munkásságából, ha ütik. Ciki, de maradt a mugli világban fejben, sokszor.
- És közben itt vagy – motyogja, utalva az Igézőre, mert nem tudja elképzelni, mi vitte rá arra, hogy most ide jöjjön, a világ egy szegletébe és tanuljon. Ő sem az átlag életkorban van, ha jól tippeli és még le sem öregezi, kicsit hajaz saját magára, hogy végül is, neki se kéne itt lennie, de mégis, itt ül, ennél az asztalnál, szemben vele és épp felfogja, min dolgozott eddig. És végül kitör belőle. Kell idő, mire csillapodik és képes ismét nyugodtan levegőt venni. Ekkor pillant rá, ismét, és szusszan egyet.
- Nem tudom, hogy szar poén volt-e – tényleg nem. Azt se tudja, miért nevetett. Mert agyának kellett idő, mire feldolgozza, megemészti a hallottakat. És ahogy az előbb hiányolta, most úgy érzi, apró görcsbe ránduló gyomrát és izzadni kezdő tenyereit. Vérfarkas. Ő is az, itt ül vele szemben és olyan könnyedén kezelte, jelentette ki, mintha a horoszkópról lenne szó. Ez elképeszti, megijeszti, nem tudja mit tesz még vele. Nyel egy aprót, torka száraz. Megkeresi az italát és nagyot kortyol, állán csordul le a csepp a mohóságtól. A pohár alja koppan és az előbbi nevetésnek nyoma sincs. Csendben bámul rá.
- Mert nem olyan dolog ez, amiben jó osztozni. Vagy amiről... itt kéne beszélni – láthatóan most kezdi igazán feszélyezni, hogy ülnek körülöttük. Nagyon. Ebből olvashat a másik, hogy ő eddig ezt tabuként kezelte.
- Honnan tudod? - mert közben kíváncsi, menekülne is a helyzettől, de már nem az a nyúl, aki megállt a vasútállomáson a zsáknyi életével. Tudta, hogy nincs egyedül, mert nincs, mégis, valahogy vegyes érzések. Mert azt is tudja, mivel jár ez. A fájdalom is lehet az, ami összeköt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Minden szempontból különleges, míg ő közben egy szürke kisegér mellette. Aprónak érzi magát, noha soha nem volt olyan hatalmas, amely már kényelmetlen lenne, nem is tud, és nem tudna olyan feltűnő lenni, mert nem is akar. Csendben, békésen és mégis, úgy néz ki, vannak, akik erre is figyelnek, akik nem a többi tündöklő vagy épp kiemelkedni vágyók között néznek szét, hanem azok között, akik el akarnak tűnni talán. Minden szempontból más ő, és nem lenne ezzel semmi probléma, mert figyelne rá, már abból, amit csinálnak iskolai elfoglaltság keretein belül, másrészt azért is, mert azzal nincs semmi gond, ha néha kommunikál, ismerkedik, vannak pillanatok, amikor kinyílik picit. És nincs mögötte több, csak ami és amiről szó van. Ezt próbálta talán ott is, ezen dolgozott, hogy akkor már a kellemetlen után vezessék le és felejtsék el, hogy kicsit mitől fájt a fejük. Nem akart ő többet, rosszat, kellemetlenséget, semmit. Mondhatni, ártatlan volt az egészben, tehetetlen és a végén telhetetlen. Nem akarta, hogy a következő találka kínos legyen, hogy szinte kínosan hosszú ideig inkább csak meneküljön, mint valami gyáva akárki, és valóban az, mert félt valamitől, amit nem tud körbeérni. Talán inkább attól, hogy ő nem tud majd mit kezdeni és nem is tud, látványosan. Hogy megint átpörget mindent a fejében újra és ugyan oda lyukad ki. Hogy most már fogalma sincs, kit kellene hibáztatnia, hogy hol volt az a rossz pont, amikor meg kellett volna állni és mégsem rossz, mert... Mert. Hogy aztán el is veszítse ismét a határozottságot, hogy nem érti, mi folyik a másikban és érteni szeretné, de nem erőltetheti, mert az kellemetlenebb, mint az, ahogy most áll előtte. Különböző világ az, amit ők képviselnek, mégis, valahol egy. Talán ezt, talán valami hasonlót érez az egész mögött, még ha az események kicsit hátra is vetették és csendre kényszerítették. Nem tudja, vajon megérti-e teljesen, mi az, amiért ilyen, mert maga sem tudja és persze, akkor mégis hogyan várhatna bármit a másiktól mégis. Hogyan kérhetné arra, hogy na, lépjék meg ezt és legyen valami, csak ne az, ami most van? Hogyan kérhetne bármit?
A plafont akarja magára szaggatni, de csak bámulja, mintha oda kellene írnia a választ akárkinek és ő csak felolvassa, mint az okos diák. Nincs ott válasz, csak magában van, meg kellene keresni. Tekintete végül visszavándorol hozzá, hallja, hogy mond valamit, de nem teljesen, ahhoz most túl nagy a táv és túlságosan zakatolnak a gondolatai, meg valamennyire a szíve is, megint, pont úgy, mint amikor egyre csak közelebb és közelebb hajol, ahogy épphogy érintette ajkait. Akaratlan harap a sajátjára, aprót, nem úgy, mintha arra vágyna, hanem mint aki ki akarja marni onnan az érzést. Miért van ez? Elég. El kéne engednie. Aztán folytatja a másik, mondja és sóhajt egyet. Ezt akarta hallani? Ezt vagy így? Csendben figyel, mintha csak a folytatást követelné. Kérné. Nem kellene?
- Tudom, hogy nehéz. Nekem ne mond – apró mosoly kerül fel ajkaira. Annak mondja, aki nem akart megnyílni, aki kénytelen volt mégis és aki már valamelyest, egy részét elfogadta. Teljesen még talán nem. Mindent nem tárt fel. - A kérdés, hogy akarod-e, mert... nem tudom. Mondhatnám, hogy itt vagyok én, de az a te dolgod, hogy eldöntsd, végül kinek akarod. Remélem érted... - lényegében megint azt mondta, amit akkor és mégsem, mert ezzel azt tette, ami a legjobb. Nem erőlteti magát, ha azt mondja, nem akar, nem neki, akkor nem erőlteti többet. Tovább nem mondja, mert elindul felé és egy pillanatra hátrálni támad kedve. Mögötte megint fal van, a kanapé, csapda lenne. Nem. Közelebb kerül, és lesütve a tekintetét, karjait fűzi össze mellkasa előtt, kapaszkodik magába, mint a józan észbe. Akarta őt. A hideg rázza ki ettől, apró szusszanás szakad ki belőle. De nem volt rá képes. Őszinte kíváncsiság az, ahogy mégis fel bír rá nézni végül.
- Miért nem? Mármint, értem, nem voltam önmagam, nem... etikus vagy illik, vagy mi. De miért nem? - nem kellemetlen. Neki valamelyest igen, csak nem azért, amiért hinné. Oké, ez nehezebb, mint hitte, főleg szemtől szemben. Nem csoda, hogy eddig húzta, halasztotta és ha nincs ma a véletlen, akkor talán még várt volna vele. Vagy fogalma sincs. Nagy sóhajjal fogadja a mosolyt és oldalra pillant, mert hát, szedje már össze magát. Körülbelül úgy érzi az egészet, hogy kívülről nézve igencsak furán nézhetnek ki. A másik szeretne közelebb kerülni, míg ő bezárkózik, távot tart. Ez nem kellemes, de most nem tud mást. Visszafordítja arcát felé, de tekintetét kerüli, cikázik arcán, most józan fejjel nézi meg azokat a pontokat, amiket érintett. Amiket... Elég. Ez nem ő. Hirtelen hűvösnek érzi a folyosót, ahogy a hideg rázza ki.
- Min gondolok? Fogalmam sincs – neveti el magát, apró, bátortalan, de igaz. Nem tudja és nem őt neveti ki, hanem saját magát. - Segíteni? Miben? A fájdalommal megint? Nem, az ugyan úgy visszajön és... nem tudom, megszoktam, ez most mégis furán érintett – engedi le a kezét, a körömágya bőrébe vájja körmét és kezdi piszkálni azt. Hát mit akar, komolyan. Elnézi a mosolyt, ahogy nem mozdul felé. - Ne haragudj, kikövetelem szinte ezt és hasztalannak bizonyulok máris... - fújtat egy aprót. De hát mind gondolkodik. Oké. - Sok mindenen gondolkodtam amúgy. Mérges voltam, aztán mégse, értetlen aztán meg még jobban. Nézd én, semmit sem erőltetek. Csak letisztázni szerettem volna, nem rád akaszkodni, hogy ami megtörtént, azután már csak én lehetek az életedben, mert nem. Nincsenek efféle kéréseim, csak passz... oldjuk meg, lépjünk túl és legyen valami kellemesebb? Ami miatt nem akarlak kikerülni? Ühm... - apró szünetet tart, legalább magát nem hazudtolja meg. Zavarban nincs teljesen, de mégis, beszél, fecseg, mintha muszáj lenne. Tényleg tud sokat. - Nem tudom ezzel mit kellene kezdenem. Tanácstalan vagyok, de ez hülyeség, mert voltak egy éjszakás pillanataim az életben, vagy amikor csak elcsattant egy csók. Ki tudja, voltam-e olyan részeg, hogy nem-e sráccal, nem tudom. Azt viszont igen, hogy most nem vagyok az a főiskolás aki valószínűleg meghalt és lett belőle egy szerencsétlen, aki nem tudja helyrerakni a gondolatait se, mert itt állsz előttem és folyton eszembe jut, hogy bassza meg, mégis kisöpörtél onnan mindent és mennyivel könnyebb volt, kellemesebb és aztán gyomron rúgott, hogy haha, csak illúzió, semmi több, ahogy jött, úgy ment. Hogy neked ment, de csak mert használsz valamit, amit eddig elképzelni sem tudtam. Hogy mindjárt felrobbanok, mert ennyi dolgot nem lehet érezni, mert nem egy tinilány vagyok és azt akarom, hogy múljon el. Legyen úgy ahogy eddig, vagy... nem tudom. Akármi. Nem tudom befogni sem, ez lehet hülye ötlet volt. Biztos nem érsz erre rá, nem így tervezted a napod. Nem tudom. Nem – tanácstalan tárja szét a karjait, kicsit talán gyorsabban kapkodja a levegőt. Kiszakadt belőle most egy darab. Karjai leesnek maga mellé, és nem könnyebb sokkal, vállai megereszkednek kicsit, hogy aztán a saját tenyerébe temetve az arcát, átgyűrje azt. Vagy lekaparja a bőrt, mert az most rettentően ég.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Nem szereti a feszültséget, haragudni, ha nincs olyan ok, amely tényleg megköveteli. Nem szereti a negatív dolgokat, még ha önmagára ez már nem annyira igaz, hogy mentes. Nem szeret úgy felpillantani, hogy aztán mint valami szégyellős, félre is vigye azt. Nem szeret, nem akar megint a saját káros, rossz gondolkodása miatt valami ingoványos és sötét mezőre tévedni. Nem. Kimászott, az istenit, kint van valamelyest, hadd maradhasson kicsit, hadd nézze meg, milyen is ez. Talán közelebb sose jut semmihez, talán más miatt visszaesik, de most még minden olyan friss. Kellett hozzá idő, nem kér vállveregetést, hogy megcsinálta, csak... csak. Nem akarja. Figyel hát. Figyel, ahogy belekezd és elakad, nem szól közbe, türelmesként várja ki, hogy összeszedje a gondolatait. Mert ez kell, mindenkinek. Bár fogalma sincs, mire számít a mondattól, hogy mi áll benne. Jót, rosszat? Már nem számít, csak történjen. És végül kimondja, közli és mint aki nem értené elsőre, úgy pislog rá, majd mire leér és megemészti, pillantását zavartan kapkodja ide-oda, saját ajkát beharapva rágja meg, mint cselekvés, mint meglepettségének leplezése. Mert miért ne lenne az. Szeretné, őt és nem mást, és komolyan is gondolta, minden körítés nélkül, ahogy sikerül, de felőle nincs akadálya, mert önzetlenül ad, hát akkor figyelmet, társaságot, amelyre vágyik. Mert nem olyan elképzelhetetlen ez, nem olyan, amit senki se érdemel. Most kezdi megérteni, hogy az ember társas lény, el lehet játszani a remetét, de amikor egy ilyen jön szembe, ilyet hall, elszáll.
