Kornél

    Unalmas nap, unalmas órákkal, nulla adrenalin. Ez a péntek. Egész nap csak ültem, nem csináltam semmit, ímmel-ámmal dalt írogattam, esetleg válaszoltam pár a szobatársaim által feltett kérdésre. De ennyi. Kéne valami izgalom, ami felpörget. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdek kutakodni a ruhásszekrényemben és az egyébként sem rendben lévő cuccaimat még jobban széttúrom. Úgy öt percnyi kutakodás után elégedetten húzom elő a görkorcsolyámat. Oh, azok a régi szép idők, mikor utoljára ezek a lábamon voltak… Itt az ideje gyakorolni egy kicsit, de ezúttal nem kint a terepen, hanem a kastélyon belül. Így máris lesz értelme a dolognak. Kész akadálypálya lesz: ott vannak a lépcsők, a tanárok, a prefektusok, de még a diákok is, plusz nem törhetek össze semmit. Ez ám a kihívás!
    Gyorsan csőfarmert kapok magamra és egy fekete inget, ami kicsit bő is rám. Ujját letűröm, mert nem szeretem ha fel van hajtva, a felső gombot pedig szabadon hagyom.  Amíg magamra szerelem a korit, Lin figyelmeztet, hogy legyek óvatos. Persze csak legyintek, mert mit is mondhatnék? Épp összetörni készülök magam, a fél diáksereggel együtt. Attól tartok nem életbiztosítás, hogy régen profin ment.
    Kipillantok, hogy jön-e valaki a folyosón, de mivel sehol senki, így bátran kigördülök a szobánkból és kivágtatok az Eridonból. Minden teljesen flottul megy, alig lézeng pár ember a suliban, ők meg tolerálják a hóbortomat, sőt jót is mosolyognak rajtam. Aztán jönnek a lépcsők, ahol nagy nehezen sikerül megállnom. Épp a nyugati szárnynál járok, ami azt jelenti, elég hosszú távot tettem meg pillanatok alatt. Lepillantok a korira és eltöprengek, vajon hol van ezen fék? Lehet, hogy előbb újra rá kéne jönni és csak aztán továbbindulni, mert a lépcső meredeknek tűnik és van egy olyan érzésem, hogy baleset lesz a vége.
    Lehajolok, hogy jobban szemügyre vegyem a lábbelimet, de a mögöttem elhaladók közül az egyik meglök és elindulok egyenesen lefelé. Pompás. Pillanatok tört része alatt egyenesedem fel és iszonyatosan szorítok azért, hogy mielőbb megálljak. Amikor véget érnek a lépcsők újra talajt ér a lábam, csakhogy továbbra is eszméletlen sebességgel száguldok a kapu felé. Felnézve észreveszek egy srácot és mintha benyomnák a pánikgombot, elüvöltöm magam.
- Vigyázz! Nem tudom hogyan kell… - és késő. Teljes lendülettel száguldok neki az ismeretlennek és mindketten a földön kötünk ki. – fékezni. – fejezem be a gondolatot. Amint kicsit magamhoz térek, legurulok róla és fölé hajolok, hogy megnézzem él-e még, vagy most repülhetek az iskolából a görkorcsolyámmal együtt.
- Ne haragudj! Igazán sajnálom! – szorítom össze a számat és olyan aggodalom ül ki az arcomra, hogy azt lehetne hinni, ha a fiú nem, én biztos meghalok.

