#éhezős #esti lakmározás #manókkal ismerkedős

Gyerekes, de álmosan, majdhogynem a takarómba burkolózva csoszogtam át a fiúkhoz, Bencét keresve. Pocak jelzett, ideje enni. Igen. Pizsiben, hirtelen felkapott tornacipőben és a leplezőként használatos talárban. Ma nehezebben viseltem a hangokat, a fejfájás pedig ledöntött, szóval átaludtam...igazság szerint az egész délutánt és fél estét.
A konyha és éhes vagyok, együnk eléggé érthető ahhoz, hogy egy perc múlva már a lépcsősorokat koptassuk. Nem tudom, mi volt hangosabb; a gyomrunk korgása, vagy a lassan csendesedő folyosót felzavaró lábcsapkodás.
Bence mellett kukucskálok be az ajtón. Még nem láttam a konyhát itt az iskolában, nálunk a Roxfortban az nem volt nyilvános, bejárható hely. Szám szegletében mosoly bujkál. Vállamat megvonom válaszul és szemügyre veszem a manókat, akik egyből hozzánk rohannak.
- Otthon két mánónk van - jegyzem meg halkan. Nem is különösebben Bencének, csak úgy...nem tudom miért. Ők is ilyen kis láb alatt mászkálós, azonnal segíteni akarós fajták. - Szerintem szeretnének kiszolgálni.
Követem a fiút az asztalhoz, ahogy helyet foglalok. Igyekszem nem megvillantani a pizsamaként szolgáló rövidnadrágomat, ezért amíg ő beszél, én helyezkedek, hajat igazítok.
- Mindent - vágom rá szinte azonnal. Néhány hónapnyi csöveken keresztül történő táplálás után örülök amikor valamelyik eldugott sarokban el tudom majszolni az egyheti édességadagot. Nem kéne. Az orvosok megmondták, hogy milyen diétát kell követnem, aztán ki az aki betartja? Nem csak így meg úgy ám, a nyugtatók és Netti ezt ne, Netti azt ne...
- Először is...tészta. Spagetti, vagy lasagne? Citromos teával - ezzel a lendülettel fel is pattanok az asztaltól, hogy nekilássak a teának, ám néhány pici gyorsabb nálam. - Jó, jó, elengedem - kikerekedett szemekkel pislogok le rájuk. Fel sem ocsúdok még, de ők már rég megoldották a teagondot és két csészébe töltenek éppen. Engem kettő másik megragad és visszaültet Bence mellé, míg a harmadik elénk rakja az italokat.
- Azta - mondom a fiúra nézve.

#teás #tortás #zárjuk be

Vállat vonok. Az a nagy igazság a történetben, hogy nem tudom mennyire vagyok elkényelmesedve, amire emlékszem, abban nem nyúltam semmihez én magam, de még a Roxfortban sem - legjobb tudomásom szerint felesleges lett volna.
Gyomrom hangos morranással jelzi, hogy beszélgetés helyett tölthetném az időt evészettel is, így nem sokáig ülök az asztalnál. Mennék, hogy legalább a teát elkészítsem ahogy tudom, de a manók visszatartanak. Hogy is gondoltam, hogy majd én magamnak...azonnali visszaültetés.
- Melyik a kedvenc ételed? Melyik az amit magadnak szívesen elkészítesz? - kíváncsian nézek Bencére miközben jobbomat a csésze fölé helyezem. Körkörös mozdulatokat teszek fölötte, ez valami berögzült dolog, mert nekem nem is tűnik fel, csak csinálom.
- Tényleg azok. Túl sokan vannak - húzom el a szám, de utóbbit csak halkabban jegyzem meg. Kár lenne megsérteni őket, dolgozzanak inkább. És így is van; ezerrel szaladgálnak, hozzák a teasüteményeket, a tészta illata betölti a levegőt.
Pici tejet öntök a teába - mert ezt hagyják -, aztán egy kocka cukrot és kevergetem. Eszembe jut, mennyire vártam, hogy kipróbáljam a teafűjóslást, de vajon volt benne részem? Nem tudom. A naplóm kivételesen a hálóban maradt. Na nem mintha az elmúlt hetek alatt képes lettem volna rá, hogy kinyissam...nem. Béna dolog, de félek attól ami benne van, hogy választ kapok a hangokra, meg a thesztrálra amit a múlt éjjel láttam a klubhelyiségben.
- Előételnek torta? - nézek le a közöttünk tányérokkal egyensúlyozó manóra. Nagy nehezen, de lerakja elénk a krémes süteményeket. - Szerintem nincsenek képben...zárjuk be őket valahová...