- Örülök – emeli vissza tekintetét, ajkait nem rágva húzza mosolyra. - Nem mindig vagyok a legjobb, de igyekszem – utal finoman arra, amit amúgy megosztott vele, még ha csak azért is, mert azt már kihúzta belőle. Nem tudja, hogy emiatt haragot érezzen, vagy felejtse is el, mert lényegében nem ez az első, így lett úgymond lakótársa is, tehát annyira nem rossz dolog. Ott van másrészt mégis egy megkönnyebbült érzet, hogy ezt már nem kell takargatni, nem kell majd magyarázni miért feszült, miért vannak a szemei alatt karikák, bármi. Könnyebb. A köd miatt ezt se észlelte, most igen. Egyel kevesebb dolog nyomja a vállát és ez... fura. A jó fura. Kimondani magában. Szóval nem teljes a harag, nem. Úgy néz ki, kell az ösztökélés ahhoz, hogy ki tudja mondani, ami valahol elég gyenge. Határozottság meg hát pasi, és tessék, sehol sincs, miért van ez vele? Miért nem tud mégis úgy lenni, mint anno? Tudja, hogy miért, de akkor is. Emlékszik hogyan kell, miként, csak... jön valami, egy újabb mondat, pillantás és rándul a gyomra, visszalép és kábé már dadog. Idegesíti, talán érezhető is, hogy az, saját maga miatt, a helyzet miatt és hogy képtelen kezelni, hogy azt várja, mikor tör ki a nevetés és mondja azt, hogy oké, elég, vége a mókának, vicc volt az egész. És ennyi. Fél? Nem tudja, inkább csak, nem akarja. Fogalma sincs, tessék. Újabb.
- Hogy? - ráncolódik a homloka, ahogy elemzi a mondatot magában. Az ő sérülései. A bőrfelület aztán kisimul, ahogy mimikája enged és sóhajt egyet. - Tele vagyunk sebekkel, egyikőnk sem akar sót szórni a másikéba. Értem én. De nem hímes tojás vagyok, aki nem eshet a földre. De... nem tudom mi lett volna utána, ha megtörténik... az. Mindegy már azt hiszem – bólint egyet, inkább magának, mint másnak. Tényleg az, mert elmúlt, mert megtörtént és nem lehet változtatni rajta. Nem is kell. Arra pedig külön mosoly kerül ajkaira, hogy minden ellenére is figyelt, hogy ne bántsa. Bár az utolsó dolog volt, hogy arra gondoljon, de utólag, már képes látni. - Kedves tőled mégis, hogy figyeltél – ezt legalább könnyebben ejti ki és nem akar elfordulva elbújni. Nem. Hát tényleg az, nem is érti. Mit csinált? Mert erre nem jött rá, miért érez és gondol ilyeneket? Kíváncsi is rá és közben pedig... egyelőre még fogalmazza a kérdést. Mert nem csinált semmit, csak amit amúgy is. Néha érzett furát és ennyi, a Tanulószobáig nem lépett át semmiféle határt. Furcsa.
- Nem akkor. Most és később. Tudod, futni és követelni a figyelmet, bármit. Én nem tudom mit miért tettem vagy akartam, utólag... hát kellemetlen volt kicsit ücsörögni vele, de na. Túléltem – azért legyintget párat, nem is érti, miért jött ez fel, de legalább nem érzi, hogy ég a feje, annyira. De tódulnak fel benne a gondolatok, az érzések, a minden. Várnak, kivárnak és aztán... kirobban. Olyan szinten áramlik belőle, mintha felpörgött volna és most aztán mindent kiad, rossz, jó, kellemetlen, és rá sem jön, hogy most nem kellet mágia, magától teszi, magától panaszol, vagy csak közöl. Nem helyes, sok helyen hibás vagy épp pontatlan és mennyire őszinte mégis. Az, hogy mennyire érzi kellemetlennek magát és hogy a végén pedig lefullad. Le és ki, hát mintha életlében először nyílt volna meg és valóban, kicsit így is van ez. Sok szó, nagyon sok, mire az utolsó elhal, már csak motyogás és eltűnik ujjai mögött. Tessék nevetni.
És csend. Saját szívvesére dübörög füleiben, nem hall semmi olyat, amit vár. Aprót rezdül össze, amikor megérzi az ujjakat a csuklóján, fejét felemelve nyitja ki szemeit és pillant rá. Kérdő tekintete kíséri végig, ahogy elhúzza arca elől a kezét, előhúzza ideiglenes és béna rejtekéből, ahova gyorsan menekült, mint a gyerek, aki ha eltakarja a szemét, akkor őt se látják. Kell pár pillanat, mire felfogja a kérdést, nyugodtan vesz levegőt és próbál túllendülni a kifakadáson.
- Az is. Meg, hogy ennyire szerencsétlen vagyok – mert az, az előbbi mutatta meg igazán. A kezére néz, ahol az ujjak pihennek, karja libabőrös. Nincs semmi, nem érzi, hogy lenne mágia és mégis. Nagyot sóhajt, kicsit összeszedve magát, ha határozottabb nem is, de valamennyivel jobb. Az legalább igaz, hogy elmondta, mi van benne, még ha nagyon kusza és nem teljes. Míg szedi össze magát, ezer kérdést kap és megilletődik. Főleg az utolsótól. Hogy mi? Csak csendben figyeli, szája nyílik és úgy is marad, mert rácsodálkozik. Hogy minden múljon el? Ő is? Mi? Oké, ébredjen már fel. Kihúzza magát.
- Az érzések majd rendeződnek, idővel. Időt kérek, míg megtudom mi hiszti és mi az igazi – tény, eddig is volt rá ideje, de mivel most felkavarta, legalább tudja, mit kell átnéznie. De nem ez volt a lényeg. - Miért akarnád magad teljesen kitörölni...? Mihail – sóhajtja a nevét, ahogy elhangzik az utolsó kérdés. Komolyan, nem tudja mit akar, de ezek most meglepték, ahogy aztán a másik is. Fél talán a választól? Nem akarja hallani se és mégis? Mint ahogy az előbb ő nem akart beszélni és mégis. A kezére néz ismét, az egyik csuklójára, amelyet óvatosan bont ki az ujjai közül, és valamiért, csupán csak azért, hogy kicsit megnyugtassa, mert ahogy az előbb és még most is nyomorultul érzi magát, azért figyel. Önzetlen. Ujjai elérik a másikét, összefűzi vele őket és finoman rászorít.
- Az emlék és te is maradj. Még ha előbbi kellemetlen is kicsit. Az idő múljon, de azt meg teszi magától is. Csak rám koncentrálsz, hogy én mit akarok. Miért? Elmondtam, hogy rendezi a dolgokat, aztán lenni, megmutatni, hogy nem kell egyedül lenni. Magam se tudom miért, de így érzem. De te mit szeretnél? Figyelj, mágiával más, tudom, én amúgy sose... meg amúgy sem, elég unalmas alak vagyok abból a szempontból és aligha smárolok bárkivel, szóval ezért is vagyok béna. Lehet a mágia mégis kicsit benne van, ne nézzük. Nem nézem. Nekem is segítettek, segítenek. Segíthetek én is? Hogy ne legyél egyedül. Nem tudom hogyan sikerül, ez új. Mert azt hiszem azt szeretnéd, hogy múljon és ez nem rossz, tudom mégis milyen érzés – nem biztos a hangja, nem bátor, igyekszik azonban. Legalább nem reszket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem tudja, hogy alakulhatott volna még, neki ez volt a természetes reakció, ahogy becsapódott és ahogy mozdult. Nem erőltetett semmit sem, talán csak a nevetés egy részét, de az mégis jobban jött ki, mint a kiabálás, amely először eszébe jutott. Már mindegy, megy a múltba, kifolyik az ujjai közül és elmegy a többi közé.
- Én... sajnálom, nem akartam rombolni – félszeg mosollyal pillant felé, hogy ne haragudjon rá annyira és azonnal, hogy amúgy béna, de igyekszik. Vagy valami ilyesmi. De reméli érzi, hogy ez nem olyan asztaltéma, amelyet most bólogatva fog végighallgatni, mert a figyelem a többitől is létező dolog és azonnal reagál rá. Szeme sarkából lesi azokat, akik körbeveszik őket, figyel és megint csak őrzi a maga kis titkát, ha eddig még nem esett le ezeknek vagy nem hallották úgy, ahogy. Lehet már mindegy az egész, amit fent próbál tartani és most dőlt össze? Kicsit pánikol, elfojtja, lenyeli, de érzi, hogy tenyere izzad, szívverése felgyorsul, talán még pupillái is tágabbak. Nyugalom. Nem vesztheti el a fejét, mert akkor tényleg mindegy lesz.
- Iiiigen, egy kicsit. Mondhatni – ez egy fura kifejezés arra, hogy utálja, főleg tömegben, emberek előtt és amúgy is. Hogy nem beszél nagyon akkor sem, amikor kettesben van valakivel és kerüli, fel sem hozza. Fura szó az, mert nem frusztrálja, hanem inkább minden egyes alkalommal eltapossa az igazság, mert ha nem beszél róla, tud magának pár napig hazudni, hogy nincs is semmi. Ha tud. Fogalma sincs, mikor és hogyan sikerül, de egy ilyen után főképp nehezen, mintha elbújt volna és megtalálták volna, pedig épp a tömegben volt, szem előtt.