Kornél

    Szerencsére puhára érkeztem, de ez engem sem nyugtatott meg igazán, mivel a tény, hogy valakit elgázoltam, elég lesújtó. Oké, hogy nem vagyok nehéz, de ilyen lendületnél ez édes mindegy. Így is úgy is baleset lett volna, de így legalább a fiú nem lett lapos.
    A srác elég rendesen ledorombol, pedig nem vagyok már gyerek. Viszont mivel én vagyok a ludas, egy szót sem szólok, mert igaza van. Ha jobban belegondolok, én is ugyanígy reagálnék. Kicsit hátrébb lök, ebből nagyjából fel tudom mérni az erőviszonyokat annak ellenére is, hogy egész finom volt. Ha most elkapná a grabancomat, azt hiszem nem kelnék fel többet. Kicsit megrémít, hogy kibe szaladtam – illetve görkorcsolyáztam – bele, de megemberelem magam és inkább ülve figyelem, ahogy felkel. A nyakát és az ujjait ropogtatja, én pedig hálás vagyok, hogy nem lett nagyobb baja.
- Tudom, sajnálom… - szólok halkan és most már bűntudatom is van rendesen. Úgy érzem magam, mintha négy éves lennék és valami rosszat csináltam volna. Mindenesetre kicsit megrázom a fejem és megsimítom a hasam. Nekem sem esett ám jól az ütközés, de ha belehalok se szólok egy szót sem. Az én hibám, az a minimum, hogy hallgatok. Aztán egyszer csak felém nyúl és felemel, mintha legalábbis egy dossziét rakna a legfelső polcra. A helyzetben az a legmegalázóbb, hogy a hónom alatt ragad meg, mint ahogy a bátyók szokták a hisztis kishúgukat. Többször csinált velem ilyet Adam és nagyon utáltam érte, de most újra talpon voltam és ez volt a nap egyik legjobb híre. Kicsit leporoltam a ruhámat, aztán rápillantottam, mikor beszélni kezdett.
- Áhá! Tényleg – jövök rá kissé későn. – Elég régen görkoriztam és kicsit megfeledkeztem róla… - vallom be. Hozzá akarom tenni, hogy a lépcső tetején épp a fékezési mód kiderítésén dolgoztam, csak meglöktek, de aztán meggondolom magam. Felesleges mentegetőznöm. Ha annyira érdekelt volna, megnézem a szobámban, elővigyázatosságból. De nem tettem.
- Megmaradsz? – nézek rá és talán egy kis mosoly is van az arcomon. A hangom meglepően halk és kedves, de fogalmam sincs miért. Ez még a lelkiismeret furdalás utolsó szele lehet.

