Mihael~délután 4 körül~

    Újabb rémálom. Zihálva néz körül a kis szobában, mint eddig minden reggel. Könnyei arcán csorognak végig, hangtalan sírás ez, melyet nem látott még senki. A félelem szülte ezt a gyáva, rémült, jövőtlen teremtményt, amely akárhogy vergődik, nem talál kiutat. Biztonságot keres, de sehol sem talál. Ma kell a kastélyba mennie, hogy beszéljen pár tanárral, akik majd segítenek neki elsajátítani a pálcahasználat alapjait. Mondjuk ehhez először kéne az a nyüves fadarab, de az legyen a legkisebb gondja. Mi alapján válasszon? Egyáltalán neki kell választania? Temérdek kérdés, amik a fejében keringenek. Meg kell acéloznia magát és teljesítenie kell a kitűzött célt. Hamarosan lakást és munkát is kell keresnie magának, de ez sem lesz egyszerű feladat.
    Miután összekaparta összetört valóját és magához vette szokásos kávéját, elindult a kastély felé. A kapuban egy kissé ijesztő, dromedár zsiráf várta, az arcán lévő kifejezés pedig inkább bizonyult vicsornak, mint mosolynak. Mint amikor a kecske segíteni akar a káposztán és megeszi, vagy valami ilyesmi volt a mese… Mindenesetre nem rettent meg tőle, vagy legalábbis nem mutatta. Hűvösen, távolságtartóan biccentett vissza és úgy léptek be a Bejárati csarnokba. Úgy látszik segítséget küldtek neki, csak azt nem kalkulálták bele, hogy nem egy rellonos gyilkos zugdoktort lett volna javallott recept gyanánt a páciens részére kiutalni… Ettől függetlenül, kapjon bármilyen szemérmetlen, kacér pillantást, arcán semmi sem tükröződik.
- Nem kell, de ha felajánlod, elfogadom – finoman, hangjában némi kimértséggel és távolsággal javítja ki a fiút, véletlenül sem provokatívan. Ha ezek után a másik úgy dönt, nem segít, hát menjen útjára, a Julesban felgyülemlett feszültség legalább csökkenne egy picit. Már amennyiben ennyivel el lehetne intézni. Ettől függetlenül a kérdésre valamilyen módon reagálnia kell, így miután jól megízlelte a lehetségesen adható válaszok lehetőségét, a tompított igazságot választotta.
- Konzultációra jöttem. Pálcát kell szereznem és alapgyakorlatot, ennyi az egész – sem életkor, sem indokok, csak nyers, eldobható információk. Balját óvatosan jobb felkarjára csúsztatta, ahol még mindig hatalmas folt éktelenkedett. Nem akartak múlni, az Istenért sem akartak eltűnni ezek a nyomorult színes jelek, kenhette, ápolhatta, vigyázhatott, egyszerűen csak ott éktelenkedtek rajta. A háta volt a legborzasztóbb, de egyben azt is lehetett a legkönnyebben takarni. Challenge accepted.

Alexis
    Korgó gyomorral lépett ki a Rezidenciáról. Nem volt kedve bent kávét inni, no meg végre fel akarta fedezni a kastélyt is. Tudomása szerint van odabent egy konyha, amit mindenképp ki kell próbálnia, hiszen ott manók dolgoznak. Lassú léptekkel baktatott felfelé, miközben hasa egyre rakoncátlanabbul kiáltozott élelemért. Nos, igen. Egy jó fekete nélkül kezdeni a reggelt nem könnyű dolog, főleg akkor, ha az ember lánya borzalmasan alszik éjjelente. Jules esetében lassanként kezdett fellépni az insomnia, ami lássuk be, nem egy bíztató jel. Az elmúlt egy hétben talán nyolc, vagy tíz órát, ha aludt. A mindig türelmes lány kezdett egyre ingerlékenyebbé válni, azonban minden indulatát visszafojtotta. Kin tölthette volna ki? Nyilván senkin, hiszen az végzetes erejű lett volna, még akkor, ha különösebben nem tud ártani senkinek.
    Az iskolába érve a konyhát kezdte el keresni, amihez segítséget is kért, nem is egy diáktól. Mindannyian készségesek voltak vele, amit jó jelnek ítélt, bár eléggé kilógott közülük, mivel nem viselt talárt. Biztos volt abban, hogy nem is állna jól neki, bár mivel a szükség nagy úr, nyilván magára aggatta volna. Mikor elért a célként kitűzött helyiséghez, hangokat hallott belülről, ám úgy gondolta, mi baja történhet abból, ha belép és megnézi mi van odabent? Csak nem embert esznek éppen, ő meg amúgy is rágós falat, szóval nem kerülhetne az étlapra. Benyitott és elkerekedett szemmel figyelte a kialakult helyzetet. Lepények és palacsinták repkedtek igen alacsony röppályán. Jules olyan szinten lesokkolódott, hogy pislogni is elfelejtett, amit nem csodálok. Csak a szeme mozgott, ahogy figyelte a kaják szállingózását. Tulajdonképpen már nem is volt olyan éhes.
    Még körülbelül egy percet, ha álldogált, feldolgozva ezzel a látottakat, majd úgy döntött, inkább lemegy a faluba az étterembe, vagy igazából bárhova máshova. Hátat fordított és a kilincsre csúszott a keze, indulásra készen. Nagyon imádkozott azért, hogy a két elmebeteg közül egyik se szúrja ki és simán kislisszolhasson. Nem szívesen csatlakozott volna ebbe a baromságba, bár az tény, hogy a feszültséget kiválóan levezette volna. Kár, hogy erről Julesnak fogalma sem volt.