- Igen? - pislog rá, arra, hogy örülnek neki. Elég érdekes kijelentés ez, mert hát, nem szokás örülni annak, ami ennyire fáj és valahol, a kis sokk mellett érti is, hogy mire céloz, mert így nincs egyedül, úgy, ahogy ő eddig, de mivel neki ez volt a megszokott, fel sem vette. Inkább az az új és elfogadásra váró tény, hogy ketten vannak egy helyen. És akkor még hol van a harmadik... Nem, meg se említi, nem is gondol rá. Legkönnyebb tagadni.
- Nem, én nem érzek ilyeneket. Kellene? - vonja fel a szemöldökét, hogy oké, van valami, amiről még így sem tud? Ez új, hogy érezni, de tény, hogy nem nagyon ment mások közelébe, akiknél érezni kellett volna. De ha tenné is, lehet neki nem menne, nincs mágiája, lehet ahhoz köthető, logikus lenne, ha nekik emiatt plusz lenne, neki meg nem. Mindegy. Mire azonban feltenne bármely más kérdést vagy akármit, megemelkedik és indulni készül. Állát megemelve figyeli, amilyen gyorsan jött, úgy távozik. Oké.
- Szia – pislog párat, mielőtt eltűnik és végül sóhajt egy nagyot. A kaja kihűlt, ahogy a kávé is, de egy korttyal tünteti el azt, hogy aztán megelőzzön minden választ, felkel maga is és sietősen távozik. Nem, majd még magyarázkodni is fog, de most amúgy is el kell gondolkodnia. Ez erős kezdés volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Lehet elhamarkodott volt, amikor kijelentette, hogy ő lesz és mit tesz, mert nem csak azzal van szépséghiba, hogy a vélamágia neki aztán totál sötét folt és mint sok minden ellen, ez ellen sem tud védekezni. Egész merész, bejött egy olyan világba, ahol bárki a fejébe nézhet, mert ha évekig is tanulná, nem tudná azt a védelmet felépíteni, amely ezt meggátolná. Bejött abba, ahol némán, egy apró mozdulattal olyan dolgokat küldhetnek felé ami fáj, halálos vagy csak kellemetlen, és ezek ellen sem tud semmit sem tenni, mert nincs pajzs vagy más azon kívül, hogy elrohan és fedezéket keres, remélve, hogy nem szakad át. Bejött oda, ahol még a berendezési tárgyak is néha érdekesek, a házak, épületek, mesés a kinézet, de idegen, más. Be oda, ahol élő célpont, és ahol mindezek ellenére, ő szörnyetegnek számít sokak szemében, pedig ő minden hónapban megissza a bájitalát és annyi veszélyt jelent, mint egy kóbor eb, nem támad, ameddig arra ok nincs. Hogy a szörnyeteg közben az, akit akaratlan kezdenek el óvni, akik arra éreznek affinitást, figyelni és türelmesen kísérni, aki meg van mégis ijedve, mert ez a világ végtelen és sosem fogja megérteni, főleg, ha agyát elködösítik. Aki... talán amellett, hogy erősnek, férfinak és minden ilyennek adja el magát, vár is rá, hogy valaki álljon mellette, akire támaszkodhat. Az, hogy ki és hogyan, nem az ő döntése, nem teljesen. Akit oda sodor, aki hajlamos rá, aki akarja is. Nem akar a védtelen naiva lenni, de ez a világ kényszeríti rá, rásüti. Fogalma sincs, mennyire látszott ez rajta elsőre, vagy később, ő adta azt, ami biztos, ami egyszerű, aztán egyszer fogta magát és mindenki előtt bejelentette, hogy neki nincs mágiája, szóval, magyarázzanak kicsit többet néha, mire gondolnak. És ennyi, ennyivel rendezte le, de lehet ez is az, amely kiemeli és amiért figyelnek felé. De az, hogy ő miért teszi? Fogalma sincs, és újra meg újra kattan benne a kérdés, miért? Mert igen, hozott egy apró döntést, hogy belemászik a dologba, kipróbálja a közösséget és lesz ami lesz. Hogy közben akaratlan beszéltek, többet, de mással is és mégis, olyasmi kerekedett belőle, amire sosem gondolt előtte. Meglepi, meg ám, de mennyire, és mégsem, mert pont ez a véletlenek lényege. Pontosan ezért nem lehet számítani semmire sem, mégis, folyamatosan meglepi, hogy rá esett egy választás, egy másabb, mint az, hogy több feladatot kap épp vagy kevesebbet. Ez nagyon más, ez új és idegen. És közben, mégis elhamarkodott mert nem látta még, amikor maga alatt vagy épp felett van, amikor idegei nem épp kisimultak és mosolya sincs. Amikor el akar bújni minden elől, mert csak a rosszabbat hozza ki belőle. Hogy vannak terhek, amik vele járnak. Ami ő. lehet elhamarkodott volt, de, majd kiderül? Mostanság minden újnak esélyt ad, tapasztal, figyel és éledezik. Esélyt. Másnak is, hogy jobb legyen. Mert a minden előtt is szerette, ha minden jobb, még ha sosem volt teljesen komoly. Most már az.
- Hát, az, az. Ne kelljen magyarázni – dünnyögi, és aztán anélkül hogy magyarázni kellene, rá is jön, hát még mindig jobb, mint a virág meg a méhecske nem? De minden bosszankodás, morcogás helyett arcára meglepettség ül ki, nagyra nyílt szemekkel figyeli. Hogy mi? Leakad.
- Hogy én többet? - mert már rohadtul nem érdekes, hogy megtörtént és nem történt meg, hogy mi volt utána és előtte. Zavartan pislog félre, keresi a fókuszt, amit elvesztett. Eddig sem volt teljesen nyugodt, most már nagyon nem. - Miért jelentek többet? - most már egy fokkal bátrabban kérdez és mégsem. Mert nem az, hogy nem érti a szavakat, a miértre kíváncsi, tapintatosan, az sem baj, ha nem indokolja meg, neki a válasz amúgy is elég volt és emésztenie kell. Még mindig a messzibe fókuszál, azt hitte, ma ő lesz meglepő a szavaival meg azzal, hogy erről akar beszélni és tessék, megint ő áll úgy, mint aki sosem hallott dolgot hall. Mert fontosnak lenni más. Ismeretek, kapcsolatok akadnak, amik vannak, jók, jól érzi magát közben, no de fontosnak lenni más, mert az rá fókuszál. Meg van illetődve, nem tudja egyelőre ezt sem kezelni, ahogy semmit sem. Szánalmas. De mivel minden friss, talán érthető. Talán megérti ő is, nem?
- Akkor jó. Rágtam magam azon, hogy egyáltalán kell-e ilyet, vagy olyan ez, mint amikor megtörténik és sosem hívják fel egymást, mert jó volt és ennyi. De minden verzió béna, tőlem főleg. Tényleg ne haragudj, eddig úgy voltam vele, jó nekem így, ahogy, aztán a sors úgy gondolja, hogy mégse és az agyam nincs rendben ezekhez – húzza el a száját, lehunyva a szemeit. Mert nincs rendben. Megváltozott, a magabiztossága eltűnt, a határozottsága szeszélyes és korlátozott. Egy kis valami, aminek mindent meg kell mutatni újra. Ha ehhez van bárkinek türelme, neki, akkor... Akkor minden elismerése, de tényleg, neki már most nincs magához és csak maradjon egyedül, majd jól ki is morogja, mert ha most teszi, akkor furán jönne ki.
Amikor pedig kicsit mégis úgy érzi, rendben lesz, össze is dől szinte azonnal. Úgy néz ki, ez egy olyan pillanat, amikor nem akarták ezt, kerülték és tolták és végül, amikor megtörtént, akkor meg aztán mindent kiöntöttek és várják a megoldást. Egyelőre nem mond újat, hanem kicsit vált, próbál ő lenni a támogató, mert ugye, nem könnyű megnyílni. Tudja és ismeri az érzést, amely miatt a másik rá sem mer nézni, szinte már kimondja ő a választ, amit annak érez. Hasonló emberekkel sodorja össze a sors akaratlan és ez talán a kulcs. Hogy nem olyan távoli, lehetetlen, amiket érez, amiben él és ami irányítja. Hogy lehet másnak is ez a gondja, nincs egyedül, csak hagyja el a negatív önzést és akkor talán más lesz minden. Más lesz? Ujjaira szorít, mégse fájdalmas. Ez is egy válasz és most mégis azt kérdi, mit szeretne. Mire vár? Mit? És ezek a kérdések a legnehezebbek, amikor olyan régóta benne van valaki a rosszban. Elfelejti, miért szomorú, rosszkedvű, csak beékelődött a dolog, és történik. Mert már nem is emlékszik szinte.
- Te bizony – bólint, hát mondja csak, ő türelmes, nem siet semerre, amennyire akart is, most ácsorog és vár. Belőle azonban nem szakad ki úgy egy vallomás vagy válasz, mint ahogy nemrég tette saját maga, és nem is kell, mert mégsem egyformák, mindenki másképp lát. Máshogy akarja megközelíteni a dolgokat, és míg ő elnézi és csendben vár, megérzi tarkójára simuló ujjait. Azonnal elönti a libabőr, talán tekintete elsőre riadt, ahogy lába mozdul, mert először csak húzza, a következő már a bátortalan lépés. Meglepi, letaglózza, ahogy végül ismét a falhoz kerül, ahogy ő pedig közel, pontosan olyan közel, ahogy emlékeiben volt. Nagyot sóhajt, a hideg kőhöz simul és szinte már kicsit retteg attól, hogy mindjárt jön a köd. Mindjárt. Most. És nem. A riadtsága meglepettségbe vált át, nincs senki más előtte, csak ő, Mihail, nem pedig a véla, amire burkoltan kimondta, de akitől tart. Ő így közöl, közölne, ujjaik még mindig összefonódva, szabad keze pedig, észre sem vette, de karjába kapaszkodik. Szíve hevesen ver, forróságot érez, a másik közvetlen közelségét és leheletét. Talán kicsit leakadt, nagyon, talán a merev tartása magától enged. Igen, most nem kába, nem olyan bátor és mohó, mint akkor. Most más. Teljesen. És most erre vár. Talán tudja, hogy nem lesz ugyan az, valami láthatatlan zsineg feszül meg és rángatva azt irányít. Fogalma sincs. Aprót nyel, ajkait cserepesnek, merevnek érzi, mintha nem tudna beszélni. És csak bólint végül, aprókat, hogy akkor legyen ez a válasz, ő pedig megnézni, hogyan hangzik. Hogy még mindig nem érzi, hogy tényleg nem húzta elő és nincs csapda. Hogy most csak ők ketten vannak. És mégis beleszédül. Nem tudja mi történik, apró bukfencek hastájékon, bizsergés libabőr, szemeit hunyja le végül és talán észre sem vehető, ahogy erősebben szorongatja ujjait.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Hogy könnyebb lett-e? Erről nem tud érdemiben nyilatkozni. Valahogy örül annak, hogy ha akár csak látszatra is, de a másik higgadtabban tudta kezelni, nem tudja, ha most ő is belekezd, mélyen és hosszan, akkor mikor tudná befogni. És azzal aztán végképp elásná magát, már így is majdnem szűköl és a sarokba húzódik, mert úgy érzi, ez is hibás megoldás volt, részben. De egy kicsit mintha könnyebb lenne, legalább... tudja. Az a fő. Akármi is lesz a vége akármikor, tudja. Ez egy új terep, tele süllyesztőkkel és rossz kanyarokkal, az őszinteség pedig – amely lehet kegyetlen, pőre és iszonyatosan fájdalmas – sokakat elijeszt, messzire kerget, mert ki tudja, ki keresi a könnyebb megoldásokat. Talán volt, akinek kicsit annak számított és elmúlt, már nem kap leveleket, kérdéseket, hogy van és talán így a jobb. El kell engedni azt a fejezetet, ami sötét. Hazudna, ha nem érezné, hogy számára is vannak fontos, többet jelentő egyének egy egyszerű ismeretnél, de ez itt és most, fordítva, igencsak meglepő. Mert nem kötelező annak lennie, nem kellene. És mégis? Elgondolkodva hallgatja őt, kicsit megingatva a fejét. Többet. Az alsó ajkába harap, miközben beszél és végül bólint egyet.