Kornél

    Bár azt mondja, semmi gond, látom rajta, hogy majd’ felrobban. Meg tudom érteni. Lehet, hogy más helyzetben hízelgő, ha az embert leveszik a lábáról, de azt nem ebben a pillanatban tekintjük kellemesnek. Tulajdonképpen nem levettem, hanem legázoltam, esetleg ledöntöttem. A lényeg mindenképp a negatív végeredmény.
    A következő megszólaláson tágra nyitom a szememet. Az első felével nem is volt gond, a második kicsit sértő volt. Akkor is, ha nem annak szánta. Becsuktam a szemem egy pillanatra és mérlegeltem a válaszadási lehetőséget. Nagyon mérlegeltem. Végül kinyitottam és úgy döntöttem megszólalok.
- Nem kértem rá engedélyt senkitől, hogy őszinte legyek, bár így utólag nem volt rózsás ötlet – eme megjegyzésem teljesen tárgyilagos, szerintem még helyénvaló is. Miért kéne bárkitől is megkérdeznem, hogy csinálhatom-e azt, ami akarok? Szabad ember vagyok, úgyhogy ebbe senkinek sincs beleszólása. Az meg, hogy valami rosszul sült el… Mindenkivel megesik néha. Bár a fiúra nézve kételkedem ebben, mert nagyon úgy tűnik, ritkán hibázik, vagy egyáltalán nem.
- Egyébként nem vagyok szerencsétlenebb az átlagnál. Csak azért, mert úgy nézek ki, mintha a szél elfújhatna, nem azt jelenti, hogy el is fog – húzogatni kezdtem az ingem ujját és nem néztem rá a srácra. Jó ideig artistáskodtam, és ezt csak Alex tudta rólam, mert nem szoktam világgá kürtölni. Én akkor hozzászoktam egy életformához, egy táplálkozási módhoz, egy bizonyos testsúlyhoz. Meglehet, hogy már nem csinálom, de továbbra is jó a kondícióm, hízni meg képtelen vagyok. Pedig próbáltam. Az emberek rögtön azt hiszik, hogy törékeny vagyok és szerencsétlen, ami nagyon dühít. Előítéletek RULZ.
- Értem, még egyszer sajnálom – mondom és ezzel úgy döntök, többet nem fogom ezt hangoztatni. Mondtam már vagy háromszor-négyszer és szerintem megértette az áldozatom. Azt azért megfogadom magamban, hogy soha többé nem görkorizom a kastélyban. Ez volt az első és utolsó alkalom. Amikor megkérdezi, jól vagyok-e, tétovázom a válasszal. Ránézek és kiegyenesedem, majd rájövök, mit kell felelnem.
- Nos, volt már rosszabb is – mosolyodom el. Nem volt mesterkélt, csak kicsit fájdalmas. Nem fájt úgy semmim, hogy gond legyen, de azért a hasam nem érezte jól magát. Ha visszaértem a szobámba, majd kezdek vele valamit.
- Egyébként Lucy vagyok – fogalmam sincs, hogy érdekli-e, de valamiért kicsúszott a számon. Talán a jólneveltség, hogy be kell mutatkozni, vagy nem is tudom. Hezitáltam, vajon kezet nyújtsak-e, de végül úgy döntöttem, nem teszem. Lehet, hogy udvariatlanság, de nem szabad álszenteskednem, mivel mindig is megvolt a magam stílusa. Nem vagyok jó kislány típus – bár kifejezetten rossz sem -, így nem is fogok úgy viselkedni. Így is eleget rontottam a rólam kialakult képen, ráadásul ha most nem változom vissza magammá a visszafogottból, később se nagyon lesz már rá esélyem és nem akarom még átverni is a fiút. Elég, hogy okoztam neki egy balesetet.

Eric - Reneszánsz bál
Ruha
    Nagy meglepetés ért a napokban, ám ezúttal kellemes. Épp órára tartottam, mikor egy Levitás fiú megállt előttem és megkérdezte, elmennék-e vele a bálba. Mivel kissé meglepődtem, először nem nagyon tudtam semmit sem mondani, de végül kiböktem egy igent. Nem nagyon ismertem a srácot, viszont az a két nap, amennyi még volt a bálig, elegendőnek bizonyult, hogy megtudjak róla egyet s mást – a nevén kívül, amit elárult. Többek között olyan pletykákból értesültem, amelyek nem túl hízelgőek, kezdve azzal, hogy épp most szakított a barátnőjével. Vagy fordítva? A történetek különbözőek, ám a lényegen mit sem változtatnak. A barátunk bizony megszingült. Vagy szingli lett… Mindegy, nyelvújítás, ráadásul nem izgat a pasi kérdés. Ezen kívül tudomást szereztem arról is, hogy másodikos, ami szintén nem zavart nagy vizet, mert másokkal ellentétben nem vagyok rászállva a kor témára. Szóval mindent összevetve, érdekes estének néztünk elébe, pláne hogy már napközben elkezdődött.
    Az egész ruhatáramat lecseréltek. Ha azt mondom, VIII. Henrik mellé elmehettem volna háremhölgynek, az úgy nem fedi a valóságot. Szebbnél szebb darabok sorakoztak a fogason és bár nagyon új és kihívó volt ez hirtelen, tetszett az ötlet. Na nem mondom, bújtam már ilyen göncökbe és ha a fiúknak nem is, nekünk lányoknak nem volt egyszerű ezeket hordani. Először is ott a fűző, amit jó szorosan kell meghúzni, nagyjából annyira, hogy megfulladj, ebben a szobatársnőm volt a segítségemre, puszta baráti szeretetből. Aztán pedig az a sok alsószoknya, magának a ruhának a súlya pedig egyenesen eltörpült már a többi tényező mellett. Mikor elkészültem, a tükör előtt megállva elmosolyodtam, mert egy álomszép lány köszönt vissza. Egy királykék, fekete fodrokkal díszített ruhában álltam, természetesen magas sarkúban, ami alig kandikált ki a szoknyarész alól. Kissé nehézkes volt a járás elsőre, de hamar megszoktam.
    Így, teljes harci díszben indultam el a Nagyterem felé, egyenes háttal, emelt fővel. Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, ami megmosolyogtatott. Megfontolt, óvatos lépteim voltak, nem szerettem volna hasra esni már az elején, azzal még várnom kellett egy kicsit. Mikor megérkeztem nem láttam senkit, az órára pillantva pedig konstatáltam, én jöttem előbb. Kezeimet összekulcsolva ruhám elején pihentettem és vártam, hogy megérkezzen a „lovag”.