#húsos palacsinta #kell egy szék #ebből baj lesz

Felvonom egy kissé a szemöldököm, mikor szóba hozza a húsos palacsintát. Életemben nem ettem még ilyet és nem emlékszem, hogy hallottam volna a nevét is akár.
- Ez tényleg létezik? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Lehet, hogy most hülyének néz. - Pálácsintá hússal? Mármint belerakod, feltekered és kész? - megrázom a fejem, nesze neked konyhatudomány, Netti. Még szerencse, hogy a családi hátterem megvan hozzá, hogy ne kelljen magamra főznöm. Az első heteket sem élném túl.
Sürgés-forgás, aztán már a teánkat isszuk Bencével. Ő mohóbban, én meg csak figyelem, melengetve a tenyerem a csésze fölött.
- Sok benne á kálóriá. Nem kérem - tolom el a tányért magam elől mielőtt engednék a csábításnak. Vigyázni kell a vonalaimra...az már lényegtelen, hogy éppen a vacsora utáni tésztákra várunk. Komolyan, azokon nem látszik, hogy kalóriabombák, nem úgy mint a habos tortákon, igazam van vagy igazam van?
Bence kérdésén el kell gondolkoznom. Lehajtom a fejem és a bögre apró virágmintázatára szegezem a tekintetem. Tizenhat éves létemre nem tartok sehol, csak nagyon alap bűbájokat tudok. Az a terv, hogy a különórákkal hamarabb visszahozzák majd a gyakorlati rutinokat és menni fog minden ami az RBF előtt is ment. Erre azonban még várnom kell és a pálcámmal többnyire csak hadonászok.
Válasz nélkül állok fel az asztaltól újra, mire megrohamoznak a manók. A csapóajtó mögül is jönnek még ketten. Kíváncsi vagyok, hányan vannak összesen.
- Hallottám válámit bentről... - mutatok az ajtó felé. Bizalmatlanul pillantok a fiúra valami visszajelzésért, mert magam sem tudom, mit akarok csinálni. A terv azonban jó, a manók sutyorogva mennek az ajtóhoz.
- Van bent válámi? - kérdezem játszott aggodalommal és félelemmel, mire az utolsó is bedugja a fejét. Nem túl kedves tőlem, de meglököm egy kicsit, hogy aztán rájuk csukhassam az ajtót. Háttal az ajtónak dőlök.
- Hozz egy széket - kérem Főszakács urat, mivel hiába hadonászok a lábammal, nem érek el addig.

#bírom #buli van #romboló rellon

Csak a hangokat hallottam a klubhelyiség felől, Bence meg épp nálam tanyázott...ebből következett, hogy kinéztünk, mi folyik ott kint. És hogy mi lett ebből az már nem meglepő; maradtunk. Végig a közelében maradtam. Nincs elég ismerősöm ahhoz, hogy bátran elkalandozzak másfelé. Az esti gyógyszerek kihagyása egyelőre nem művelt semmit a szervezetemmel.
Megitattak valamiféle keserű löttyből többször is. Marta a torkom és az összes arcizmomat összerántottam, amitől érdekes arcokat vágtam. A második már könnyebben ment. Furcsán néztek rám amiért elsős létemre nem lettem rosszul már a kezdetekben, de ez engem csak egy olyan ponthoz sodort, aminél megtudtam valamit önmagamról.
Azaz: Nette jól bírta az ilyet.
Olyan szintekre emelkedett a hangulatom, hogy bátran vigyorogtam már össze néhány teljesen idegen háztársammal és szó nélkül mentem a csoporttal amikor elindultak kifelé.
Hogy ki vezet és miért megyünk, azt én nem tudom, de valahol Bencétől három-négy emberre lemaradva lépdelek a nagy csarnokig. Ott már kezdünk szétszóródni, ki itt, ki ott rendezkedik, én kíváncsiskodva lépek a barátomhoz. Épp valami kajáról kérdezi a barna hajú lányt, gondolom, hogy kell-e, mivel azt nem láttam idáig senkinél.
- Jövök veled - mondom neki és széles vigyorral pattanok elé. Eközben mellettem egy idősebb srác elkezdi eltorlaszolni a bejáratokat, én pedig ámulattal nézem, hogy lassacskán mivé alakul a hely. Tehát ez egy buli lesz. Izgatott vagyok már ebben a percben, alig várom, hogy lássam az egészet és részt vegyek az első ilyenemen.

