Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Már éppen megfordulnék, amikor meghallom a beinvitáló hangot. Elnyomok egy nagy nyögést, és benyitok a szobába. Hagyom, hogy teljesen kinyíljon az ajtó, amíg én gyorsan végigpásztázom az elém táruló látványt. Oké, semmi gond, menni fog ez.
- Köszönöm! – biccentettem az engem figyelő nőnek, akit nem tudok hova tenni. Mindenesetre belépek a szobába és halkan becsukom magam után az ajtót. Az egyetlen menekülési útvonalamat. Visszafordulok és egyenesen a hatalmas nagy ablakra pillantok, ami vagy nem volt ott eddig, vagy teljesen meghibbantam és már nem veszek észre semmit sem.
- Igen, öö, köszönöm. – nem tudom palástolni a meghökkenésem, amikor bemutatkozik. Ő a doktor? Azt hittem, hogy a Riley férfinév! Annyi furcsa név van, amiről sose tudom eldönteni, hogy melyik nemhez tartozik. Ezt is felírom a kis listámra. Közelebb lépek én is hozzá, kezeimet tördelve majd kinyögöm az első eszembe jutó dolgot. – Öhm, teát kérnék szépen. – a fotelok és kanapé felé pillantok és az ajtóhoz legközelebbibe huppanok le. Biztos, ami tuti.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar időt szakított rám. Biztos, sok dolga van ilyentájt, nem szeretném nagyon zavarni. – sikerül végre valami értelmes és udvarias dolgot kinyögnöm. Azért még továbbra is reménykedem, hogy hamar túlesünk az egészen, hiszen a vizsgák elmúltával biztos vannak siránkozók, hisztériás esetek, hogy nem úgy sikerült lezárniuk az évet, ahogy szerették volna. A végzősök főleg. Szóval nem fogok sokat itt időzni. Nem akarok sokat itt időzni. Sőt, jobban belegondolva beszélgetni se nagyon akarok. Nem akarom újra feltépni a sebeket, és beavatni egy vadidegent abba, ami velem történt. Nem akarok szánakozó pillantásokat látni, sem megdöbbenőt, sem mindent tudót, sőt, még együttérzőt sem. Egyszerűen csak azt akarom, hogy múljon el az egész, elfelejtsem azt, ami történt, és soha többé ne jusson eszembe. És ne hasson ki az életemre. Vajon vállal memóriatörlést is, vagy csak beszélget?
Vetek egy zárkózott pillantást a még mindig mosolygó dokira és anélkül, hogy megakadályozhatnám kiszalad a számon egy kérdés: - És most?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Hiába a kellemesnek ható környezet, csak nem tudok feloldódni. Bár az a hatalmas nagy ablak az eléggé ütős, nem is értem, hogy a diákok szobájába miért nincs ilyen. Akár az illúziója is elég lenne. Legszívesebben odasietnék és kitárnám az ablakot, hogy beengedjem a kinti levegőt, és ott telepednék le a párkányon. De nem szabad elfelejtenem, hogy miért is vagyok itt, így inkább maradok a választott fotelomban.
- Köszönöm szépen. – sikerül összehoznom egy halvány mosolyt, amikor elém kerülnek a teázás kellékei. Kíváncsian mérem fel a választékot, majd egy epres filtert választok ki, nagyon rég nem ittam már epres teát. Kibontom és beleteszem a mókás bögrébe. Valaha otthon is volt ilyen, akkor a kedvenc bögrém volt, de emlékeim szerint az anyám … öhm nevelőanyám a falhoz vágta. Arra már nem is emlékszem, hogy miért. Végül is mindegy, a bögrémnek befellegzett.
- Azért nyilván jobb elfoglaltságai is akadnának így a szünetben. – felelem felpillantva a pöttyök tanulmányozásából, kissé meghökkenve a doktor arckifejezésétől. Oké, tehát akkor tényleg őszinte, és nem csak azért mondja, hogy elnyerje a bizalmamat. Vagy mert ez a munkája. Talán tényleg jól fog elsülni ez a dolog. Gyorsan öntök a bögrémbe forró vizet, egy kevés cukrot és citromlevet teszek bele, éppen annyit, hogy ne változtassa meg túlságosan az alap gyümölcsös aromát, majd meg se várom, hogy kihűljön, aprókat kortyolgatok belőle. Ahogy a kellemes forróság szétárad bennem úgy oldódik egy kicsit a feszültség is.
- Semmi notesz és jegyzetelés? – szalad ki a számon meglepődve. Az összes filmbe amit láttam a dilidoki vesébe néző pillantással nézi a pácienst és közbe firkál valamit. Na nem mintha én ezt szeretném, valószínűleg idegesítene a dolog, és azon gondolkodnék végig, hogy vajon mit tudhat meg abból, ha azt mondom, hogy finom ez a tea.
- Tulajdonképpen is-is. Hirtelen azon kaptam magam, hogy fontolgatom, hogyan kéne helyrehozni a problémát. Aztán megkérdeztem az egyik barátomat, és ő azt mondta, hogy neki segített, hogy szakemberhez fordult a saját gondjával. Ezután már fontolgattam, és próbáltam elég bátorságot gyűjteni, hogy el is jöjjek. – válaszolom a forró bögrémet forgatva a kezeim között. Még egy hálás pillantást is vetek a doktornőre, amibe némi elismerés is vegyül. Ez jó kérdés volt, tetszik. Nem rögtön azzal indít, hogy na akkor mi bajom van, valószínűleg ha így tett volna, akkor egy órán át csak nézzük egymást. Vagy hasonló. Veszek egy nagy levegőt és szinte egy szuszra elhadarom a jövetelem okát.
– A helyzet az, hogy nem igazán viselem jól a fizikai kontaktusokat. A nőneműekét sem, bár azt azért lényegesen jobban, de az is feszélyez. A hímneműéket meg egyáltalán nem. Igyekszem is elkerülni minden olyan helyzetet, amikor ez véletlenül vagy szándékosan megtörténhetne, de már kezdek belefáradni, hogy állandóan figyelek, állandóan stresszelek ha tömeg van, és azt nézem merre tudok menekülni egy-egy szituáció elől. – fürkésző tekintettel figyelem, hogyan reagál Dr. Meyers mindarra, amit elmondtam. Nem mélyedek bele jobban a témába, úgyis rá fog kérdezni az őt érdeklő dolgokra, amikre szüksége van ahhoz, hogy segítsen. Remélem tud is segíteni. Átszalad a fejemen a gondolat, hogy most körülbelül úgy nézhetek ki, mintha én elemezném őt, nem pedig fordítva. Talán így is van, talán már megszoktam, hogy folyton nézem és analizálom a körülöttem lévőket önvédelemből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Kicsit felvonom a szemöldökömet, amikor a doki azt mondja, hogy örülne, ha nem lenne rájuk szükség. Jó persze, az lenne az ideális, ha a világon minden ember tök jól lenne, de akkor ő sem csinálhatná ezt, amit szeret. Érdekes meglátás mindenesetre, majd később eltöprengek rajta.
Így csupán bólintok és figyelem, hogy mit is csinál. Nem egészen értem, hogy miért nevet fel, de nem kommentálom a dolgot. Nem azért vagyunk itt, hogy én kérdezgessem mindenféléről. Pedig ha másban nem is, de ebben igazán profi vagyok.
- Tehát, ha jól értem, akkor a beszélgetésünk után majd meghallgatja a felvételt, és ír egy rövid vázlatot legközelebbre, amikre vissza kell térnünk? – megnyugtató, hogy nem fog körmölni, amíg én próbálom elmakogni, hogy mi is a bajom; de biztos vagyok benne, hogy valami feljegyzés majd fog készülni. Ha valami történne és máshoz kerülnék át vagy ilyenek, akkor annak az embernek is tudnia kell, hogy mi hol merre hány méter. Meddig jutottunk, meg ilyenek.
- Szerintem nekem nem csak az első lesz az – halványan elmosolyodom, szó szerint véve azt az említett lépést. Jó, tudom, hogy a doki mire gondolt, csak éppen pont találó a szóhasználat. Annak amúgy én is örülök, hogy nem teljesen egyedül nézek szembe ezzel az egésszel, bár most jut eszembe, hogy el is felejtettem mondani a fiúnak, hogy eljövök ide. Mindegy, majd akkor azt mondom, hogy milyen volt.
Nehezemre esik elmondani, hogy mi a baj. Tudtam, hogy az lesz, de nem sejtettem, hogy ennyire. Szinte félve várom a válaszát, a reakcióját a doktornőnek, hiszen most fog kezdődni úgy igazán a „munka”. Biztos találkozott már ennél ezerszer rosszabb helyzetekkel is, úgyhogy szégyenkezni nem szégyenkezem. Csak pocsék elmondani. Bólintok egyet, amikor végre válaszol, és bármennyire is izgulok azon, hogy folytatja, mégis kíváncsi leszek a fogalmazásmódja miatt. Teljesen tárgyilagos, lényegre törő. Felszalad ugyan a szemöldököm, amíg beszél, de nem szakítom félbe, ő se tette.
- Inkább kihagynám egy másik ember bevonását. Ha nem muszáj nem csinálnám végig ezt az egészet megint egy idegennel. – felelem finoman magamra mutatva, majd összeszorítom a számat, jelezve, hogy nem biztos, hogy még egyszer neki fogok tudni futni ennek az egész terapeutásosdinak. Neki képes voltam eddig ennyit elmondani, ne kísérletezgessünk azzal, hogy vajon más doki jobb lenne-e. De oké, megjegyeztem. Ha bármi bajom lenne a személyével, akkor majd szólok. Gondolom ez a lényeg.
– Nem, nem tudtam. És ugyanazt az alakot ölti mindig, vagyis csak azt tudja, vagy bármikor bárkinek a bőrébe bele tud bújni? – ez a téma viszont annyira érdekes, hogy el is felejtem, hogy miért is vagyok itt. Még a fejemet is félrebillentem, ahogy felcsillan a szemem. Tök jó ez a képesség, az elemi mágia, sőt a legilimencia az semmi ehhez képest. Aztán eljut a tudatomig, hogy az én esetemben ez miért is olyan fontos. Oh. Oké. De mi az, hogy ha nem érzem magam biztonságban? Nincs ebben semmi ha.
– Legközelebb elhozom magammal Thomast, és akkor majd nem lesz gond a biztonságérzetemmel. – felnevetek, hiszen pont ezért vagyok itt. Mert nem érzem magam biztonságban. A nagy általánosságban. Na meg mert ilyen butaság is csak nekem juthat eszembe … kísérettel járni pszichológushoz. Remélem a doki is sejti, hogy csak viccelek.
- Ameddig a doktor úr vagy doktor nő nem jön túl közel hozzám, vagy nem néz rám úgy, addig nagyjából rendben leszek. Akármelyik alakjában is van. És nem tudom, hogy zavar-e ha hirtelen váltani tetszik. Valószínűleg nem, ha nagyjából marad ez a távolság. – vonom meg a vállamat immáron teljesen a helyzetre koncentrálva. Igazából még jól is elsülhet ez a dolog, és csak mert nem teljesen átlagos a doki, attól én még nem fogok hanyatt homlok menekülni egy másikhoz. Ki kell próbálni, hogy mi lesz ha cserélgeti az alakját. A lényeg, hogy tudjam, hogy ő ő, különben nem biztos, hogy legközelebb be is lépek a szobába, ha egy vadidegent látok.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Az biztos, hogy sok elgondolkozni valóval szolgált már a doki; de egyelőre félreteszem ezeket, most inkább a jelenre koncentrálnék. Ráérek feldolgozni a többit. És tényleg nem tudom, hogyan másképp lehetne még érteni azt, hogy keresünk mást, ha szeretném. Hogy miért mondhatja, azon kívül amire én gondoltam.