Eric - Reneszánsz bál
    Egy kissé feszélyezett ez a reneszánsz hangulat. Na nem mintha nem tudnék hozzászokni, csak éppenséggel borzalmasan viccesek voltak a fiúk. Mindenki, aki elment mellettem, teljesen máshogy nézett ki, ráadásul a bál tiszteletére tisztességesebbek lettek. Még Yannick-ot is láttam, aki az erdős „cicához” képest valamicskét máshogy festett. Szórakozottan figyeltem Kivát is, aki nem épp nagy kedvvel lépett be a terembe, viszont többször is körbejárt, valószínűleg keresett valakit. Mire gondolatmenetem végéhez értem, szemben találtam magam Ericcel. A parókáját látva igazán nehéz volt magamban tartani az első reakciómat, viszont valamit tennem kellett. Ha kinyitottam volna a szám, nevetni kezdek, de ha csukva tartom, az faragatlanság. Nyeltem egy nagyot és mintha mi sem történt volna, pukedliztem egyet.
- Jó estét Önnek is – feleltem mosolyogva, és kiegyenesedtem. Nem sokkal volt magasabb nálam, de nem is bántam, így legalább nem volt szükségem székre, hogy a szemébe tudjak nézni. Feszes tartása annyira kimerevítette, mint egy karót, mire én valahol mélyen azt hiszem megsajnáltam, mert muszáj voltam könnyíteni rajta.
- Kérem, kicsit lazábban, nem kivégzésre megyünk – sütöttem le a szemem, mintha tényleg visszamentünk volna az időben. Reméltem, hogy érti és valamivel természetesebb tartást vesz fel, mert ez inkább volt ő érdeke, mint az enyém. Ha a karját nyújtotta, elfogadtam és elindultunk a terembe. Mindketten megkaptuk a saját maszkunkat, így már abban pásztáztuk körbe a terepet. Páran táncoltak, de voltak, akik inkább beszélgetéssel ütötték el az idejüket. Néhányan odaköszöntek, mire mosolyogva pukedliztem egyet, ahogy azt illik és továbbmentünk. A beszédről sajnos már lemaradtunk, viszont tisztában voltam vele, hogy Benjamin és Đominic nyerték meg a tusát. Ha jobban belegondolok, miattuk voltam itt elsősorban, hogy gratuláljak, mert bár nem nagyon követtem a tusa eseményeit, mégis tudtam, mekkora teher és feladat volt ez számukra. Lopva Ericre néztem, hogy mi lesz. Ülünk, állunk, de akár repülhetünk is, csak történjen valami.