- Köszönöm, hogy... elmondtad. Így már, nem is tudom. Jól esik – csak új, újabb rácsodálkozás, hogy amennyire tehernek jellemzi magát, úgy fut be az ellenkezője. De mint már gondolt rá, ez az eleje, még nem látta, nem tapasztalta a rosszabbat, vagy nevezzük kellemetlenebb félnek. Bármi lehet. Mosolya azonban azt mondja, tényleg jól esik neki, apró szusszanása pedig azt, hogy nem fakad ki többet, arról a részről egész jól megnyugodott.
- Sokszor kérek elnézést, nem tudom miért – motyogja, mert valóban olyan ösztönösen tud jönni, hogy nem is érti. Berögződés, megszokás, mindegy. Ez is őszinte mondat volt, mert legalább bevallotta, nem tagadva legyint, hogy szó sincs erről. Ugye már látja vajon? Látja-e, hogy nem az a közvetlen vidám valami, aminek mutatkozik, hanem annál másabb? Mélyebb, sérültebb, visszahúzódóbb. Ugyan az és mégis más.
Vagy annyira mégsem. Lehet azt szokta meg, hogy folyamatosan másoktól kap választ, mágiával vagy anélkül, na de ha visszaforgatják azt? Nem ugyan az, még ha a szavak mégis azok. Mennyivel másabb, hála a ködmentes elmének és mennyivel nehezebb, no nem várni és hallgatni, hanem válaszolni. Nem is tud. Szavakkal nem, bár erre, itt és most, ugyan úgy mint a többre, nem számított. Talán tényleg csak arra, hogy egy ilyen után ki jobbra, ki balra távozik. És nem. Mennyire de nem.
A „sarokba szorítva” már korántsem az egyéb megoldásokon jár az esze. Persze, vissza-visszagondolva a múltkori esetre, ahol ugyan ezen felállásban pihentek és követelték egymás érintését szinte, mégsem tud leragadni a múltban, amikor a jelen ennyire eleven. Igen, ez más. Igen, ő is az. De agya emlékszik, hogy ezen mozdulatok, érintések közben érezte a boldog tudatlanságot, a felhőt, a könnyedséget. Tudja, hogy van a gyorsabb módszer és mégis elállt tőle. Emlékszik és talán a meglepettség mellett azért is áldoz ennek, hogy hátha ismét érzi. És kíváncsi. Valóban megpróbálja megadni azt, hogy ne érezze egyedül, hogy ne legyen, hogy itt van, most épp ennyire közel. Mellkasa megemelkedik kissé, miközben sóhajt, ott van rajta a jel, amelyet akkor megérintett, mert lerángatta magáról az anyagot. Most nem készül erre, nem toporog, csendben és óvatosan jelez és kapaszkodik. Ne is engedje el, mert talán végleg elszédül. Szinte forrónak érzi az ajkait, ahogy sajátjához és, aprón, óvatosan, mintha csak lehelné rá azt, amire engedélyt kért. Mert erre is. Hogy akkor tényleg több? Na de ennyire? Ujjai még jobban kapaszkodnak, a felső anyaga gyűrődik alatta. Nem követel, csak itt van. Ő van itt, nem más. Feje mozdul, aprót, alig érzékelhetőt, hogy jobban hozzáférhessen. Enyhén elnyílt ajkaival fogadja az érintést, a cirógatást, apró válasszal kóstol, érez maga is. Forró, tűzforró, megégeti, ahogy előbb alig bírta mozgatni, most annál jobban simul hozzá. Egy apró sóhajnyi idő, semmi több, és érzi újra, most már teljes valójában. Nem mohó, nem fal, de bátrabb, mintha kicsit előrébb lépett volna. Lassú táncuk ráérős, keze elmozdul válláról, ahogy szabad kezével átöleli nyakát, ujjai hátán zongoráznak végig, majd pihennek meg végül. Csak öleli, csókolja, zakatoló lelke, mindene tárul fel, ahogy közelebb ér, kicsit kikapcsol. Más. Nincs köd, nincs teljes vakság a rossz felé, de... de könnyebb. Könnyebb elhinni, hogy nincsenek gondjai, hogy bármit megtehet és bárkivel, mert épp nem üldözi egy dátum, egy szakasz. Semmi. Hogy lehet jót érezni, ami jelenleg bukfencezik benne, lehet közben izgulni, várni a következő lépésre, vagy épp saját maga tenni meg azt, ahogy összefont ujjaikkal fűzött kezeiket emeli meg, mellkastájékba, hogy elengedve Mihail ujjait a megtépázott felére simítsa, hogy aztán mégis ott tartja kezét, mert meg is feledkezik róla, ahogy az apró simításról sem, amely mint valami apró kis köszönet, vagy csak kedves gesztus. Hogy fogalma sincs, mi és merre alakul majd, mi lesz holnap, két hét múlva, de most képes a pillanatnak élni, minden baj nélkül. Hogy kitárta mindenét és ez lett belőle. Akkor talán mégsem olyan rossz, ha néha beszél róla? Nem lesz ebből rendszer. Semmiből sem. Feje kissé oldalra billen, a tincsek közt pihenő ujjakra már ismét bizsereg, le egészen a gerincén, lehunyt szemhéjai alatt éber álmot él meg. És csak csókolja és csókolja, mint ha nem lenne holnap... Nem lenne senki más.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Ahhoz képest, hogy elkerülte ezt a találkozást, hogy aztán mégis belement és beszélgettek, minden a feje tetejére állt. Nem kell ezt féltétlen rossznak értelmezni, még ha amúgy meg is lepi. Nagyon. De nem ad ennek már szót, hiszen nem is tudna. Azt hitte, hogy a sérülések, a személye mind-mind negatív példák és hátrányok tömkelege lesz, hogy majd legyintenek, ráhagyják, hogy olyan, amilyen, az érzékenyebbek majd jajongnak és megpróbálnak segíteni és a többi. Hogy ez majd visszaveti, kevesek értik meg, ő is keveseket ér majd el, de kényelmes lesz és nem hadakozik. Hogy nem is veszik talán észre igazán, majd ő lesz a fura srác a sok közül. És ezzel szöges ellentétben emelik ki, figyelnek a hibákra, arra, hogy ő a legtöbb rosszról tudja, milyen. Tudja milyen ha nagyon fáj, ha még a levegő mozgása is idegőrlő, ha a fáradtság olyan, amely nem csak sötét karikákat fest szeme alá, hanem mély árkokat, a karban nincs emelésnyi erő. Ha tudja, mi a rossz, mi a hadakozás és mi a harc, mert ha most nem is, akkor megtette. Muszáj volt, még ha el is engedte egy pillanatra. És legfőképp tudja, milyen egyedül. Még akkor is, amikor vannak körülötte, beszélnek hozzá, kérdeznek tőle. Mert a titkok, a történések ezt hozták magukkal, csendes, társas magányt, amiben leült más mellé és ott volt, de mégsem. Mert ismernek egy felet, egy részt belőle és mégsem a teljeset. Hogy tudja, miről beszélt, beszél a másik és nem azt a sajnálatot érzi, nem azt a pillantást adja, mint mindenki. Hanem megértést, bólintást, olyasmit, amit ő sem képzelt ugyan, de érzi, hogy jóleső a másiknak. Hogy kilépett az árnyékból, felállt és egyenesen hozzá sétált a tömegben, hogy ott lehessen és figyeljen rá. Lehet, hogy amik történtek, amiket mondott és vallott a mágia miatt történtek, de csak könnyítette az utat. Lehet, hogy az még mindig nem tetszik neki és morogna, de megtörtént, olyan, amelyet már nem lehet megváltoztatni és amely, mint sok más dolog, nem rajta múlt, mások döntötték el, de könnyebb és jobb megoldásokat, helyzeteket szült. Hogy nem tudja, mi lesz és mi nem, de akkor, ha már kimondta, nem hátrál meg. Talán szavai bizonytalanok, bénák, elhatározásai általánosságban biztosak, csak nehezen jönnek elő. Nehezebben. Sok mindent nem tud és bizonyára nem is fog, mert nem vallatni akarja, kikérdezni, a lényeg elég, ő is annyit adott, minden más meg csak, van. Nem jött fel, nem jött még fel és lehetségesen nem is fog. Semmit sem tud, mert az események megint másfelé pörögnek, megint nem ő a határozott és irányító, csak ismét hagyja magát elsodródni. Ezért nem tervez, ezért spontán sokszor és tűnik szétszórtnak, de kezdi megtanulni, hogy az eseményeket nem egyedül irányítja, már nem és lehetetlen kiszámolni. Ő képtelen rá.
