Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Állia

Az érkezés nem volt igazán kellemes abban a tekintetben, hogy megrémít a teljesen új környezet. Nem ismerek itt senkit és semmit, apu meg megölelt az ajtóban, nyomott egy puszit a homlokomra, aztán elköszönt és elment. Nem is tudom, meddig ácsorogtam ott utána integetve és szerettem volna sírva fakadni, de nem sikerült. És még mindig Annus néni hiányzik a legjobban, aki már sose fog reggel kedvesen ébreszteni, vagy este kifésülni a hajam. Tudom, hogy húsz vagyok, és mindenki szerint túl kellene lépnem már ezen, de akkor is hiányzik. Nagyon. Ez a hely meg ijesztő így elsőre. Túl nagy és túl ismeretlen, tele új emberekkel, bemennem viszont muszáj lesz. Nincs visszaút. Megbeszéltük apuval, hogy ez még mindig jobb lesz, mint a mugli iskola, ahol legutóbb Bukarestben voltam kerek egy hetet. Még egy utolsó nagy levegőt veszek bámulva abba az irányba, amerre apu nemrég elment, majd fogom a gurulós kis bőröndömet, a táskámat meg Hermész ketrecét óvatosan, hogy véletlenül se ébredjen fel és kezdjen visongani az öklömnyi méretű sárgás árnyalatú fehérben pompázó tollakkal rendelkező szárnyasom, és megtaszítva az ajtót belépek. Másodpercenként egy koppannás jelzi minden lépésemet, amit megteszek a nagy csarnokban félútig, körbefordulok a tengelyem körül megszemlélve mindent, de nem tudom, merre is kellene tovább mennem. Sebaj, majd csak jön valaki. Jönnie kell valakinek. Bizonyára tudnak róla, hogy jövök, nem hiszem, hogy apa ne szólt volna előre, hogy éppen ma, éppen most megérkezem. Félrehúzom a bőröndöm a fal mellé, a ketrecet a földre teszem, majd megigazítva sötétlila kabátomat és ugyanolyan színű térdig érő szoknyám, hogy véletlenül se legyen ráncos, leülök a csomagomra. A táskámba tettem indulás előtt a könyvet, aminek épp az este fogtam neki. Nem egy igazán részletes, és különösen jelentős mű, de a képek tetszenek. Frida képei. Mindig is szerettem ezt a mexikói festőnőt, a képei világa elbűvölt már első pillanattól, és most sincs ez másként, bár a fordító képességeit megkérdőjelezném. Vagy legalább lektorálhatta volna valaki a könyvet, de a képek miatt akkor is megéri. Kiveszem a táskámból a könyvet, amit eredetileg minden más tárgyamhoz hasonlóan műanyagzacskóba csomagoltam, hogy ne koszolódjon és ne essen baja véletlenül sem, aztán kényelmesen a falnak döntve hátam bőröndömön ülve belemerülök az olvasásba, és még annál is inkább a képek csodálásába. Szeretem a földistennőéhez hasonló rituális végtelen hajfonatait, az indián viseleteit, a a színvilágát, a motívumait, úgy általában mindent, ami vele kapcsolatos, annyira, hogy ebben a percben észre se veszem, bármi zajlik is körülöttem. A világ bezárult, most csak a könyvlétezik, és én a bűvöletében, semmi más.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Állia

Ha már megtaláltam a helyem, akkor előveszem a könyvem és nekilátok olvasni. Valakinek úgyis biztos jönnie kell, aki majd megmutatja, merre van a szobám, vagy legalább addig az emberig elvezet, aki erről információt tud szolgáltatni, addig azonban várnom kell. Az idő elütésére a legjobb dolog egy könyv minden körülmények között véleményem szerint, és kifejezetten akkor, ha Frida életéről és munkásságáról szól. Burrus ugyan nem a legtökéletesebb fordító, ami az angolról románra történő átvitelt illeti, mert fura íze van az a se naşte dintr-o mamă és hasonló kifejezéseinek, olyan nagyon nem románosak, de nem én vagyok a lektor. A képek azonban kárpótolnak mindezért, ugyanis minőségi munkát végzett e tekintetben mind az, aki válogatott, mind pedig az, aki szerkesztett, és a nyomtatás sem utolsó munka. Gyönyörűek a színek, láthatóak a részletek, még akkor is, ha a könyv mindössze tíz centi széles, és úgy tizenhét vagy tizennyolc centi hosszú szemmérték alapján. Teljesen beleveszek ebbe a világba, sőt a Diegoval közös gyerekük elvesztése után készült képénél annyira beleveszek ezekbe a színekbe, miközben végigszaladnak az agyamon az információk, hogy a Detroit-i Henry Ford kórház a helyszín, 1932 az