Eric - Reneszánsz bál
    Eric a karját nyújtott és bevezetett a terembe, én pedig egy ruhámhoz illő, ám világoskék álarcot kaptam. Mikor megálltunk és megkérdezte, mit szeretnék, egy kicsit elgondolkodtam. Nekem mindegy volt. Azért jöttem el, mert elhívott, bár én is itt akartam lenni, hogy gratuláljak a két srácnak. Nem nagyon ismertem őket, de itt ez nem igen számított.
- Szíves örömest táncolok Önnel – pukedliztem egyet, majd a tánctérre vonultunk. Megpörgetett, ahogy azt kell és táncoltunk, ahogy azt kell. Nem most kellett először ilyesmit csinálnom, így könnyű dolga volt Ericnek, nem volt nagy cucc vezetni engem. Siklottunk, ahogy az elvárható, megtartottuk a távolságot, ahogy azt illik, a szám végén pedig meghajolt, ahogy az szokás.
- Én is köszönöm a táncot – mosolyodtam el, majd újra elfogadtam a kezét és hagytam, hogy az italokhoz vezessen. Körbenéztem, és őszintén szólva egyikbe se ittam volna bele szívesen. Ki tudja, hogy mit tesznek bele? Ettől függetlenül azonban a tény nem változott, hogy iszonyat szomjasnak éreztem magam. Végül úgy döntöttem, a fiúra bízom magam.
- Valami kellemes frissítőt, mondjuk azt, amit Ön – jelentettem ki cselesen. Így nyilván olyat fog adni, amit ismer, vagy amit ő is meg fog inni, akármi is legyen az. Ketten menjünk neki az ismeretlennek, egyedül amúgy sem muris. Ha töltött, kezemben az itallal a többiek felé fordultam, majd egy kérdést szegeztem neki.
- Mi szél fújta Önt erre? S minek köszönhetem, hogy a sors pont úgy rendelte, Ön az én kísérőm lesz? – mosolyodom el. Ez a magázódás igazán tetszik, hozzá tudnék szokni. Valahogy sokkal inkább érzem úgy, hogy tiszteljük egymást – mármint mi diákok, itt lakók -, mint ha tegeződnénk. Persze így is lehet éreztetni másokkal, hogy nem kívánatosak, vagy épp utáljuk őket, de ebben az a szép, hogy még ezeket a dolgokat is udvariasan tesszük.

Axi-maxi *-* (gonosz Mesélő így utólag xd)
Előzmények...

