Az ajtószárnyak zengő dörrenéssel csapódtak be, apró, ijedt ugrásra késztetve a csarnokban megállni készülő alakot, aki a hatalmas kötött sál mögött láthatatlan fintorral nyugtázta az érkezésével járó zenebonát. Igen, feltett szándéka volt lehetőleg mindenkit felébreszteni a kastélyban és környékén, sőt, ha valaki esetleg képes lett volna átaludni a nagy eseményt, azt személyesen is értesíti erről a kivételes alkalomról, miszerint élőben láthat egy gólyát megérkezni. Erre tán még sose volt precedens!
 - Bocsi - motyogta az üres térnek, arcát még inkább a sálba fúrva, ami már önmagában is teljesítménynek minősült, s így eredményként - a fején üldögélő, hajnak becézett pulikutya közbenjárásával - alig egy kisujjnyi csík maradt szabadon az arcából, mely mögül ő is épphogy kilátott - mások pedig semmiképp nem be -, de arra bőven elégnek bizonyult, hogy elnavigáljon.
Vagy ha pont erre nem is, arra igen, hogy a saját lábában ne essen el, miközben halálosan eltéved egy középkori kastélyban és vacsorául szolgál a labirintusban tanyázó rémlénynek, aki a mendemondák szerint már jóízűen elfogyasztott egy diákot még az iskola alapításakor.
Bár legyünk pontosak; arról nem szólt a fáma, mennyire volt gasztronómiailag kielégítő falat a nebuló, szóval az is lehet, szegény szörny napokig émelygett az esemény után.
A fiú bizonytalanul tekintgetett jobbra-balra, nem tudván, merre menjen. Egyébként is emberfeletti mértékű döntésképtelensége ezúttal az irányválasztásban kumulálódott - meggyőződése volt, hogy ha rosszul választ, az végzetes következményekkel jár majd az élete további részére, ki tudja, hogyan. Jobb is, ha nem megy semerre, elvégre nem olyan kényelmetlen az a hely, ahol éppen áll, csak kicsit huzatos, meg nem nagyon van hova leülni, de biztos volt benne, hogy ha nagyon nekiveselkedne, sikerülne összehajtogatnia magát a bőröndjébe. És ha igazán szerencséje van, valaki felkapja és hazapostázza, s megmenekül attól a szörnyűségtől, amit a kastélyban lakó több száz vadidegen ember jelentett számára.

