Eléggé antiszociális lettem a napokban, jobban, mint amennyire eddig voltam. Igaz, én sose voltam az a típus, aki utál az emberek közelébe lenni, és inkább bezárkózik a sötét szobába, ahol depressziós kislányt játszik. Én szeretek élni, és szeretek azok között az embere között lenni, akiket kedvelek. De ők eltűntek. Először Kath, aztán most Ophelia is. Itt maradtam tök egyedül, és nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Már az is megviselt, amikor Kath lelépett, de most, hogy már Oph is. Nem hallgathatom többet a sok sületlenségét. Nem árasztja el a szobát vízzel. Nincsenek mászkáló pizzák és idegesítő kanári se. Egyedül vagyok a szobába, még úgy is, hogy a kisebbik Séllei a szobatársam. Őszintén ő nem rontja túl sokat a levegőt a szobába.
Olivért a bál óta nem láttam, nem keresett, és én se őt. Őszintén talán még ezt is mondhatjuk, hogy ha kimerészkedtem innen, akkor nagy ívbe kerültem őt. Nem akartam találkozni vele, mert tudtam, hogy akkor nem leszek képes magamba fojtani azt, amit legszívesebben az arcába üvöltenék. Tudom, hogyha megtenném, akkor abból semmi jó nem sülne ki, inkább csak még rosszabb lenne a helyzet.
Azonban ő sem nagyon törte magát, hogy láthasson, hogy találkozzon velem. Nyilván tökéletesen elüti az idejét valamelyik lánnyal a sok közül, akiket hülyít még rajtam kívül. Akárhányszor ez az eszembe jut, csak ideges leszek, és legszívesebben a falhoz vagy a földhöz vágnék valamit. De ehelyett a legújabb barátomhoz nyúlok... már napok óta.
Magamra kapok egy kék rövidnadrágot, valamint egy barnás kötött pulcsit. Nem tudom eldönteni, hogy melegem van-e vagy fázok. Egyszer ezt érzem, egyszer pedig azt, így arra jutottam, hogy kombinálom a téli és a nyári öltözetet. Maximum hülyének fognak nézni, de az kit érdekel? Feldobok még egy napszemüveget is, mivel nem szeretném, ha a hatalmas karikákat figyelné mindenki a szemeim alatt. Tegnap kimerészkedtem szemüveg nélkül, és észrevettem, hogy mindenki úgy figyel, mintha még nem látott volna kialvatlan embert. Napok óta nem tudok aludni...
Jóformán még fel sem öltöztem, amikor hirtelen elviselhetetlen szomjúság lett úrrá rajtam. Vízért könyörgött a szervezetem, így belebújtam a dorkómba és a konyha felé vettem az irányt. Hogy a konyhába eljussak át kell vergődnöm az előcsarnokon, ahol mindig van valaki. Gyűlölöm azt a helyet, mint ahogy a Nagytermet is. De valamit valamiért. Magam elé meredve, a külvilágot kizárva, az ujjaimat tördelve haladok át a csarnokon, amikor is valaki belém jön. Nyilván direkt volt, mivel telibe találta a vállam. Valaki véletlen nem jön ennyire neki a másiknak.
- R***nc. - közlöm ami legelőször eszembe jut a lány láttán. A vérnyomásom eddig is az egekben volt na de most aztán végképp a mennyekig repül. Alaposan megnézem magamnak, és nehezen sikerül összetennem, hogy honnan is ismerős ő nekem.
- Háát persze! Te vagy az a kis p***a... - Nem fejezem be mondatot. Talán ő is tudja, hogy a folytatás az lenne, hogy: aki összejár Olivérrel. Féltékeny vagyok. Nem kicsit, hanem iszonyatosan! Senki más ne nyúljon hozzá Olivérhez! Ő nekem kell!
Szemüvegemet feltolom a fejem tetejére, hogy rendesen a lány szemébe nézhessek, közelebb hajolok hozzá, majd suttogóra fogom a mondandómat.
- Nagyon vigyázz magadra Drágaság! -
Elhúzódom tőle de a szememet le sem veszem róla. Jó mélyen fúrom tekintetem az övébe, és ha a pillantással ölni lehetne, akkor Nina már halott lenne.

Nagyon úgy fest, hogy Ninácska nem tudja hova tenni a dolgot. Csak bárgyún mosolyog rám, és próbál visszavágni. Ingerült vagyok, feszült, és ideges. A tenyerem izzad, de nem foglalkozom ezzel, mint ahogy azzal se, hogy mindjárt sivatag lesz a belsőmből. Ujjaim ropogtatását is befejezem, és helyette ökölbe szorítom a kezeimet. Elnevetem magam a baglyos-verebes válaszon. Hát ha már ilyenekkel dobálózik, akkor dobálózzunk.