évszám, Frida összeomlott, a képeit a vér jellemzi, megfesti a magzat portréját, aki túl korán szakadt ki belőle, de közben az egész egy biológiai összefoglaló is, mert a virág is, meg a csiga is, meg a modell is és a csont is hozzá kötődik egy kozmikusnak tekinthető köldökzsinóron, sőt még a gép is, és gondolnám is tovább, ha valahonnan nem hallanék egy köszönést. Néha sikerül nem annyira belevesznem a dolgokba, hogy eljusson valahogy hozzám a külvilág, bár ki tudja, lehet, hogy szegény lány már sokadjára köszön rám, és csak azt hallom. Becsukom a könyvet, bár még el tudnék filozofálni azon a képen, de inkább nem teszem, már csak illemből sem, hiszen megtanultam, hogy nem szép dolog nem figyelni, ha hozzám szólnak. Semmilyen körülmények között sem. Visszateszem a könyvet a zacskóba, amiben tároltam a táskámban, aztán a táskába, majd reménykedve pislogok a lány felé. Lekászálódom a táskámról is, igazítok egyet a ruhámon, majd kezet nyújtok felé.
- Szia. Weöres Médea vagyok. Te volnál az, aki majd megmutatja, hogy hol is lakom? Biztos voltam benne, hogy majd jönni fog valaki, mert igazán nem ismerek itt még senkit és semmit, és egyedül eligazodni nem tudnék. Apa biztos mondta. Vagy nem? - érdeklődöm, hiszen végeredményben nem is tudhatom, hogy nem csak azért van-e itt a lány, hogy eljuttasson egy prefektushoz, vagy tanárhoz, akivel majd még beszélgethetek egy hosszasat. Nem feltétlen van kedvem azt végighallgatni, hogy majd jó lesz, ha megpróbálok beilleszkedni, de valószínűleg a szokásos műsor része lesz ez is. Sebaj. Eltelik. Felveszem a táskám, majd a ketrecet is, és megfogom a bőröndöm is, ami gurul, így nem látom értelmét varázslatok használatának a szállítását illetően.
- Mehetünk is. Gyanítom, hogy először bizonyára valaki olyannal kell majd beszélnem, aki majd megfigyel egy ideig, hogy hogyan illeszkedem be. Netán egyenesen az iskolapszichológushoz kell vinned? Vagy csak tanár az illető? Ne is mondd, biztos egyenesen a házvezető lesz az. - sóhajtok egyet, kissé lebiggyesztve ajkaimat, miután kimondtam mindent, ami átfutott az agyamon, mint egy lehetséges beszélgetést kezdeményező gondolat, és várom a folytatást. Meg kell tennem, ami tőlem telik, mert nem akarom ismét kiábrándítani apát.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Schlett E. Lilla
- ruha -

A konyha meg én egy lapon nem volt jó ötlet. Nagyon nem volt jó ötlet. Eddig is tudtam, hogy béna vagyok mindenféle gyakorlatban, de otthon sose engedtek a közelébe, úgyhogy most kiderítettem végre egymagamban nagyon okosan, hogy milyen igazuk volt. Apa egyre inkább tévedhetetlennek tűnik a szememben. Csak egy egyszerű zöldséglevest akartam volna összehozni, de ezek után, tuti, hogy a manók kiutálnak, és legközelebb, ha meglátnak errefelé, be sem engednek. Ráadásul a kedvenc Pink Floyd-os felsőmnek is annyi. Úgy nézek ki, mint akit utolért az apokalipszis, de még át is hajtott rajta, mert minek megállni. Ha fejembe esett volna egy lábos, akkor gond egy szál se lenne, de így kimenni emberek közé... hajaj, a nem létező önbizalmamnak is annyi lett hirtelen, amikor végignéztem nemrégiben magamon, és rájöttem, hogy a konyhából nekem még ki kell tenni a lábam és visszakecmeregni a szobámba, mielőtt szalonképessé varázsolhatom magam, mert a figyelemzavarom netovábbja, hogy a pálcámat is ott hagytam az ágyamon. Minek nekem ilyen mágikus erővel rendelkező fadarab, ha van a két kezem, és talán csak nem teszem tönkre az egész helyet. Botorság volt elhinni. A konyha is úgy néz ki, mintha bombatámadás érte volna. A hajamból a zöldségdarabokat már sikerült kiszedegetni, remélem, hogy egy sem maradt ott, vagy megöl a szégyen, a ruhámon viszont ott éktelenkedik néhány gyönyörű zöld paca, mert a levesből valami felismerhetetlen állagú zöld katyvasz lett, ami még böfögött is ráadásnak éppen a kedvenc pólón hagyva nyomokat. Azt hiszem, túl sok lett benne a borsó, és még szét is főztem, vagy valami ilyesmi. A jobb kezemen a mutatóujjamról szerencsére csak a körmöt sikerült lenyiszálni nagy igyekezetemben, az ujjbegyemet nem