Sebi ^^

 
Vajon ha elég erősen kívánja, beleolvadhat a mögötte lévő ajtóba?
Ez, és ehhez hasonló gondolatfoszlányok futottak át a fején, ahogy meghallotta a kövön koppanó lépteket, és rájött, hogy nem sok esélye van felszívódni, mielőtt ide érne gazdájuk; s valóban, alig pár pillanat múlva fel is bukkant egy fiú, aki célirányosan Rian felé tartott.
A friss főnix empirikus kutatásai azzal a konklúzióval zárultak, hogy nem, sajnos nem elég erősen kívánni a fa nyílászáróvá átlényegülést annak tényleges bekövetkezéséhez.
Rian szemüvege mögül kissé hunyorogva felmérte az érkezőt. A másik hidegnek vélt pillantása nyomán inkább a freskókat kezdte cseppet sem feltűnően fixírozni, ugyanis tartott tőle, hogy a másik esetleg sértésnek venné a bambulását, és igazán nem szerette volna semmilyen balhé részeseként kezdeni a tanévét. A fiú azonban - Rian minden szuggesztiója ellenére is -  megállt mellette, sőt, be is mutatkozott. A gólya válaszként - és azt megelőzőleg - igazított sálján; akármennyire is vonzó volt a lehetőség, hogy kommunikációja kimerüljön a kötött anyagnak köszönhetően eltompult "örhhhhhhgh" hangzón, ez talán mégsem lett volna a lehető legudvariasabb beszédforma.
 - Hát...egy új diák vagyok, ennyi a biztos - jelentette ki végül, kerülve a másik pillantását, elvégre honnan tudná, hogy ő-e az a diák?! Meg amúgy is, milyen ergonómus diák? Azt hitte, itt varázslókat képeznek, nem munkakörnyezeti technológiával foglalkozó szakembereket, mert ha utóbbi az igazság, akkor meglehetősen rossz helyen jár. Bár mintha Gil is ebbe a csoportba járt volna, Rian határozottan emlékezett rá, hogy valami ilyesmi volt a hangzása annak, amit mondogatott, és belőle biztos, hogy nem lett semmiféle ergonómus...És ezt még tetőzi, hogy ki tudja, mit csinált az a diák, ami miatt keresik? Ráadásul mint kiderült egy prefektus? Lehetőségek tárháza.
 - Ri...őh...Adrian. Blythe. Rian, igazából. Vagy Blythe. Bár igazából az Adrian is jó - zagyvált, az utolsó néhány szót már csak motyogva, miközben hideg ujjaival épp csak érintette a prefektus kezét.
Ha egyedül lett volna, lehet még vállon is veregeti magát, amiért ilyen remek első benyomást sikerült tennie. Pont így szerette volna elkezdeni az új iskolát: értelmetlen dadogás, némi retardáltsággal fűszerezve. Reméljük kitart az évek során.
 - Segíthetek valamiben? - sandított a másikra a fejét övező kóc mögül. Vajon a srác azért jött, hogy valami figyelmeztetést adjon neki, amiért ilyen későn itt ácsorog és még azt se tudja, merre kell menni?

Jared

Szaporán bólogatott, azon igyekezve, hogy valóban meg is jegyezze a nevet - memóriája több tekintetben is kenterbe verte az aranyhalak feledékenységét -, majd enyhe meglepetéssel konstatálta, hogy egy prefektus csak azért indult el, hogy őt - vagy egy másik gólyát - kísérgesse a hálókörletébe.