- Azta! Bárkinek? Azta! – ez egyszerre írtó klassz és írtó ijesztő is. Nem valószínű, hogy nagyon tetszene ha valaki olyan bőrébe bújna, akit jól ismerek. Hiszen a kinézet az csupán egy dolog, a személyiségüket nem fogja tudni visszaadni.A nyuszifülek láttán azonban rögtön elvigyorodom, majd kikerekedik a szemem, ahogy meglibben a vége az egyiknek. Ez nagyon cuki. – Awwh.
Visszakormányozom a figyelmemet a beszélgetésre, és rögtön egy újabb érdekességgel kerülök szembe. „Két egyenrangú alak”. Ezen is el fogok gondolkozni később.
- Milyen érzés alakot váltani? Érzi egyáltalán amikor például kibújnak a fülek? – kérdezek egyet a millió kérdés közül, amivel tele lesz a fejem. Jó, tudom, hogy nem ezért vagyunk itt; viszont úgy veszem észre, hogy könnyebben feloldódom, így, hogy beszélgetünk normálisan. Ő is mond valamit magával kapcsolatban, én is. Így nem olyan dilidokis az egész.
- Persze, hogy jól nevelt, hiszen angol. Szobati..., hogy mi? – bólogatva kezdek bele a válaszba, aztán leesik, hogy miről is beszélünk. Nem állom meg vigyorgás nélkül a dolgot. Szobatiszta, ó ez jó! Szegényt állatnak gondolja a doki.
– Biztosan az. Thomas, ő nem … , szóval ő az a barát, akit említettem. De, nem gondoltam komolyan, mármint azt, hogy velem jöjjön. – felelem végül egy vállvonás kíséretében továbbra is mosolyogva. Nem, ez olyan dolog, amit egyedül nekem kell megoldanom és rendbe tennem magamban. Illetve egy kis segítséggel. Bólintok egyet, jelezve hogy akkor ezentúl egyszerűsítem a megszólítást, bár szerintem egyelőre még képtelen leszek a keresztnevén hívni a dokit. Talán majd később, ki tudja. És az igazat megvallva már most borzasztóan kíváncsi vagyok a másik alakjára, viszont kicsit tartok tőle, hogy jelenleg visszarántaná az eddig leengedett egyik védőpajzsomat. A kérdések így is eléggé ostromolják a tudatomat, hogy zárkózzak vissza, hogy ne adjak rájuk választ.
- Azt hiszem igen. Gyerekek körébe nem igazán forgolódom, így ezt nem tudom biztosra mondani. De ők őszinték és ártatlanok. Kimondanak mindent, és egyenesek. Igen, velük valószínűleg nem lenne gondom. – lassan, vontatottan válaszolok, ahogy igyekszem végiggondolni a helyzetet. Minden egyes példát alaposan végig kell rágnom magamban, hogy egy teljesen helytálló választ tudjak adni. Még soha nem merült fel bennem, hogy ennyire ki kellene elemeznem. Egyszerűbb volt menekülőre fogni. – A családtagok, hát … Apuék ők már nem közeledtek úgy igazán felém miután … szóval ... A többi rokon látta, hogy valami nem stimmel, hiszen addig az ölelések gyakoriak voltak nálunk, így ők is leálltak vele. Gondolom azt mondták nekik, hogy a hormonok vagy ilyesmi miatt nem szeretem. De amikor nagy ritkán még is összeölelkeztünk akkor nem zavart. Végül is kiskoromtól kezdve ismerem őket. – vonok vállat egy újabb szünetet tartva. Belekortyolok a teámba, ami szinte teljesen kihűlt már. Aztán rögtön egy kérdéssel folytatom. – Mi az, hogy közeli barát? Vannak az ismerősök, akikkel csak úgy összefutok itt-ott, néha eldumálunk de körülbelül ennyi. Vannak a barátok, akik hát … szóval barátok. Akikkel szeretek együtt lenni, megosztunk egymással mindenféle gondolatokat, dolgokat. Eddig ezeket ismerem. – tényleg nem értem a kifejezést. Új nekem ez az egész barátosdi is, vagyis már nem annyira, de még mindig vannak olyan dolgok benne, ami meglep. Ismét forgatni kezdem a bögrémet ide-oda, mert úgy érzem képtelen vagyok ennél többet mondani. Nem megy. Ha elmondom, hogy mit érzek olyankor, akkor … hát, attól félek, hogy elő is jönnek azok az érzések. A csend egyre hosszabbra nyúlik, majd az üres bögre alját szuggerálva halkan újra megszólalok.
- Változó. Ha lány, vagy ha csak egy pillanatnyi vagy véletlenszerű a dolog, akkor pusztán egy erősebb kellemetlen érzés. Ha nem, akkor eléggé durva is tud lenni. Minél ijesztőbb a szituáció, vagy minél idősebb esetleg ijesztőbb a pasi annál rosszabb. Olyan, mintha ki akarna ugrani a szívem a helyéről, teljesen lefagyok, pedig minden porcikám sikítva követeli, hogy meneküljek. Érzem, hogy zihálva veszem a levegőt, még se jut a tüdőmbe oxigén. Szédülni kezdek, a gyomromba mintha tonnányi súlyokat raktak volna. Olyan eset is volt már, hogy végül elájultam, de az már régen volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Bólogatva hallgatom, hogy is van ez az átváltozással. Arra ugyan nem kapok választ, hogy a doki végül is akkor érzi-e vagy sem. Arra tippelnék, hogy igen, hiszen egy pillanat alatt megjelentek és eltűntek a tapsifülek. Persze még bőven lenne kérdésem, de inkább visszafogom magam. Ha sokat fogok idejárni előbb-utóbb kiderülnek azok is. Ha meg nem, nos, nem kéne tolakodónak lenni csak mert kíváncsi vagyok.
- Majd kifaggatom arról a szobatisztaságról azért – vigyorgok rá a dokira. És amúgy nem jöttem rá, hogy vicc áldozata lettem. Én tényleg azt hittem, hogy a doki arra gondolt, hogy egy állatról beszéltem korábban. Láttam én már Lujza meg Ferenc nevű macskát csak, hogy példát mondjak.
- A családommal? Hát, olyan semleges vagyis természetes. Tényleg kicsi voltam, amikor volt ez a változás. Hát, velem senki nem beszélt meg semmit sem. Egyáltalán semmit – amennyire eddig nyílt voltam, most annyira kezdek megint visszazárkózni. Mert már tudom, hogy egyáltalán nem természetes az, hogy a hozzám legközelebb állók nem érintenek meg, és az sem, hogy nem magyaráznak el semmit sem egy kislánynak. Arról sem, hogy mi történt vele. Ne beszélj róla senkinek és ennyi. Megtettem, amit kértek és nem lett jobb.
- Áh, akkor igen. Van közeli barátom, aki kivétel – bólintok mosolyogva. Azt ugyan nem teszem hozzá, hogy csak egy ilyen van. Közeli barátom van több is, ezek szerint nevezhetjük őket annak, de aki hozzámérhet anélkül, hogy pánikba essek, csak egy. És én ennek nagyon örülök, hogy legalább egy ilyen ember van.
- Hogyne, kerülöm a nagy társaságokat és folyton azt figyelem, hogy ki mennyire jön közel hozzám. Amíg megtehetem addig igyekszem fenntartani a megfelelő távolságot. A gond akkor van, amikor sarokba vagyok szorítva, vagy váratlanul ér, mert nem figyeltem eléggé – nem valami nagy forgatókönyv, de nagyjából beválik. Nagyjából.
– Rontani az ront, ha olyan szándékkal közelítenek. Javítani? Háát, talán ha én kezdeményezem az érintést? A csajokkal nagyon ritkán szoktam, vigasztaláskor meg ilyesmi. Vacak érzés, de nem annyira rémes, mintha ők ölelgetnének össze. Ez bíztató?
Végre felpillantok a bögrémről egyenesen a doki szemébe nézve. Eddig nem nyilatkozott semmivel kapcsolatban sem, de most valamiféle megnyugtatásra lenne szükségem. Hogy nem vagyok teljesen tönkremenve, hogy javíthatunk a dolgokon, hogy van még remény a számomra. Ha meg nincs, hát, legalább megpróbáltam. Most veszem csak észre, hogy mennyire feszült a testtartásom, így leteszem a bögrémet és hátradőlök a kényelmes fotelban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Hümmögök csak egyet a doki reakciójára. Kicsit megkésve jövök rá, hogy valamiféle véleménynek adott hangot azzal kapcsolatban, amit elmondtam. Talán most először azóta, hogy belekezdtünk a témába. És igen, tényleg szomorú, bár én inkább a dühítő szót használnám rá, legalábbis most ezt érzem.
- Vagy legalább annyit elmondani, hogy semmi baj, nem a te hibád, nem tehetsz róla – fűzöm még hozzá kicsit remegő hangon. Az a furcsa, hogy dühös vagyok rájuk. Mindent elfogadtam, elkönyveltem eddig úgy, ahogy volt. Nem hagytam, hogy mélyebben megérintsen. Erre tessék, most itt van ez. Őszintén örülök neki mikor egy kicsit vidámabb irányba kanyarodunk, még ha csak röpke időre is. A barátaim felé. Azonnal újra nyugodtabbá válnak a vonásaim, ahogy rájuk gondolok.
- Tervem – ismétlem el kissé vontatottan a szót, ahogy gondolkodom. Főképp az elkerülésre szoktam figyelni, hiszen ha nem tudom elkerülni, akkor már tehetetlen vagyok. – Nyilván az lenne a jó terv, ha mondjuk újra én irányítanám az eseményeket, és visszaállítanám a normális közelséget. Mondjuk hátrébb lépek például. De hiába tudom én ezt így fejben, ha ott vagyok a szituációban akkor nem megy. Egyszerűen, megbénulok. Szóval, nem, nem igazán van azt hiszem – mondjuk inkább azt, hogy nincs. Végül is, olyan ami működne is tényleg nincs. Kezdjünk inkább nulláról, maximum kiderül, hogy tévedek. Ez a jobbik eset.
- Sokszor a tekintetükből. Vagy testbeszédből. Esetleg abból mit mondanak és hogyan. A baj csak az, hogy ezekkel mind lehet hazudni is, igaz? Szóval nem 100%-os a dolog. – nehéz rendesen összeszedni a jeleket, hiszen nem szoktam kielemezni, hogy na ez most az. Csak látom és tudom. És valljuk be, már fáradok az érzéseim, gondolataim analízisétől. Kezdek tényleg arra a pontra eljutni, hogy mindenre az a válasz, hogy nem tudom.
- Nekik nagyon jó és nagyon megnyugtató. Én meg túlélem. Nagyon ritkán csinálok ilyet, és amilyen távolságtartó vagyok a fizikai dolgokkal kapcsolatban nekik eszükbe se jut, hogy viszonozzák az ilyeneket. Vagy ha igen, akkor meg elejét veszem a dolgoknak és megmondom nekik, hogy inkább ne – vonom meg a vállamat. Értem, hogy nem jó ha erőltetem az ilyen dolgokat de tényleg eszemben sincs ezt tenni, főleg mert nekem nem annyira kellemes a dolog. Kellemetlen, de nem annyira, hogy ha muszáj akkor ne tegyem meg. Szerencsére ritkán muszáj. – Ne értsen félre, ez tényleg nem gyakori egyáltalán. Talán ha kettő vagy három ilyen eset volt. És csak azokkal fordult elő, akiket tényleg a barátomnak tartok és valamennyire megbízom bennük.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délután tanév második hetében |o
 

Végre egész összeszedettnek érzem magam, az elmúlt napok mintha egy véget nem érő vidámparki szabadesést utánzó játékon teltek volna. Ami folyton meg-megáll, és amikor már azt hiszed, hogy végre földet érsz kiderül, hogy még bőven van hova zuhannod lefelé. Mindezt persze anélkül, hogy be lennél kötve, vagy lenne rajtad egy nyamvadt ejtőernyő. Ó, bár a mágusoknak más módszerük is van az ilyenekre, nem? Na mindegy. A lényeg a lényeg, hogy hosszú kihagyás után volt végre volt alkalmam egy jó kis beszélgetésre a dokival. Szóval most egész jól helyrekerültek a dolgok, és látom a fényt az alagút végén. Ennek pedig nagyon örülök.