Legalább magát próbálja meg itt tartani, bár nehezebb úgy, ha ajkain csügg a másik, mozdulnak az övéi is, keresik és kóstolnak. Nehéz minden ilyenkor, de igyekszik. De mire is? Jó kérdés. Aprót szusszan, majd mélyet sóhajt, feje mozdul, el tőle és engedve a húzásnak dől vele. Aprókat pislogva néz körbe, még mindig ott vannak, ahol, még mindig a folyosó falának dőlve rezdül meg az apró csókokra nyaka bőrén. Az érzékeny pontra sóhajt fel és válik mindene libabőrössé, ahogy eddig szorongatta az anyagot, most úgy engedi el és simulnak ujjai a vállára, szemeit ismét lehunyva felejti el, hol van. Mert a zavar jön, a zavar megint vele van, gyomra aprókat rándul, vagy csak úgy érzi, elönti bőrét az ajkai érintése, az apró csókok. Sajátjait mosolyra húzza, elengedi magát, ahogy ujjait is egy pillanatra, majd ismét, amikor elhúzza onnan. Hamar utat talál felsője alá, a bőre feszül és szusszanva tolja ki egy kicsit, aprót csak mellkasát, hogy jobban simulhasson az ujjai alá. A sebhelyeihez ér, oda, ahova viszolyogva gondol és undorral, amit nem akarna sosem más által érintetni. Most ott van, végigköveti, szisszen, mintha neki is fájna, pedig ő nem érez semmit, csakhogy égni kezd kissé, bizseregni. De semmi más. Nem mozdul, nem borul úgy libabőrbe, mint minden más. Sóhajtva hajtja le kissé a fejét, mert tapintásra is érezni, mi tombolt abban a fenevadban. Mi árat fizetett az életért. Elgondolkodott már elégszer, hogy mi lett volna a jobb, ha ott meghal, vagy ha ezzel él. Sokat gondolkodott rajta. Most már halad az élet felé, a válasz egészen kész van. Csak a mély és sötét pillanatokban tér csak vissza. Elmereng, ahogy a kérdés felhangzik, vállát kezdi cirógatni, most ismét aprónak és semminek érzi magát. Fejét dönti végül a falnak, tekintete a plafonnal szegeződik. Feltódulnak benne az emlékek, mert olyan ritkán kérdeznek tőle ilyet, hogy soha. De mindig emlékszik. Kicsit mélyebb levegőt vesz.
- Idén lesz a hetedik év. De mindig úgy érzem, hogy csak tavaly, tegnap, vagy néha, hogy sosem – hangja halk, kissé fátyolos. Nem tudni, hogy az előbbiek miatt kába még, vagy ez már új. Nem tudja, hogy jól esik neki a kérdés, vagy fájó. Hisz aki tette, annak a dolga volt, neki viszont nem. Lassan öleli át mind a két kezével, eltávolodva egy kicsit a faltól, de hagyva, hogy kezének maradjon helye is.
- Közel sem olyan, mint beleszületni, tudom. Sejtelmem sincs, az milyen. Én előtte nem voltam semmi sem – kapaszkodik karjaival belé, lágyan körözgetve ujjával a hátán. Ő csak áldozat, egy ideje. De mint mondta, figyel, nem magára, nem a farkasra. Figyel.
- Bántottak érte valaha? - oda és vissza, apró kérdések. Tudja, hogy a gyerekek milyenek, felnőni valami mással milyen. Vagy akár a felnőttek. Az emberek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Lehet számokat vetni, osztani és szorozni, de vajmi keveset tud arról, mögötte mi áll, ahogy ő sem kezdte el regélni, pedig amúgy nála, úgymond, semmi sem bonyolult. Sőt mi több. Ha csak fele annyira sejtené az igazságot, ahogy néha meg-megismer történeteket, akkor rájön, hogy semmi sincs és semmi olyan főleg, amelytől az ő szavai fontosabbak lennének. Így sem gondolkodik úgy, de önös nézete, a sok év alatt beleivódott az elméjébe és nehezen enged fel. Igen, jöhetnek a fura, pocsék és elcsépelt életigazságok; másnak sokkal rosszabb volt, van és lesz, mindig szenved valaki, mindig jobban és a többi. Mint mikor gyereknek a „lehetnél kitűnő, mert a másik is az”, de már igazából ott megtanulta, tanulja bárki, hogy igen. Az a különbség, hogy ő nem az a valaki, ő saját maga, a saját kis gondjaival, a saját szemétkupacokkal, amiken ücsörög. És mégis, látni mást könnyebb, ahogy hallgatni is. Magának már unalmasak az önfekélyező dolgok, a tények, amelyeket ismer. Talán ezért olyan kíváncsi mindenre, legyen az dolog, személy vagy csak hely, mert egyszerűen ingerszegény helyről érkezve, akaratlanul kapkod mindenfelé a maga kis tempójában. Hogy végig csak várt talán valakire, valamire, amire figyelhet, amely elviszi olyan helyre, amely szebb és jobb. Hát, várhatta volna. Ő nem a hercegnő a toronyban, aki hajzuhatagát leengedve hagyja felmászni a megmentőt, ő csontváz lett volna a toronyban, aki kihagyta a lehetőséget, hogy az ajtó zárva sem volt sosem. Ezeknek mind mindegy már, hiszen itt van és el sem rohant.
Érzi, ahogy összerezzen, kicsit mintha a másik is elveszett volna fejben, valahol, bárhol, mint az előbb kicsit saját maga is. Úgy néz ki, ez akaratlanul történik meg vele, újra és újra. Beszél és elmereng, pedig aztán, sosem volt szokása, mint valami rossz öregember. Le kell gyűrnie, a melankólia egy része sikerült, állítólag már nincs a tekintetében sem sokszor olyan, amelytől az embernek kedve lenne leültetni és megnyugtatni, pedig épp nincs semmi. Esetlen mozdulatok, ahogy átöleli és nem is gondolja, hogy ez most a jó „válasz” akármire. Csak megtörténik, mint amúgy mostanság minden más is, vagy épp ez is, mármint, ami nem olyan rég ment le kettejük között. Nem mondaná, hogy most sokkal okosabb, csak inkább... nyugodtabb? Valahogy úgy. Nem tudja megfogalmazni. Könnyebb a léleknek, hogy kiöntötte és mégsem, mert esetlen és suta. Annak érzi minden tagját, ahogy rezdül az érintésekre, még ha azok lazulnak, távolodnak.
- Azt hiszem, erről nem lett volna szabad kérdeznem. Ne haragudj – mert kellemetlen, miért ne lenne. Lesüti a tekintetét is, hogy valóban nem azt akarta, hogy erre gondolni kelljen, vagy az ő hét évére. Bármire. Aprót szusszanva pillant vissza rá, ahogy közeledik felé és ismét megérzi ajkait, mintha megint csak az első lenne. Ez mindig ilyen? Vagy egyáltalán, lesz? Mi lesz most? Kérdezné, de egyszerűen nem jön ajkaira egyik szó sem. Viszonozza, nézi, ahogy ellép, most nem hunyja le a szemeit és vár másra, nézi és nem tud kérdezni, mára minden okos(abb) szavát ellőtte. Mindegy. Felesleges is lenne, vagy megint csak tapintatlan, zavaró. Oké. Semmit sem ért.
- Persze, persze, menj csak. Majd összefutunk még valamikor – mosolyodik el. Nem tudja mikor, hogy, csak a DÖK vagy amúgy is, nem nagyon tervezget, csak azt, hogy nem bújik el megint, annyira. Egy sóhajtással engedi el, csusszannak le tagjairól a kezei és a falnak dőlve néz utána. Arcát dörzsöli át, most tiszta volt a feje végig, mégis, úgy érzi, mégsem, mert volt minden. Felőle. Még mindig csodálkozik azon ahogy fogadta, nem pedig újabb nevetés és akármi. Mindenen csodálkozik. Lassan tolja el magát a faltól, igazgatja meg a felcsúszott felsőt, mintha muszáj lenne mindent kisimítani, aztán fordul egyet és eredeti útját folytatja. Hátrapillant, akaratlan, nem mintha várna bárkit is, aztán saját ajkát rágcsálva halad tovább előre. Az, hogy mit hoz a holnap, egyelőre a legkisebb problémája. Úgy minden más is. Fogalma sincs mi ez és mégis, vannak válaszai, de most nem bonyolít semmit sem túl. Csak hagyja megtörténni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Hirtelen felindulásból nagyon sok minden születhet; egy mű, gyilkosság, egy vad menet, vagy épp olyan elmeroggyant ötlet, hogy nyelvet tanul. Sok a szabadideje, nincs mostanság a toppon, legalább leköti magát és izgatott várakozását, vagy éppen csak a fölös energiáit, bármit, mert igazából tanulni sosem késő, erre ő az élő példa, hiszen elmúlt bőven 27, amikor elkezdte az első évét. Igaz, azt is magának köszönheti, ha előbb enged, ha előbb lábal ki a támadás utána depresszióból és kálváriából, akkor jobban állna és nem érezné úgy magát, hogy mindennel el van késve. A nyelvekkel nem, az angolt ugyan megtanulta, de mindig utált tanulni, könnyebben ment ha filmeket nézett, videójátékot tolt, vagy bármi, aztán mikor sikerült egy jó erős alap, minden könnyebbé vált. Aztán kopott, majd megint erősebb lett, ha beszélnie kell, egészen magabiztos, kis szókincs fejlesztés és minden tökéletes lenne. Nyelvvizsgája sosem jött el, arra is készült, ahogy az akkori jövőben a diplomára, de félbetört minden és sosem fejezte be. Talán megejti, bár úgy nézi, erre nemigen kérnek ilyesmit; ha tud, beszéljen, muglik közé teljesen pedig nem fogják visszaengedni és nem is tudna ő sem, elvégre, egy hely mindig kell neki havi egyszer, amely a mágia birtoka. Így, marad az, hogy majd gyakorolja, aki beszéli. Most viszont nem erre készül, hanem franciát tanulni. Szerinte egy roppant nehéz és fura nyelv, de miért ne alapon, egy beszélgetés alkalmával dobta fel Sophie-nak, hogy tanítsa meg. Van valami megmagyarázhatatlan, apró furcsaság a lányban, amit nem tud megmagyarázni, de ő olyan hippi még mindig, hogy nem lát benne rosszat, így felőle, minden oké és szívesen beszél háztársával. Megérti, hogy nehéz neki a nyelv, és bár néha az akcentus miatt jobban figyelnie kell, sosem volt probléma, hogy megértsék egymást. Szívesen javította ki, ha valamit rosszul mondott, de cseppet sem rosszindulatból.
Ahogy majd ma is, ha úgy alakul. Egyelőre ő már itt van, a megbeszélt időpontban ül a könyvtárban. Van egy füzete, meg egy tolla, több nem is kell, szótárat meg szerzett a polcokról, így az pihen még a keze mellett, amely az asztalon pihen, mert a másikkal meg állát támassza. A magyar-francia kötet lapjait olvassa és keres ki olyan szavakat mint: csavarkulcs, klumpa, vödör, mert nem a legfontosabbak, csak éppen ezek jutnak eszébe. A hangjára emeli fel fejét és tekintetét.
- Maillet – inkább fonetikus, mint szép, de ő most a kalapács szót szedte ki. – Bocsi, szia. Semmi gond, elszórakoztattam magam – emeli meg a szótárat, majd becsukva teszi a másikra és kiegyenesedve nyújtózik kicsit, míg a másik leül. A tollak felé néz, majd előre dőlve nézi a felhozatalt.