 - Izé, köszi - szúrta közbe gyorsan, elvégre végtelenül udvariatlan lenne nem megköszönni Jarednek a segítségét. - Igen, az iratok... - töprengett el kissé szórakozottan, majd vállat vonva nemes egyszerűséggel fejjel lefelé fordította hátizsákját, melyből így az ezernyi könyv és kacat mellett különböző formájú és méretű papírfecnik garmadát szórta a padlóra, tulajdonából szőnyeget gyártva a csarnok kövén. Még szerencse, hogy anyja törésgátló bűbájjal kezel mindent, aminek moszatméretű lehetősége is van kárt szenvedni Rian stílusából adódóan.
 - Így talán kicsit könnyebb átlátni... - szabadkozott, miközben lehajolt megnézni, hogy mire is lesz pontosan szüksége. A rendezettség sose volt műfaja, s most is minden elképzelhető témában és minőségben hevertek az iratok, fénymásolatok, felkarcolt jegyzetek, kották, ameddig a szem ellát...de még a harmadikos padtársi levelezést se kellett sokáig keresgélni.
Volt némi problémája a dolgok elengedésével.
 - Kérsz pad thai receptet? - emelt meg egy random papirost, Jared általános irányába nézve. - Nem is tűnik rossznak - hümmögött, majd mikor egy pillanat múlva eszébe jutott, miért is csinálja ezt az egész felhajtást, lendületesen a háta mögé hajította a papírt - már amennyire egy lapot lendületesen lehet hajítani, magyarán épp csak elengedte a háta mögött, de a szándék adott volt -, és beletúrt újra a halomba.
 - Á, 20%-os forrócsoki kedvezmény! Tavaly nyárra. Még kellhet - vágta zsebre a kupont, elsősorban inkább magának motyogva. - Nem...nem...ez sem...Bagolykő! - Megállta a késztetést, hogy diadalmasan a feje fölé tartsa a pergament - így is épp kellő mértékben járatta már le magát a prefektus előtt -, inkább átadta az irományokat, miközben gondolatban füstölgött, hogy neki miért nem jutott eszébe ezeket megnézni. Jó, fáradt volt már, meg bőven benne jártak az éjszakában, de akkor is mérhetetlenül inkompetensnek érezte magát, amiért még csak fel sem merült benne a lehetőség, hogy talán csaptak a kezébe egy térképet is, amikor beiratkozott.
A gyakorlottak sebességével seperte vissza táskája tartalmát a helyére, miközben Jared vethetett néhány pillantást a pergamenre, így mire a prefektus átfutotta, már nyoma sem maradt a Rian-katasztrófának, amit az imént előidézett.
Vaskos, fekete keretes szemüvege mögül erőteljesen alultáplált baglyot idéző pislogással hallgatta az idősebb fiú magyarázatát, miközben azon morfondírozott, vajon tényleg tartania kell-e a folyosón repkedő rontásoktól, vagy ezt csak amolyan..."készülj-fel-minden-eshetőségre-fiacskám" szellemben közlik vele. Nem mintha irreális lenne; a mugli iskolákban a lúzerek fejét belenyomják a vécébe, itt beleátkozzák. Ilyen típusú diákok mindenhol vannak.
 - Öm, oké - válaszolta kicsit bizonytalanul. Úgy tűnik, a másiknak se kellett sok, hogy felmérje, Rian valószínűleg a bűbájok kapó felére esne, semmint a pálca használó oldalára, ami számításba véve a fiú fizimiskáját és leginkább riadt őzikére emlékeztető tekintetét, nem egy meglepő fordulat.
 - Sok ilyen szokott történni? Mármint átkozódás a folyosón - kérdezte gyorsan, mielőtt még valamiféle kényelmetlen csend állt volna be kettejük között, remélve, hogy a másik beszéde azt jelenti majd, hogy neki nem kell többet megnyilvánulnia.