annyira, hogy nélküle maradjak, hamarabb visítottam fel ugyanis, hogy ez már nem a répa, mert ha az lenne, nem fájna olyan veszettül. Kész katasztrófa vagyok, konyhai antitalentum. Ráadásul ez nem is elég, de még a zene se megy, se a sport, se a rajz, és hogy jobb legyen, a varázslatok egy részét is el tudom szúrni, mert miért ne. Legszívesebben elsüllyednék ebben a percben, még akkor is, ha ez most nem jut apu tudomására. Sűrű bocsánatkérések közepette hagytam el pár perce a konyhát, hogy óvatosan araszolgassak most vissza a szobám felé, az árnyékba húzódva, hátha nem botlok bele senkibe, bár a fehér felső rejtőzködéshez sem a legelőnyösebb választás volt, aztán, amikor úgy tűnik, hogy ismerős hangokat hallok a sarkon túlról, beiszkolok az első folyosóra, hátamat a falnak vetve még a levegőt is visszatartom. Csak észre ne vegyenek. Ne most. Lehunyom a szemem is, bár attól nem leszek láthatatlan sajna, majd pár percnyi várakozás után kilesek, sehol senki, de a hang még nem halt el, sőt, mintha hangosabb lenne. Ó, merthogy a hátam mögül jön a folyosóról. Uramatyám, hová keveredtem. Sári most tuti kihúzná magát, mert neki van önbizalma, de én még mindig elsüllyednék. Megdörzsölöm zavartan az arcom, mert nagyon ég, beletúrok a hajamba, ha még maradt volna zöldségdarab, hátha megtalálom, aztán félszegen mosolyogva megpróbálok innen kihátrálni. Kínosabbnál kínosabb szituációkba keverem ma magam. Fel se kellett volna kelni.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Lilla

Jaj ne, menekülőre fogtam, de csak még kínosabb helyzetbe bonyolódni sikerült, mert bekeveredtem erre a nagyon hangos folyosóra. Miért pont itt és most kell minden festménynek figyelni, ráadásul pont rám. Ha nem ismeri a Pink Floyd-ot, akkor is kiszúrható, hogy a zöld foltok nem a póló tartozékai, hanem külső ráhatás eredményezte, pontosabban az én szorgos igyekezetem, amivel sűrűn tudok mindenféle bajt okozni. Ha visszaérek a szobámba, ki se teszem többet onnan a lábam. Ebben a percben azonban valahogy összeszedni kellene magam, és hazakecmeregni innen, csak hogyan. Erről holnapra az egész kastély tudni fog, és ha eljut a banyáig egy emelettel följebb, eláshatom magam. Vagy játszhatok csipkerózsikásat is akár, száz év múlva csak nem emlékszik majd erre a jelenetre senki. Egyik lehetőség jobb, mint a másik. Rendben, első számú teendő, nem bepánikolni. Ha én itt most kiakadok, és még a sírógörcs is rám jön, abból csak még nagyobb sztori lesz, úgyhogy nyugalom, Médea, nyugalom, beszív, kifúj, szép lassan, ismét beszív, kifúj, és futni kellene, amilyen gyorsan csak lehet, de még mielőtt megmozdulhatnék valaki valami Kingát meg Danit meg spenótot emlegetve éppen megölel. Nem visítok, nem visítok, nem visítok. Még hogy nem visítok, pedig úgy jönne az magától, de nem szabad pánikolni. Megígértem magamnak, és apunak is, hogy nem ijesztek rá senkire, úgyhogy ajkamba harapok, bár kissé sikerül megkésni, így olyan hangot adok ki, mint egy nyikorgó ajtó. Már nyikorogni is tudok, ó dejó. Lassan színpadi kellék lehetek, ha így folytatom, mert megszólalni ott aztán végképp nem tudnék amúgy sem, hogy esetleg eljátsszam valaki szerepét, hiába tudom kívülről a teljes Hamletet. Pár pislogás kell még a gyors eszmefuttatás után, hogy konstatáljam, hogy ez a hajzuhatag itt az arcomban egyébként szőke. Sári? De akkor miért hívott Kingának? Nem Sári? Jaj, már megint. Nem visííít. Legfeljebb csak nyikorog. Nagyot nyelek, majd ha elenged megpróbálok elmosolyodni, bár arcizmaim merevségével szembesülve ez se sikerül barátságosra, inkább lehet valami vicsorgó izé, amit én inkább nem is akarok látni most. Behunyom a szemem, aztán kinyitom az egyiket, reménykedve, hogy ez hátha mégse való, de ott áll, és az az érzésem, hogy vagy ismer és nem emlékszem rá, vagy nagyon összekever valakivel. Elszórakoznék az elméleteimmel itt estig is egyébként lassan elfeledkezve az iménti jelenetről, de megragadja a karom, én meg nem tudok megállni a hirtelen kapott lendülettől, úgyhogy mielőtt elhasalnék ráadásnak, jobban járok, ha elindulok.
