Az igazgató részletesen elmondta neki, hogyan jut az irodájából a tanári szobába, de ez sem segített. Talán Rabbot Portnipper szerette volna, ha Manó kicsit eltéved, és ezáltal is jobban megismeri a kastélyt, elkapja a hangulatát. Az új fiúcska egyáltalán nem neheztelt ezért az igazgatóra. Nem volt nagy cókmókja, az egyetlen teher, amit cipelt, a kis szorongással vegyes izgalom volt, amit a leendő tanárával való találkozás keltett benne. Ideje is annyi volt, mint a tenger, így mikor a lépcsőszedést eltúlozva az első emeletről az alagsorban kötött ki sem bosszankodott, hogy talán elkésik. A tanár nem várt rá, nem tudta még, hogy megy, ha csak Portnipper igazgató nem jelzett neki bagolyban.
Az alagsort Manó amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta, nem érezte a nyomasztó sötétségben és a fáklyák nyugtalan fényében jól magát. Felbukkant egy újabb ismeretlen helyen, és ekkor bevallotta magának, hogy eltévedt. Mindenki az óráján ült, egy teremtett lelket sem látott a környéken. Illetve egy lelket igen, de mikor utánaszaladhatott volna, hogy útbaigazítást kérjen, az eltűnt az egyik fali szőttesen át.
Végül egy diákot talált, aki egy fémlovag tövében guggolt, és a tenyerébe suttogott. Az új fiú először megijedt a furcsa figurától, de végül megemberelte magát, odalépett hozzá, és a tanári szoba irányáról kérdezte őt. A különc bagolyköves tisztán és érthetően elmondta, hogy mely folyosón merre menjen. Manót egy útelágazás sem zavarta a célhoz vezető sétán, így csont nélkül eltalált a megfelelő ajtóig. Be akart kukucskálni, de egy aranyszínű szalag tolakodott ki a félfa melletti résen, és az orra előtt kezdett kacskaringózni. A fekete-fehér látogató lassan a szalagért nyúlt, mintha attól félne, mint egy pillangót, megriaszthatja, és akkor elreppen. Bátor szalag volt ez, nem illant el a fehér bilifrizurás, gyerekarcú fiú elől, hagyta, hogy az elcsippentse őt.