Zsombor

Ruha

Hahh, fárasztó volt ez nap. Elég sokáig kóboroltunk kint a hidegben Annával, de attól még örülök, hogy ki mentem, mert akkor nem találkoztunk volna. Legalábbis most nem, később nem tudom. Sok dolgom lenne még és aludni se lenne rossz lassan, nagyon elfáradtam. Bár azzal a majdnem korcsolyázással, a kakaóval és az érdekes témáinkkal nem csodálom, hogy fáradt vagyok. Mindenesetre jó szórakozás volt. A kastélyt még mindig nem jártam körbe, alig ismerek pár helyet, de természetesen még ott sem jártam. Eléggé meg is éheztem itt a nagy sétálás után, benézek a konyhába, és eszek egy szendvicset. Mondjuk. Vagy valamit. Rendben, menjünk el a konyhába, aztán még lehet, hogy sétálok egyet Luke-kal, már ráfér. Na mindegy, menjünk. Felvettem a ruhámat, kicsit rendbe raktam a hajamat és indultam is. Eléggé nagy ez a kastély, nem tagadom. Lehet, hogy párszor eltévedek majd benne, bár ahogy elnézem szépen el vannak rendezve a termek, és hangulatos is a idegesítő beszélő képeken, a sivár és kopott kőfalon és kőpadlón kívül. Ettől függetlenül tényleg nagyon szép, bár pár dolgot hiányolok belőle. Egy kicsi színe lehetne még az ilyen úgymond "mellékfolyosóknak" is. Nem úgy, hogy az egész kőből van. De minden, a képeken kívül, persze. Na, már mindjárt ott vagyok, persze ha nem tévedtem el. A folyosó vége felé megpillantok egy sötét faajtó szerűséget. Azt hiszem, megérkeztem. Ha benyitok akkor már biztosan fogom tudni, hogy végre bízhatom magam vezetői képességeimre, vagy inkább egyedül semerre se induljak el soha többet. Lassan és halkan óvatosan betolom az ajtót, bár ez lehetetlen, mert az ajtó nem új, így nyikorog, óvatosan nem lehet kinyitni, mert tele van az egész szoba manókkal és lassan... hát... Mindegy, végül sikerült bejutnom. Körülnéztem és három a manók közül, már rögtön oda is jött hozzám, hogy mit kérek. Rájuk mosolyogtam és kértem egy szendvicset. Rögtön szaladtak is, és hozzáfogtak. Ez a jelenet annyira elkábított, hogy nem vettem észre egy ennél jobban elkábítóbb dolgot. Ami nem is dolog volt, hanem valaki... Nem is értem, hogy nem vettem észre, hiszen sokkal magasabb mint a manók és kitűnik közülük.
- Szia! - köszöntem remélve, hogy nem gondol teljesen hülyének vagy udvariatlannak.

Zsombor

Visszaköszönt. Úgy látszik nem néz hülyének, sőt, ezzel nem is törődik. De én sem nagyon ismerem fel mások érzéseit, főleg az új embereknél nem is nagyon szokott érdekelni. Hát, így van ez. Most nem fogok ezzel törődni, mert felesleges. Eléggé szép és rendbe rakott ez a konyha. Látszik, hogy a manók gondosan végzik a munkájukat. Egy pontnyi hely sincs szinte a konyhában, ahol ne lennének manók, és ráadásul mindegyik csinál is valamit, így hát eléggé óvatosan kell közlekedni nehogy meglökjek egy tányérokat cipelő, mosogató vagy ennivalót kihordó manót. Ahhoz képest hogy mennyien vannak mennyifelé, egész jól összedolgoznak. Ugyanis ha jól látom, egy manó több dolgot is csinál egyszerre vagy felváltja egy másik társát a munkájában.
- Örülök a találkozásnak, Zsombor. Én Lucy vagyok. - mosolyogtam rá. Istenem, ennél rosszabb duma a világon nincs. Miért pont ezt kellett mondanom? Olyan hülyeségeket tudok néha mondani, és ez most pont olyan volt mintha egy állásinterjún lenne és én lennék a "felvételiztető".
- Igen, új vagyok, még a sulit se nagyon ismerem. - feleltem. Közben az egyik manó a kezembe nyomta a szendvicsemet. Illedelmesen megköszöntem, majd alaposabban megnéztem az összeállítását. Tele volt az egész sajttal, sonkával és mindennel amit csak el lehet képzelni. Nem tagadom, eléggé vastag kis szendvics lett. Ezzel egy darabig jól fogok lakni.
- Igen, szeretem. Sokszor szoktam inni, nemrég is ittam egyet. - válaszoltam. És tényleg. Körülbelül egy fél órája ittam egyet Annával. Az se volt rossz, kíváncsi vagyok akkor itt milyen lehet.
- Leülhetek? - néztem a mellette lévő helyre.