- Megijesztettél... és nem spenót volt, hanem borsó... rád is került belőle, azt hiszem. Ne haragudj - pislogok rá bűnbánó tekintettel, amint végignézek az egyébként szimpatikus ingén, közben meg hiába erőltetem az agysejtjeimet, nem tudok rájönni, honnan ismerhet, mert én biztos nem ismerem. Vagy nem is ismer? És akkor meg rögtönzött volna? De az csak a filmekben történik meg, nem velem. Uuh, teljesen összezavarodtam, mi is van éppen.
- Uhm... nem akarsz inni egy teát? Vagy kakaót? - kérdezem végül, miután már legalább két percet beámultam a földre, mellette haladva, és figyeltem, ahogy hol az egyik nagylábujjam kerül képbe a valószerűtlenül kék lakkal a körmömön, hol a másik. Nincs ennél jobb ötletem hirtelen.
- Már csak azért, mert ezt jó lenne megbeszélni - pislogok fel rá nagy szemekkel, és próbálok rájönni, vajon mennyire is néz hülyének éppen, vagy esetleg csak nagyon bénának tartana? Fel kellett volna venni a legilimenciát, de elfelejtettem, hogy határidős a jelentkezés. Ezt is jól megcsináltam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Tünde^^

A lehető legremekebb döntéseket hozom ma hirtelen egymásutánban, mert nem lehet ücsörögni és felmérni szépen lassan minden lehetséges előnyét és hátrányát a játéknak. Olyan, mint egy elhamarkodott sakkjátszma, és azt utálom, mert magamból kiindulva úgyis vereség a vége. Már a csipkerózsikás verziót is meggondolom, mint hirtelen menekülési lehetőséget, bár a kivitelezhetősége kérdésesnek tűnik, lehet a futás megoldhatóbb lenne, akkor is, ha a végére tanulmányozni lehet majd rajtam az aritmiát nagy valószínűséggel. Neki is készülnék, egyelőre csak lelkileg ugyan, a szégyenletes visszavonulásra, mert hát ennél rosszabbat elképzelni se tudnék perpillanat, mint azt, hogy itt ácsorgok megsemmisülten és egy sereg portré kinevet, de befut a tündérkeresztanyám a következő pillanatban egyenesen a személyes terembe érkezve. Sikerül nem visítani, még azután sem, hogy rájövök, hogy a szőke haja ellenére ez nem az én Sárim. Lehet, hogy csak eltévesztette a házszámot, viszont relatíve hamar rájövök - és csak a pontosság kedvéért, képzeljük el, hogy mások fénysebességgel működnek ilyen téren, én meg hozzájuk képest egy rozzant vonatéval, ami még rozzantabb síneken döcög olyan tempóban, hogy kiszállsz az elején, megebédelsz, és még nyugodtan visszaszállsz a végén -, hogy jobban járok, ha vele megyek. Az ő ingére is ragadt amúgy jócskán a trutymóból, hát legalább azért bocsánatot kérek, bár látszólag ez neki annyira nem is probléma. Mégiscsak Sárira emlékeztet, ő is ilyen, hogy minden helyzetben feltalálja magát. Próbál megnevelni engem is, mert azt mondogatja, hogy csak önbizalom kellene, aztán máris minden rendben lenne, mert nem vagyok én hülye, csak ez valahogy olyan iszonyatosan lassú folyamat. Szép is lenne egyik napról a másikra egy tök új Médi, de azért dolgozom ám ezen, legalább már győzködöm magam, hogy nem is vagyok hülye, annyira. A zizzent okoska valamivel enyhébb verzió. Na de lássuk csak közben, valahogy ezt is meg kellene hálálni, mert ugye illedelmesnek neveltek, és ez még szociális bénaságom ellenére is nagyon jól berögzült, úgyhogy első ötletemet szavakba is öntöm. Tea, amit imádok, netán kakaó, ha azt jobban szeretné, sőt a forrócsoki is szóba jöhet felőlem, még ha kissé melegnek is tűnik már hozzá az idő, mindez azonban addig hangzik jó ötletnek, amíg meg nem említi a konyhát. Szégyenemben elsüllyednék, elég csak arra a helyre gondolni, úgyhogy meg is rázom a fejemet gyorsan.