- A r**i nálad helytállóbb, mert egyszerre három pasival nyomulsz, meg még ki tudja mekkora volt ez a szám régebben, amíg az Edictum le nem buktatott. Szóval a helyedben inkább evésre vagy inkább másra használnám a számat. Nem tudhatom mit művelsz vele a legtöbbet. ... Mosolyogsz? -
Én is éppen olyan bájosan mosolygok rá, mint ő rám, miközben összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. Amúgy eddig sosem olvastam az Edictumot. Nem érdekelt különösebben az a sok tárgya, amit összehordanak benne. De ennek ellenére volt, amikor felkaptam a fejem egy-egy cikkre. Pontosan ilyen volt az előző havi, aminek a címlapján új házvezetőnk díszelgett. Gondoltam hátha valami izgalom is lesz benne, így végiglapoztam. Ekkor akadt meg a tekintetem valami rovaton, ahol mások szerelmi életét ecsetelték erőteljesen. Végigolvastam, és teljesen kiakadtam. Tudom, hogy csak pletyka, de minden pletykának van valóság alapja. Lehet, hogyha nem most, ilyen lelki állapotomban jön nekem Nina, akkor semmi fesztivál nem lett volna. De most pont a legrosszabbkor talált meg magának. Vagyis hát, a legrosszabbkor jött nekem. A törpillás mondatát válaszra se méltatom, de ami utána jön, na az már megér egy misét. Hangosan felnevetek, és ha eddig nem szegeződött ránk minden tekintet, akkor majd most ettől a nevetéstől fog. Megcsóválom a fejem, majd széles és iszonyatosan gúnyos mosollyal válaszolok Ninának.
- Én? Ugyan kisanyám... a libidód éppen eléggé nagy veszély rád nézve. Nem akarom tovább fokozni az állapotodat. -
Megvonom a vállam, majd hirtelen megszédülök. Egy pár pillanatig forog velem a helyiség, kicsit el is sötétedik minden, de szerencsére nem dobok egy hátast.
- Amúgy szeretetszolgálatost játszol vagy ...? -
Nagyokat pislogok rá, miközben Nina kicsit megszűnik létezni a világban. De "szerencsére" hamarosan egy újabb monológot zúdít rám. Valószínűleg most esett le neki, hogy miről is magyarázok neki. Kicsit lassú a felfogása a Drágának, de mit várok tőle?! Csak rá kell nézni.
- Ninácska ugye tudod, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja... Na meg ne mondd azt nekem, hogy nem kellene neked Olivér, mert az ilyeneknek, mint te mindegy milyet és kitől, csak kapjanak... -
Rákacsintok, és a gúnyos mosoly továbbra is ott ül arcomon.

Csodálatosan beindult az adok-kapok. Hol én vágtam vissza, hol ő, és amikor ez a lavina elindul, akkor nincs megállás. Egyre csak csúsztunk lejjebb és lejjebb azon a bizonyos lejtőn. Nőkhöz nem méltó módon osztottuk egymást úgy, hogy nem is ismertük rendesen a másikat. Én Ninát az Edictumos pletykából ismerem, valamint párszor elhaladtunk egymás mellett az iskolában. Sose vettem a fáradtságot, hogy megismerkedjek vele, mert valami oknál fogva a kezdetektől unszimpatikus. Viszont azzal, hogy így lecsapja a magas labdákat, kezd egy jobb fejnek tűnni. Nem az a rellonos fajta, aki összevécézi magát, ha valaki csúnyábban szól hozzá Sajnos manapság már ilyenek is akadnak köztünk. Viszont nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy öribarik legyünk. Jelen esetben az agyam mindenen kattog, csak ezen nem, mint ahogy azon sem, hogy sárga földig alázzuk magunkat éppen ezzel az egész műsorral. A nézőközönség száma egyre csak nő és nő. Lassan már a fél csarnok tele van diákokkal, de szerencsére sehol egy tanár. Na még az hiányozna ide, bár különösebben nem hatna meg.
- Tőled tanultam mindent... - közlöm, majd rákacsintok és lassan de biztosan kezd eltünedezni a mosoly az arcomról. Hallgatom, hogy mit mondd, de olykor egy-egy mondatrész kiesik, nem fogom fel. Hallom, hogy mond valamit, de az agyamig nem jut el. Emiatt a szerelmi bánatos részre sem tudok odafigyelni, így reagálni se reagálok rá. Látom, hogy mozog a szája, de hirtelen megszédülök. Oldalra kapom a tekintetem és kissé megrázom a fejem. Próbálok visszatérni a valóságba, de ezt Nina akár annak is betudhatja, hogy eltalálta a dolgot, emiatt nézek félre, a fejrázás pedig egyenlő lehet egy nemleges válasszal. Ez az Sofi... neked is pont most kell rosszul lenned.
