Viki életében először indult el ilyen hosszú útra, így nem volt kérdéses, hogy kedvenc bézs kardigánjában fog utazni.
Az úton kivételesen nem hallgatott zenét, de még csak nem is olvasott. Mint egy kisgyerek, végig az ablakon túli tájat kémlelte, alig várta, hogy feltűnjön előtte a kastély. Szíve nagyot dobbant, mikor meglátta az óriási építményt, és nem szűnt meg az izgalom, ahogy egyre közeledett céljához.
Leszállt a vonatról, pár percig csak próbálta feltérképezni a helyet. Szülei nem látták el hasznos tanácsokkal, így őszintén remélte, hogy valaki már várja itt.
A kastélyhoz vezető utat sem látta, de a bőröndjei hollétére sem tudott tippelni.
Határozottan megnyugodott, amikor a szőke lány odalépett hozzá.
- Szia! - köszönt halkan.
Röviden kezet rázott, majd ismét a kastélyra pillantott. Nem tudott sokáig mások szemébe nézni, ahhoz Viki túl félénk volt.
- Kornai Viktória vagyok, szintén Navine.
Hirtelen annyi kérdés halmozódott fel benne, hogy azt se tudta, melyiket kérdezze előbb.
- Nagyon elkéstem? - kérdezte végül félve.
Az első vonatot lekéste, mivel otthon hagyta a sálját, ami az egyenruhához tartozott. Határozottan nem meglepő Viki esetében.