Jared

Ha észre is vette Jared döbbenetét, nem adta jelét; szorgosan keresgette a papirost, mert valahol meg kellett lennie. Valahol.
 - Kaja. Ne törődj vele - válaszolta fel sem nézve, miközben folytatta a turkálást. Lehet itt lenne a dolgok kiszelektálásának ideje, de...olyan nehéz megválni bármitől is.
Bólogatva igyekezett elraktározni a prefektus szavait - ami nem volt egyszerű feladat, mert teljesen átfagyott az úton és álmos is volt, de megtette a tőle telhetőt, és megjegyezte, hogy valóban ergonómus, pontosabban most már tudta, hogy nem az (amitől egy kicsit meg is könnyebbült), de hasonlít. Remélhetőleg a többi háznak valami merőben más nevet adtak, különben lesznek még problémái.
 - Hát, azért hallottam ezt-azt, csak a részletekkel vagyok gondban - mosolyodott el zavartan, miközben szabad kezével pótcselekvés gyanánt a kabátja ujját húzogatta. - Ide járt a féltestvérem is pár éve. Gilbertnek hívják, lehet ismerted - tette még hozzá, csak úgy mellékesen.
Szó nélkül, engedelmesen követte Jaredet a folyosón, kezében a sebtében felkapott bőrönddel, mely valószínűleg súlyosabb volt, mint Rian maga, de csak mert a fiú olyan fizimiskával rendelkezett, mint egy kicsit kivállasodott fogas. Véletlenül sem azért, mert képtelen szelektálni a dolgai között.
Némiképp kételkedett Jared optimista gondolataiban, miszerint hamar megtanulja megvédeni magát, de inkább elhallgatta kétségeit, no meg a tényt, hogy ő annak is örülni fog, ha a legalapvetőbb bűbájokat el tudja majd sajátítani; a mágiához való affinitása sajnos aggasztóan alacsonynak bizonyult, varázsló szülők ide vagy oda.
Menet közben a fáklyák időszakos fényénél igyekezett legalább felületesen átfutni a pergamen tartalmát is, nem különösebben foglalkozva azzal, hogy a lába/maga elé is kellene néznie, így mikor Jared megtorpant, egészen kicsin múlott, hogy össze ne fejeljenek.
Tagadás fél egészség megfontolásból inkább úgy tett, mintha mi sem történt volna, s igyekezett nagyon megjegyezni a festményt és a jelszót. De komolyan. Úgy, mint a ház nevét, ami...
Oké, nem úgy.
 - Kettő. Egyrészt, mekkora hibaaránnyal történik a házakba osztás? - érdeklődött, továbbra is a kezében tartott pergament bámulva. Vajon van-e olyan, hogy - mivel egyik házba se illene az egyén - a süveg csak képzeletbeli hasára ütve kibök egy nevet? Mert hát ha őszinte magához, akkor be kell látnia, hogy a házakról adott rövid jellemzések közül egyik se igazán passzol hozzá...bár ebből kiindulva bármelyik házban van esélye ellébecolni különösebb gond nélkül.
 - És mit javasolsz, melyik tanárt kerüljem el messziről? - tette fel a kérdést, elvégre minden iskolában vannak szadisták és dilettánsak, Rian pedig speciel szerette volna mindkét fajtától megkímélni magát, ha tehette.
Lett volna egyébként még kérdése, de még mennyi  - például, a párszaszájúaknak vajon vannak külön dialektusaik? Vagy hogy az iskolában ki végzi a mosást, ők vagy a házimanók? És ha a házimanók, honnan tudják, mi az, amit a ruhadarabok gazdái koszosnak tartanak? Vagy nem érdekli őket? De mi van, ha ő nem szeretné, hogy hozzápiszkáljanak a dolgaihoz? Vagy lehet, van erre egy rendszer? Meg amúgy is, miért használnak még pergament és pennát? A toll-papír páros nem defektel a mágia miatt, mint az elektronika...a vécékről nem is beszélve. Ha ragaszkodnak mindenben az antikvitáshoz, miért nem a kert végében van a pottyantós? Vagy ott van, csak Gil megkímélte ettől a részlettől?!
Igen, ezeket a kérdéseket valószínűleg jól teszi, ha megtartja magának.

