Majdnem anyám
Órák óta ülök már itt, szépen csendben, holott ez az iroda pont arra való, hogy valaki beszéljen. Bármiről… mindenről, én valahogy mégis képtelen vagyok a szavak formálására. Túl sok mindent kéne mondanom, vagy épp túl keveset, és a látszólagos tanulás mögött, folyton azon kattog az agyacskám, hogy kezdjek ehhez hozzá.
Az óra lassú ketyegése az egyetlen zaj, na meg Zója papírjainak sercegése, ami valljuk be, furcsa. Mi mindig rengeteget beszélgetünk, sokszor apróságokról, de ilyen mértékű csend még sose volt köztünk. Tudom, hogy ez főleg az én bűnöm, azt viszont nem tudom, mióta lett ennyire nehéz beszélnem vele. Ő olyan megértő, és mindig tök jó tippeket ad, most mégis félek olyan ártatlan kérdéstől, hogy hogy telnek a napjaim, vagy csináltam-e már valamit, mert félek attól, ahogy ő ezt fogadni fogja.
Persze kamaszkor. Simán rá lehet fogni mindent, és még csak nem is kételkedne benne senki, csupán az, aki tudja, hogy a kamaszkor nálam nem úgy zajlik, ahogy másoknál szokott. Én érettebb vagyok ennél, most ebben a hülye szobában látom csak be igazán, hogy a saját fejem után menni, és csak hagyni, hogy történjenek a dolgok, irtó nagy ostobaság, és csak Merlin tudja, hová terel. Én pedig nem akarok rossz útra kerülni, és ezen sürgősen változtatnom is kell, de mi van… ha már nem lehet?
- Nem tudsz valami menő szöveget sírkőre? – teszem fel a kérdést úgy hirtelen, még csak fel sem nézve a jegyzeteimből. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez nem maradhat így, valahogy mégis tudatnom kell vele, ha másért nem, azért hogy segítsen abban, ne kelljen olyan hamar az a szöveg.
- Csak mert… nem akarok valami sablonosat, olyat akarok, ami marhára illik hozzám – nézek most már a nőre, sóhajtok is mellé egy nagyot, meg a könyvet is becsukom, némán jelezve, hogy most már készen állok az özönvízre.
- Beléptem a csapatba…. mármint… a kviddics csapatba – ha van valaki, aki tudja, hogy ez mekkora probléma, akkor az Zója. Ő ott volt, mikor apám a lelkére kötötte, hogy ezt végképp ne hagyja, sőt akkor is ott volt, mikor Bercel nemes egyszerűséggel, követelte, hogy engem mentsenek fel repüléstan alól, csak ennyire nem akarja, hogy közöm legyen ahhoz, ami az ő vesztét okozta.
Így hát… mostanra talán már arra is rájött, miért kellett nekem ennyi idő, míg kellően összeszedem magam ahhoz, hogy ezt kibökjem.
- Terelőnek raktak – mosolyodok el a helyzet iróniáján, bár ez a téma minden, csak épp vicces nem.
Az óra lassú ketyegése az egyetlen zaj, na meg Zója papírjainak sercegése, ami valljuk be, furcsa. Mi mindig rengeteget beszélgetünk, sokszor apróságokról, de ilyen mértékű csend még sose volt köztünk. Tudom, hogy ez főleg az én bűnöm, azt viszont nem tudom, mióta lett ennyire nehéz beszélnem vele. Ő olyan megértő, és mindig tök jó tippeket ad, most mégis félek olyan ártatlan kérdéstől, hogy hogy telnek a napjaim, vagy csináltam-e már valamit, mert félek attól, ahogy ő ezt fogadni fogja.
Persze kamaszkor. Simán rá lehet fogni mindent, és még csak nem is kételkedne benne senki, csupán az, aki tudja, hogy a kamaszkor nálam nem úgy zajlik, ahogy másoknál szokott. Én érettebb vagyok ennél, most ebben a hülye szobában látom csak be igazán, hogy a saját fejem után menni, és csak hagyni, hogy történjenek a dolgok, irtó nagy ostobaság, és csak Merlin tudja, hová terel. Én pedig nem akarok rossz útra kerülni, és ezen sürgősen változtatnom is kell, de mi van… ha már nem lehet?
- Nem tudsz valami menő szöveget sírkőre? – teszem fel a kérdést úgy hirtelen, még csak fel sem nézve a jegyzeteimből. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez nem maradhat így, valahogy mégis tudatnom kell vele, ha másért nem, azért hogy segítsen abban, ne kelljen olyan hamar az a szöveg.
- Csak mert… nem akarok valami sablonosat, olyat akarok, ami marhára illik hozzám – nézek most már a nőre, sóhajtok is mellé egy nagyot, meg a könyvet is becsukom, némán jelezve, hogy most már készen állok az özönvízre.
- Beléptem a csapatba…. mármint… a kviddics csapatba – ha van valaki, aki tudja, hogy ez mekkora probléma, akkor az Zója. Ő ott volt, mikor apám a lelkére kötötte, hogy ezt végképp ne hagyja, sőt akkor is ott volt, mikor Bercel nemes egyszerűséggel, követelte, hogy engem mentsenek fel repüléstan alól, csak ennyire nem akarja, hogy közöm legyen ahhoz, ami az ő vesztét okozta.
Így hát… mostanra talán már arra is rájött, miért kellett nekem ennyi idő, míg kellően összeszedem magam ahhoz, hogy ezt kibökjem.
- Terelőnek raktak – mosolyodok el a helyzet iróniáján, bár ez a téma minden, csak épp vicces nem.