Rachel

~ Még mindig nem tudom, merre menjek ~tűnődöm magamban. Tényleg nem. Először járok ezen a helyen, honnan is tudnám? A levélben az állt, hogy itt. De hol van az itt? Jó, valószínű, hogy jó helyen vagyok, sőt ez egyértelmű. De ezután merre menjek?
Tele vagyok kérdésekkel, miután beléptem az iskola kapuján. Lehetőleg, magába a kastélyba szeretnék bejutni, de nem tudom, hogy. Talán azon a nagy ajtónál kéne próbálkoznom, de nem vagyok biztos magamban. Ez az egyetlen épp-kézláb ötletem, úgyhogy szép lassan elindulok a bejárat felé, hátha csak úgy kinyílik magától. Végül is ez mágia. Azért jöttem ide, hogy mágiát tanuljak, akkor csak kinyílik az az ajtó magától.
Mikor már közelebb értem, rájöttem igazam volt. A hatalmas kapu csak úgy kinyílt előttem, mintha távirányítóval mozgatnák. De persze tudtam, hogy ez nincs így.
Amikor átléptem a küszöböt lélegzetelállítóan szép helyiséget találtam magam előtt. Nos, én arra számítottam, hogy egy picit középkoribb, lehangolóbb helyre jövök. De ez nekem így első ránézésre jónak néz ki. Tetszik a dizájnja, ami nálam fontos. Mindig is szerettem, ha valami jól nézett ki a szobámban, vagy akár egy idegen helyen.
Nos, az első lépésem meg is van. Picit beljebb sétáltam és észrevettem, nem egyedül vagyok. Hál' Istennek, végre van kitől megkérdeznem, merre tovább. Távolról már kivehettem, hogy lány az illető és megközelítettem. A kérdezősdivel sosem volt gondom, mindig is szerettem ismerkedni, új barátokat szerezni. Remélem ez most sem lesz másképp és könnyen szerzek barátokat, nem pedig magamban fogok lógni a folyosókon, már ha eljutok odáig.
- Helló! -köszönök mosolygósan a lánynak- Tudsz egy kicsit segíteni? Most vagyok itt először és nem pontosan tudom, merre menjek. -Remélem, hogy van ideje a lánynak és nem terhelem azzal, hogy segítséget kérek.

Rachel

Míg vártam a lány válaszára elgondolkodtam, hogy mennyi mindent hagytam most hátra, azért, hogy most itt legyek. Otthon maradtak a szüleim, az öcsém, és a barátok. És most itt vagyok. Arra várok, hogy útbaigazítsanak és elfoglaljam helyemet az iskolában.
Mikor megkaptam a választ, picit elképedtem. Na ez jó kérdés. Én se tudom, hogy hova szeretnék eljutni, csak azt tudom, hogy valahova nagyon. Elképesztően tanácstalannak éreztem magam és talán még egy kicsit ciki helyzetben is voltam.
~ Mit gondoltam? Megkérdezem, hogy hogy tudok eljutni valahova, de azt nem tudom, hogy hova?!
Szerencsémre a lány már egyből előhozakodott egy kisegítő kérdéssel, amivel talán most egy picit talpra is tudok állni. Maga a ház neve nem ugrott be hirtelen, de azt tudtam, hogy a levél, ami ide invitál itt lapul a vállamon lévő táskában. És abban pontosan le van írva, hogy melyik házba kerültem.
- Uh. Várj egy picit, nem tudom pontosan, de mindjárt megmondom -és azzal levettem a vállamról a táskát, és előkerestem magát, a papírost- Azt mondja, hogy... ööh... -picit kényelmetlennek éreztem a helyzetet- Navine! -húztam ki magam, mikor megtaláltam a választ a kérdésre.
Na, ezzel meg is volnánk, de ezzel ismét jött egy helyzet, ami megint csak az én figyelmetlenségemből adódott. Elfelejtettem bemutatkozni.
- Gellért -mondtam, majd kezet ráztam vele- Szőke Gellért.
Miközben vártam a válaszra, felmerült bennem egy kérdés, amit jó ha megkérdezek, csak úgy, ismerkedés képen.
- Egyébként te régóta vagy itt? -kinézetről nem nézett ki túl idősnek, amolyan velem egykorúnak- Vagy te is csak elsőéves vagy? -érdekel a válasza, ha ez annyira nem is fontos.