    Első szabály. Ha egy értékes hangszer van a kezedben, ne engedd el csak azért, hogy tapsolhass. Ha akkor is egy ilyen van a kezedben, mikor ezt mondom, előbb tedd le – mondom tedd, ne dobd! – és úgy jegyzetelj, de semmiképp se ereszd el. Hogy miért? Mert ha megteszed, instant szívroham lesz a vége, legalábbis a tulajdonosra nézve. Jah, még valami. Ha lopsz valakitől, az ne rellonos legyen. Ennek indoklása szintén pofon egyszerű. A zöld ház tagjai vérengző őrültek, akik fenyegetőznek és igazából a torkodnak ugranak, szóval történjék bármi, ne_menj_a_közelükbe. Vili?
- Jaj, ne parázz már, vigyázok rá – legyintgetek hanyag eleganciával, aztán meghallgatom azt a monológot is, hogy régi és blablabla és ha baja lesz blablabla, akkor őt kinyírják és blablabla és akkor én is meghalok blablabla. Teljesen unott arckifejezésemen látszik, hogy full felesleges magyaráznia bármit is, mert abszolúte hidegen hagy, hogy ki fogja őt kicsinálni azért, mert játszom a hangszerén. Nem tűzgyújtásra viszem! Ráadásul, ha engedné, már rég elbazseváltam volna rajta pár nótát – ala muzsika tv – és visszakapta volna. Lehet, hogy nem is én vagyok a csökkent értelmiségi!
- Oké, oké – hagytam rá, azzal sarkon fordultam és megint futni kezdtem. Amíg szónokolt, addig szervezetem tökéletesen feltöltődött, úgyhogy részemről éjszakába nyúló fogócskázásba is kezdhettünk volna, mind a lábam, mind a tüdőm remekül bírná. Aztán egyszer csak képszakadás, mert valami iszonyatosan nagy és kemény dolog vágódik a hasamba. A francba, az a nyavalyás zongora. Kiterülök a földön, mint a büdös bogár, de a hegedűnek semmi baja, úgy szorítom, mint valami kincset. Nagy nehezen összeszedem magam és felállok, de a hasam eléggé fáj, szó, ami szó. Nyelek egyet és megint elindulok, ezúttal azonban sokkal megfontoltabban, plusz nem vagyok hajlandó hátra nézni. Hátha az a nyüves zajcsináló megint előttem terem és most a bordám töri.
    Végigrohanok a déli szárnyon, egyenesen a keleti részleg felé, ahol a hófehérkés banya (értsd: bibircsókos banya) dekkol naphosszat. Bár mondjuk mi mást tehetne… Csak nem foghatja magát és sétálgathat ide vagy oda. Bekanyarodva oltári nagyot fékezek és megállok a szépséges rondaság előtt, majd nekilátok ledarálni a sztorim – lévén annyi előnyöm volt, hogy míg kifújom magam, háromszor, három féleképpen elmondom ugyanazt a történetet. Igaz, a kezemet a hasamra kellett még mindig szorítsam, de a lendületem nem volt akkora, hogy túlságosan letaglózzon az ütközés ereje, ráadásul mikor még artista voltam, tanyáltam és kaptam nagyobbat is, így mondhatni rutinból zártam ki a fájdalmat.
- Képzelje, van itt egy rellonos srác, akinek megtaláltam ezt a gyönyörű hegedűjét. Játszanék én rajta, de zsémbes, mint egy öregasszony, aztán nem hagyja és zsörtölődik. Hát most tessék elképzelni, ez mekkora pofátlanság már! – szinte fel is háborodom a végére a sztorinak. Nos, lehet, hogy a fiú nem ugyanígy mesélte volna a történetet, de én lelkesen folytatom. – Aztán elkezdtem rohanni és mikor megálltam utolért és politikusokat maga mögé utasítva szónokolt nekem, utána meg legyintettem és elkezdtem futni, de akkor meg egy zongora termett előttem és BUMM! Tetszik tudni ezért fáj most a pocakom, de edzett vagyok én ám. Nem maradhatok viszont túl sokáig. Biztosan követ – és ahogy ezt kimondom be is fordul a sarkon -, úgyhogy csókolom néni, még majd elmondom a sztori végét! – azzal szép lassú kocogásba kezdek, nem fitogtatva teherbíró képességem és kímélve sajgó tagjaimat. Ejj, valakinek hosszú napja lesz.