Azt mondjuk nem igazán tudom, hogy mégis mit keresek itt ezen a folyosón, az óráimnak már vége mára – bárki is állította össze az idei órarendem elég fura munkát végzett, egyik nap reggeltől estig órán vagyok;  másik nap meg szinte alig van valami -, dolgoznom se kell ma menni, szóval csinálhatnék, amit csak akarnék. Ehelyett össze-vissza lófrálok a kastélyban, mosolyogva, dúdolva. Mondanám, hogy ezt akarom csinálni, de nem igazán. Eszembe jut viszont, hogy mit kellene csinálnom: baglyot kéne küldenem a biológiai anyámnak. Legyen hát!
Sietősebbé válnak a lépteim, ahogy végre megvan a célom és már nem állok meg a különféle festményeket nézegetve. Táskám a vállamon átvetve ütögeti az uniformisos derekamat, de nem foglalkozom vele. Mosolyogva folyatom az utamat a folyosón, eldöntve, hogy amint elküldtem a levelet kimegyek a szabadba, hogy kiélvezzem az őszi napsütést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délután tanév második hetében |o
 

Hamarosan újrakezdem a dúdolgatást is, először csak halkan hümmögve, majd picit hangosabban, ahogy egyre jobban beleélem magam a ritmusába. Fejemmel bólogatva, ruganyos léptekkel haladok tovább a folyosón. Határozottan felvillanyoz a gondolat, hogy nemsokára odakinn leszek a szabadban. Mondtam már, hogy az ősz a kedvenc évszakom? Még nem elégszer, igaz?
A folyosó amúgy teljesen kihalt, talán pont azért is merek fennhangon dalolgatni. Na nem mintha a festmények bunyójától bárki is hallhatná a hangom. Maximum akkor, amikor éppen elmegyek mellettük. Maximum. De hát sehol senki, bár ott mintha távolabb mocorogna két ember. Egy kis eldugott zugban, hát jó. Majd gyorsan elsietek mellettük, nehogy megzavarjam őket. Ehhez az elhatározáshoz igazodva kicsit gyorsítok, és hamarosan már ki is tudom venni a nekem háttal lévő srác körvonalait. Még pár lépés és már azt is látom, hogy a velem szemben ücsörgő illető egy férfi. Ó, oké. Ez … fura. Nagyon fura. De hát ugye, semmi közöm sincs hozzá, bármennyire is közel legyenek egymáshoz. Mereven magam elé nézve közelítem meg őket egyre jobban, de nem tudom elkerülni, hogy még több részlet jusson el a tudatomig. A fiú alakja, a kusza haja. Gyorsan megrázom a fejemet, mintha ezzel meg tudnám győzni magam arról, hogy képzelődök. Aztán az események váratlan fordulatot vesznek. Összeölelkeznek a vadidegennel, aki, hogy mi? Mi a fene folyik itt?
Megtorpanok egy pillanatra, a barátom mögött, és teljesen elsápadva figyelem, ahogy a férfi arcához hajol, teljesen láthatóvá téve ezzel a profilját. Ennyit a képzelődésről, ilyen nevetése, ilyen arca csak és kizárólag egy embernek van. Még ha valaki le is koppintaná a testalkatát, meg a haját, de ezeket nem tudná. Pislogok párat, majd felnyögök, hangosabban, mint szeretném, és ettől a hangtól megriadva végre kizökkenek a mozdulatlanság láthatatlan béklyóiból, és szinte futva indulok meg a folyosó vége felé. Csak akkor lassítok, amikor már eléggé messze vagyok tőlük. Ám még ez sem ment meg a gondolataimtól. Kifulladva megtámaszkodom a fal felé fordulva teljesen. Ki ez az ember? És miért, miért viselkedik úgy a barátommal, ahogy … nos, ahogy én szoktam? És ő? Ő miért? Én ezt nem értem. Mi van itt? Az nem lehet, hogy … hogy … nem. Kizárt. Vagy … mégse?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

másnap délelőtt |o
 

Nem tudom tegnap hogy jutottam vissza a hálókörletbe, se azt, hogy mikor. Mintha valamiféle álomba csöppentem volna, egy rémálomba ráadásul, amiből bármennyire is szerettem volna, nem tudtam felébredni. Este meg, bármennyire is szerettem volna képtelen voltam elaludni. Ezerrel pörgött az agyam, próbálta feldolgozni a látottakat, a történteket. Eleinte elkönyveltem magamban, hogy csupán nagyon jóban van a barátom azzal a rejtélyes idegennel és ennyi. Aztán, aztán elkezdtek elkalandozni a gondolataim, visszaidézve beszélgetéseinket. Egészen pontosan egy beszélgetésünket. És ekkor, ami felmerült bennem, már nem hagyott nyugodni. Szóval ugrott az alvás.
Ma pont, hogy hosszú napom van, és magam sem értem, hogy nem aludtam még el egyik órán sem. Mindenesetre nagyon örülök ennek a lyukasórának. Gyorsan el is köszönök a padtársamtól, alig várva, hogy bevetődhessek az ágyamba és egy keveset szunyókáljak a következő óráig. De az is lehet, hogy csak a társalgóig, vagy valami hasonló helyig jutok el. Mindegy, csak le tudjak feküdni egy kicsit.
Ám mielőtt elindulhatnék egy hang hasít keresztül a folyosó hangzavarán. Egy hang, amit bármikor megismernék. Egy hang, ami most összezavar, amivel most nem tudok mit kezdeni.
- Szia – köszönök vissza egy halvány mosolyra húzva a számat. Testsúlyomat áthelyezem a másik lábamra, és úgy nézem őt, nagy szomorkás szemekkel. – Igen, az van.
Bólintok egyet, megerősítve ezzel a felettébb szűkszavú mondatomat. Figyelem a szeretett vonásokat, mialatt várom, hogy mondjon valamit, hogy miért kérdezi. Vagy, hogy elmagyarázza mégis mi volt az tegnap. De hát nem is tudja, hogy tanúja voltam annak, ugye? Várhatnék itt ítéletnapig. Végül sóhajtok egy nagyot.
- Mi újság? Milyen volt a tegnapi napod?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Teljesen helytálló a megállapítás, nem vagyok jó bőrben. A zavarodottságom még semmi lenne, nem is látszódna úgy igazán rajtam, de az alvás hiány? Hát azt kevésbé viselem jól. Eggyel több ok arra, hogy miért is nem bulizok. Mondjuk valószínűleg kicsit másképp, jobban tűrné a szervezetem, mint az egész éjszakányi álmatlan forgolódást, kínzó gondolatok közepette. Mire megvirradt már pár dolgot biztosan állíthattam, ennyi jót tudok elkönyvelni.
- A leülés jól hangzik – bólogatok, elmosolyodva a gondolatra, hogy a fekvés még jobban hangzana, de nyilván olyan hely nincs ezen a folyosón ahol el lehetne heverni. Rábízom magam a fiúra, fogalmam sincs, hogy hol lehet az ötletét kivitelezni. És nem, most nem gondolok arra a helyre, a beugróra. Csak remélni tudom, hogy nem oda szándékozik menni. Bár már kezdek tényleg abba az állapotba kerülni, hogy teljesen mindegy, én itt a folyosó közepén is leülök, csak ne kelljen már állnom. Teszek egy tétova lépést előre, jelezve, hogy mehetünk ám, mutassa azt a pihihelyet.
Vidáman adja elő a tegnapi napját, igazából nem is számítottam másra. Nyilvánvalóan jól érezte magát. A nevet meghallva viszont felszalad a szemöldököm. Riley? Vajon az a fazon az Riley volt? Még sose láttam a dokit a másik alakjában, így sajnos elképzelésem sincs hogy is néz ki. De, változtat egyáltalán bármin is az, ha Rileyval láttam? Nem, nem igazán, a gyanú, a sejtés az ugyanaz marad. A suta befejezése a sztorinak ismét felkelti a figyelmemet, kérdő tekintettel nézek rá vissza. Miért van zavarban? Mármint, jó, azért lehet. De … áh, válaszokat szeretnék. Nem találgatni, nem tippelgetni, nem töprengeni, tudni szeretném mi a helyzet. A többi majd jön utána szépen sorban.
- Ühüm, értem. Ott is aludtál nála? – érdeklődök kedvesen, hiszen végülis miért ne tehette volna meg? Nem mintha ez jelentene bármit is, csak kíváncsi vagyok. És bizonytalan, nagyon bizonytalan. Fejemben már meg is kezdem a végigpörgetését a különféle variációknak, ahogy majd felhozom a konkrét kérdésem, amikor kizökkent.
- Velem? Hát, nem volt túl jó éjszakám. Nem tudtam aludni – felelek lassan, egyelőre nem részletezve ennek okát. Ez a kimerültségem oka, nem a suli, és nem a munka. Bármennyire is fárasztó ez a kettő együtt, azért ennyire nem készítenek ki. Ennél több újsággal meg nem igazán szolgálhatok magammal kapcsolatban. Mind a hangsúlyom, mind a testbeszédem arról árulkodik, hogy ne feszegesse a témát, ne kérdezzen rá. Úgy is meg fogja tudni az okát, ahogy összeszedem magam annyira, hogy felhozzam a témát.
- Ahha, jó, persze – bólintok ismét, és bár nem látszik rajtam, de örülök a javaslatnak. De tényleg, nagyon örülök neki. Rásandítok a lezser pózt felvevő barátomra, a mosolyára, amit úgy szeretek, és anélkül, hogy bármit is újra átgondolnék szólásra nyitom a számat. – Tudod, tegnap is errefelé sétáltam délután. És láttam két emberkét nagyon örülni egymásnak. Mintha te lettél volna valakivel, de lehet, hogy képzelődtem csak.
Nincs itt semmi feltételes mód, semmi képzelődés, semmi talán. Biztos. De nem rontok ajtóstul a házba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Nem igazán tudom, hogy mit is kellene reagálnom, vagy éreznem ezzel kapcsolatban. Nem aludt nála. Pedig teljesen el tudnám képzelni, hogy tényleg tök jól elvannak, későre jár az idő és egyszerűen csak ott marad. Úgyis jóba vannak, nem? Na mindegy is.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amikor a kényelmes pihenőhelyre érünk. Nem csupán azért, mert végre leülhetek. Hanem mert ez a hely nem az a hely. Furcsa módon ettől nagyon megkönnyebbülök. Nem is sokat teketóriázok, helyet foglalok én is a kanapén, Thomas felé fordulva. Egyik lábamat felhúzom az ülőalkalmatosságra, karom a háttámlán pihen, majd lejjebb csúszom egy picit, hogy a fejemet is megtámasszam ott. Ó, ez remek. Félig ülni félig feküdni a kanapén, fantasztikusan pihentető érzés.
- Nem tudod – ismételem el a szavait meghökkenve. Ezzel alaposan összezavar. Hiszen akkor vagy nem ő volt – kizárt, ő volt, ennyire őrült nem vagyok -, vagy nem emlékszik arra, hogy hol és mit csinált. És főleg, hogy kivel. Az az eshetőség fel sem merül bennem, hogy ne mondana igazat. Thomas sose hazudik, szóval ez ki is van zárva. Elgondolkodva figyelem őt, egyre bizonytalanabbul. Nem támadhatom le azzal, hogy kivel volt és mit csinált, nem kérhetem számon. Nem is akarom ezt tenni, hiszen jézusom, ő egy szabad ember, azt csinál, amit akar. Nem szabok én meg neki semmit sem. És féltékenykedő zakkant lány sem vagyok. Simán zakkant az igen, de nem olyan.
– Oké. Akkor biztos nem téged láttalak egy eldugott kis zugban ölelkezni egy pasival – vonom meg a vállamat, mintha semmiség lenne az egész. Biztos mindenkinek az lenne, tényleg, csak nekem nem. – Nem a te tarkódon voltak kezek, nem a te hajadba túrtak bele és nem te …. oké. Ez … igazán megnyugtató. Leszámítva a tényt, hogy már képzelődöm is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Most tuti mindjárt közli, hogy én tényleg nem vagyok normális. A fejemben ezzel a mondattal kezdődő események láncolatát inkább nem is állok neki részletezni. Nem túl kellemes az elképzelés. Oké, miért képzelgek már megint összevissza?