Rachel

Örültem, hogy Rachel tud segíteni, így könnyebb a dolog, ez egyértelmű. Annak viszont már kevésbé, hogy nem tudom merre van a "Déli Szárny". Homlokomat ráncolva elgondolkodtam, hogy pontosan most merre is van dél és akkor valószínű, hogy arra lesz a helyiség is amiről a lány beszélt. Mindenesetre nem kérdeztem erre rá, nem akartam nagyon tájékozatlannak tűnni.
Viszont amikor Rachel megemlítette a portrét, elcsodálkoztam. Még, hogy egy portrénak nevet adnak, ráadásul még ő kéri a jelszót, na, ilyet biztos, hogy nem láttam. Biztos, hogy ez is mágia, akár csak az ajtó.
- Rendben, köszi. -mosolyodtam el.
Még nem indultam, hogy felfedezzem az eldugott folyosót, hisz még vártam a lány válaszára, s minden bizonnyal nem csak ennyi lesz a szóváltásunk, ő is ismerkedőnek tűnik.
- Akkor nem csak én vagyok, az egyetlen újonc. -vigyorodtam el- Rellon? Azt hiszem már hallottam róla. Az összes házról olvastam valamit. -mielőtt elindultam picit komolyabban utánanéztem, hogy hova fogok jönni.
Egy mosollyal fogadtam, hogy igazam lett, és tényleg elkezdtünk egy leheletnyivel komolyabban beszélgetni. A lány kimondottan kedves, és segítőkésznek tűnt. Erről tanúskodik a megjegyzése is.
- Persze, ezt én is remélem. Szeretek társaságban lenni és nem csak egy szobában ülni, egész nap. -picit fel is bátorított, amit Rachel mondott a háztársaimról. De viszont nem nagyon bírtam tovább állni, picit fáradt is voltam az út után, ezért néhány lépést arrébb ballagtam, letettem táskáimat a lábam mellé, s neki dőltem a korlátnak.
Aztán a lány már egy kicsit személyesebb kérdést tett fel, ami arról árulkodik, hogy neki is érdeke az ismerkedés.
~ Ha ilyen gyorsan megy minden, akkor elég hamar nagy baráti körre tehetek szert ~elmélkedtem magamban.
- Innen, Magyarországról. A fővárosból. -válaszoltam őszintén- És te? -már csak azért is érdekelt, mert lerítt róla, hogy nem teljesen magyar származású, de nekem ezzel semmi gondom sincs.

Rachel

- Annyira nem, csak szerettem volna tudni, hogy pontosan hova jövök. Tudod, az az ember vagyok, aki mindig, hónapokkal előtte már készülődik egy utazásra, összeír mindent, amit vinni akar. -mikor ezt elmondtam, muszáj volt a következő kijelentésre is reagálnom- Persze, ez érthető. Minden ember más, hacsak egy kicsit is.
Örülök, hogy Rachel jobban "körbevezet" így elméletben, legalább tudom, hogy mire számítsak, mi lesz úgy, avagy mi lesz másképp, mint eddig.
- Aha, értem. Remélem több barátot is sikerül majd találnom, házon belül és kívül. Nekem ezzel aligha lesznek gondjaim. Én bárhol el tudok aludni ha kellően fáradt vagyok. -mondom viccelődve.
~ Azért jó, hogy a lány is mond dolgokat magáról, végül is így teljes egy ismerkedős-beszélgetés.
Jól jött most, hogy találkoztam vele, hisz ezeket a dolgokat, legrosszabb esetben csak később, saját bőrömön tapasztalhattam volna meg.
- Persze, talán ezzel mindenki így van. Otthon nekem is sok barátom volt, aztán pedig, mint már tudjuk, idejöttem.
Kíváncsian hallgattam Rachel beszámolóját hazájával kapcsolatban. Mindig is szerettem beszélgetni más nemzetiségű emberekkel, talán ehhez az is hozzájárult, hogy nagyon szerettem az idegen nyelveket. Mindig is érdekelt más nemzetek kultúrája.
- Amerika? Az szuper. Gondolom akkor beszéled az angolt, meg a koreait is. Én szerintem nagyon jó, ha egy ember több nyelven beszél. Visszatérve Amerikára, oda én mindig is szerettem volna eljutni, de eddig nem sikerült. Angliában, Franciaországban, meg Ausztráliában vannak rokonjaink, oda szoktam utazgatni nyaranta. -mondom Rachelnek- És milyen Amerika? Mitől jobb, mint itt? -kérdeztem a legnagyobb kíváncsisággal.
Később fura kérdést kaptam. Ilyet csak a nagyszüleim szoktak tőlem kérdezni, amikor találkozunk.
- Nos, tulajdonképpen még nem tudom. Kiskoromban kviddicsezni akartam, de még odáig sem jutottam el, hogy valamikor is hosszabb távon repüljek egy seprűn. Szóval fogalmam sincs. -mondom- És neked van valami elképzelésed?
Én még mindig le voltam ragadva az Amerika-Korea témánál, s nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá az ázsiai országra is.
- Egyébként te akkor már voltál Koreában? Vagy csak Amerikában és Magyarországon laktatok?