- Hűha. Írhatok valamelyikkel? – odanyúlva válogatja át a színeket és a lilára esik a választása, kicsit szemtelen módon már le is firkálja saját aláírását a saját füzetébe, majd visszateszi a tollat. – Pöpec. Én a szagosakat bírtam, na de – köhint, hogy komolyra veszi a szót, majd lazán vállat von. – Mindjárt végzek, sok az időm és ha az angol már megy, a latint muszáj valamennyire tudni, úgy gondoltam, miért ne. Persze, csak ha van időd. Cserébe, ha valami nem oké, segítek a magyarban, vagy az angolban, vaaagy ha vannak növényeid, abban – valamit valamiért elven, de igazából, nem erőlteti, ha nem muszáj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Sophie sok tekintetből nem hétköznapi, csakhogy ő nem szokott beleállni ezekbe, hogy beszéljék ki, legyen már valami téma, ha éppen nem olyan, mint az átlag. Van egy olyan kisugárzása, amin az ember elidőzik, megjegyzi, ahogy a porcelánbaba-szerű arcocskát is, mégsem ez az talán, amely miatt leül annak idején beszélni mellé. Nincs sok közös órájuk, hozzá hasonlóan, a nő sem van mindig itt, a faluban él és sokat utazik, abba már nem mentek bele, hogy miért, mert dolga van és ahhoz nemigen volt sosem köze. Nem vájkált és vájkál senki életében, de azt a másik is láthatta, hogy szívesen beszélt, még akkor is, ha Sophie-nak nehezebben megy a magyar nyelv és ezt hallani is. Egy kicsit emlékezteti egy régi, múltban pihenő felállásra, az akcentus, amely hirtelen tűnt el, mely ok volt arra, hogy akkor is találkozzanak. Hitetetlen, mintha egy másik életben lett volna, de mosolyog rá, kellemes, még ha a hétköznapok most nehezebbek is. Nincs semmi baj, nyugtatja magát folyamatosan, amennyire tudja. Csak nem mindig megy.
Szeretne ezért is tanulni, mert míg dolgozik vagy azzal foglalja le magát, addig sem kesereg, addig is más, működik. Legalább addig is szocializálódnak, sosem árt az se, az új dolgok tanulása mellett, főleg úgy, hogy újként kell egy közösségbe illeszkednie. Könnyebb úgy, ha nem zárkózik el előle mindenki és fordítva, mert tudja, hogy mennyire nehéz megindulni, elkezdeni, aztán beindul az és megy, lassan, majd biztosabban. Ha meg ezzel is segít, akkor már megérte.
- Malliet – utánozza le, bólogatva, mint egy jó papagáj, akinek megvan az új, napi szava. A kérdésre azonban aprót nevet, majd ujjával a szótárra bök. – Semmire, csak random keresgéltem szavakat, hogyan néz ki franciában, míg ideértél – egyszerű időtöltés, nem kíván lakást felújítani vagy épp csak vásárolni a barkácsboltban, azt játszva, hogy ő francia. Be is csukja a szótárt, hogy a másik mellé csúsztassa, nem tudja, lesz-e rá szükség, de hozta.
- Kerestem ilyet, hátha – fejezi ki szóban is, hogy ő készült bizony, valamennyire, amennyire ettől a könyvtártól kitelt.
- Salut! – köszön szintén, majd rá is veti magát a kipakolt tollakra. Na, már jobban készült a másik, neki ennyi tolla nincs, csak kék, de most lesz más, amint képes választani. Egyikkel-másikkal egy-egy apró vonalat húz, tesztelve, mennyire valid a szín, amit kívülről lát, végül, amelyik mellett döntött, azt egyelőre a füzetre helyezi. Persze, csak kölcsönbe.
- És illatos radír? Nem tartott mondjuk sokáig, kiszipkáztuk belőle az illatot – meg azt nem is teszi hozzá, hogy a lányoktól nyúlták le, majd aztán szolgáltatták csak vissza. De hát, a diákévek már csak ilyenek.
- Színekkel kódolni? És valóban nem, mert egybefolyik, nem tudni hol kezdődik ugyan az vagy a másik szín. Így jobb – mutat a kavalkádra, miután kicsit kisegítette szóban, hogyan is használja a kifejezést, cseppet sem kioktató éllel. Lesz még alkalma bőven a lánynak javítania majd azt, ami kijön a száján.
- Oké, majd egyeztetünk. Ha végzek, tudsz jönni hozzánk, ott cserébe adok finomat enni is – ajánlja, hogy nem kell a könyvtárban kuporogni, ha megmondja, milyen könyvet vegyen meg, akkor azzal már előrébb lesznek. De ez még a jövő zenéje, még van egy kis idő a végéig. Majd megbeszélik.
- Hát nem mondanám, hogy perfekt vagyok, de tudok, igen. Kacifántos, főleg a hatmillió igeidő és a nyelvtan. Hmmm. Hát, ha tudok valamibe segíteni benne, akkor csak szólj – mert ő elhiszi, hogy próbálta, hát akkor, tessék, itt van cserébe. – Az olasz is jól hangzik, keresztapás lennék tőle, de egyszerre csak egy – nevet egy sort, hogy ő akkor készen is áll, de nem baj, ha csevegnek kicsit előtte, nincs időhöz kötve semmi sem.
- Jaj, az nagyon finom! Én is csináltam már, még van is belőle. Bár nem mondom, nem a kedvencem a francia konyha, de megvagyunk – inkább olasz, kínai, távol-keleti, minden, főleg a magyaros, hús legyen benne és akkor minden tökéletes.
- És akkor… mit kell most majd csinálnom? Te beszélsz és én visszamondom? – kérdez, hogy akkor hogyan is képzelte el ezt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Sosem ment bele abba nagyon, hogy miért és hogyan került erre, nem szeret faggatózni, mindig is tiszteletben tartotta az emberek határait. Legyen szó valami tettről vagy épp a múltról. Bízik abban, hogy amikor kialakul a bizalom, akkor megindulnak a szavak, amint szükségesek, azonban anélkül is jókat tudnak beszélni. Egy kicsit furcsa, de ez a jó furcsa, érdekes. Vannak, akik máshogy néznek, amikor mondjuk egymás mellett ülve beszélnek, de bizonyára az akcentus az, amit nehezen fogadnak el, pedig, itt rengeteg a külföldi diák, akiknek szintén van. Kinek rosszabb, kinek jobb, azt tudja már, hogy sokan nem beszélik a nyelvet, hanem éppen valami fordító dolgot használnak. Így aztán, nehéz kiszűrni, ki tud és ki nem, de akcentusból akad bőven, így sosem érti, hogy miért kell úgy nézni bárkire, mint a piros kukoricára néz az a bizonyos tyúk.
- Szuper - akkor már szerzett egy jó pontot, így már több értelmét érzi, hogy olyasmit csinál, amivel leköti az idejét, ami mégse köthető a növényekhez. De nem baj az, szeret tanulni, erre már rájött, csak legyen kedve is hozzá. Az már, kicsit bajosabb. Ahogy az is, hogy egy-egy szó még oké, de lesznek itt még olyan érdekességek, amelyeket nemhogy kimondnai nem tud majd elsőre, de jól hallani sem. Ám legyen. Hasonló lehet a magyart hallani egy külföldinek, ha pedig nem megy, akkor majd mondja, meg a lány is látni fogja.
- Áhh, akkor gondolom van pár szó, aminek több a jelentése? Az ilyet szeretem az angolban is, sokszor nem tudom, ki mit használ. De a fokhagyma jó, majd arra gondolok ha nem értem - nevet fel, mert igen mókás dolog lenne az, hogy amikor valami hivatalos beszélgetés lenne és nem ért egy-egy szegletet, pont a rossz szóval helyettesíti be és akkor kész katyvaszt kap válaszul. Szórakoztatná a dolog, más haszna nemigen lenne. Hallja azonban, hogy a másik küzd a betűhalmokkal, azonban rosszabb is lehetne, szóval jó úton jár, nem kotyog bele.
- Le stylo violet - persze töri és még inkább fonetikus, mint szép, de elismétli, mintha ez is egy lecke lenne. - Hát ez is a része. Ahogy angolórákon is tanultunk nem létező nagybácsival levelezni és telefonálni. Meg sok rettentő unalmas párbeszédeket, szóval nyugi, nekem ez is jó - nem akarja, hogy feszengjen attól, hogy valamit rosszul ad át. Úgyis a legalapabb dolgok kellenek, mint ezt és ezt a betűt hogyan képzi, mert hiába van leírva, ha fogalma sincs, az ott micsoda. Lehet nagy ez a fa neki, de ki tud tartani, ha akar.
- Jaj igen, azok az elsők, mindig - bólogat, hogy anno is így kezdődött, napszakok, napok, hetek, minden. Aztán homlokát ráncolja, ajka kerek, ahogy próbálja kimondani, de végül csak szusszan egyet. Az írásra pillant. - Nekem nagyon sok. Öreg vagyok - húzza el a száját a húszas láttán. - Huszonkilenc évem van, de letagadok ötöt - vigyorog vissza, mert van, amit tényleg letudna és akarna, csak nem lehet. - De nem tudom kimondani - hümmög, elsőre érdekes volt hallani, a kalapáccsal könnyebben boldogult. Egyelőre marad annál, amit ért.
- Az, amelyiknek a hegye is mindenféle színű volt? - tudja ő pedig miről van szó. Ha neki nem is, a lányoknak az osztályból volt bőven, néha elkérte ha ki akarta dekorálni valamelyik füzetét vagy könyvét, szóval nem idegenek nekik.
- Remek. Akkor kedvencem lesz az igeidő. Miért nem elég három? - az angolnál is mindig ezt mondta. De nem, kell bonyolítani. - Ezt a logikát én sem, persze, kit érdekel az én véleményem a nyelvtudósoknál - dől hátra, mert ezzel már nem tud mit kezdeni. Így van és kész.
- Sapkám sincs nagyon, szóval a kalap is elmarad - ingatja meg a fejét, hogy ő anélkül marad, csak macska van, amit simogatni tud. - Tudom, hogy nem csak csigák. Csigát sose csináltam mondjuk. De ha már olasz, azt jobban művelem, szóval mikor mit kívánok meg - vagy mire van idő és kedv, nála ez bonyolult. - Hű, az ázsiai. Azt nagyon szeretem. Én ennék simán polipot is, rákot már sikerült. De a poliptól félek, mert vagy lepofoz vagy megfojt - persze, túloz, csak elég aggasztó hallani, hogy él és mozog és vannak balesetek. Szóval ez mindig amolyan listás lesz. - És neked? - mert lehet nem a magyar, vagy bármi más. De attól még érdeklődik.
- Hát hmmm. Szerintem elsőnek mint anno, írjuk le a betűket meg hogyan kell ejteni. Meg a számok. Aztán beszélni. Ha az nem sok, és akkor ha leírsz valamit, próbálom később kiejteni. Asszem így lenne logikus - vakarja meg a fejét végül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Ma jobbára gyakorlati órákon vett részt vagy tartotta, így miután kivakarta magát a koszból, kellemesen elfáradva mozgatta át a karját menet közben. Itt nincs ma már dolga és a kicsiknél sem, így előtte a nap nagy része, hogy valamit alkosson. Végül mégis, megint a kastélyban jár, mintha nosztalgiázni akarna, de azt nem szereti, mert olyankor túl sokszor szorít a mellkasa. Ezt elkerülve bolyong, száll beszédbe, vagy csak rendezgeti a dolgait. Seth ma vélhetően a temetőben lehet, nem találta ott, ahogy belesett hozzá, így most nem kontárkodva indul tovább és akkor legjobb lesz, ha hazamegy. Azonban megakad, két dolog miatt is: elé lépnek, hogy az egyik korábbi órán felhozott növényről kérdezzék és mivel még mindig nem az a fajta tag, aki órák után levet mindent és seggfej, készségesen ült le a lépcsőre és kezdett magyarázni.