A hirtelen felvidulása rángat vissza a valóság talajára, és tényleg annyira váratlanul ér a reakciója, hogy fel sem fogom, hogy mit mond. De hamarosan már meséli is tovább, én pedig megnyugodva sóhajtok egyet. Na, mondtam én, hogy őt láttam. Így már minden világos, minden rendben. Vagyis, várjunk, dehogyis.
- Nem, még sose láttam férfiként. Beszéltünk róla még az elején, hogy csak akkor változik át, ha én kérem. Vagy ha szükséges lesz. Eddig még nem tartottuk annak – magyarázom el neki hogy is történhetett az, hogy nem ismertem fel Rileyt. Még el is mosolyodom, hiszen elég hamar összerakta magában ezt a tényt, meg mert így akkor most mindketten tényleg ugyanarról beszélünk. Szóval Riley volt az. Tényleg megnyugtató, mert tudom, hogy mennyire jóban vannak. És közben mégsem az.
Követem Thomas tekintetét, miközben észreveszem a zavarodottság jeleit rajta. Érzi, hogy valami van, hogy valami nem stimmel. De hogy haragudnék-e rá? Jézusom dehogy is!
- Thomas? – hangzik fel a már jól ismert felvezetés. Az időhúzás, a felkészülés, a hangsúly, amitől azonnal görcsbe ugrik mindkettőnk gyomra. Pulzusom is megemelkedik, kénytelen is vagyok több mély lélegzetet venni, mialatt bátorságot gyűjtök. Ez nem lesz fáklyás menet…
- Tudom, hogy érzel velem kapcsolatban, de … esetleg … vonzódsz Rileyhoz? Vagy van olyan fiú, esetleg férfi aki tetszik neked? – halkítom le a hangomat automatikusan, hogy még jobban belevesszen a folyosó zajába a beszélgetésünknek ezen fordulata. Mi halljuk egymást, hiszen azért elég közel vagyunk; de más csak akkor hallgathatna ki, ha közvetlenül itt állna mellettünk. Azt meg azért észrevesszük. Hangsúlyom semmi jelét nem adja elítélésnek, neheztelésnek, hiszen csupán óvatosan puhatolózom. Azt sem kérdőjelezem meg, hogy én vajon tényleg tetszenék-e neki. Tudom, hogy így van. De az simán benne lehet a pakliban, hogy nem csak a lányok tetszenek neki, hanem a fiúk is. Végül is … fiúotthon, meg minden. Kérlelő tekintettel nézek rá, talán, hogy ne akadjon ki a feltevés miatt, vagy hogy válaszoljon, vagy nem is tudom. Az biztos, hogy szinte lélegzetvisszafojtva várom mit reagál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Megdöbbentem a kérdésemmel. Nem is kicsit. Ez még egyik irányba sem billenti el a mérleg nyelvét azonban, csupán annyit jelez számomra, hogy nem számított erre. De úgy őszintén mégis ki a fene számít ilyen kérdésekre? Ez nem olyan, amiről úgy szívesen elbeszélget az ember egy bögre forró tea meg süti társaságában. És nálunk épp egyik sincs, szóval.
Hiába keresem a tekintetét, ő szinte a semmibe meredve ismételgeti a nemleges válaszait. Megnyugszom, hiszen most már tudom a választ a kérdésemre. Mondanám, hogy most már nyugodtan aludhatnék is, de most meg az ereimben futótűzként terjedő adrenalin miatt nem tudnék. Ciki téma … jobb mint a kávé. Morbid humor, tudom.
Amint felugrik a kérdése után, azonnal felkapom a másik lábamat is, hátammal támasztva a továbbiakban a támlát, talpamat az ülőhely szélének támasztva karjaimmal szorosan átölelem a térdeimet. Igyekszem összehúzni magam minél kisebbre, ahogy halálsápadtan figyelem járkálását, és a fájdalmas arckifejezését. Ó a fenébe, ezt aztán jól megcsináltam, már megint. Szemeimmel követem a mozgását, bár egyre kevésbé látom már őt tisztán, élesen. Egy ingerült mozdulattal törlöm le a könnyréteget, ami elhomályosítja a látásomat, csak hogy szinte azonnal újra megtehessem ugyanezt. Mélyeket lélegzem hát, ami végre segít egy picit. Mire megáll velem szemben már csak furcsán csillog a szemem, de nincs nyoma egy apró könnycseppnek se. Félénken nézek rá, nem tudva, hogy mégis mire számítsak most. Teljesen érthető a kérdés, amit feltesz, mégsem tudok rögtön válaszolni rá.
- Mert … mert … - mély levegő. – Láttalak ugye tegnap Rileyval, és hát, nagyon meghitt volt az a pillanat. Tudom-tudom, hogy jóban vagytok, nagyon jóban – emelem fel a kezeimet védekezőn, mielőtt esetleg közbevágna, majd amikor folytatom a magyarázatot már újfent a térdeimet ölelem át. – És, ugye ott van az, ami az otthonban történt. Ami nem viselt meg úgy annyira. Szóval megfordult a fejemben ez az eshetőség is, mint egy nagy talán.
Elhallgatok és nyelek egy aprót, majd beharapom az alsó ajkamat. Ez úgy egész értelmesen hangzott, vagy nem?  Jézusom, de pocsékul érzem magam, hogy egyáltalán megkérdeztem. Jobban teszem, ha inkább csendben maradok most, hogy feldolgozhassa mindazt, ami elhangzott. Hogy mennyire tiszta neki az, hogy nekem mi az álláspontom ez ügyben, azt nem tudom. Bár jelenleg szerintem az se teljesen tiszta, amit elmondok. Hogy lenne hát akkor az, amit nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délután tanév második hetében |o
 

Már megint ezt csinálom. Már megint fájdalmat okozok neki, már megint szomorúvá tettem. Mert az, végtelenül szomorú. Elfojtok egy nyögést, amit a gondolat vált ki belőlem, semmi szükség most arra, hogy tovább rontsak a helyzeten. Inkább figyelem őt csöndesen, ahogy mellém telepszik. Mégis úgy érzem, mintha fényévekre lenne tőlem.
Semmi baj? Ezt most mégis úgy kinek szánja? Mert én ugyan nem mondanám azt, hogy nincsen semmi baj. Van. Szóval nem kifejezettebben nyugszom meg ettől a két szótól. Mintha más lenne itt a fő gond jelenleg, nem pedig az, hogy mit láttam, vagy minden ami ebből fakadóan végigfutott a fejemben. Ez igazából nekem sem baj, a bizonytalanság, na az már inkább volt az. De Thomas nem így reagálna ha maga a kérdést tartaná akkora nagy problémának. Kicsit kiakadna vagy valami hasonló, nem pedig teljesen összetörne. És főleg nem fakadna ki olyan frusztráltan, mint a meg nem értett emberek. De lehet, hogy rosszul látom a dolgot.
Továbbra is ölelem a térdemet, arcomat rájuk támasztva, így fordítva tekintetemet a barátom felé. Csak pislogok végül a nyugtatónak szánt szavaira, nem tudnék rájuk úgy igazán mit felelni. A kérdésére már annál inkább, bár erőnek erejével kell ezekre a gondolatokra fókuszálnom, ugyanis már máson töprengek. Egy hipotézisen, ami sok mindent világossá tehetne nekem, amennyiben igaznak bizonyulna.
- Ezért. Eléggé összezavarodtam, és … hát csak az zavart, hogy nem tudtam, hogy mi is a helyzet. De hiába jutottam el egész hamar odáig, hogy megkérdezlek, akkor sem tudtam már elaludni – súgom halkan. A végeláthatatlan tűnő perceket, amik elvezettek eddig az elhatározásig inkább nem is említem külön. Az összezavarodottság is tökéletesen kifejezi azt. Elfordítom tőle a fejemet, a semmibe meredve, mialatt újra végigpörgetek magamban mindent. – Még sose láttalak így senkivel se, eléggé fura élmény volt. De … - szólalok meg újra halkan, újra felé fordulva, tekintetét keresve. - … neked ez természetes, igaz? Hogy ennyire, hogy ilyen intenzíven létesítesz fizikai kapcsolatot azokkal, akiket szeretsz – az utolsó szót már angolul mondom, valahogy nem szeretnék belefutni egy félrefordításba. A magyarok ugyanazt a szót használják arra, amire az angoloknak kettő külön kifejezésük van. Jobb inkább biztosra menni. A hangsúlyom is kérdőnek hat, bár inkább megerősítést keresek. Nagyon jóban van Rileyval, a fizikai kontaktusok teljesen megszokottak voltak az árvaházban, bár a bunyó nem éppen a legjobb, de ez most mellékes. Ez így adná magát. És most inkább itt álljon is meg a gondolatmenetem, mielőtt már megint totál hülyeség felé indulna el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délelőt tanév második hetében |o
 

Csak egyféleképpen tudtam elképzelni ezt a beszélgetést, mégpedig személyesen. Nem telefonon, nem Sutrán keresztül, nem bagolyban. Személyesen. Hogy miket hittem, miket gondoltam, az már másik kérdés. Nem érzem szükségét annak, hogy ez most így napvilágra kerüljön. Ha mást válaszolt volna, akkor igen, akkor elmondanám. De így? A lényeg, hogy ezt megbeszéltük, és ha valaha hasonló helyzetben találom valakivel, legyen az férfi vagy nő, vagy akár csak hallok bárkit is ilyenről pletykálkodni már képben leszek. Ez az, amire szükségem volt. Hogy tudjam, hogy tőle tudjam, hogy ne más rosszindulatú marhaságaiból kelljen értesülnöm arról, ami vele kapcsolatos. Így nem lesz semmi gond, semmi hülye gondolat, semmi. Mert már tudom.
Csak a fejemet rázom finoman mosolyogva, amikor elnézést kér. Nem tehet róla. Hiába őrajta töprengtem a fél éjjel, akkor sem tehet arról, hogy nem tudtam elaludni. Legalábbis én így gondolom, érzem. De inkább nem ezt a gondolatot osztom meg vele, hanem a feltételezésemet, ami igaznak bizonyul. Azt azonban látom, hogy kicsit másképp értelmezi azt a furát, mint ahogy én gondoltam.
- Ezért kérdezi ezt mindenki, mert sok embernek az, ami neked természetes, az nekik mást jelent. Én … nem tudtam, hogy mit gondoljak. Meg tényleg még soha nem láttalak így. Ezért mondtam, hogy fura volt.  Szóval, csak, tudni szerettem volna. Nem … nem gondoltam rosszra. De, most már tudom, és értelek, értem – megpróbálom elmagyarázni neki, hogy nem borzadtam el attól, amit láttam, nem gondoltam én róla semmi rosszat.
Egészen megnyugszom, már nem támasztom a fejemet, hanem felemelem, de még nem engedem el a lábamat, és hamarosan kiderül, hogy milyen jól teszem. Megdöbbenve fordítom arcomat az irányába, amikor újra szóba jön az árvaház. Nyelek egy nagyot hiszen rögtön tudom, hogy nagyon nem örül annak, hogy egyáltalán felhoztam a témát.
- Nem … nem is kifejezetten arra gondoltam, hogy tetszett volna. Hanem, inkább arra, hogy az úgy olyan megszokott volt, és talán amiatt, meg hogy sok fiú egy rakáson, állandó fizikai kontaktusok, bunyók meg ilyenek … hogy esetleg, hatással lehettek rád o-olyan téren. Ez eléggé egy hülye gondolat volt. Bocsánat, hogy egyáltalán felhoztam. Tudnom … tudnom kellett volna – ha valakinek, hát nekem aztán tényleg tudnom kellett volna. Jézusom, hogy lehetek ilyen buta? Elhallgatok és csak a légzésemre koncentrálok. Lassan beszív, kifúj, beszív, kifúj. Egy idő után azonban már nem bírom elviselni a csendet, így próbálok valami kellemesebb témát előhozni, hátha.