Rachel

- Eleinte nekem is gondot okozott, de aztán, már beleszokik az ember -mondom.
Figyelmesen hallgattam végig Rachel beszámolóját Amerikáról, és nagyon érdekesnek találtam. Mindig is szerettem az amerikai filmeket, amik ilyen kertvárosokban játszottak, régebben én is egy olyan helyen akartam lakni. Az is vonzott mindig, hogy családi házunk legyen, sok szomszéddal, vasárnaponként közös hús sütögetések, és még sok minden. De persze mindennek megvan az előnye és a hátránya.
- Egyszer majd én is el akarok jutni, valamilyen Ázsiai országba -jegyzem meg.
~ Na, most rajtam a sor, nekem kell mesélni ~mosolyodok el.
- Igen, elég nagy családunk van. Angliában él bátyám a feleségével, ott tényleg nagyon rossz az időjárás. Nem is szeretek nagyon ott lenni. Nem szeretem az esőt. Mindig csak a napon szerettem lenni, már ha egy kicsit is be volt borulva az ég, teljesen megváltozott a kedvem. Ausztráliában kereszt szüleim élnek, ott viszont, nagyon gyakran süt a nap -ezen el is mosolyodok. Kiskoromban mindig szerettem ott lenni.- Franciaországot sem szeretem nagyon. Ám nem az időjárás miatt. Ott egyszerűen mások az emberek, nem ugyanolyanok. Nem természetesek, és a hangulatuk is állandóan változik. Tehát így összességében Ausztráliában szeretek lenni a legjobban. De én úgy vagyok vele, hogy azért mégis csak Magyarországon az igazi -szülőhazámhoz húz a szívem ez egyértelmű. Itt éltem mindennapjaimat, máshol viszont csak néhány hétig voltam.
Ezután szívesen hallgattam Rachelt. Örültem, hogy sok mindenben hasonlítunk, bár engem még nem nagyon mozgattak meg a különböző varázsdolgok a kviddicsen kívül, de sportolni és íjászkodni ugyanúgy szeretek.
- Hát, az attól függ. Ha jó idő van akkor mindenképpen kint vagyok, és sportolok valamit, vagy a barátokkal csinálunk ezt-azt. Mondjuk én is szeretem az íjászatot. De ha rossz az idő, akkor szeretek bent lenni a szobában, és ott eltölteni valamivel az időt. Ilyenkor általában olvasgatok. Mindig valami izgalmas regényt vagy hasonlót, mert tanulni, szinte egyáltalán nem szeretek -válaszolom vigyorogva.
Na de már érzem, hogy nagyon elhúztuk az időt, és már kezd a nap is lemenni. Minél hamarabb meg kéne találnom a helyemet.
- Na jól, van. Itt az idő, mennem kell. Akkor még egyszer: Déli Szárny, igaz? -mosolygok.