Elzsibbadt a lába, mire a végére ért, de úgy néz ki, megérte. Tényleg nem olyan, mint egy tanár, inkább mint egy nagyon túlkoros diák, akinek kicsit más a feladata mint a tanulás. Lehet nem is lesz soha tanárnak való, csak csinálja. Nem is nagyon érdekli, ki nevet a háta mögött ezen, rajta, tegye, csinálja, ha neki ettől jobb lesz. Sok mindent elengedett már, így mikor feláll, az egyetlen gondja az, hogy elgémberedett tagjaiba életet leheljen. Nyújtózkodik egyet, amikor megcsapja orrát az illat.
Amennyire kifelé, most olyan automatikusan fordul a Nagyterem felé és követi a „csábítás” aromáját. Enni mindig tud, csak reggelit küldött le ma amúgy is, szóval bőven belefér, hogy most engedve ennek, kicsit szocializálódjon. Nem eszik mindig idebent, mivel többet inkább az Előkészítő falai között van, onnan meg a haza közel van. Hát, ma nem. Egyszerű lélek még mindig, kezd egyenesebe is jönni, most pedig csak a kajára gondol. Olyan szép ez így. Viszont megtorpan, amikor a tanári asztal közelébe ér. Még mindig idegen és fura, nem megszokott és különben is, amikor ideült elsőre, az évnyitón, még rosszul is lett. Lakótársa segített ugyan, de mikor szabad volt az út, úgy menekült ki, mintha kergetnék. Most nem készül erre, ellenben, mivel ismerősebb arcot nem lát a karban, hátat fordít nekik. Elindul volt háza asztala felé, neki igazából mindegy, hol ül. Volt már a rellonos asztalnál is, igaz, akkor nem egyedül és erre sóhajt egyet. Megígérte magának, hogy nem csinálja ezt. Így odalép az asztalhoz és végignézi, ahogy krumpli landol egy könyvön. Mintha magát látná, amikor disznó és nem figyel, de egyszerre akar haladni egy regénnyel és az ebéddel.
- A Bájitaltan nem igényli a krumplisalátát – szólal meg mögötte, majd mellé telepszik. Marhasült, ennek érezte biztos az illatát. Nem rest, hogy szedjen is magának két emberes szeletet, majd már pakolja is mellé a köretet, azzal sem szerénykedve. Említette már bárki, hogy a vérfarkasok szeretnek enni és tudnak is? Lehet erre nincs felkészülve a másik.
- Ha zavarok, mindjárt arrébb költözök, de most marhahúsra fáj a fogam – a választék széles, biztos került máshova is, de csőlátása van ilyenkor, csak ez van most. Elégedetten néz az adagra, majd bekap egy szem krumplit és úgy sandít a másik felé, hogy maradjon vagy menjen-e.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Leülhetne a helyére, a nagyok asztalánál, de valahogy nem vonzza a gondolat. Majd talán jövőre, ha még itt lesz, egyáltalán ebben az országban. Sosem tudni, mikor jön az ihlet és telepedik meg valahol máshol, ha arra lesz szüksége. Nem nagyon tervez előre, nem gondol túl semmit, csak ami akkor és ott jónak tűnik. Nem a legjobb taktika, ez tény és való, de egyelőre jól működik. Most ez hozta ide az asztalhoz, ahol kicsit leszakadva ül egy srác. Ez magára emlékezteti, arra a srácra, akinek nemcsak a közösség, de a világ is olyan idegen volt, hogy reszketeg gyomorral bámulta nap mint nap. Aztán szép lassan közelebb merészkedett. Ez a srác most messze van, mélyen alszik, aki pedig cselekszik, az nemigen Belián. Minden megvan benne, majdnem a legtöbb dolog ugyanaz, azonban sok minden hiányzik, eltűnt, másképp megy. Nem nevezi magát másképp, csak a gondolataiban különül el a kettő. A védfal a világ ellen, masszív, áttörhetetlen. Szükség volt rá.
Ahogy a másik rábámul, próbál barátságos képet vágni. Bizonyára hamar leesik a srácnak, hogy nem egy diáktársa, ettől sokan mindig feszengenek, bár tőle ugyan nem kell. Fejben messze van azoktól, akik most a nagy asztalnál ülnek és onnan tekintenek le a diákságra. Kicsit mintha le is fagyna, pedig még szigorúan sem tud nézni. Figyeli, ahogy levakarja a szalvétát a könyvről, majd lazán dobja félre. A tányér eltűnik, a sajátját pedig irigyen húzza magához, mintha épp a mágiát fenyegetné meg, hogy el ne merje tőle venni, mert baj lesz.
- Azon nagyon meglepődnék, ha egy könyv krumplit enne. De igaz, nálatok máguséknál mi nincs – bólint egyet, de tudja, ez csak a figyelmetlenség műve volt. Elengedi a dolgot, ahogy falatozik egyet, csak az íze kedvéért. Ahogy elnézi, a másik is tud enni: a krumplisaláta mellé még a sült fajtából is húz magához.
- A sok krumplitól süket leszel – cukkolja kicsit egy semmitérő néphiedelemmel. A másik szerint büdös lesz tőle az ember lába, de egyiket sem tapasztalta, pedig, már bőven sok krumpli pihen benne.
- Szűkösen? Tényleg, majdnem az öledben ülök, bocsánat – csusszan egy pár centit arrébb, de még enélkül is annyi táv volt közöttük, hogy összekoccant volna a könyökük. - Amúgy miért? Azt mondta a belső hang, ide kell jönnöm, hozzád. Biztos azt hitte, el vagy veszve – vigyorog egy sort, arra bőven, hogy a srác színjátszósnak mondja magát. Ó igen, rögtön egy Oscar-t neki, dráma kategóriában.
- Nem tudom. Tanár vagyok részben, nem szeretnek a diákok tanárral enni – kap be egy jókora falatot a húsból, majd nyammogva bólogat a többi szóra. Persze, szerencse és a többi. Elfojtva, persze csukott szájjal nevet egyet, majd nagyot nyel. - Miért, ha rossz a kedved, harapsz? - pillant el a többiek felé, majd vissza. - Pedig ők csinosabbak nálam – merthogy eleve lányok. De ha maradhat, akkor bőven jó. A könyv felé pillant. - És mi jót készülsz tanulni, ahelyett, hogy ezt az isteni sültet ennéd? - mert ő eszik, ez biztos.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Teljes nyugalomban és a tőle megszokott, már-már laza tempóban tartja az év végi órák egyikét. Ilyenkor már új nincs, csak átrágni a dolgokat még egyszer a vizsga előtt, hogy minden tökéletesen vagy legalább elfogadhatóan menjen. Reméli csak, hogy nem magyarázott összevissza és amit összeszedett gondolatvezetésnek érez, az is volt. Tény, van, amit még saját magának is értetlen kezdett el, de olyankor mindig újrakezdi. Van még ideje belejönni, ha valóban ezt a pályát szánta neki a sors és ezen halad tovább. Néha elgondolkodik, hogy mégis talán másfelé, máshol kellene lennie, aztán pedig beszambázik a terembe, az üvegházak egyikébe és érzi, hazatalált. Kérdőjel még, hogy mit hoz a jövő, a jelen azonban mindig talál meglepetést.
Éppen a diákseregen vezeti végig a tekintetét, akik lázasan jegyzetelték az elmélet száraz és unalmas, viszont annál fontosabb dolgait, amikor megakadt pillantása, pontosabban összeakadt egy túlontúl ismerős szempáréval. Saját kékjei nagyra nyíltak, amikor ráeszmélt, hogy az arc, az állának olyan markáns és ismerős éle köszön rá vissza, egy órán. A kastélyban. Olyannyira összezavarodott, hogy amikor egy lány visszakérdezte az utolsó mondat utolsó szavait, „Jó étvágyat” kívánt neki. Kellett pár perc, mire visszatalált a fonalhoz, amit elejtett, óra végéig pedig tartotta magát és inkább arra sem mert pillantani, helyette inkább – mivel hiába pöcögtetné a krétát, neki az nem moccan – a táblára írta, amit még közölni akart. Csengetés előtt azonban nem sokkal vette rá magát, hogy ismét felé nézzen, de már nem találta ott. Hallucinálna? Agya annyira káosz lett, hogy egyszerre vezeti nyugodt vizekre, azonban mégse engedi egy pillanatra sem szabadulni tőle? Lehet, hogy tényleg fontolóra kellene vennie egy nyaralást az ELMÉ-ben, ahol rájönnének, hol és melyik alkatrésze hibás. Megrázza a fejét, a diákok elköszönnek, ő pedig holmijait összekapva lépked nagy slunggal kifelé. Kint sem találja. Talán tényleg bolond.
A folyosóra kanyarodva azonban hátát pillantja meg, fehérbe nyúló tincseit, már ismert járását. Ajkaiba harapva mérlegel, hogy menjen a fenébe innen vagy fusson utána, mint valami tinilány. Bahh, nem. Elnyújtott léptekkel, kezeit zsebébe mélyesztve, lazán libben mellé, mintha csak együtt indultak volna el és megszokott mosolyával néz előre, mintha mindeddig is ott sétált volna.
- Csak nem érdekelnek annyira a növények, hogy idáig jössz értük? A következő órára húsevő növényt terveztem, ha netán… - ingatja meg szórakozottan a fejét. - Vagy korrepetálásra jönnél? - villantja felé tekintetét, félvigyort engedve arcára, majd vissza előre. Egy ideig némán lépked vagy épp áll, attól függ, Mihail mit tesz. - Megleptél, hogy erre látlak. Még most is. Mit…? - aztán elharapja a mondatot. Nem tartozik neki elszámolással, így végül csak legyint.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Rendes egy adagot termel be a srác, ezt meg kell hagynia. Akkor legalább nem fogja szégyellni magát, hogy ugyanilyen elánnal zabál mellette. Mikor hogyan reagálnak rá, volt, aki nagy szemeket meresztett rá és inkább elült, de volt, akinek étvágyat hozott az, hogy vele ettek. Ha Odetthez csatlakozik, akkor meg inkább senki nem próbálkozik velük tempót tartani. Az étkezések fontosak, a másiknak meg úgy néz ki nagyon is ízlik, így aztán végképp milyen jól ellesznek egymás mellett. Összeveszni meg csak nem fognak.