- Szóval, állandó találka, hm? Nagyon jól hangzik, és majd igyekszem nem elrontani ilyen marhaságokkal – jegyzem meg újra láthatóvá téve az arcomat, egy óvatos, ámde reménykedő mosoly kíséretében. Még mindig áll az az állandó találka ugye?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Jó, igazából fogalmam sincs, hogy miért kérdezgetik tőle. Ahogy arról se voltam fogalmam, hogy egyáltalán kérdezgetnek tőle ilyeneket. Ezt tudom elképzelni, még ha nem is látják, hogy összeborul valakivel, nem tudom, leszűrhetnek valamit. Rosszindulatúan egy tüsszögésből is lehet kihozni azt, hogy leprás az illető, vagy bármit. És pont az, hogy ő érzékeny, érzelmes meg barátságos meg közkedvelt, oh, meg miegymás, szóval ezek pont olyan dolgok, amiket nagyon szeretek benne. Úristen, dehogy feltételeztem én ezek miatt azt, hogy ő vonzódna a fiúkhoz. Amíg meg nem láttam Rileyval, addig nem gondoltam én semmi ilyesmire. Oké, talán tudat alatt felmerült az erdei menedékes beszélgetés után, de. nem. ezek. miatt.
- Az nem vezetett volna semmi jóra – na nem mintha az, ami éppen most van, az olyan hű de jó lenne. Viszont még vezethet, és remélem is, hogy fog.  Majd egyszer, mert hogy még nagyon nem haladunk előrefelé az is biztos. Nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék még ezek után úgy őszintén. Fejemben rögtön felcsendül egy kis hangocska, hogy semmit. Hogy ne is mondjak inkább semmit. Már így is attól tartok, hogy Thomas sértőnek találja, hogy a saját barátnője olyat feltételez róla, hogy esetleg vonzódna a fiúk felé. Szóval tényleg jobb ha csöndben maradok. Nem lehet egyszerű neki feldolgozni ezt a tényt, és csak remélni tudom, hogy nem gondol semmiféle, nem is tudom. Nem gondol rosszra? Ezek után? Hiszen ez most tök olyan, mintha azt közöltem volna, hogy igazából nem is ismerem őt, nem értem őt. Ritka szar egy helyzet ez.
Egy ideig pislogok felé, aztán feladom ezt is, homlokomat nekitámasztom a térdemnek, szememet is lecsukom. Hogy közbe ő már mindenfelé tekintget, hát én erről lemaradok, talán jobb is. Csak várok. Valamire, akármire, bármire. Várok és reménykedek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Igazából így nekem éppen egész jó, szinte összegömbölyödve, magamat ölelve, fejemet is elrejtve, lehunyt szemmel. Így úgy érzem, hogy egyben tudom tartani magamat, talán a gondolataimat is. És kizárok mindent, ami megzavarhatna ezekben. A külvilágot, a folyosót, a többi diák hangját. Thomast ugyan nem, vagyis ez így furán hangzik. Hiszen nem látom őt, és nem hagyom, hogy lásson engem. Még sincs teljesen kizárva, a hangja, a mozdulatai, a légzésének üteme mind-mind eljut hozzám. Ahogy az is, hogy megszólít. Oldalra fordítom csupán a fejemet, de fel nem emelem. Nem válaszolok neki, felesleges. Láthatja, hogy figyelek.
Pislogok csupán egyet lassan, amikor felhozza ismét a kérdésemet. Emlékszem rá, meg a rengeteg nemjére is, vajon most mit szeretne mondani ezzel kapcsolatban? Veszek egy mély levegőt, felkészítve magam egy esetleges oxigénhiányos állapotra. Érzékelem, ahogy finoman remegni kezd a gyomrom, de ez nem az a kellemes remegés. Ez az a fajta, amikor halálosan félsz valamitől. Valami ilyesmit érzek most. De nem tudnám megmondani, hogy mégis mitől félek.
Megerősíti ismét az állítását, viszont ott a de. Márpedig tudjuk, hogy minden, ami a de szócska előtt elhangzik az lényegtelen. Nem az a fontos információ. Rezzenéstelen tekintettel kivárok hát, miközben haloványan érzékelem azt, hogy mennyire tompa is fejem most. Mintha lassított felvételként érkeznének hozzám a szavai, egy nagy kusza halmazként, ami majd idővel kitisztul. Újabb mély levegő, újabb pislogás. Majd több szapora pislogás.
Bólintok egy aprót, amikor ismét a szemembe néz, majd ismét visszatámasztom a homlokomat a térdeimnek. Ühüm, oké, rendben. Lehunyom a szememet, hosszú másodperceket töltve így, majd mint akit oldalba böknek olyan váratlanul és hirtelen emelem fel teljesen a fejemet és fordulok a barátom felé. Tágra nyílt tekintettel, enyhén eltátott szájjal bámulok rá. Most sikerült kibogoznom azt, amit mondott. Tüdőmbe jeges levegőfuvallat érkezik, legalábbis én ilyennek érzem a beszívott levegőt. Meg az egész belsőm is mintha jéggé fagyott volna. Ő nem … ő nem … oké, oké. Értem.
Nem, nem értem. Semmit sem értek az egészből. Ez … nekem magas.
Az biztos, hogy őszintén mondta, hogy úgy is gondolja, és most tart attól, hogy mit mondok. Talán attól is, hogy végigtrappolok ezen az új, érzékeny területen a lelkében, amit most megnyitott, fájdalmat okozva neki ezzel. Magam elé kezdek el pislogni, próbálom összerakni, hogy ezt az egészet.
- És ez most mégis mit jelent? – igazából csak körülbelül egy tucat kérdés száguldozik a fejemben, végeláthatatlanul ismétlődve, de igyekszem egy olyat választani, amivel talán választ kapok még egy pár kimondatlanra is. Hangom teljesen mentes minden érzelemtől, tárgyilagos. Egyelőre képtelen vagyok feldolgozni ezt az új információt. Elzártam magamban most mindent, főleg azokat, hogy akkor ez azt jelenti, hogy őneki nem azt jelentik az együtt átéltek, mint nekem és hasonlókat. Nem akarok ilyen gondolatokkal foglalkozni, szóval csak várom a válaszát, miközben ismét őrá nézek.
Nem tudok én már semmit sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

hétköznap délelőtt tanév második hetében |o
 

Konkrétan ennyire futja tőlem, nem tudok ennél pontosabban fogalmazni. Tudnék, ha hagynám a bennem kavargó dolgokat összeállni, de azt jelenleg nem szeretném. Mondja el, hogy mit gondol és mit érez, és majd ha az egész napvilágra kerül, majd akkor a helyére rakom a dolgokat. Meg azért figyelembe véve az alap hangulatot, amivel nekikezdtünk a beszélgetésnek, az álmatlan éjszakámat, hát szóval teljesen nem meglepő, hogy kicsit le vagyok sokkolva.
Oké, a tetszés részét azt úgy egész értem a dolognak, ám azért párszor felszalad a szemöldököm. Nem is kifejezetten azért, amit mond, hanem mert elgondolkoztat vele. Ám még mindig nem értem úgy igazából a dolgot. A külsőségekről beszél, hogy azok ő belőle úgy nem váltják ki azt, amit öhm. Szóval semmi olyat. O-oké. Oké. Ez … hű. Oké.
Eddig a pontig figyeltem őt, ám ennél tovább már nem megy. Egy zavarodott mosoly jelenik meg az arcomon, majd inkább a térdeimet kezdem el figyelni. A szemem sarkából ugyan észreveszem, az apró mozdulatokat, de értelmezni képtelen vagyok azokat. Teljesen össze vagyok zavarodva. Teljesen. Nem hozzák úgy lázba a dolgok, de, akkor mi volt az a …. nem, nem engedhetem errefelé elterelődni a gondolataimat. Könnyedén visszaterelem őket, meglepően könnyedén. Valamiféle módon profin elzárom magam mindenfélétől. Például attól, hogy észrevegyem mennyire rosszul esik az, amit mond. Hogy szomorú vagyok tőle, és fáj a tudat, hogy én őrá nem vagyok olyan hatással, mint amilyenre én rá.
A hangsúlya miatt újra felé fordulok, és már fogalmam sincs, hogy mégis mi jöhet még ezek után. Főleg, ami ilyen módon indul. A folytatás viszont teljesen meglep, mármint, na én ezt már tényleg nem tudom hova tenni. Viszont legalább már látszódnak érzelmek az arcomon, haladás. A kis időhatározó szócska pedig homlokráncolásra késztet. Megrázom a fejemet, hátha sikerül helyreraknom a gondolatokat.
- Nem értem … rád nem hatnak úgy az emberek, nem … nem vonzódsz úgy hozzájuk. Hozzám … hozzám meg már igen? – próbálom meg szavakba önteni a kuszaságok tárházát, ami bennem zajlik. Nem vonzódik, de hozzám mégis? Már igen? Azt pláne nem értem, hogy és mégis miért nem rögtön így mondta, de ez most mellékes. Az egész nyilvánvaló, hogy nem hatottam rá úgy, amíg nem kezdtünk el járni. Azok után, amit mond ezt szinte biztosra veszem. Persze rögtön be is tolakodik a fejembe a kérdés, hogy oké, és mégis mióta is hatok én rá úgy, ha már így kiemelte a már szót, de elhessegetem. Majd minden átmenet nélkül pirulok el, amikor végre ténylegesen felfogom, hogy miről is beszélünk tulajdonképpen. - Ó!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Sokszor fordult már elő velem, hogy nagyon nem akaródzott egy bizonyos helyen lennem, de ennyire még soha nem éreztem magam feszültnek. Mármint ilyen miatt. Remegő gyomorral haladok a kastélyon keresztül az úticélom felé, az igazgató irodához. Pedig hát nincsen ebben semmi sem, egyszerű kis küldönc vagyok, futár ha úgy tetszik. Nem csináltam semmi rosszat, csak átadok egy papírt és ennyi, megyek is tovább a dolgomra. Még is úgy érzem magam, mintha a kivégzésemre igyekeznék. Soha nem kellett még az igazgatóhoz mennem. Soha. Sem itt, sem pedig a mugli suliban. Soha. Gondolom ez a feszültségem oka most, meg az, hogy éppen egy tanóra kellős közepe van. Tehát ott lenne a helyem, és nem itt az igazgatói iroda környékén. Nagyon nem itt.
Megtorpanok egy kicsit távolabb az ajtótól, ugyanis nyitva van. Tárva-nyitva. Oké, így szokott ez lenni mostanság, de mégis valahogy reménykedtem abban, hogy talán most zárva találom. Mielőtt továbbindulnék gyorsan, kapkodó mozdulattal leoperálom a kitűzőmet – vagy miamanó ennek a hivatalos neve -, amin ott díszeleg az összes elért eredményem. Miért is hordom én ezt még mindig vajon? Na mindegy. A talárom zsebébe rejtem, egyáltalán nem hiányzik nekem, hogy ránézésről tudja az igazgató, hogy kicsoda-micsoda vagyok. Kis szürke egérke vagyok, egy darabka papírral. Ennyi és nem több. Csak besurranok, kisurranok, nem kell rám odafigyelni. Jaj, a papír! Elővadászom a táskámból és kinyújtom a kezem, mintha tényleg csak arra készülnék, hogy belenyomjam bárki kezébe, aki odabenn van és már szelelek is tova, remélhetőleg vissza bájitaltanra.
Nagy levegőt veszek, és a levelet nézve megteszem azt a pár lépést, ami hátravan az ajtóig, majd egyik kezem kopogtatásra emelem és felpillantok. Ami először feltűnik, hogy milyen szép ez az iroda, a másik pedig az, hogy cseppet sem üres. Egy pillanatnyi tétovázás után befejezem a megkezdett mozdulatot és hangosan, határozottan kopogtatok az ajtófélfán.
