Sofi izgatott volt az elmúlt pár napban, pedig ez nem jellemző rá. Általában ő a megtestesült nyugalom, akit semmivel sem lehet felidegesíteni. Általában nem izgul annyira, hogy azt ki is mutassa. Ő inkább csak belső feszültségnek nevezi azt az izgalmat, ami olykor megjelenik benne. Valójában úgy áll a dolgokhoz, hogy minden mindegy. A vizsgák nem hatják meg sosem, mert a "Ha most nem sikerül, akkor majd sikerül máskor." elvet vallja. Ha fel van készülve a vizsgára akkor azért nincs miért aggódnia. Ha pedig nincs, akkor úgyis tudja, hogy "egyest" ír, így már ismét nincs oka aggodalomra. De ez a tusa mégis előhozta belőle ezt a különös érzést. Egész nap hányingere volt, és mint aki kikelt önmagából, folyamatosan rohangált fel le. Ennek ellenére sem volt képes időben nekilátni a készülődésnek, így késéssel indult neki a dolognak. Gyorsan kellett mindent csinálnia, így ez meg is látszott rajta, amikor kilépett a klubhelyiségbe. Barna haja hullámosan omlott vállára. Egy fehér ruhára esett a választása, melynek felső részén fekete hímzés díszelgett.Ez egész végig futott a felsőtestén, ahol a ruha feszes volt. A csípőjétől azonban elkezdett szélesedni, és a fekete hímzések is megszűntek. Fülébe egy egyszerűbb ezust fülbevalót aggatott, lábára pedig egy fekete, nem túl magas sarkú cipő került. Tudott menni ilyen cipőkben, de sokkal jobban kedvelte a lapos talpúakat. Azok legalább kényelmesek, és a barnaságnak nem kellett pár óra után levennie őket, és mezítláb  sétálnia haza. Várhatóan ma este is hamar megszabadul az ezüst színű szörnyetegektől, és mezítláb nyomja le a bulit.
Sofi a klubhelyiségben toporog és az apró fekete táskájában turkál. Nagyon keres valamit, amit nem talál, de ekkor hirtelen neki megy valaki a lánynak. Sofi dühösen fordul hátra.
- Nézz már a szemed elé ember! Majdnem fellöktél! - mordul rá az ismerős alakra. Eddig még nem volt alkalma megismerkedni a fiúval, de mivel háztársak így ismeri. Négy év alatt azért elég sok mindenki megmaradt a lány fejében, csak nevet nem tud kötni hozzájuk. Néhány ember van, akivel valamiféle haveri viszonyt alakított ki. Rajtuk kívül azonban senkit nem ismer, és ez nem is aggasztja túlzottan. Pont nem érdekli, hogy csorda vegye kerül, és ő legyen benne a méhkirálynő. Az nem az ő stílusa.
A kérdés hallatán értetlenül pislog a srácra, de végül megvonja a vállát.
- Legyen. -
Becsukja a táskáját, majd belekarol az ismeretlenbe. Legalább nem kell egyedül mennie, aztán ha a srác gázos, még van lehetősége lepattintani.

Mire a nagyterembe értek, addigra az igazgató úr már a beszédnél tartott. Sofi természetesen elkésett, de remélte, hogy a jelvényeket nem adták még át. Szerencséje lett. Pont akkor kezdődött az átadás és a versenyzők neveinek közlése. Boldogság töltötte el, amikor a saját nevét is meghallotta. Hozzá nem illő széles mosollyal sétált a terem végéből az igazgatóhoz, hogy átvegye a jelvényt. Miután ezzel megvolt, visszalépkedett az imént összeszedett párjához.

Sofi újdonsült partnere érdekesebbnél érdekesebb arckifejezésekkel gazdagítja az estét. A barnaság nem fordított nagy figyelmet erre, de azért mégis észrevette az értetlenséget a fiú arcán. Ennek ellenére nem akart azonnal beszólni, próbálta tartani magát, ha már akadt egy partnere, és nem kell egyedül mennie. Pár órával ezelőtt még szentül meg volt győződve róla, hogy magányosan fog elsétálni a Nagyteremig, aztán ott végighallgatja az igazgató beszédét a többi rellonossal karöltve. További terve az volt, hogy ha bekerül elmegy és átveszi a jelvényét, majd marad még egy kicsit, és lelép. Ha pedig nem kerül be, akkor azonnal távozik, mert hát akkor minek maradjon ott? Feleslegesen rabolnák az idejét. Táncolni úgysem szeret, így jobb programja meg úgysem akadna.
De szerencsére akadt partnere, és hamar ki is derült, hogy bekerült a tusa résztvevői közé. Mosolyogva megy ki átvenni a jelvényét, és még mindig vidáman sétál vissza a partneréhez, akinek arcán ismét sötétség mutatkozott. Gratulációját egy fejbiccentéssel köszöni meg. Következő mondatnál azonban arcán kérdő tekintet és értetlenség mutatkozik. Ő meg a tánc... jó vicc.
- Remélem csak viccelsz! - megrázza a fejét, majd folytatja - Bárcsak már el lennék zárva, mennyivel jobban fogom élvezni. -
Antiszociális jelleme ismét a felszínre tört, és egy nagy sóhaj tör fel belőle.
- Amúgy te mindig ennyire szerencsétlen fejet vágsz, vagy csak én érdemeltem ki? Sugárzik belőled, az arcodon keresztül, a sötétség. -
Kérdően pillog rá, mint egy ártatlan kislány, de arcán még véletlen sem jelenik meg egy mosoly, mely arra engedne következtetni, hogy csak viccel. Sofi nem az a típus, aki viccelődni szokott idegenekkel. Talán Kath és még pár ember képes kihozni belőle azt az énjét.
- Inkább igyunk valamit... - Elkapja a fiú kezét, majd valami iható után kezd kutatni az asztalukon.

