Sebi
Unatkozott. Méghozzá nagyon nagyon unatkozott. És elege volt már a sok emberből. Ezért is döntött úgy, hogy az  egy helyben ülés helyett, inkább bóklászik egy kicsit a kastélyban. Egyik táskájába berakott egy-két könyvet, egy pulcsi, pennet és pergament mert ki tudja nem lesz-e rá szükség. Már egész jól kiismerte magát a végtelen folyosókon, így magabiztos léptekkel indult neki. Szétnézett erre-arra, beugrott vacsorázni a Nagyterembe, majd végül valahogy a bejárati csarnokban kötött ki. Mivel nem igazán volt forgalom, ezért letelepedett az az egyik lépcső legalsó fokára, és előszedte az egyik magával hozott könyvét. Szerette a mugli irodalmat. Nagyon megfogták a kalandregények, valamint a krimik is. Kiskorától kezdve imádott minden nyomozós-felügyelős-gyilkosságos filemt, sorozatot vagy esetleg könyvet. Mivel nevelőapja mugli, ezért van otthon tv-jük, és imád elötte órákat eltölteni ilyen sorozatok és filmek nézésével, a család nagy bosszúságára. Éppen hozzálatott volna az egyik legújabb olvasmányának, amikor egy fiú lépett a csarnokba. Holmiját mag után húzva megállt középen, és ámélkodva körbenézett. Mivel, így másodévesként, szinte már-már kötelességének érezte, hogy segítsen az újaknak, ezért oda ment hozzá - Szia! Vitéz Rebeka, de szólíts csak Rebinek. Eridon, másodév. Segíthetek valamiben? - mosolyog rá.

Sebi

Aranyos kissrác. Még hozzá képest is egész pici, pedig őbsem valami óriás, a maga kb. 160 centijével. Fogalma nincs, hogy postosan hány centi, de nem is nagyon izgattja. - Azt sajnos nemtudom, hogy pontosan hány óra, de azt igen, hogy még tart a vacsora. Ha gondolod, szívesen elkísérlek a nagyterembe, majd az Eridon tornyába - mosolyog vidáman. Imád másoknak segíteni, főleg, hogyha ő kezdeményezhet. Ő maga sem tusja, hpgy ez honnan jött, de egész egyszerúen ilyen természet. -Addig is mesélhetnél magadról - szól végül - Honnan jössz? Vannak testvéreid? Sportolsz valamit? Szeretsz olvasni? - zúdította rá szegényre, a sok kérdését. Nem szándékosan csinálta, csak ilyenkor mindig előjön az a fecsegő és kíváncsi természete.

Sebi
-Egészségedre - mosolyog, majd int a fiúnak, hogy kövesse. Szépen egyesével lépdel a lépcsőfokokon felfelé, hogy a fiú, a csomagjaival is tudja tartani az iramot. -Én még itt nem igazán találtam órát, de lehet, hogy csak én vagyok vak - mondja nevetve. Igazából ő maga sem tudta, hogy miért nem késett el még soha sem. De ezek szerint, nagyon jó a belső órája.
-Másod éves, kviddics csapattag vagyok. Veszprém belvárosában élek anyummal, nevelőapummal és a bátyámmal. Szeretek gitározni és olvasni. A vérszerinti apámat nem ismerem, de úgy őszintén nem is szeretnék vele talalkozni. Viszont idejár a féltesóm is, Lanetta, aki szintén Eridonos, és egy évvel felettem jár. Ja, és utálom, ha a felnötteken kívül bárki is Rebekának hív. - sorolja el magáról, a szerinte legfontosabb adatokat, és tényeket.

Sebi

-Tudod, még most, nem soká lesz az első meccsem. De egyébként ha jó a csapatod, akkor élvezetes a játék, még úgy is, hogy kissé veszélyes - mosolyog biztatón a fiúra. - Jövőre talán meggyőzheted anyud, és a legközelebbi válogatásra eljöhetsz - mondja, hiszen minél több az ember, annál jobb, legalábbis szerinte. De lehet, hogy mások nem így vannak ezzel.
-Igen, mi is elég sokat járunk a Balatonhoz nyaralni, mert közel van, meg szép meg minden ilyesmi. Egyébként nem baj, nem te kérdeztél, én mondtam el önként. - mondja, hogy ne legyen bűntudata a fiúnak. Egyébkémt tényleg nem csinált nagy ügyet az egészből, de azért mégsem a legkellemesebb társalgási téma. Gondolataiból Sebi kérdése rángatta vissza a valóságba. - Persze, hogy megállhatunk. Segítsek valamit?- fordul a fiú fellé.