- Jó napot! Sza-szabad? – cincogom az igazgató úrnak címezve a szavaimat, mert hát persze, hogy őt látom meg ott benn. Rögtön őt magát, a kézbesítendő levelem címzettjét. Megpróbálkozom valamiféle magabiztosnak tűnő – ám attól borzalmasan távol álló – mosollyal és várok. Dehogy megyek én csak úgy be, megvárom amíg engedélyt kapok rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Nekem is jobban tetszene ha itt lenne a már korábban látott hölgy, és az ő kezébe nyomhatnám a levelet. A levelet, amit még mindig magam elé tartok, mint valamiféle pajzsot. Hogy mi ellen tudna megvédeni az persze rejtély, valószínűleg a nagy semmi ellen. Talán. Az igazgató úr egyébként nem kelt félelmetes benyomást, eddig akárhányszor láttam sose éreztem így. Úgy igen, hogy na ő aztán észrevesz mindent, átlát mindenen és mindenkin. De hát az nem is baj egy iskolában. Szóval nem azért adnám át inkább a titkárnőnek, mert félek a diritől. Szimplán csak egyszerűbb lenne, és nem kellene magyarázkodnom és főleg nem kéne tovább maradnom itt stresszelve magamat amiatt, hogy ide lettem küldve.
Még jó, hogy nem rám nézve mondja azt, amit mond, ugyanis felszökik a szemöldököm rendesen. Totál egyértelmű volt, hogy én arról beszélek, hogy bejöhetek-e. Még ha másképp is hangzott. Ezt a férfi is nagyon jól tudja, mégis lecsapja a labdát. Ezt … nem szokták a tanárok. Ez … valahogy nem jó. Rendezem az arcvonásaimat és beljebb lépek az előtérbe.
- Köszönöm – úgy határozok, hogy figyelmen kívül hagyom azt a ’bármit’ részt, mielőtt még nekiállnék belegondolni valamit.  – Én, engem Fela … - kezdenék bele jövetelem okába, hogy tényleg mielőbb távozhassak, ám megakadok a mondatban, a levelet tartó kezem az oldalam mellé eresztem. Jó, hogy jövök? Mármint … én? Személy szerint én? Jézusom, tudja ki vagyok? És mégis mit akarhat tőlem? Meg miért csörtet így felém? Meglepetten, döbbentem nézem az igazgatót, egyáltalán nem tudom hova tenni azt a dolgot. Sem őt, sem a szavait, sem pedig a teásbögréjét. Az meg minek? Rám akarja önteni a tartalmát? Mit akar? Miért nem áll már meg? Miért szegezi rám azt a pálcát?
- Mi … ? – szökik ki a halk kérdőszó a résnyire nyílt ajkaim között. Mi ez az egész, miről van szó, mi a fenét keres előttem a bögre, meg a kanna, mikor akar már megállni, mi folyik itt? A teán kívül. Megtorpan végre, aminek örülök de ...hű, közel van, túl közel és fogalmam sincs, hogy mire kéne számítanom. Teszek egy apró lépést hátrébb, hogy legalább valamiféle normálisabbnak tűnő távolság legyen már köztünk. Noha ez még édeskevés ahhoz, amennyit szeretnék. Sokkal hátrébb szeretnék lenni most, sokkal-sokkal.
Tétován nyúlok a felkínált ital felé, ennél furább jelenetet elképzelni sem tudnék arra, hogy valakit közös teázásra hívjanak. Óvatosan veszem a kezembe, mintha attól félnék, hogy összetöröm és akkor aztán sikálhatom a gyengélkedőn az ágytálakat évekig.
- Öhm, forró? – kockáztatok meg egy választ, hiszen ez egyértelmű, már kóstolás nélkül is. A számhoz emelem végül a bögrét, az ital éppen csak az ajkaimat éri, egy pár cseppet nyelek csak le belőle. Közben végig az igazgatót figyelem. – Ha minden igaz akkor 78 fokos, citromfüves zöld tea. Egy kevés narancshéj is van benne, ami fokozza az ízét. Nagyjából 2 percig áztatták, és két … nem, három kanál mézzel ízesítették. Kellemesen élénkít, de csökkenti a feszültséget, jótékonyan hat az idegekre és csökkenti a stressz okozta fejfájást, az emésztési zavarokat, az álmatlanságot. Többek között. Jó kombináció – analizálom ki az italt abból a pár kis cseppből. Hydromágia. Arcvonásaim kérdővé válnak, eltaláltam vajon? Ugyanis naná, hogy valamiféle próbának tekintem a dolgot. Tuti az. Közben pedig észrevétlenül teszek egy újabb apró lépést hátrafele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Észre szokták venni az emberek a távolságtartó szándékomat. Még ha nem is tudatosan, de akkor is reagálnak rá. És nem úgy, hogy folytatják a közeledést. Általában. Na de olyan, hogy észreveszi az illető és ennek ellenére továbbra is jön és jön és jön, na ez új és eléggé kellemetlen. Még jó, hogy nem merül fel bennem, hogy észrevette az igazgató azt a kis mozzanatot tőlem és egyszerűen csak nem foglalkozik vele. Majd szépen lassan igyekszem jobban az irányításom alá vonni a helyzetet – hiszem én naivan, nem tudván, hogy micsoda kelepcébe kerültem.
Most vajon jót mondok vagy sem? Vagyis hát, már megint mi ez a hülyeség? Tudom, hogy jót mondok. Egyszerűen tudom. Érzem. A tea pontosan olyan, ahogy leírtam, esetleg fél fokkal lett hűvösebb mostanra. De minden más stimmel. Na de vajon ezt a felelet várta-e. Lehet, hogy elég lett volna annyi is, hogy finom? Magabiztosságom egy pillanat alatt foszlik szét, ahogy ez az eszembe ötlik.
- Igen – bólintok aztán kicsit ijedten nézek a továbbiakat hallva. Hogy mi? Mi köze ennek a teához a trópusi gyümölcshöz? Tanácstalanul rázom a fejemet, jelezve, hogy nem tudom, én nem tehetek róla és sajnálom, hogy rossz hírrel kellett szolgáljak, mert ez a tea bizony nem az, amit az igazgató úr keresett. – N-n-nem tudom uram – nyögöm ki szemlesütve, mintha az én hibám lenne az egész. Meg se nézem a csomagolást, hogy miket írnak rá, mint összetevőket.
– De, de ha gondolja tudom módosítani az ízét, hogy trópusibb legyen – ajánlom fel kárpótlásul, visszapillantva rá. Valahol mélyen legbelül mocorog a csodálkozás, hogy meg sem kérdőjelezte azt, amit mondtam. Se egy furcsa pillantás, semmi. Nem szoktam így kielemezni italokat mások előtt, pontosan azért, mert értetlen tekinteteket kapok, hogy ezt mégis honnan tudom. Tévedés ne essék, egyáltalán nem baj, hogy az igazgató nem kérdezget vagy ujjong itt körbe engem, hogy de ügyes vagyok. Na még csak az hiányozna. Vajon miért érzem azt, hogy ez a férfi mindent tud rólam? De mindent mindent?
- Öhm, ha tényleg nem szeretné elfogyasztani … - döbbenten pislogok de nem nyúlok a zacskóért. Nincs ezzel a teával semmi baj, oké, nem az aminek hirdették, de finom. Khm, némi módosítás után, hogy a zöld tea ízt ne is lehessen érezni, legalábbis ha nekem kell  meginnom akkor azt kell tennem, hogy fogyasztható legyen. Mellesleg észrevétlenül meg is tettem ezt a bögrém tartalmával is. Változik is az ital színe kissé.
- Nem – mondom határozottan hirtelen fel sem fogva, hogy most mire vonatkozik a kérdés. Aztán követem a férfi tekintetét és érzem, ahogy pír önti el az arcomat. Oké, én még a teánál jártam gondolatban na. – Vagyis, igen-igen. Elnézést. Felagund professzor küldte – szegezem előre a papírt remegő kézzel újra hátrébb lépve, látszólag azért, hogy ne verjem pofán az irománnyal. Nem tudom hova tenni ezt az embert, egyszerűen nem. Hozzá vagyok szokva a gyors hangulatváltozásokhoz, de itt nem csak annyiról van szó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Túlságosan zavart vagyok ahhoz, hogy észrevegyem a költői kérdést. És tartok attól is, hogy rosszul elemzem ki az italt. Amire nagyon kevés az esély úgy egyébként. De előfordulhatna. És sajnos eléggé bennem van az is, hogy  diákok nagyon nem szeretik ha a tanárok kérdeznek tőlük valamit és nem tudják a választ rá. Vagyis azt nem szeretik ha ez kiderül. Abból nem szokott kisülni semmi jó sem. Hát még ha az igazgatónak vallják be, hogy gőzük sincs.
- Igen, persze. Hydromágiával lehetséges ízeket létrehozni a folyadékokban, a színét befolyásolni, a hőmérsé … szóval igen – elpirulva parancsolok megálljt a monoton hangú hadarásomnak. Mintha leckét mondanék fel, amit nem kért tőlem senki. Nem hiszem, hogy érdekelné a férfit, hogy mi mindenre képes egy hydromágus. Vagy ha igen, akkor sem kérdezte. És, lehet hogy ez sem volt igazi kérdés? Remek lenne ha nem akarnék minden egyes szavára reagálni valamit. Csendben kéne maradnom.
- Nnnne ? – makogom meghökkenve. Ennyit a nem reagálásról. Nem kéri? Mi az, hogy nem kéri? Mihez kezdjek én most akkor ezzel a levéllel? Vissza nem vihetem, mert hát ide küldték és mi az, hogy nem kéri?? Úgy meghökkenek, hogy még a szép fokozatos hátrálást is abbahagyom és csak pislogok hatalmas szemekkel. Ó, hogy úgy nem kéri, hogy ne neki adjam, ne a kezébe nyomjam. Majd foglalkozik vele máskor. Ja, hát így mindjárt másabb … de miért nem rögtön ezt mondta? Megkönnyebbülten bólintok egyet, még egy mosoly is megjelenik a szám sarkában és már teszem is le oda ahova mutatott. Végre megszabadultam a levéltől, akkor most már mehetek is! Pillantásom az ajtó felé téved és már a nyelvem hegyén az elköszönés, ami végül nem hagyja el a számat.
- Öhm, rendben uram – erre mégis mit szokás mondani? Állok szolgálatára? Persze, nagyon szívesen? Ahogy óhajtja? Nem kért meg rá, csak kijelentette, hogy ez lesz. Nem mintha nagyon ellenkeznem kéne, hiszen egy pillanat műve az egész igazából. Nem is vesződség meg semmi. Csak hát … ehh …
Ismét visszatér a dermedtség, ahogy közelít a keze felém. Elfelejtem hogyan kell lélegezni, kiszalad az összes szín az arcomból, gyomrom görcsbe rándul. Ez túl gyors volt, túl hirtelen, esélyem se volt ezeket az automatikus reakciókat kivédeni. A semmiből jöttek. A terápián tanultaknak köszönhetem csak azt, hogy valamelyest még tiszta a tudatom és nem ájultam el, és azt is, hogy felfelé rántom a kezeimet. Hogy eltoljam a kezét, hogy akadályt képezzek neki, nem tudom. Ujjaim nem meleg bőrt érnek, sem pedig szövetet, hanem papírt. Görcsösen rászorítok és erőteljesen fújom ki a tüdőmbe rekedt levegőt. Csak a teás doboz az. Csak azt adta ide. Ideadta és már megy is tovább. Mindez csupán pár pillanat alatt történt, de nekem sokkalta hosszabbnak érződött, mintha végtelen hosszú percek teltek volna el. Remegés fut rajtam végig a megkönnyebbüléstől, majd attól, hogy így reagáltam. Legszívesebben lerogynék valami székbe, hiszen most eliszkolni úgysem tudnék, ám kényszerítem magam, hogy úgy álldogáljak, mintha semmiség lett volna az egész. Mintha nem is történt volna meg. Az arcom is teljesen kifejezéstelen. Figyelem a férfit, ahogy teljesen nyugodtan megy a tűzhöz és ekkor átsuhan az arcomon egy érzelem. Ingerültség vagy talán rosszallás. Minek rakja fel a tűzre?