Jared

Csak akkor jutott Rian eszébe, hogy az utat is figyelnie kellett volna, amikor már a portré előtt álltak, és rájött, hogy abszolút semmi emléke nincs arról, hogy hogyan jutottak el ide. Feltétlenül keresnie kell majd egy térképet - akkor is állandóan késésben volt, ha tudta, hogy jusson el oda, ahová indult, így viszont végképp halálra voltak ítélve a próbálkozásai.
A házváltás lehetősége egészen meglepte, és nem is készült kihasználni - az érzés azonban, hogy egy olyan helyre került, ahová sehogy sem lehet majd a személyiségét beerőltetni, továbbra sem igazán hagyta nyugodni.
 - Á, nem hiszem, hogy aktuális lenne - tette azért hozzá, mert tényleg nem fog házat váltani; nem igazán hitte, hogy ha itt nem sikerül beilleszkednie, majd egy toronnyal odébb menni fog.
Akaratlanul is megmosolyogta a lelki szemei előtt lejátszódó jelenetet az áfonyás tekercs főszereplésével, s az még különösen szórakoztatóvá tette ezt az egészet a számára, hogy a Jaredről született első benyomása szerint a prefektus annyira komoly, hivatalos és precíz volt, hogy emiatt különösen jól szórakozott a gondolaton.
Valószínűleg pont ezzel a teljesítéssel lesz még probléma - alapvetően igyekvő kölyök volt Rian, még ha nem is rendelkezett szuperaggyal, csak hát amikor belefogott valami érdekesbe és átmenet nélkül hirtelen három nappal később lett, hajlamos volt lemaradni néhány óráról...beadandóról...vizsgáról. Igaz, most megfogadta, hogy abbahagyja a linkeskedést és rendesen fog tanulni, de az ilyen motivációk is jellemzően igen hamar elhaltak, ahogy a tanév haladt előre.
A házvezető jellemzését hallva az egyetlen dolog, ami Rian eszébe jutott, hogy bivalyerős pszichedelikumokat szedhet itt mindenki, mert bár ő maga is hajlamos egy teljesen más dimenzióban létezni, szivárványszín kecskéket ritkán haluzik csak úgy.
 - Érdekes személyiségnek tűnik... - jegyezte meg jobb híján, s kissé lefagyva fogadta a hírt, hogy többen fognak egy szobában lakni. Igaz, ennek abszolút evidensnek kellett volna lennie a számára is, de valamiért nem gondolt egyáltalán bele, és kissé készületlenül érte az információ - még szerencse, hogy a haj-sál kombó jóvoltából ez nem látszódhat az arcán. Nem mintha annyira nagy dolog lenne ez az egész, de már most tudta, hogy nem lesz képes aludni a szorongástól, amiért ennyi idegen ember van körülötte - bár nem tudta mennyi, de épp elég, az biztos.
 - Köszi - válaszolta a felvetésre, noha egyelőre eléggé nehezére esett elképzelni, hogy a többiekkel bandázzon órák előtt, de a tanulás mellett azt is megfogadta, hogy optimistább lesz. - Meg az alapinfókat és a vezetgetést is - tette még hozzá, mikor már a csigalépcsőhöz értek. Ezt követően még megtették a gólyalakig vezető utat, ahol Jared megmutatta, pontosan melyik ajtó lesz az övéké, majd a prefektus is lekanyarodott a saját hálókörlete felé.

Bianka

Igaza volt.
Ez önmagában egy meglehetősen ritka állítás Rianre vonatkoztatva, bár ezúttal nem kellett jóstehetség ahhoz, hogy képes legyen megállapítani, fizikai képtelenség, hogy a gólyalakban egy halom idegen diák közt képes legyen aludni. Ebből természetesen egyenes úton következett, hogy egész nap fáradt volt, és a legegyszerűbb dolgokat is elrontotta, ami már csak azért is problémát jelentett, mert plusz hátráltató tényezők nélkül is hajlamos volt mellényúlni a dolgoknak, ráadásul az új helyzetek miatti stressz sem segítette az előrejutását. Mindennek az lett a végeredménye, hogy a leginkább random helyeken nyomta el az álom:  alapvetően bárhol, ahol le lehetett ülni, vagy nem kellett semmit tennie pár percig - zuhanyzás közben, a nagyteremben ebédnél, a könyvtárban, mikor kölcsönzéshez állt sorba...
...vagy a konyhában, ahová tényleg csak két percre helyezkedett el a tűzhely mellett, mert annyira átfázott a kinti LLG óra után, hogy még a gondolatai is megfagytak (bár lehet ezzel csak igazolni akarta, hogy miért nem emlékszik még arra se, amit a tanár két perce közölt).
Áriára ébredt - mindezt csak azok mondhatják el magukról, akik voltak már operában -, s elfojtott egy aprócska nyögést, mivel valahogyan sikerült lefordulnia a székről és az asztal alá kerülni, így utólag pedig igencsak megérezte a szerencsétlen malőrt.
 - Merlin tundraalsójára, ez tarthatatlan - motyorászta magának, miközben a padlót szenzuálisan végigtapogatva kutatott szemüvege után, hogy az árnyékok és formák homályos összjátékán kívül mást is lásson a világból.
Pont jókor sikerült rátalálnia - épp szerencséje volt végignézni, ahogy a koncertet adó hölgy kecses puffanás kíséretében hátával megsimogatta a konyha kövezetét, mindeközben magára rántva a kezében tartott zsák tartalmát.
Rian odasietett, lévén egészen ritkán látott katasztrófát testközelből, de úgy tűnt, a lány nem szenvedett maradandó károsodást, vagy legalábbis nem akkorát, hogy beleájuljon, szóval annyira nagy baj nem lehetett.
Így hát Rian az egyetlen dolgot tette, ami eszébe jutott.
Megsózta.
 - Rakjalak be a sütőbe? Belülről nehéz lehet bezárni az ajtót - ajánlkozott, elvégre ki ő, hogy megítélje mások döntéseit az életben. - Bár lehet egy kicsit jobb fűszerezésre lenne még szükséged - mutatott rá a vitathatatlan tényre, elvégre lisztből és sóból nem lesz konyhai remekmű.