- Nem lepődöm már meg semmin, még ha zéró mágia van bennem. Igazából már rég sikítottam varázslat láttán, kezd hiányozni – mintha nosztalgiázni akarna vagy épp teszi is azt fejben, pár pillanatra kivonva magát a valóságból. Nem mondja, hogy nem nézi meg a dolgokat vagy nem vonja fel a szemöldökét, azonban mégis, akad olyan eset, ami mellett már simán elsétál. Az évek alatt hozzászokott, még, ha gyanítja is, hogy csak egy apró szeletet látott az egészből. De inkább visszatér a valóságba. - Főként veled? No, mik történnek veled? - érdeklődik, ha már ennyire kiemelte, hogy igen, a kastélyban is vannak események, de, ezek szerint, vele is bőven. Kivel nem? Neki is kijutott mindenből, amire a száját húzza épp vagy csak sóhajt. Gondolkodni nem akar rajta, nemhogy mást tenni, így foglalkozik állandóan mással, másokkal. Meg valahogy, mostanság agya igencsak ködösít, nem emlékszik mindenre, amire annyira akart és amin rendszerint bőgött is. Valami történt, amit meg kell fejtenie, mielőtt elhiszi, hogy végképp megőrült. Az egyetlen dolog, ami eltelíti, az a kiadós kajálás, másképpen pedig üres és felszínes. Ezért is könnyű a sráccal viccelődni, vagy úgy bárkivel.
- Sü-ket, papa, süket – ismétli meg, kicsit hangosabban, pont úgy, mint amikor az öregekhez beszélnek, de még bőven nem kiabálnak. Aztán elengedi a komoly arcot és nevet egy sort, mielőtt a következő falatot bekapná. Krumplit krumplival, csinált ő is gyereknek ilyet, nincs ebben semmi. Nyel egy nagyot, majd vigyorog egy sort, hát menten valamit internetes sztár lesz. Lenne, ha tényleg űrlény lenne.
- Ez inkább tapasztalat, meg anno én se szívesen ültem a matektanárom mellé. De értelek, neked ez nem gázos – bólogat pár sort. - Felőlem lőhet, de én szőrös űrlény vagyok, azt ne feledd – mintha tudnia kellene a szerencsétlennek, hogy mi a fene is ő. Vagy bárkinek. Már nem aggasztja a tény, hogy valaki tudja, sejti, hallotta, bármit is tud. Olyan közönyösséget vett fel ebben, hogy ijesztő. Sok mindenben. Jelek, hogy amennyire egyenesbe jött, nyugodt, úgy nincs rendben semmi. Talán ha valaki egyszer észreveszi, időben lesz majd? Hiszen, arra még emlékszik is, hogy mindent odaadott. Van visszaút, vagy örökké diákokkal fog marháskodni?
- Jól bírom a fájdalmat, embertelen szinten – vagy kinek mi az. Még mindig haragoslila-sárga a combján egy folt, amikor nekicsapódott egy pad sarkának és meg se nyikkant, de annak, aki látta, fájt. Ez van. - Én nyugodt vagyok. Mondhatnám attól is, hogy tanulsz, de épp eszünk, olyankor nem szabad, mert megfekszi az ember gyomrát – és ez a tag levitás volt valaha. Persze nem inti lógásra, se semmire, csak egyszerűen felveszi a beszélgetés ritmusát. - Nem tudom. Ez olyan általános dolog, a tanárok és diákok között. Nincs sztorim, meglepően. Csak az általános, ami minden tanár felé, meg is lep – mert aztán lehetne itt minden, csak valahogy elmaradt vagy fene se tudja. Egy nagy falat után néz ismét oldalra. - Amúgy Belián vagyok. Neked van sztorid? Hallanék már valami jót – mint egy öregasszony, falatozva várja az információmorzsákat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Még mindig. Elhitetett magával valamit, aminek tökéletesen az ellentéte valósult meg. Hiába érezte azt, hogy már semmi sem számít, hogy leült benne minden, a néma jelenléte, amint észlelte, megmozgatott benne valamit. Hogy az fájdalom, öröm vagy bármi más, esetleg minden, nem tudja és nem is akarja megmondani. Próbálja megtartani az órát, volt már és lesz is jobb, de a tény, hogy itt látja, kizökkentette, nagyon is. Tudja, hogy nem jár már ide, talán ezért volt könnyebb itt létezni és azt is sejti, hogy nem jött vissza, mert annyira vágyja a régi szobáját és háztársait. Vagy ki tudja, mi hozta ide, mi tartja majd itt. Nem olyan régen találkoztak, jártak egyet a városban, ámbár mégis, mintha emberöltők teltek volna el. Szavai még mindig igazak, mit szeretne, mit várna, de tudja, ostoba lenne, ha újra ezt kérné. Bármit. Abban is, ahogy utána igyekszik, azonban tudja, ha nem teszi meg, ezen őrli majd magát. Ennyit lehet, bőven lehet, ha még mindig engedi, ha még mindig nem engedte el teljesen az egészet. Képes lesz rá valaha? Vagy ő lesz a világ legnagyobb idiótája? Már ha nem az.
- Egyeztethetünk időpontot és helyszínt. Rugalmas vagyok – somolyog egy sort, mintha már valóban a naptárát futná át, hogy mikor is lenne jó. Fogalma sincs, hogy beállít-e hozzá még akármelyik éjjel, vagy annak is vége, vagy úgy mi lesz. Csak sodródik az árral. - Nem bizony. Kicsit Darwin-ról is lesz szó, szóval ha épp van időd – nevet fel most ő, mintha az egyik leggázabb ajánlat lenne azok közül, amit feltehet. Nem enni, nem inni vagy bulizni, hanem órára hívja? Ugyan már, erre is csak ő képes. Ahogy arra, hogy meghúzza a határt és ismét ott legyen, ahonnét indultak. Talán látja is rajta Mihail, hogy mintha csak visszamentek volna az időben: puhatolózik, keresgél, óvatos és félénk. Kivéve, ha magukra zárják az ajtót, mert akkor egy másik arcával találja szemben magát.
- Ó, vagy úgy. Nem akartam kotnyeles lenni – bólogat párat, amikor a kérdés befejezése nélkül választ kap arra, miért látta órán, meg úgy most az iskola falai között. - Szorít a határidő? Itt mindjárt vizsgák lesznek, tonnányi anyagod lesz – bár a fegyház is más kérdés, azt tudja, hogy ilyesmikre szüksége van, emlékszik rá, igazából mindenre, amire nem kéne, arra is. Agya kész rejtély és káosz, főleg itt, mellette sétálva.
- Látom, hogy itt vagy. Még csukott szemmel is. Meddig maradsz? - óvatos kérdés, igazából fogalma sincs, mit szeretne. Sóhajt egyet, mellkasa előtt fonja össze karjait, ahogy halad előre. - Mert ha úgy van, ebédelhetnénk egyet nosztalgikusan a Nagyteremben – somolyog felé, de igazából semmit sem erőltet. Visszapillant előre, majd int az elhaladó diákoknak. Jóval később lesz még órája, így ideje mint a tenger. Kérdés, mit kezd vele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Érzi, hogy néha felé pillant a másik, de különösebb dolgot nem tulajdonít neki. Az emberek megnézik, ki miért: van aki azért, mert jónak látja, rossznak, szörnynek, vagy éppen keresi a nyomokat arra, hogy épp fent vagy lent van. A figyelem ilyen apró részlete nem zavarja, tömegesen már annál inkább tudja. Szerencsére a Nagyterem jó része pontosan ugyanúgy a kajára vagy a másikakra figyel, ahogy annak lennie kell és tökéletes így. Ilyenkor nem feszeng odabent, bár a felszínen létező fele amúgy sem. Elengedett mindent, nem figyel semmire, csak a pillanatra és előre. Bárcsak ő lenne az igazi, a valódi, az, aki valójában irányít. Sokkal könnyedebb lenne, ha mellkasa nem szorítana egyes éjjeleken, ha nem törne fel belőle a valóság. Talán majd egyszer.
- Rég nem biza’. Tök jól bírom – azt nem mondja, hogy a szemét azért mereszti olykor, de ijedtség már nem járja át, mint az elsők között. Értetlen volt és tudatlan egy olyan világban, amely rá igencsak halálos is lehet. Most nem fél az átok gondolatától, sőt, manapság már olyanra is gondolt, hogy ki kéne valamelyiket próbálnia. Ennyi erővel le is ugorhat valahonnan. - Örömöt? Kíváncsivá tettél – fordul felé, megáll az evéssel és figyeli, mit ténykedik a másik. Nem sikít, de felnevet, ahogy a villából kanál lesz és tortaszeletet húz maga elé. Nosza, hát ha siet, még marad neki is. De előbb, tapsol, hisz a bűvésznek ez jár.
- Bravó, bravó. Hagyj a tortából nekem is – mintha utasítani akarna, pedig nagyon nem. Kér. Már falatozik is, hogy aztán valóban nyúljon az utolsó falat után egy szeletért. Édesmindegy neki villa vagy kanál jut, amint lecsusszan az apró falat és elfojt egy böfögést, már bele is kóstol.
- Mossa ki a fülét, papa – mutogat a kanállal, de csak maga előtt, hogy ne szúrja ki a szemét. A kiabálásra figyel fel más is, majd ahogy elhal, fordulnak is vissza. Megszokott, hogy valaki mindig hangos, bár aki hirtelen feláll és távozik, érdekes. Felvonja a szemöldökét két tortafalat között, majd ennyi, el is engedi.
- Vagy egy kínos ex – neveti el magát, bár pont nem kéne ilyeneket emlegetnie, mikor torkát kaparja a szó. És most nem. Győzött az álarc, elnyomta a szenvedőt. Egyelőre. - Ahh, nagyon nemes gesztus tőled. Köszönöm – biccent felé, ahogy megengedi a nyugodt ebéd gondolatát és úgy tényét. Nem is feszeng, csak nevet a következő szavakra, amiket könnyű kimondani, na de megtartani már nagyon nem. Próbálkozott vele eleget, többet is, mint kellene, de nagyon csak úgy nem megy. Valami mindig kellett hozzá.
- Ó, miattam el ne tedd. Honnan tudod, hogy nem vagyok unalmas? - rázza meg a fejét somolyogva, majd tér vissza az evéshez, mielőtt elmondja a nevét. Nem nagy kör ez, biccent, mikor a másikét hallja, mert épp tele a szája. - Nekem is van második nevem, de nem nagyon használom. Zaz meg Balázs. Na, mik ki nem derülnek – nevet fel, majd dől hátra jóllakott szusszanással. Vigyorogva forgatja meg a szemeit arra, hogy mit tegyen. Hogyne, majd mindenkihez odamegy, pont arról híres.
- Érdeklődjek? Persze, majd kifaggatlak, hogy hol voltál tegnap meg múlt héten, ki volt az első szerelmed és hogy szereted-e a kelbimbót. Na az érdekes lenne, de ahhoz nem olyan cipőt húztam – csóválja meg a fejét. - Miután láttál engem, bizonyára te is tanár szeretnél lenni, jól gondolom? - vigyorodik el ismét.