Noémi

~ Elegem van mindenből! ~Kiáltok fel magamban. Az utóbbi pár napban nagyon feszült vagyok, közeledik az első kviddics meccsem, és még mindig tapasztalatlannak érzem magam. A seprűm már megvan, de most meg az időjárás nem kedvez a magánedzéseimnek. Esőben semmiképp nem szeretnék kimenni, akármennyire is öltöznék fel, repülés közben könnyen megfáznék, ami végképp nem lenne jó a jövőhéti játékot nézve. A mérkőzésen a lehető legjobbat szeretném nyújtani, de ez így nem fog sikerülni, ha továbbra se tudok lemenni a pályára gyakorolni.
Hosszasan gondolkodtam, míg korgó hasam nem ébresztett rá a tudatra, hogy lassan sötétedik, és a reggeli almámon kívül, még semmit nem ettem. A nagyterembe nem szeretnék menni, most ott nagyon nagy a tömeg, s egyáltalán nem vágyom zsúfoltságra. Van ám, a sárga házban is egy konyha, de az se tetszene igazán, ha valamelyik csapattársammal találkoznék. Már csak a konyha jöhet szóba, és ott aligha lenne valaki, hisz mindenki parázik a felügyelőktől. Na jó, nem mindenki, vegyük például a Rellonosokat, szinte senki sincs ott, aki ne kötne bele szívesen egy felügyelőbe. De most ők is hajtanak az idei pontversenyre is, ezért itt, az év elején nem hiszem, hogy mínusz pontokat akarnának gyűjteni. Én se akarom bajba sodorni, se magamat, se pedig házamat, de ez most nagyon nem izgat. Egyszerűen csak egyedül akarok lenni, és csillapítani éhségemet, mert hát az se lenne túl szép, ha elájulnék valahol a kastélyba. Na, aztán a gyengélkedőn biztos nem engednék meg, hogy játszhassak az Eridon ellen.
Nos, ahogy én azt elterveztem, nem vártam túl sokat, és már el is indultam a Nyugati szárny felé, ahol csendesen végigsétáltam az első emelet folyosóján, de mivel felügyelőt nem láttam, bátran lépcsőztem le, a földszintig. Ott, aztán megkerestem a konyhát, ahova belépve, rájöttem, hogy soha nem voltam még itt.
Túl sok kedvem nem volt főzni semmit, meg hát nem is tudok... Ezért egy házi manótól elkértem valami bolognai szerűséget, s nekitámaszkodva egy asztalnak, belekezdtem annak elpusztításába. Rájöttem, hogy már nagyon hiányzott, hogy egyek, gyomrom az első néhány falattól egyenesbe is állt. Ránéztem a bejárati ajtóra, de nem jött be senki rajta, úgyhogy nyugodtan állapítottam meg, hogy egy felügyelő sem látott meg. Különben, ha ez nem így lenne, akkor már hamarabb berontott volna a konyhába, és kiszabott volna valami büntetőmunkát.

Noémi

Csendesen tömöm befele a kaját, igyekezve, hogy a manókat semmiképpen ne zavarjam meg, amikor bejön a Levitás csaj. Na, ez nem lehet igaz! Már fontolóra vettem, hogy szépen leteszem a tányéromat, amikor megszólított. Na, ebből már nem fog kisülni semmi jó, hisz jól tudom, hogy amikor zaklatott vagyok, senkivel se tudok jó pofizni. Sőt, általában el is küldöm őket melegebb éghajlatra, bár mostanában igyekszem az érzéseimet kordában tartani.
- Helló. -Motyogom oda, csendben a lánynak, hátha nem lesz valami beszélgetős kedvében, ha látja, hogy velem most nem éri meg beszélni. De, úgy tűnik, hogy csalódnom kell, mert már egyből egy szúrós megjegyzéssel kezd.
- Igen? Na nem baj. Sose volt bajom a testsúlyommal. -Kacsintok rá a lányra, és eszem tovább a vacsorámat. Valahogy jobban akartam visszavágni, de nem jutott eszembe semmi frappáns válasz.
Mikor láttam, hogy mit kér, csak akkor döbbentem rá, hogy ki is ő. A nevét sajnos nem tudtam, de akkor már világossá vált, hogy az arca ismerős valahonnan. Fogalmam sincs, hogy honnan, de azt tudom, hogy ő tipikusan az a lány, akiben egy egész világ omlik össze, ha egy héten keresztül egyszer sem vesz fel magassarkút, vagy ha elfolyik a szemfestéke, vagy letörik a körme. Na, azért ilyet is ritkán látni, tulajdonképpen itt, a Bagolykőben még nem láttam hozzá hasonlót, hiszen nagyon kevesen törődnek az ilyen dolgokkal, végül is varázslók vagyunk...
- És te azt, hogy tudod megenni? -Kérdezek rá arra a valamire, amit egyesek ételnek hívnak.- Ha én csak olyat ennék, akkor már rég éhen halnék.