Bianka

Kezdte kicsit zavarni, hogy a legváratlanabb pillanatokban nyomja el az álom - pedig még csak nem is volt narkolepsziás, egyszerűen csak irritálta, hogy annyian szuszognak még mellette, így az éjszakái nagyrészt plafonbámulással, vagy kelletlen klubhelységi tartózkodással teltek. Remélte, hogy vagy sikerül megszoknia, vagy talál egy helyet, ahol képes legalább egy-két órát nyugodtan átaludni, mert már most úgy nézett ki, mint egy két lábon járó szellemlény, és a vizsgaidőszak még el sem kezdődött.
De van valami jó is mindebben: rekordot állíthat a "csökkent teljesítmény miatt leghamarabb eltanácsoltak" kategóriájában.
Nem sok ideje volt azonban ilyesmin töprengeni, ugyanis sürgős igény volt szolgálataira pár méterrel odébb, a fekvő liszteslányok sózása pedig igencsak igénybe vette a képességeit.
Majdnem felajánlotta, hogy segít ő abban is, hogy behajtogassa magát a sütőbe, de úgy érezte, ezzel kicsit túllépne a jóízlés határán, és hát látható volt, hogy a lány nem önmagát szerette volna feltálalni kései vacsoraként. Láthatóan volt gyakorlata abban, hogy feltakarítson maga után - valószínűleg nem ez volt az első alkalom, amikor így járt. Kíváncsi volt rá, hogy ő vajon eléri-e valaha is azt a szintet, hogy ilyen magától értetődően, szinte gondolkodás nélkül használjon bűbájokat...legalább az alapokat.
 - Én már túl vagyok a vacsorán - hárított. Általában olyan lelkesedéssel várta a nap ezen szakaszát (tekintve, hogy azt jelentette, tuti nincs több tanóra), hogy amint lehetett, már le is foglalt egy széket a nagyteremben. - De segítek szívesen. Csak hogy egyben maradjon a konyha. Meg mindkettőnk minden testrésze - ajánlkozott halvány mosollyal, elvégre a legtöbb végtagja igencsak hozzánőtt az évek alatt, és szerette volna jó viszonyukat permanensen megőrizni. Tizennégy éves fiú létére egészen jól főzött - kiskölyökként vagy az apja bájitallaborjában, vagy az anyja konyhájában lábatlankodott feszt, így szépen lassan különösebb próbálkozás nélkül is ráragadtak a dolgok.
 - Már ha maradt még valami alapanyag...és a manók nem rúgnak ki minket páros lábbal rendbontásért - vakarta meg az állát, hajkölteménye mögül zavartan - és bocsánatkérően - pillogva a fejüket rosszallóan csóváló varázslények irányába, bár azok valószínűleg nem láttak sokat a gesztusból, de talán jobb is.
 - Mi is kellene? Tojás tuti - morfondírozott, miközben megigazgatta egy kicsit vaskos szemüvegét, majd némi küzdelem árán felmászott az egyik bárszék-szerű ülőhelyre, amely a konyhapult mellett helyezkedett el.

Bianka