- Ühm, hát oda talán mégse mennék vissza. A borsó miatt nem igazán fognak szeretni a manók egy ideig, azt hiszem. - jelentem ki, de már kicsit késő, mert a szőke leányzó megfordul. Hopszika, ezt nem így terveztem, de most akkor fékezzek le a folyosó közepén, hadd röhögjenek jót a festmények? A világért sem. Legfeljebb majd ismételten bocsánatot kérek a manóktól, és megígérem nekik, hogy a világért se állok neki még egyszer főzni, ha a fene fenét eszik is. Csak semmi pánik, ők is biztos megértik, ha szépen elmagyarázom, hogy mennyire nem vagyok jó gyakorlati dolgokban, és nem fogom tovább erőltetni. Nem futok el, úgyis azt tanították, hogy a felelősség elől nem szabad és szembe kell nézni mindennel, még akkor is, ha nem akarok. Miután előidéztem a dezastrut a konyhában, naná, hogy nincs sok kedvem visszamenni, de majd a tea megold mindent. El is mosolyodom a gondolat eredményeként, elvégre a tea nagyszerű dolog, majd a Pink Floyd emlegetésére csak még szélesebb lesz ez a mosoly.
- Ühümm, nagyon. És de jó...  ugye, hogy annyira, de annyira jók? Főleg a Barrett- féle pszichedelikus korszakuk... azt úgy imádom mindenestől. Ismered... izé, biztos ismered a The Piper at the Gates of Dawn-t, meg az Atom Heart Mother-t... neked melyik a kedvenc albumod tőlük? És... és van kedvenc számod is? - na kérem, rajongás á lá Médi, olyan vagyok, mint egy ötéves, ha előkerül bármelyik kedvenc témám. Persze, tudok ám komolyan kiselőadást is tartani a dolgokról, de most mondta, hogy szereti a Pink Floyd-ot, akkor csak nem fogom azzal kezdeni, hogy halálkomolyan felvázolom neki az együttes teljes történetét röviden, nááh, nem lenne értelme.
- A The Wall mondjuk nem annyira nagyon a kedvencem, hiába az az egyik legismertebb - jelentem ki, miközben szabad kezemmel a pólóm alját megfogva egyszerre húzom azt meg lefele is, és előre is, hogy rálássak az ábrára rajta, aztán ha elengedtem lesöprök róla pár megszáradt borsópöttyöt. Le is potyog egy-kettő, de már nem érdekel az egész annyira, ha ilyen jó témát hozott fel. Hogy nekem ezek miért nem ugranak be? Sebaj, felpislogok azért rá lelkesedéstől csillogó tekintettel és még mindig mosolyogva, abban reménykedem, hogy osztozik a rajongásban, ha már az imádni igét használta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Tünci ^^

Ez a nap nem indul valami fényesen, így délutánra már ott tartok a konyhás incidens után, hogy legszívesebben elásnám magam, de akkor valami csoda folytán megérkezik a felmentő sereg egy szőke leányzó személyében. Igaz, hogy gyorsan kiderül, hogy nem Sári az, de igazából alaposabban átgondolva nem is baj, mert elvileg ismerkednem kellene. Itt a tökéletes alkalom, pont belém szaladt a lány, na és persze megmentett attól, hogy pillanatokon belül egész kastélyra kiterjedő pletykának szolgáltassak alapot. Nem is szeretem nagyon ezeket a portrékat, az egyedüli értelmesek a "Nagyok" folyosóján vannak, ott beszélgettem már Modiglianival például. Teljesen őrült az a férfi, bár ettől a képeit nem fogom kevésbé szeretni, szerencséjére. Az nem életem legjobb ötlete, hogy igyunk valamit, ami a konyhát is igényli az egyenletbe, de ha már kimondtam, nem futamodom meg, megyek inkább. Legfeljebb közlik a manók, hogy semmi keresnivalóm ott a továbbiakban, ennél rosszabb nem igazán lehet. Legalább a szóba kerülő téma nagyon jó, oda meg vissza vagyok a Pink Floyd-tól, meg úgy általában véve az egész '60-as évektől, beszélni is szívesen beszélek róla, menten oda a zavart önmagam. Erről tudok beszélni, és ahogy nézem, a lánynak is nagyon bejön az együttes, a közös érdeklődés meg máris hatalmas pozitívum a javára. El is mosolyodom arra, amit mond, és bólogatok lelkesen.