Zsombor

Úgy látom Zsombort egy kicsit sem érdekli ez a furcsa bemutatkozásom. Szerencsére. Miért aggódok mindig hülyeségeken? Jó, azért mégis kicsit "felnőttes" volt ez a köszönés, de akkor is.
Visszamosolyogtam rá. A konyha a legjobb hely? Hmm... Ez érdekes. Még sok helyet nem láttam a kastélyban, és tényleg ez lenne a legjobb? Nem tudom... Szerintem más az ízlésünk. Én inkább a hideg elrejtett helyeket kedvelem, nem a meleg és zsúfoltakat. Azaz pont nem a konyhát. De ha ő mondja...
- Ó, köszönöm. - mosolyogtam, majd miután megengedte, leültem a mellette levő székre. Olyan jól néz ki ez a szendvics, és én már annyira éhes vagyok. Mire bármit is kérdezne, gyorsan beleharapok egyet. Úristen... Ez valami csodás. Soha életemben nem ettem még ennyire finomat. Nem tudom pontosan hogy mi van benne, de inkább nem nézném meg, mert annyira meg van rakva mindennel, hogy szétesne, ha szétnyitnám. Gyorsan lenyelem a falatot, és már harapnék a csodaszendvicsbe mégegyet, amikor egyszer csak hozzám szólnak.
- Londonból. Vagyis pontosabban nem, mert innen a környékről, de ide Londonból jöttem. Ideköltöztünk. - válaszoltam a kérdésre, majd sietve beleharaptam a szendvicsbe. Most nem maradok sokáig. Még rengeteg dolgom van hátra.

Zsombor

Rájöttem, hogy oké, hogy én itt eszem a szendvicsemet, de ez így egy kicsit ciki, hogy hozzá se szólok. Legalább azalatt a kevéske idő alatt beszélgetek vele, amíg itt vagyok.
- Öhm... és te honnan jöttél? - kérdeztem. Persze ezek a szokásos általános ismerkedős kérdések, de hát nem kérdezheted rögtön azt, hogy kibe szerelmes. Úgy értem, ismerkedni kell először, és nem a közepébe ugrani a dolgoknak.
- Igen, hát kedvesek az emberek, tanárok satöbbi. Egy kicsit a beszélő képek zavarnak, de már kezdek hozzászokni. - mosolyogtam rá. - Neked milyen volt? Mert ahogy elnézem, te nem vagy új.
- Öhm... te kivel találkoztál először a suliból? - kérdeztem. Ilyet sem szoktam ám minden nap megtudni. Sőt, ez nem is egy szokványos kérdés ilyenkor. Nem mindennap kérdez ilyet az ember, és engem még őszintén, érdekel is.
Hirtelen eszembe jutott a szendvicsem és az idő. Igen, sietnem kell. Fáradt vagyok. Beleharaptam még egyet. Olyan isteni.

Tüszőfűi Lilith

Megdermedve nézem a levelet amit a kezemben tartok. Hisz ez... Hogyan lehetséges? Rengeteg megválaszolatlan kérdéssel a fejemben azonnal felállok a padlóról és íróeszköz után kutatva rohanok végig az egész klubhelyiségen. A levelet a kezemből csak úgy sodorja ki a szél, de én szorosan fogom. Egy ilyen kincset elhagyni nem túl jó dolog. Mosollyal az arcomon rámolok ki minden fiókot, minden kis zugot megnézek, mire végre találok egy pennát, ami épp annyira jó, hogy írni tudjak vele pár sort. Izgatottan kezdem el firkálgatni a betűket egy papírra, majd összehajtom és zsebre rakom. Indulnék is rögtön a drágalátos baglyomhoz a bagolyházba, de mivel ebédidő van, nem ártana előtte enni legalább egy szendvicset vagy valamit.

(...)

A kezemben a levéllel és a farzsebemben a sajátommal sietek a konyhába. Szinte berontok a faajtón, gyorsan köszönök a manóknak és illedelmesen kérek egy szendvicset majd leülök. Mosolyogva dobolok az asztalon a kezemmel és a padlón a lábammal. Nem tudok egy helyben ülni, most nem. Ahogy várakozok egyre csak nézegetem a kezemben lévő levelet, és azon gondolkozok: -Ez hogy lehetséges?

Tüszőfűi Lilith

Ahogy nézegetem a levelet, közben a manók már a másik kezembe is nyomják a szendvicsemet. Mire megköszönhettem volna már el is szaladt, de azért utánaszóltam egy köszönömöt. Beleharapok a szendvicsbe és elmélyülten olvasgatom újra és újra a levelet, amikor egyszer csak egy lány megáll felettem bemutatkozik és kérdezgetni kezd. Annyira a levélre koncentráltam, hogy megijedtem a lánytól és majdnem kiköptem a szendvicsemet, sőt, még a levél is kiesett a kezemből a földre, amit észre sem vettem.

- Úristen! Te mióta vagy itt? - mondom, miközben próbálom összeszedni magam. - Vagyis... Szia. Én Lucy vagyok. - majd odébb csúszok hogy a lány is le tudjon ülni. Most jöttem rá, hogy a manó azért szaladt el olyan hirtelen, mert ő jött be. Erre gondolhattam volna hamarabb is, akkor nem ijedtem volna meg ennyire és a lányt sem ijesztem meg.

- Ö, tényleg, mi is a neved? Bocsi, csak nem gondoltam hogy lesz társaságom, szóval kicsit szétszórt vagyok. - majd közben a farzsebemre teszem a kezem, és megnyugszom hogy még megvan a levelem. De ezután megint kétségbe esek, mert hol van a másik? Eddig a kezemben volt. Nem tudom hogy a lány látta-e egyáltalán hogy van-e bármi is a kezemben, de az biztos, hogy az a levél kell nekem. Hogy ne legyen túl feltűnő hogy valamit keresek, csak óvatosan a fejemet se forgatva nézek körül magam körött. Sehol nem látok semmit. Biztosan az asztal alatt van. Vagy a lány mögött vagy alatt. Megkérni nem szeretném, hogy segítsen nekem, mert félek hogy talán el is olvassa. Bár úgyse értene belőle sokat... Mindegy, a lényeg az, hogy hamarabb meg kell találnom és biztonságos helyre tennem, mint ahogy ő vagy akár a manók találnák meg.