Sebi

-Igen, eléggé izgulok, de azért az alvás még megy. Egyébként én is elég sok meccset néztem végig, főleg a bátyámmal, aki szintén játszik. - meséli izgalommal telve. Halálosan izgult, de azért az éjszakái viszonylag nyugodtan teltek. Egy pillanatra megdermedt a lányos kijelentés hallatán, de mivel szinte azonnal ki is javította magát, inkább csak elmosolyodott - Nincs harag, néha mindenkivel előfordul, hogy elöbb jár a szájja, mint az esze. Egyébként nekem is volt pár ilyen osztálytársam - vigyorog visszagondolva az általános sulis osztálytársnőire.- A fiúk ebben A korban iszonyatos gyorsan tudnak nőni. Például volt egy osztálytátsam, aki hatodikban szinte a vállamig sem ért, de mire eljött a ballágás, majdnem egy fejjel magasabb volt mint én. - mondja visszagondolva akkori legjobb barátjára. Szinte születésüktől fogva ismerték egymást, majdnem szomszédok voltak és mindent együtt csináltak. Azóta is tartja vele a kapcsolatot, bár személyesen csak ritkán találkoznak. A srác úgy tudja, hogy Rebi egy zene tagozatos gimibe jár.
-Attól függ, hogy melyik évben. Voltunk mindkét parton de a tihanyi apságban tett kirándulás hagyta bennem a legnagyobb nyomot.- Mindig is lenyűgözték a kastélyok, várak, templomok és apátságok. Ezért is volt az, hogyha nyaralni memtek, akkor az volt az első, hogy megnézte az adott városban található ilyesfajta építményeket.
-Rendben - bólint végül.

Sebi

-Így is lehet fogalmazni -nevet. Tényleg elég sok meccset látott már, főleg a bátyjával nézett sokat- Hát, azt nem tudom, hogy mennyire fogok remekelni, de... - Hagyja, hogy a mondat második fele a levegőben lebegjen. Nem igazán bízik magában, mert az mégis más, mikor a testvérével járszik, mint mikor egy csapat másik játékossal. Ráadásul, ha elszúrja, akkor azon az egész meccs sikere múlhat.
Küld egy biztató mosolyt a fiú felé, üzenvén, hogy tényleg nem haragszik. Hiszen néha tényleg mindenkivel előfordul, hogy olyat mond, amit igazából nem gondolt át rendesen.
- Csak várj türelmesen. Elöbb vagy utóbb majd csak megnyúlsz - mosolyog kedvesen. Nem valami jó jóslástanból, de ehhez nem is kell annak lennie. Ez borítékolható mindenkinél.
-Én ha hajókázunk, tengeribeteg leszek, szóval nem sűrűn szállunk vízre - Megborzongava gondol vissza, arra, mikor először szállt hajóra. Gyorsan elhessegeti az emléket, és válaszol a fiú kérdésére - Mire vagy kíváncsi?

Sebi

- Hát majd meglátjuk - mosolyog le kedvesen a srácra. Remémykedik, hogy igaza lesz Sebinek, és tényleg jól fog teljesíteni. Habár, ahogy önmagát ismeri nem...
- Egy fej is szép magasság, de biztos, hogy megnyúlsz még ebben az évben, és még engem is túlnősz, habár az nem valami nagy eredmény, hiszen én sem vagyok egy égimeszelő - nevet. Tényleg nem a legmagasabb emberek közé tartozik, de boldog ő így is.
- Hát tényleg nem a leglellemesebb dolog, de attól még együtt lehet vele élni. Én nem hiszem, hogy bárki is minden hétvégén hajókázik - mondja kissé elszörnyedve. Nem érti, hogy lehetne ezt kibírni, de biztos van olyan, akinek bírja a gyomra.
- Minden diák nagyon kedves, meg rendes meg mindem egyéb más sablon, de hát ez így van. Erről tudok mesélni, viszont a többiről kérdezzd a felsőbb éves diákokat.- vigyorog.

Polett

A főzés szeretetét talán édesanyjától örökölte. Csak hobbi szerűen foglalkozott az ételek készítésével és nem nagyon hangoztatta senkinek, inkább titokban tartotta és letagadta a dolgot. Ő maga sem tudta, hogy miért is van ez így, de valahogy automatikusan mondott nemet az ilyen jellegű kérdésekre.
Mostanra már azonban úgy érezte, az Eridon konyhája túl kicsi ahhoz, hogy ott hódolhasson a hobbijának. Ezért titokban leosont az iskola konyhájába, ahol ugyan még soha nem járt, de elbeszélések alapján már tudta, hogy merre kell keresnie és mire számíthat. Igyekezett a lehető legnéptelenebb folyosókon haladni, ám még így is sikerült belefutnia az egyik barátjába, aki feltartotta elég sok időre. A lehető legbarátságosabb arcát öltötte magára míg folyt a csevegés, de belül fortyogott, hiszen a lehető legrosszabb alkalommal akarta megvitatni a vörössel a srác az élet nagy dolgait. Nagy nehezen, de végül csak sikerült leráznia a fiút és tovább haladhatott az úti célja felé.
Szerencsésen megérkezett a konyhához és már csak abban reménykedett, hogy nem talál senkit odabent. Kissé idegesen nyomta le a kilincset és lépett be az ajtón. Lenyűgözte a látvány, ám ahogy végignézett a termen, meglátott egy másik lányt is. Így ha már ilyen szerencsétlenül járt, inkább oda sétált a másikhoz.
- Szia!

Polett