- Azt nyugodtan leveheti uram. Nincsen rá szükség. Gyorsabban fel tudom melegíteni a megfelelő hőfokra – nem ismerek rá a hangomra, magabiztosnak és tárgyilagosnak hangzik. Meg is mozdulok és belépek az irodájába. Lassan haladok, ennek azonban csak az az oka, hogy erősen koncentrálok arra, hogy ne remegjek, hogy ne essek össze. Nem megyek közel a férfihez, a tűzhöz meg aztán végképp nem. Nem kedvelem a tüzet. Hydro-dolog. És le nem venném a tekintetem az igazgató úrról, feltett szándékom időben meghiúsítani, hogy olyan történhessen, mint az imént.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Ha nem lennék ennyire elfoglalva azzal, hogy minél előbb el akarok innen szabadulni, ha nem lennék teljesen összezavarodva attól, hogy egyáltalán nem tudom hova tenni a férfit, akkor talán - hangsúlyozom talán! – észrevenném, hogy mennyire tetszik neki ez a kis meghunyászkodó, behódoló stílus, ami csak úgy jön magától nekem. Alapból udvariasan beszélek a felnőttekkel, tanárokkal, de az igazgató úrnál öntudatlanul is valamilyen furcsán magasabb szinten művelem ezt. Talán úgy érzem, hogy így járok a legjobban, így talán nem talál rajtam fogást és elmehetek. Hogy én milyen kis naiv tudok lenni, igaz?
Örülök annak, hogy magamra hagy, hogy össze tudjam magam szedni, annak meg még jobban, hogy nem bombáz kérdésekkel, és nem úgy tűnik, hogy magára venné a dolgot. Valahogy nem sok kedvem van most magyarázkodni. Arról sem, hogy mi ez az egész, és arról sem, hogy de tényleg nem ővele van bajom. Nem is tudnám most értelmesen elmondani ezt az egészet. Még jó, hogy elterelődnek a gondolataim a tűz miatt.
Ingerült vagyok kissé, mert marha sokáig tart mire felforr magától a víz. Túl sokáig tart. Még ha varázslatot vetne be akkor az még rendben lenne, de nem úgy tűnik, hogy azt akar. Minek rakná fel a tűzre ha mágiával megoldja? Egyáltalán nem azt várom, hogy majd most kapva kap az alkalmon és különféle bűvésztrükköket kér tőlem, csak mert hydromágus vagyok és mert meg tudom tenni. Csupán mielőbb szabadulni akarok. És amíg a tűzön melegedő vízre várunk addig nyilván nem kukán fogunk állni vagy ülni. Nem, valamiféle beszélgetésbe kezdenénk, és én ezt inkább kihagynám. Emiatt a javaslatom.
- Én … én … - kezdek el dadogni a megdorgálást hallva. Ugyanis én annak veszem, nem tudom nem annak venni. Felvágok a képességemmel és ezt nem illik. Ezt hangoztatja, nem? Arcom falfehérből mindenféle átmenet nélkül vált át vörösbe, ahogy elszégyellem magam. – Bocsánat, uram.
Lehajtom kicsit a fejemet ettől aztán tényleg úgy tűnök, mint valamiféle cseléd, aki valami olyat tett (vagy éppen nem tett) ami nem felelt meg a gazdájának. Hm, így hívják? Vagy ez a szó csak a rabszolgákra alkalmazható? Mindegy. A lényeg, hogy valahogy így érzem magam. Egy másik kultúrában a térdeimre borulva, a homlokomat a földhöz szorítva esedeznék a bocsánatáért. Ami viszont elkerüli a figyelmemet, hogy legalább az a fura torokba gombócot szorító érzésem eltűnt, amit az iménti hirtelen közelsége váltott ki. Egy ideig még bennem szokott lenni az a feszültség, görcsbe ugrott gyomor, még figyelni szoktam egy darabig a környezetem. De ez a fázis hirtelen megszűnt annyira kizökkentett a kérdésével. Óvatosan pillantok fel, miközben a hátam mögé teszem mindkét kezem. Összekulcsolás helyett a dobozt szorongatom. Egyértelmű a mozzanat jelentése: nem csinálok semmit sem. Megvárom amíg engedélyt kapok, vagy utasítást, hogy bűvészkedjek a teával. Csupán a tekintetem vándorol el a gyönyörű könyvespolcok felé, valamiféle elismerést-álmélkodást-rajongást sugározva. Aztán alaposabban megnézek magamnak minden, most hogy már kicsit nyugodtabb vagyok fel is fogom, hogy miket látok. Hű, nagyon klassz a stílusa ennek az irodának!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Lesz min elmélkednem ha egyszer kiszabadulok innen az biztos. Már most érzem, ahogy ott tekeregnek a gondolatok arra várva, hogy előtérbe kerülhessenek és a helyükre rakhassam őket. De ennek nem most van itt az ideje. Úgyhogy nagyjából minden figyelmemet a jelennek szentelem. Vagyis hát próbálom ám szemmel tartani az igazgatót, de elkalandozik a tekintetem is, a gondolataim is és már megint úgy elrévedek, hogy szinte el is feledkezem arról, hogy hol vagyok és kivel. Nehezen küzdöm csak le a hirtelen támadt vágyat, hogy odamenjek a könyvespolchoz és végighúzzam az ujjaim a könyvek gerincén. Vagy, hogy levegyek egyet onnan óvatosan.
- Gyönyörű – felelem álmatag hangon, le sem véve a szememet a kötetekről. A hangulata és kisugárzása is klassz a helynek, de nem egészítem ki az elhangzott véleményemet ezzel. Jobb visszafognom a túlzott csacsogásomat, ezt már megtanultam. Kicsit nehezen szakad el a pillantásom hogy megkeresse az említett polcot. Szemöldököm felszalad és ezúttal nem sikerül megálljt szabnom a számon kicsúszni kívánkozó szavaknak.
- Miért? Lehetne másra is használni, nem csak pergamen tárolására – kérdő tekintetem a férfire siklik, enyhén félrebillentett fejjel. Tudom jól, hogy nyilván ő is tudja, hogy nem csak arra jó a polc. Nem is azért mondom, kérdezem. Hanem mert beleillik az is az iroda összképébe, és én biztos, hogy inkább kitalálnám miket pakoljak oda, ahelyett hogy megszüntetném. De ez nem az én szobám, irodám, könyveim … meg közöm sincs igazából a dologhoz, úgy változtatja ahogy csak akarja. Apropó: - Ilyen volt az iroda, amikor idekerült, vagy Ön alakította ki ilyenre? – árulom el ezzel, hogy nem jártam még itt eddig. Nem tűnik túl lényeges kérdésnek, pedig az. Rengeteg dolgot el tud árulni az emberről az, hogy mit hogyan rendez be. Hm, kezdem magam biztonságban érezni ha már ilyen merészen belekérdezgetek dolgokba.
Mosoly suhan át az arcomon, ahogy a lebegő kannát figyelem, mint ahogy mindig, amikor valaki ilyesmit csinál. Nekem nem igazán megy jól a lebegtetés, nem is szoktam kísérletezgetni vele. De szeretem nézni, ahogy más csinálja.
- Akkor trópusi legyen ugye? A zöld tea jellege azért maradhat? Elég édes volt az előző teája? – árasztom el kérdésekkel az igazgató urat miközben közelebb lépdelek hozzá. Hol az arcát nézem, hol a teafiltert. Óvatosan nyújtom ki a kezemet érte, és nem tudom megállni, hogy ne jusson eszembe az, hogy pont úgy ingázik a filter, mint az az izé, amivel hipnotizálni szokták az embereket. Pontosan úgy. Megfogom végül a filtert és várom, hogy elengedje. Arcomon átsuhan a meglepődés, hiszen közel jöttem hozzá. Közelebb, mint gondoltam volna, hogy fogok azok után, ami az imént történt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Tátva marad a szám a döbbenettől. Tüzelőnek? Ez még viccnek is rossz! Mármint ez egy teljesen jó bútordarab, igencsak ízléses kivitelben méghozzá. Na nehogy már el akarja itt égetni. Vagy lehet, hogy tényleg viccnek szánta? Esetleg jelzésnek, hogy vegyem már észre magam és tudjam hol a helyem, ne szóljak bele az ő dolgaiba? Komolyan nem tudom eldönteni.
- Értem – ennyit mondok csupán, eszemben sincs megjegyezni azt, hogy ha nagyjából ilyen volt eddig is, akkor ugyan ne dobálja már ki a polcot vagy égesse el. De semmi közöm nincs hozzá ugyebár. Mondjuk úgy érthető ha kevésbé van oda a berendezésekért, ha a legtöbb az már itt volt és itt is kell maradniuk. Nekem a fülemig érne a szám, ha egy ilyen klassz szoba rám szállna, és eszem ágába se lenne mozdítani dolgokat. Még az se biztos, hogy hoznék be saját könyveket. Teljesen másmilyen a borításuk meg minden, nem illenének azok ide. Mindazonáltal kíváncsian pislogok körbe a helyiségben, hiszen azt mondta az igazgató úr, hogy a legtöbb itteni. Tehát nem mind, vagyis hozott ő is. Megkérdezni nem merem, hogy például miket, pedig érdekelne. Egyszer a kíváncsiságom miatt fogom megütni a bokámat az tuti.
- Rendben, akkor egy sima, édes, trópusi tea rendel – mosolyodom el határozottan bólintva. Egyrészt amiatt, hogy mindig magabiztosság áraszt el, amikor elemi mágiázom, másrészt meg a kapott választól. Igazából tudok ám utólag is módosítani, az első kóstolás után, de gondoltam meggyorsítom a dolgot. A zöld tea meg nem nyerő, ez világos. És teljesen meg is tudom érteni.
Ahogy nyúlok a filterért reménykedem benne, hogy gyorsan letudjuk ezt az egészet. Én megragadom, ő elengedi és már mehetek is vissza a biztonságos távolságba és állhatok neki a teakészítésnek. Így kéne történnie és nem úgy, hogy azt a hülye kis címkét a kezemre igazgatja. Pár pillanat csupán, amíg ujjai a bőrömhöz érnek, de ez is bőven sok. Sokk. Ebben a távolságban pláne sokk. Pupilláim kitágulnak, ahogy megtelnek félelemmel és a semmibe merednek. Vadul zakatol a szívem, agyam próbálja működésre bírni a tüdőmet, de a mellkasom helyett az ujjaim mozdulnak meg. Elengedik a filtert, kinyújtott kezem vadul reszket. Kétségbeesetten forognak a kerekek a buksimban, előrángatva egy hangfoszlányt. Egy halk nyikkanás, majd még halkabb hümmögés váltja fel a csendet, ami kezdett rám telepedni. A dallamra koncentrálva kapok levegő után és pislogok egyet. Egy lépés hátra, kéz letesz és légzés, légzés, légzés. Ezek most a feladatok, amikre elvégzésére koncentrálok. A hümmögés erősödik, már kezd kivehető lenni, hogy igazából dúdolok. Tekintetem kitisztul, bár marad benne valamennyi a félelemből. Inkább aggodalom. Nem akarom elmagyarázni, hogy mi is volt ez az egész. Csak le szeretnék ülni, rendesen összeszedni magam, mindezt valahol messze innen.
- Sajnálom – nem tudom, hogy hallható-e egyáltalán ez az egy szó, vagy csak leolvasni lehet a számról. Mondhattam volna azt is, hogy bocsánat vagy elnézést, amennyiben csupán a teafilterre gondolnék. De nem, én sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni egy enyhe pánikrohamot. De leginkább azt, hogy mindez pont itt, az igazgatóval történt meg és én most nyakig ülök a pácban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Meg hát. Pedig általában egész jól tudok olvasni az emberekben, de tényleg. Tudom, hogy nagyjából mire számítsak. Ritkák már az ilyen esetek, olyankor jönnek elő, amikor nagyon váratlanul ér, de ennyire erőteljesen már akkor sem. De ez most más, mert egyáltalán nem tudom, hogy mire számítsak a férfitól. Fogalmam sincs, hogy mi lesz a következő lépése, vagy akár mondandója. És ez kavar be de nagyon. Az elemizgetés kicsit javít a dolgon, magabiztosabb leszek tőle, oldottabb meg minden. De elég hamar lerombolódik az a kis nyugis érzet, amit ezzel felépítettem. Hozzám ér. Éppen hogy, rövid időre, de hozzám ér. És kezdetét veszi a káosz.