#kirándulunk

Amikor kisebb voltam, jártunk a szüleimmel többször is a Mangrowe-erdőben tanulmányozni az élővilágot. Apámnak van ott egy barátja, nála vendégeskedtünk. Nem sokra emlékszem ezekből az utazásokból, de arra igen, hogy nagyon szép emlékeket hagytak maguk után, így nem volt kérdés, hogy jelentkezzek-e a kirándulásra, amit az elemi mágiát tanító férfi szervezett.
Szülei áldásukat, illetve aláírásukat adták hozzá, minden a legsimábban ment, nem is kell majd egyedül utaznom. Már az elején megbeszéltük Bencével, hogy megyünk, előző este pedig azt is, hogy akkor találkozunk a szobám előtt és együtt megyünk le a találkozópontra, a bejárati csarnokba.
Nem sokat aludtam, és kivételesen nem a fejfájás miatt. Az izgalom váltotta fel a hangokat, majd úgy nagyjából az ébresztő előtt két órával elaludtam. Minden nehezen jött össze, kicsit hisztisebb hangulatban szedtem rendben magam. Hajamat az utazáshoz befontam, kényelmes ruhát választottam és még átnéztem, hogy mindenem megvan-e.
Kilépek az ajtón, ahol a kócos barát már vár. Mosolyogva nyomok puszit az arcára, szavak nélkül is tudjuk, hogy keveset aludt a másik. Elindulunk tempósan, időben vagyunk még. Ezt akkor is látjuk, mikor a bejáratnál még csak egy-két diák várja az indulást, meg a tanár úr.
- Jó reggelt! - köszönöm illedelmesen, ahogy kell, és a falnál megállok, tisztes távot tartva mindenkitől.
- Szóval...ma miért nem aludtál? - kérdezem kíváncsian Bencét miközben várakozunk.

#nagy a baj #évnyitó után

Bence karjába kapaszkodva lépek ki a nagyterem ajtaján. Egy falat sem ment le a torkomon, ami azt illeti, nem csoda. A felügyelők érkezése miatt még a vacsora alatt be kellett kapnom pár szem gyógyszert.
Labilis vagyok. Nem látják, de a barát érezheti a karján, ahogy a remegés az ő húsában tompul. Kevés a napi adag, ennyi a probléma és valami jó indokkal kellene meglátogatni a háziorvost, hogy felírja a vényköteles álomszeremet. Szükségem van rá.
- Tudják - szemeim alatti karikáim még sötétebbnek tűnhetnek a félhomályban, melybe kilépünk az ünnepség végezetével. Jobbra húzom ki a tömegből, senkinek semmi köze hozzá, hogy miről beszélünk.
- Vagy ha nem is...de tudni fogják... Bence... - fojtott hangon, közelről beszélek hozzá. Simán tébolyultnak gondolhatna, csak remélni tudom, hogy még mindig a legjobbat látja bennem.
Az érzések és gondolatok tömkelege viharként kering fejemben. Odabent még sikerült mosolyogva elcsevegnek a szemben ülő kviddics csapat tagjával, de már nem megy. Zavaros, sötét gondolatokkal tölt el az elmúlt egy óra.

#felképellek

Éreztem, hogy a nyugtatás fog következni egyből, de Bence tudhatná, hogy az, hogy "nyugodj meg", nem vezet semmire esetemben. Túl sok rejtegetni valóm van, amire normál esetben nem paráznék rá. De hiányzik még pár szem nyugtató a boldog, kiegyensúlyozott léthez. A remegés is ennek következménye, és egyben velejárója a bolondságnak.
- Nem csak arról van szó - csattanok fel. Tudja a roxfortos eseményeket, ha nem is minden részletet, magát a konkrét történést elmondtam neki. Ha jól rémlik. Aztán...lehet, hogy nem értette...? Kérdőn nézek rá és megnyalom ajkam, hogy némi nedvességet kapjon. Hiába iszok sokat, kezeim szárazságán is látszik, mennyire hiányzik a hidratáltság.
Nézem, ahogy teljes nyugodtsággal a falnak dől. Fogsoromat és ujjaimat is össze kell szorítanom, hogy ne üvöltsek rá, és visszatartsam az indulataimat. Kell a kontroll, különben felképelem az elvonuló tömeg mellett, és nem érdekel, ha elvisznek. Legalábbis ebben a pillanatban nem...aztán majd a cellában bánhatnám.
- Tudod mit? Igazad van. Megoldjuk - erőltetek halovány, éppen csak látszódó mosolyt arcomra miközben minden porcikám remeg belül. Zsebeimbe rejtem mindkét kezem, lehunyt szemmel tapintom ki a gyógyszeres üvegcsét.
Nem marad holnapra.