Axi-maxi *-*
    Na hát hol is folytassam. Szóval ott volt az a hatalmas nagy zongora, ami direkt beizélt, talán telepostázott, vagy hogyan nevezik… Na mindegy, nekem jött és én meg kifeküdtem. Még épp elkaptam tekintetemmel az érkező penészvirágot, de nem hagytam túl sok időt az agonizálásra, lévén bármikor megfoszthattak a szerzeményemtől. Ennyi rohangálás, meg hősi seb után aztán már csak a küszöbön fekvő holttestemen át adom vissza játék nélkül. De ez gondolom stimmt.
    Ismét rohanni kezdtem és a keleti szárny folyosóján dobtam be magam az egyik festménynek. A banyuskának. Bár inkább nem hívom így, mert mint tudjuk: Öreganyó nem vénanyó! Na szóval hevesen gesztikulálva mutogattam neki, hogy mi történt, tiszta Panda Péteresen, amikor guggolni, meg henteregni, meg kommandózni kell… Úristen, kezdek félni a mínuszban lévő értelmiségi szintemtől. Na de a lényeg most már tényleg, hogy mindent elmeséltem töviről hegyire, majd megint megjött az üldözőm, hogy a ménkő csapna bele. Megforgattam szemeimet és még utoljára köszöntem egyet, aztán elindultam lassan. Az előny nálam volt, hiszen a meglopott hímnemű épp a nyelvén lépkedett előrefelé és az oldalát fogta. Szegény pára! Csak a szavai állítottak meg, ugyanis ekkor már meg is perdültem tengelyem körül.
- Nekem az a tapasztalatom, hogy aki kompromisszumot ajánl, az a dolgokat mindig a saját javára akarja fordítani… - gyanakvóan méregettem, természetesen megtartva a tisztes tíz méteres távolságot – hát nehogy már itt kapálózzon nekem a hegedáért, hö! Alkuját hallva kezemet szám elé emeltem, mintha legalábbis baromi nagy dilemmában állnék önmagammal. Tudod, elemek harca, egyik oldalon angyalka, mások oldalon ördögöcske duruzsolnának… Aztán a végére kitörő örömmel rohantam oda hozzá és tényleg, a szó szoros értelmében rávetettem magam és megöleltem.
- Hogy te milyen édes pofa vagy! Köszcsiiiii! - lelkendeztem, mint valami eszelős, aztán kérdésére megálltam és ezen is eltöprengtem. Életemben először fogtam hegedűt a kezemben, de nem akartam elveszíteni a jóindulatot, amit rögtönözve kaptam, így füllentettem egy kicsit… Nagyot.
- Hát én nagyon jól tudok! Már hogy ne tudnék? Igazi művésznek születtem! – és nagyjából elég is ennyi mondanivaló egyelőre. Az kétségtelen, hogy művésznek születtem, az azonban már egészen biztos, hogy ha baja esik ezek után a hangszernek, nekem annyi. Búcsút inthetek mind a kilenc életemnek.

Axi-maxi *-*

    Lótifutás a folyosókon, napi rutin, nem akadály! Szegény alsós srác viszont igen nehezen bírja a gyűrődést. Lehet, hogy lassítanom kéne, de akkor meg megkísérelné az utolérésemet, azt meg csak nem hagyhatom! Na mondjuk miután végre megállok és hagyom, hogy szóhoz jusson, egész szimpatikus ajánlatot kapok, a bökkenő csak ott van, hogy szavakkal tudom bizonyítani mindössze hegedűtehetségemet, mert ha én ehhez tényleg hozzányúlok, ott kő kövön nem marad. Azt mondják, hogy ilyen esetben csak az üveg törik, de nekem szent meggyőződésem, hogy fal is reped. Na mindegy, azért értékelnem kell a próbálkozását, így jól megszorongatom, amíg ő kitalálja, hogyan törje le a lelkesedésemet, ami mint tudjuk, esélytelen, csak néha úgy kell tenni, mintha… Értitek.
- Hát izéé… Én melodimágus vagyok és eléggé értek a hangszerekhez, meg úgy a zenéhez is… - megint egy hazugság. Attól, hogy melodimágus vagyok, még nem fogok tudni minden hangszeren játszani, ez akkora sületlenség, hogy így utólag végiggondolva örülök, hogy ennek Kahlil nem lehetett fültanúja. De tényleg. Szerintem repülhetnék, mint szélviharban a villanyoszlop. Na de a következő ajánlat már sokkal ínyemre valóbb. Ennek oly módon adok hangot, hogy üvöltve vetem rá magam, aminek hatására még az is elképzelhető, hogy eldőlünk, mindenesetre a lelkesedésemnek nem szégyellek hangot adni.
- FOGADJ ÖRÖKBE APUKÁÁÁÁM! – oké, ez valami rossz vicc lehet, minek ordítok én olyat egy rellonosnak, hogy fogadjon örökbe, meg hogy apukám? Mindenesetre ez valami olyasmit fed, hogy igen, nagyon örülnék, ha segítene, mielőtt nemcsak a hegedűnek és nekem, hanem az összes kastélyakónak és a berendezésnek is baja esnék. Mert azt bizony tuti fix, hogy nem bírnám fizetni zsebből, de még pénztárcából sem.