Csupán halványan érzékelem azt, hogy nem változik semmi. Mármint, hogy ugyanott áll, ugyanúgy. Az jó. Bármilyen hülyén is hangzik, de jó. Ha megpróbálna segíteni és felém mozdulna akkor az katasztrófa lenne, ha hátrébb menne, akkor egyszerre lennék mérges és hálás. Hálás, mert teret hagy, és mérges, mert ezek szerint annyira vacakul festek, hogy ez tűnik a leglogikusabb lépésnek. Az igazgató úr ehelyett úgy fürkész engem, mint valami ketrecbe zárt kísérleti nyulat. A ketrec jelenleg a saját fejem, abba vannak azok a fránya rácsok. Hátrébb lépek, kezdek megnyugodni, annyira, hogy a pálcaintésre már nem rezdülök meg. Már sikerül felfognom, hogy nyilván nem engem akar megátkozni. Aztán érkezik a szék, arcomon pedig szégyen és ingerültség keveréke suhan át. Hát persze, hogy leolvassa rólam, hogy rám férne egy kis ücsörgés. Nyitott könyv vagyok.
Van értelme vajon ellenkezni? Elhárítani a szótlan felkérést, hogy foglaljak helyet és szedjem már össze magam? Erősen kétlem. Óvatosan teszem le a popsim, és attól, hogy már nem kell tartanom magam egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat, amit nem sikerül megfékeznem. Átveszem a vizes poharat is, és bár nagy a kísértés, hogy valamit ügyködjek vele, inkább csak aprókat kortyolgatok miközben figyelem a tea filtert. Majd tekintetem kérdőn vándorol át az igazgató úrra. Mit nem szabad? Mármint mivel? A teafilterrel? Vagy miről van szó? Ó … ja hogy arról. Jaj.
- Ne … - kezdek bele hevesen, majd abba is hagyom. Mit akartam mondani? Hogy ne érjen hozzám? Hogy ne közelítsen? Vagy hogy ne foglalkozzon az egésszel? Hogy nem akarok beszélni róla? Azt várja, hogy adjak valami támpontot, hogy mi oké meg mi nem. De, milyen az már ha megkérem az igazgatómat, hogy legyen már egy kicsit könnyebben kielemezhető és ne zavarjon össze, hogy mikor mit fog tenni, meg mondani. Tehetetlenül rázom meg a fejemet és lesütöm a tekintetem. Nem akarom ezt, nem akarok felelni. És mégis halkan ugyan, de csak kicsúsznak a szavak. – Nem fontos. Általában jól kezelem, meg jól olvasom le a jeleket és nem ér váratlanul és gyorsabban kapcsolok, de … az én hibám volt.
Lassan emelem csak fel a fejemet és nézek egyenesen, szinte kérlelően a férfi arcába. Nem fogok kiselőadást tartani arról, hogy mi is van velem. Ha kérdez, kénytelen vagyok válaszolni, hiszen egyrészt ő az igazgató, másrészt meg valamelyest joga van tudni róla, ha már egyszer belecsöppent. De az kizárt dolog, hogy arra fogom kérni, hogy figyeljen oda, meg hogy kezeljen másképp engem, mint bárki mást. Ez az, amit az első perctől kezdve nem akartam. Hogy arra törekedjenek, hogy megtartsák tőlem a távolságot. Megteszem azt én, meg lecsökkentem én, amikor úgy érzem. Megoldom. Elég ha tudják, hogy előfordul az ilyen. Meg hogy nem az ő személyükkel van a bajom. Csak ... viselkedjenek úgy velem, ahogy másokkal. Hogy ne érezzem azt, hogy velem valami oltári nagy gáz van és óvni kell engem mindentől, vagy félni attól, hogy mit fogok reagálni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Azonnal rájövök, hogy hibáztam. Nem ezt a választ várta tőlem, de nem is ez a legnagyobb probléma. Hisz nem vagyok köteles azt mondani, amit ő hallani szeretne. Másról van szó, valamit nagyon nem látok át jelenleg. Hm, oké jelenleg nagyjából semmit sem vagyok képes normálisan átlátni a körülöttem zajló dolgokat. De na. Az, amit mond és ahogy mondja elgondolkodtat. Kérlelő tekintetem meghökkentté, zavarodottá válik. Pontosan úgy festek, mint aki tudja, hogy valami rosszat tett, csak éppen fogalma sincs arról, hogy mégis mit. Szólásra nyitom a számat a kérdés után, de hang nem jön ki a torkomon. Azután meg pláne nem, hogy rám hagyja az egészet. Ezt akartam, de akkor mégis miért érzem magam olyan pocsékul, most hogy megkaptam? Miért érzem azt le vagyok szidva, hogy szavak nélkül le vagyok hülyézve? Ha nem általa, akkor saját magam által.
Csendesen üldögélek, kezeimet tördelem és fokozatosan kezd visszatérni a szín az arcomba. A megjelenő teázós kellékeknek örülök, legalább leköthetem magam valamivel. A mázli, hogy ez nem fog túlzottan igénybe venni, az egyszerűbb elemizés közé tartozik, vagy legalábbis már rutinszerűen megy. Némán nyúlok a filterért és lógatom bele a vízbe, nem is annyira az időt, mint maga a bögre tartalmát nézem. Érzékelem én abból is, hogy mikor lesz jó, sőt jobban is, mintha a perceket számolgatnám. Nem pillantok fel a férfira, és nem kommentálom azt, amit teszek. Pedig lehet, hogy furának tartja, hogy pontosan úgy készítem el, mint az előbb ő. Még nem csináltam semmi extrát az italával. Ha bűvészmutatványt szeretne, megkapja. Keverek még párat az elméletileg kész teán, majd lerakom a kis kanalat és csak nézem a gőzölgő italt. Nézem, ahogy lassan változni kezd a színe. Halvány zöldesből lassan, de érzékelhetően színtelenedik ki, majd kezd el vörösessé, barnássá alakulni. Majd kezd megtelni a levegő a finom, jellegzetes illatokkal. Mangó, ananász, papaya, kiwi, narancs. Remek kis kombót alkotnak ezek az ízek, remélhetőleg az igazgatónak is el fogják nyerni a tetszését. Ha nem, hát majd módosítok rajta újra. Mindenesetre ez a procedúra teljesen lenyugtat, fel ugyan nem vidulok de teljesen összeszedett vagyok. A gondolataim sem száguldoznak már olyan sebességgel, hogy követni sem lehet őket.
- Tessék, kész a teája, uram – nyújtom oda végül a bögrét a férfinek. Izgatottan kéne, hogy várjam az eredményt, hogy megfelel-e vajon, sőt, eleve végig kérdezgetnem kellett volna, hogy egyáltalán szereti-e azokat, amiket beleraktam. Igaz, hogy külön-külön nem kiérezhető, de akkor is. Mégsem jelenik meg az arcomon semmi erre utaló jel. Inkább valamiféle feszengés látható rajtam.
- Rosszul … sokszor rosszul viselem a fizikai közelséget. És … a megfelelő távolság megtartására törekszem, ezért figyelem az emberek jelzéseit. És jól szoktam kezelni, mert igyekszem én meghatározni, hogy mikor meddig van rendben. Ha odafigyelek rendesen akkor másoknak nem kell, ha időben le tudom szűrni a szándékaikat, ha felismerem a mozdulataikat – mondom csendesen végül, noha már nem kellene magyarázkodnom. Lehet, hogy már nem is érdekli. Igazából engem sem érdekel, hogy érdekli-e, csak valami mégis arra sarkall, hogy elmondjak valamennyit a dologról. Mindenesetre választ egyáltalán nem várok. – Csak … eleve elég szokatlan, hogy ide kellett jönnöm, mármint, még soha sehol sem küldtek az igazgatóhoz. Nem csináltam semmi rosszat, de akkor is … ez … megkavart. Remélem … remélem elégedett a teával – teszem még hozzá, majd váltok témát hirtelen. Talán azt akarom jelezni vele, hogy részemről téma lezárva, vagy azt, hogy most hogy megcsináltam az italt már végképp nincs itt semmi dolgom. De azt megkérdezni, hogy mehetek-e, nos nem érzem helyénvalónak a korábbiak fényében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

hétköznap délelőtt|o

Nyilván totál unalmas lehet nézni, amit csinálok. Hiszen látszólag semmit nem teszek. Semmi extrát. Mert minek? Minek irányítsam ki a bögréből a zöldteát és táncoltassam keresztül a szobán, majd vissza a bögrébe immár normális színben? Minek ugrándozzanak ki belőle kis halak, vagy békák, vagy akármik? Egyébként valami ilyesmit tennék. Nem azért, hogy látványos legyen, hanem mert egy elemi mágiás feladat sem pusztán csak egy elvégzendő dolog nekem. Hanem egyfajta szórakozás is. Van, hogy nehéz megcsinálni és jobban kell koncentrálni, de akkor is, mindig van benne valami végtelenül örömteli az egészben. Valami, amiből egyértelműen érzékelhető, hogy nem csupán erős a kapcsolatom az elememmel, hanem az is, hogy pozitív. Ha boldog vagyok, a víz arra reagál. De most ez más. Most ez csak egy egyszerű feladat. Valami, amit el kell végeznem, és ha kész vagyok akkor mehetek. Valami, ami hiába lenne pompás szórakozás nekem, meg az igazgató úrnak is, most afféle semleges dolog.
Akkor pillantok csak rá a férfire, amikor átadom neki a bögréjét, arcom teljesen szenvtelen, mintha csak egy adag sima vizet adnék neki. A hümmögésből rájövök, hogy ízlik neki, bólintok is egyet, mintegy konstatálva ezzel a tényt. Meg azt is, hogy még édesebben kedveli a teáját, mint ahogy eredetileg elkészítettem. A pincérnősködésnek hála ezt is elraktározom magamban, noha nem valószínű, hogy megjelenne a pizzériában a diri és ott teát kérne és pont nekem kéne kiszolgálnom. Mármint, ugye nem valószínű?
Fogalmam sincs, hogy mire gondol, miközben mesélek. Azt sem tudom, hogy egyáltalán hall-e engem. Vagy ha hall, nos akkor sem valószínű, hogy érdekli. A teája tuti jobban érdekli, mint az, amit előadok. Ez valahol örömmel tölt el, mert legalább nem fog kérdezgetni. De leginkább még jobban összezavar csak a teljes érdektelenségével.
- Tudom – felelem, némán átkozva magamat, hogy egyáltalán elmondtam. Minek? De tényleg minek? Mi lett volna ha nem teszem, semmi. Mindegy most már. – Ennek örülök. Köszönöm, a teát is – mondom kissé monoton hangon, pedig tényleg jó, hogy ízlik neki az ital. Az meg pláne jó, hogy elküld, naná, hogy azt köszönöm meg. És még a teásdobozról sem feledkeztem meg, amit nekem adott. Nyúlok is érte gyorsan, majd vetek egy pillantást a már továbbténykedő férfira.
- Öhm, viszontlátásra – motyogom elköszönésként, hiszen úgy illik vagy mi a szösz, majd amilyen gyorsan csak tudok megfordulok és kisietek az irodából. Gyors lépteim kopognak az üres, csendes folyosókon, majd amikor elég messze vagyok akkor megállok, a hátamat a falnak vetve veszek pár mély levegőt, reszketegen fújva ki azt. Jézusom! Én ide soha, de soha, de soha többé nem akarok jönni. Legközelebb küldjenek a tanárok valaki mást az igazgatóhoz valamivel!