Noémi

Miközben már a bolognai végén járok, neki akkor érkezik meg a kajája. Na jó, nem. Az nem étel! Én egyszerűen nem tudom megérteni, hogy ki az, aki csak azon él, és semmi normálisat nem eszik. A lány villaforgatására csak egy szemforgatással válaszoltam, na most komolyan, ez mire kellett? Még magamban egy kicsit nevettem is, de igyekeztem, hogy ez ne látszódjon az arcomon.
Hatalmas nagy szemeket meresztve nézek aztán bele a tányérjába, pontosan hús után kutatva. Én nem, tudom, hogy ebben van-e, de ha kiderül, hogy még vegetáriánus is a csaj, hát én esküszöm, hogy ledobom magam a seprűről. Nem azt mondom, hogy ez mind felesleges, mert hát azért nagyon csinos a hölgyemény, de azért én ezt akkor sem tudnám megcsinálni, akármilyen vékony, karcsú vagy izmos testért. Ez egyszerűen sok.
- Izé... Ebbe ugye van valami hús? -Nézek rá a lányra, mert most már szeretnék választ is kapni kérdésemre.
Mire elfogyott az összes tészta, ami a tányéromban volt, szerencsére már jól is laktam. A gyomrom teljesen rendben van már, és idegileg sem vagyok annyira kikészülve. Azért ez a kis érdekes beszélgetés elvonta a figyelmemet, s minden problémámról meg is feledkeztem, hál' istennek. Sőt, még magamnak se vallanám be, de végül is örülök, hogy betoppant ő is kajálni. Azért Noémi nem is olyan rossz társaság, annak ellenére, hogy vannak rossz szokásai. Vagyis inkább ezek nem rossz szokások, csak egyszerűen más, mint a többiek.
A mondatán, amin ő felnevetett csak mosolyogni tudtam, én annyira nem tartottam viccesnek, mint ő, de azért elég hülyén jött volna ki a dolog, vagy micsoda...
- Ööö... Gellért. -Mondtam ki végül. Na jó. Ezzel picit megfogott, és most hülyének is érzem magam, hogy elfelejtettem bemutatkozni. Már korábban is történt ilyen, úgyhogy valahogy ki kéne küszöbölnöm ezt a hibámat is, mert előbb-utóbb nem fog jóra vezetni.

Noémi

Most, hogy a kajám elfogyott, már csak ez a beszélgetés maradt, amiért még mindig itt vagyok. Csendesen végighallgattam, Noémi meséjét arról, hogy a tányérjában csirkehús is van, meg, hogy neki azt nem kéne enni, mert... Vegán. Úr isten! Honnan tudtam? Bár azt még mindig nem értem, hogy miért az, és, hogy mi köze a húsnak a külsejéhez. Szerintem egyáltalán nem befolyásolja az egyik a másikat, de ő tudja.
- Ahaa, értem. Vagyis nem. Miért vagy vegán? Pont ez az, hogy elgyengülsz, ha nem eszel húst. -Úgy érzem magam, mintha valami szülő lennék, aki próbálja elmagyarázni a gyermekének, hogy miért hülyeség az, amit mond.- Hát nem tudom, hogy milyen munkáról beszélsz, ami hónapokba telik, de az biztos, hogyha normálisan étkeznél, akkor is nézhetnél így ki.
Látva, hogy eltolta tányérját, arra következtettem, hogy már biztos nem kéri. Mondjuk ebben teljesen egyetértek vele. Ehelyett, inkább próbálna valami marhahúst, vagy valamit enni. Attól az égvilágon semmi baja nem lenne. Tányéromat épp el akartam vinni, de így már megkérdezem tőle is, nem lenne valami szép gesztus, ha csak úgy szó nélkül ott hagynám az övét.
- Elvihetem? -Nézek rá kérdőn. Aztán eszembe jutott még egy kérdés.- Egyáltalán mióta vagy vegán? Mióta küzdesz a normális étel ellen? -Mert azért mondhat akármit, de ez nem normális.
A hirtelen kérdésére, nem tudtam mit válaszolni. Többször is átforgattam magamban, mire végre előtudtam állni valami válasszal. Na de mi van? Mi közöm az ő nem tudom kijéhez?
- Hát, mivel információ hiányában szenvedek, és azt sem tudom, hogy ki a te bé... micsodád, ezért valószínűleg nem. -Amúgy se mondanék senkinek semmit, nekem semmi közöm nincs ahhoz, hogy ő mikor és mit eszik. Ez is csak egy fokkal jobb, mint a sima zöldség meg gyümölcs párosítás...- Höhöhö. -Próbálok nem nevetni, de azért ez még egy nagyon gyenge viccnek sem felelne meg.- Ahaa, hát oké. Mondjuk én ezt nem nevezném méregnek, de ha akarsz akkor nyugodtan. -Kacsintottam rá a lányra.- Mondjuk azt nem tudom, hogy mit fog hozzá szólni, mert az tudnod kell, hogy egy negyedóriásról beszélünk, aki nem hiszem, hogy valami vegán lenne.