- Jók is, egytől egyig - jelentem ki mosolyogva. Énekelném őket én is, ha lenne hangom, de még a zuhany alatt is csak dúdolni merek, mielőtt halláskárosodást okoznék bárkinek is, de ezt inkább nem mondom, mert egyáltalán nem vagyok büszke rá, hogy ennyire nincs gyakorlati érzékem a zenéhez sem. Hogy melyiküket bírom? Ahogy felteszi a kérdést, azonnal mondom is a választ gondolkodás nélkül.
- Roger a kedvencem, annyira, de annyira jó hangja van. A mozit meg... ühümm, és láttam is a The wall-t. Nem az a kedvenc filmem, de azért nagyon jó - válaszolom még mindig nagy lelkesedéssel, ami azonban rögtön elpárolog, amint beérünk a konyha elé. Nagyot nyelek, és némi gyomorideg is jelentkezik egyik pillanatról a másikra, amint frissen szerzett ismerősöm lenyomja a kilincset, majd benyit, de nem fogok megfutamodni. Nagy levegőt veszek és belépek, majd menten le is esik az állam. A manók nemhogy elkergetni igyekeznének, sokkal inkább segíteni akarnak. El is szégyellem magam, hogy a lehető legrosszabb lehetőségre gondoltam megint, ami csak elképzelhető, pedig korántsem annyira vészes a helyzet. Zavartan mosolygok, és megrázom a fejem az ajánlatra a felsőmet illetően, már így is megszáradt lassan a borsó rajta. Leszedegetem szépen, inkább nem szabadulnék meg tőle, mert bármikor bárki bejöhet, és alulöltözötten azért nem feszítenék itt. Attól végképp el is ásnám magam itt helyben.
- Egy mentatea tökéletes lesz, köszönöm - mondom, amint előkerül, hogy ki mit is iszik, és mielőtt bármit tönkretennék újra, most a manókra hagyom az elkészítését az innivalónak, én pedig leülök az egyik székre, és most jut csak eszembe, hogy még nem is tudom a lány nevét.
- Egyébként... nem is tudom a neved, de nagyon köszönöm, hogy megmentettél a portréktól. Tudom, hogy van szörnyebb dolog is annál, mintha a pletykatémájuk leszek, de miután katasztrófa sújtotta területet varázsoltam a konyhából... wow, most nézem csak, hogy már nem is látszik - pislogok körbe a konyhában, még csak a tűzhely fölött éktelenkedik egy-két zöld folt a falon, de pillanatokon belül annak sincs nyoma az egyik manónak köszönhetően. Csodálom őket, hogy ilyen kis hatékonyak, és még mindig bírják jókedvvel is utánam, eddig bárki más leordította volna már a fejem. Körbehordozom a berendezésen a tekintetem, majd visszatérek a társaságomhoz, és zavartan mosolyodom el, már nyújtva is a kezem.
- Óó... Weöres Médea, de szólíts nyugodtan Médinek... bár a Kinga is szép név igazából - mondom gyorsan pótolva a bemutatkozást, amit eddig sikeresen hanyagoltam.
- És... régóta tanulsz már az iskolában? - illedelmesen igyekszem beszélgetést is kezdeményezni, ha már itt ücsörgöm vele szemben, és máris valami jó témán gondolkodom, miközben felteszem a sűrűn elhangzó iskolai ismerkedős kérdések egyikét. Úgy szeretnék néha én is annyira nagyon spontánul beszélni, mint Sári például.