Nagy nehezen újra feldolgozom az információkat, és a következő pár mondatával a tűréshatárom legszélén táncol. Az első két mondatánál még jobban ökölbe szorítom a kezeimet, és újra gyilkos tekintettel méregetem Ninát. Nem válaszolok, mivel esélyem se lenne. Ő mondja tovább a magáét. Fejembe visszhangozni kezd az utolsó mondata: " Ugyanolyan szerencsétlen kis r*****, mint az összes többi.". Kétszer-háromszor újra hallom a fejemben, majd fel sem fogva, hogy mit csinálok öklöm meglendül Nina felé. Reményeim szerint a kézkoordinációm még megfelelő és állcsonton találom a lányt. Bátyámmal és ikertestvéremmel is elég sokat verekedtünk otthon, így ez már egész jól megy. Remélem a rutinom nem most hagy alább.

Sajnos nem sikerül úgy az ütés, ahogy terveztem. Nina reflexei jobbak, mint én azt gondoltam. Majdnem eltalálom, talán még kicsit súrolom is az arcát öklömmel, de telibe nem találom. Kár érte. Pedig szívesen megnéztem volna, hogy hogyan terül ki a padlón, az én nagy örömömre. Az ütés pillanatában még a levegő is megfagyott a csarnokban. Ha lenne légy idebenn, akkor biztos lehetett volna hallani a zümmögését. A diákok csendben figyelték, hogy mi lesz ennek a vége. De Nina nem ütött vissza, így a mókának annyi. Nem fogom még egyszer megpróbálni eltörni az állát. Köszönöm egyszer elég volt ekkora erőt belefektetni a dologba. Az is csoda, hogy én nem estem hátra, mert annyira pocsékul vagyok. A szédülés állandóvá vált főleg a nagy "erőbedobás" után.
Nem válaszolok a -nyilván- költőinek szánt kérdésére. Biztos vagyok benne, hogy ő sem várt rá választ. Na meg mit reagáljak erre? Igen fáj?! Már megint hülye vagy, mert Olivér egyszer az enyém lesz?! Előbbi az igazság, de nem fogom beismerni neki, hogy ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. Olivér sosem lesz az enyém. Bármennyire is szeretném, nem fogom tudni őt megszerezni. Ő az örök agglegény, aki amíg csak működőképes, addig fogja űzni az ipart, addig fog garázdálkodni és sok nő fejét elcsavarni. Nem tudom miért ringatom magam ilyen gyermeki vágyálmokba. Fel kéne végre dolgoznom, hogy felesleges minden próbálkozás. Nem érdeklem, nem keres, van neki más, akivel tökéletesen elüti az estéjét. Én pedig csak a pótlék vagyok, aki akkor kell neki, ha nincs más. Ezzel egészen addig tökéletesen ki voltam békülve, amíg egyszer a kis zugban meg nem ölelt, majd utána együtt mentünk el a 20-as évek bulira, ahova Ő hívott el engem. Néha úgy érzem, hogy fontos vagyok számára, hogy ő is érez valamit irántam. De ez az érzés amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan megy is, mert rögtön bebizonyítja, hogy már megint beképzelem a dolgokat. Lehet a legjobb lenne ha örökre békén hagynánk egymást?
Teljesen lefagyva állok Nina előtt. A gondolataim elkalandoztak, és megszűntem létezni a nagyvilágban. Homályos tekintettel bámulok hol Ninára, hol a körülöttünk összegyűlt tömegre. Hirtelen erőteljesen verejtékezni kezd a homlokom, és a szédülés elviselhetetlen szintekre jut. Egyik kezemet a szemem elé kapom, és kicsit megdörzsölöm, de semmi változás. Belülről valami szorító érzés kerít hatalmába, és alig kapok levegőt. Mintha pánik rohamom lenne vagy valami ilyesmi. Pedig nem. Én sajnos sejtem, hogy mi bajom lehet. Buta, buta Sofi... Levegő után kezdek kapkodni, mert immár a rémület is rásegít a "fuldoklásomra".
- O-or-orvost! - nyöszörgöm, majd hirtelen elsötétedik a világ én pedig összerogyom ott, Nina lábai előtt, mindenki szeme láttára.