Épp szerda volt, azaz munkanap. Ez alapvetően nem túl sokat jelentett Ágostnak – mindenki tudta, hogy nem nagyon csinál semmit az iskolai manók időszakos felügyelőjeként és ételkóstolóként, igaz, nem is nagyon keresett. Épp a konyha egyik elrejtett zugában üldögélt egy lekvárosüveg felett, terjedelmes tomporával kényelmesen elterpeszkedve egy selyemhuzatos széken. Kurta ujjaival teáskanalat markolt, s erősen koncentrált a lekvárosüveg szögletes sarkainak felfedezésére, ahol több grammnyi édes baracklekvár bújt meg. Ez nem volt egyszerű feladat, így néha az egyik gyűrűsujjával is be kellett segítenie.
Természetesen ma sem volt semmit felügyelni, a manók főztek, Ágost pedig fel-alá járkált, megdézsmálta a tálak tartalmát és úgy általában jelen volt. Munkája annyiból állt, hogy sorban megkóstolta a manók főztjeit, néha pedig összegyűjtötte még a szennyes konyharuhákat is, de nem túl gyakran, mert az ilyen mégsem méltó egy királyhoz. Valószínűleg „állásának” köszönhette, hogy még nem halt éhen, jövedelme nem lévén (ha csekélyke nyugdíját leszámítjuk). Mára már végzett azzal, hogy műanyagdobozokba adagolja a reggeli maradványait, amit a manók előzékenyen félretettek számára. A dobozokat táskájába tette - ez a mellette lévő széken hevert. A lekvárosüveg lassan teljesen kiürült, így Ágost indulásra készen tápászkodott fel a székből, amikor lépteket hallott. Ilyesmi ritkán fordult elő, ha épp a konyhában „dolgozott”, alig-alig vetődött ide valaki. Milyen különös.
Határozott léptekkel indult a betolakodó szőke ifjonchoz, aki már helyet is foglalt az egyik asztalnál.
- Kérem, mit óhajt a konyhában? Igazán nem szép a diákoktól, hogy megzavarják a manók munkáját – jegyezte meg. – Ki maga egyáltalán? – mérte végig a behatolót. Ami azt illeti, diáknak elég nagy volt már.