Kedvesen mosolygott a másikra, mikor megszólalt, és hasonlóan jót kívánt neki. Annyira akkor nincs elveszve a könyvében, hiszen érzékelte a hangját, de azt se bánta volna, ha nem szólal meg, hisz nem kötelezte rá, nem is akarja. Nem él ő vissza azzal, hogy jelvénye van, hogy prefektus, ugyanolyan lány ő, mint a többi diáktársa, csak épp több feladata akad a kastélyban. De jelenleg csak egy, csak annyi, hogy elfogyassza a kis ebédkéjét. Ahogy elékerül, úgy falatozik belőle, kortyolgatja a shake-t, jólesően fogadva, hogy hideg, pont ahogy szereti, és még finom is. Nem is kívánhatna immáron semmi többet sem, bár a hűvösebb időt igen, de ha nagyon nem bírja, maximum ismét lemegy az alagsorba kicsit hűsölni, vagy csobban egyet a ház medencéjében. Belegondolva, lehet, hogy a kis ebédkéje után oda kellene egyből mennie, nem megint le, hogy a libabőr rázza attól, amiket nem lát, de valamilyen szinten érzi.
Megrázza inkább a fejét, lágyan csak, hogy ne tűnjön se a manóknak, se pedig a másiknak bogarasnak, és körbepillantva állapodik meg a tekintete a fiún. Ő is épp enni készül, csakhogy, nagy pislogásokkal kísérve követi nyomon, hogy épp igencsak meggyűlt a baja a falattal. Nem tudja mit eszik, innen nemigen látja tisztán, de a vöröslő arca – ami neki már-már túlzottan is vörös -, és könnybelábadó szemei igencsak nem mutatnak jól. Nem mer moccanni, nem tudja, hogy most mást miatt örül, vagy szomorkodik, netán túl forró, vagy erős volt az a bizonyos falat. Persze, nem bámulhatja nagy szemekkel, inkább visszatér a maga kis dolgához, tányérjához, de azért odapillantgat, nehogy baj legyen abból a bizonyos falatból. Ahogy viszont a szájához emeli a poharát, és iszik, Lilla meggyőződik arról, hogy nem volt gondja, nem akadt meg semmi a torkán, más miatt váltotta ki a dolgot, nyilván az, hogy csípőset kért, és így birkózik meg vele. De hamar tért vissza a tányérhoz ismét, ő is már a szendvics felénél jár, mivel eléggé bámészkodik, lassabban is halad, ráadásul még bele-belekortyol az italába maga is.
A beálló csend, amely nem is akkor nagy csend a manók serénykedése mellett, hamar elillan, amikor is bekövetkezik az a bizonyos tányértörés, és ő már csak azt észleli, hogy egy ideje ácsorog. Ösztönös dolog volt ez, nemigen figyelt arra, mit tesz, mit kellene, és nem is gondolt bele. Nem hiszi, hogy a manóknak kellene segítség, de mégis riasztotta magát, mintha egy diáktársával történt volna ilyesmi. Pislog is párat, majd összerezzenve hallja meg a fiú hangját, maga mellől. Felé pillant, kis fáziskéséssel kapcsolva, és megvakarva karját, majd csak bólint egy aprót.
- Biztosan. Nem szoktak hozzá, hogy nekik segítenek. De én nem vagyok olyan, hogy ne. – nézett vissza a manókra egy pillanatra, majd, mivel szemrevételezte, hogy tényleg nem kell nekik segítség, visszaült a helyére, és nekiállt, hogy a maradék falatokat is eltűntesse a tányérról. Miközben ő már eltolja a megüresedett szendvicses tányért maga elől, a fiú ismét olvasni kezd, nem is zavarja, hiszen most jön a desszert, a fagylalt, amelyet a szendvics mellé kért. Ez már kicsivel nagyobb adag, nemhiába, hisz nagyon szereti, ki ne szeretné, nem fogja vissza magát. Kanalazgatja ráérősen, lábacskáit lóbálva támasztja magát meg az asztalon, és nézelődik. Most nem törik tányér, viszonylag békésen folynak a munkálatok, vélhetően a vacsora előkészítései. Kíváncsi, hogy mi lesz a menü, de az évek alatt hozzászokott, hogy itt mindig terülj, terülj asztalkám van, nincs kifejezett választék, mindenből van egy jó adag. De igaz, ennyi emberre nem is lehetne máshogy főzni, annyi ízlés, annyiféle étel. Ő meg van vele elégedve.
Bambulásából ismét egy hang rázza fel, noha nem tányér, de ismét a fiú az, akiről pár pillanatra meg is feledkezett, holott nem akarta. Kanalát letéve nyelte le a falatot, melyen egy ideje már igencsak nyammogott, és felé fordult.
- Hmm? – pislogott párat, fejében visszajátszva a kérdést, hiszen túl hirtelen volt neki, és túlságosan fura kérdés. De gyanítja, hogy nem csak úgy a fejéből pattant elő, hanem nyílván a könyv olvasása közben bukkant fel a gondolat, amelyet ő maga álmában sem tudott volna elképzelni.
- Hááát.. remélem, hogy nem, mert ijesztő lenne. – válaszolta végül, őszintén, mert hát neki bizony az lenne, még a gondolattól is a hideg futkos a hátán, nemhogy még szembe kellene néznie egy ilyennel.
- Miért, a könyvben megtörtént? – pislog ismét a másikra.