Dalmi, Ádám, Lotte, Levendula...

A megbeszéltek alapján mai nap egy kisebb kalandra készülődtem. Elfutottam a szobámba felvettem a zöld shortomat és a kis fekete toppomat és az Marvel-es csukámat. Honom alá vettem aranyos kis rolleremet és lefutattam a lépcsőn. Gyorsan szétnyitottam a rolleremet és csak száguldoztam a konyha felé. Mire oda értem már többen is voltak.
- Sziasztok! –csak úgy visszhangzott a terem.
- Hogy áll a terv?- kérdeztem izgatottam csillogó szemekkel miközben letámasztottam a rollerem. Közelebb futottam hozzájuk és feléjük nyújtottam a kezem.
- Sziasztok, amúgy Lotte vagyok. – mutatkoztam be és vártam, hogy mi fog történni.

- Szia Levy. Hát akkor nem csak te izgulsz! -tördesi az ujjait annyira izgul

Wolgi

Na,eljött az évnyitó. Mire előkerestem a blúzom, majdnem, hogy csak eltelt a fél nap. Gyorsan felvettem egy fekete nadrághoz. És elindultam, végre. Követtem a tömeget. Beléptem a szép nagy fa ajtón. Rengeteg gyerek s tanár volt a teremben,de először nem találtam semmi ismerős arcot. Majd egy magas, szőkés hajú srácon megakadt a szemem. Tudtam, hogy Wolgi az. Oda ment egy jó nagy homokórához. Oda settenkedtem mögé, majd ráugrottam a hátára.
- Szia. Hogy vagy? Remélem nem hoztam rád a frászt.-lógtam a hátán mint egy kis majom.

//Bocsi a késésért!//

Wolgi

Még mindig lógtam a srác nyakán, de nem nagyon ijesztettem meg. Pedig sokat próbálkoztam.
-Szia, na ne! Mindenki megszokott ijedni, vagyis szerintem a legtöbb ember, ha valaki a nyakába ugrik. -néztem a fiúra kételkedve. -Van valami baj? Annyira le vagy törve.- néztem Wolgira, mert mikor először találkoztunk nagyon vidám volt.
-Hát jó! Mondhatjuk, rengeteg könyvet olvastam. Neked, hogy telt a szünet?
Hát kicsit füllentettem, mert rettenetes nyaram volt. Nem is lehetett nyárnak nevezni. Rengeteg eső volt.
Keresni akartam valakit akit ismerek, vagyis téged. Remélem nem baj!-Láttam, hogy a fiú le van törve.-Zavarlak? Vagy miért vagy szomorú?-féltem a választól...Lehet, hogy megunta a beszámolómat? Kitudja...
-És te, vársz valakit?-kérdeztem.

Wolgi

Le kéne szállnom a hátáról. Le szálltam. Már jól esett, kicsit bezsibbadt a lábam. Ez arra a napra emlékeztet, mikor az ablakba olvastam épp A kis hercegetés annyira belemélyültem a történetbe, hogy leestem a földre. Szerencsém volt, nem estem nagyot. Lehet, hogy általában jól van, de most biztos nem. De nem nyaggatom vele.
-Örülök, remélem ha van valami bajod és szeretnéd elmondani valakinek, nekem elmondhatod.- Rá raktam a vállára a kezem. Remélem segítettem neki ezzel, és ha van valami baj, akkor  nagy bizalommal fordul majd hozzám.
-Jaj, sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Ha tudtam volna..- mondtam egy kicsit szomorkásan. Nem kellett volna faggatóznom. Remélem a kérdésemre nem kapok csúnya választ!
-Oké, akkor maradok!-mosolyogtam rá. Végre újra ugyan úgy mosolyog, mint mikor megismertem. Bearanyozta ezzel a napom és nem tudtam nem mosolyogni.
-Ó, örülök. -mondtam. Örül, hogy itt vagyok és együtt tudunk bemenni és meghallgatni a beszédet. Most választanom kellene. Menjek, maradjak? Inkább megyek!
-Inkább veled tartok! Szeretek a társaságodba lenni...-mondtam zavarodottan. Végre tudunk majd egy kicsit négyszemközt kettesben beszélgetni, és elmondja mi nyomasztja.

Wolgi

Tudom, hogy még mindig van valami baj, de, mint ha enyhült volna...Nem sokára elfog kezdődni a ceremónia. Tavaly nem jöttem el, mert nem szeretem ezeket az eseményeket. Nem izgattak.
-Jó, és van eddig valami ötleted?-kérdeztem, és éreztem, hogy elpirultam.Kicsit furcsa érzés kavarodott bennem. És mintha, egy kicsi félelem is töltött volna el.
Elkezdődött...Hallottam az igazgató beszédét.
-Persze...Csak merre? Meg ha nem lenne baj, én átöltöznék,mert ez nem az én stílusom.-mosolyogtam rá aranyosan.