Eléggé antiszociális lettem a napokban, jobban, mint amennyire eddig voltam. Igaz, én sose voltam az a típus, aki utál az emberek közelébe lenni, és inkább bezárkózik a sötét szobába, ahol depressziós kislányt játszik. Én szeretek élni, és szeretek azok között az embere között lenni, akiket kedvelek. De ők eltűntek. Először Kath, aztán most Ophelia is. Itt maradtam tök egyedül, és nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Már az is megviselt, amikor Kath lelépett, de most, hogy már Oph is. Nem hallgathatom többet a sok sületlenségét. Nem árasztja el a szobát vízzel. Nincsenek mászkáló pizzák és idegesítő kanári se. Egyedül vagyok a szobába, még úgy is, hogy a kisebbik Séllei a szobatársam. Őszintén ő nem rontja túl sokat a levegőt a szobába.
Olivért a bál óta nem láttam, nem keresett, és én se őt. Őszintén talán még ezt is mondhatjuk, hogy ha kimerészkedtem innen, akkor nagy ívbe kerültem őt. Nem akartam találkozni vele, mert tudtam, hogy akkor nem leszek képes magamba fojtani azt, amit legszívesebben az arcába üvöltenék. Tudom, hogyha megtenném, akkor abból semmi jó nem sülne ki, inkább csak még rosszabb lenne a helyzet.
Azonban ő sem nagyon törte magát, hogy láthasson, hogy találkozzon velem. Nyilván tökéletesen elüti az idejét valamelyik lánnyal a sok közül, akiket hülyít még rajtam kívül. Akárhányszor ez az eszembe jut, csak ideges leszek, és legszívesebben a falhoz vagy a földhöz vágnék valamit. De ehelyett a legújabb barátomhoz nyúlok... már napok óta.
Magamra kapok egy kék rövidnadrágot, valamint egy barnás kötött pulcsit. Nem tudom eldönteni, hogy melegem van-e vagy fázok. Egyszer ezt érzem, egyszer pedig azt, így arra jutottam, hogy kombinálom a téli és a nyári öltözetet. Maximum hülyének fognak nézni, de az kit érdekel? Feldobok még egy napszemüveget is, mivel nem szeretném, ha a hatalmas karikákat figyelné mindenki a szemeim alatt. Tegnap kimerészkedtem szemüveg nélkül, és észrevettem, hogy mindenki úgy figyel, mintha még nem látott volna kialvatlan embert. Napok óta nem tudok aludni...
Jóformán még fel sem öltöztem, amikor hirtelen elviselhetetlen szomjúság lett úrrá rajtam. Vízért könyörgött a szervezetem, így belebújtam a dorkómba és a konyha felé vettem az irányt. Hogy a konyhába eljussak át kell vergődnöm az előcsarnokon, ahol mindig van valaki. Gyűlölöm azt a helyet, mint ahogy a Nagytermet is. De valamit valamiért. Magam elé meredve, a külvilágot kizárva, az ujjaimat tördelve haladok át a csarnokon, amikor is valaki belém jön. Nyilván direkt volt, mivel telibe találta a vállam. Valaki véletlen nem jön ennyire neki a másiknak.
- R***nc. - közlöm ami legelőször eszembe jut a lány láttán. A vérnyomásom eddig is az egekben volt na de most aztán végképp a mennyekig repül. Alaposan megnézem magamnak, és nehezen sikerül összetennem, hogy honnan is ismerős ő nekem.
- Háát persze! Te vagy az a kis p***a... - Nem fejezem be mondatot. Talán ő is tudja, hogy a folytatás az lenne, hogy: aki összejár Olivérrel. Féltékeny vagyok. Nem kicsit, hanem iszonyatosan! Senki más ne nyúljon hozzá Olivérhez! Ő nekem kell!
Szemüvegemet feltolom a fejem tetejére, hogy rendesen a lány szemébe nézhessek, közelebb hajolok hozzá, majd suttogóra fogom a mondandómat.
- Nagyon vigyázz magadra Drágaság! -
Elhúzódom tőle de a szememet le sem veszem róla. Jó mélyen fúrom tekintetem az övébe, és ha a pillantással ölni lehetne, akkor Nina már halott lenne.

Nagyon úgy fest, hogy Ninácska nem tudja hova tenni a dolgot. Csak bárgyún mosolyog rám, és próbál visszavágni. Ingerült vagyok, feszült, és ideges. A tenyerem izzad, de nem foglalkozom ezzel, mint ahogy azzal se, hogy mindjárt sivatag lesz a belsőmből. Ujjaim ropogtatását is befejezem, és helyette ökölbe szorítom a kezeimet. Elnevetem magam a baglyos-verebes válaszon. Hát ha már ilyenekkel dobálózik, akkor dobálózzunk.
- A r**i nálad helytállóbb, mert egyszerre három pasival nyomulsz, meg még ki tudja mekkora volt ez a szám régebben, amíg az Edictum le nem buktatott. Szóval a helyedben inkább evésre vagy inkább másra használnám a számat. Nem tudhatom mit művelsz vele a legtöbbet. ... Mosolyogsz? -
Én is éppen olyan bájosan mosolygok rá, mint ő rám, miközben összefonom a karjaimat a mellkasom előtt. Amúgy eddig sosem olvastam az Edictumot. Nem érdekelt különösebben az a sok tárgya, amit összehordanak benne. De ennek ellenére volt, amikor felkaptam a fejem egy-egy cikkre. Pontosan ilyen volt az előző havi, aminek a címlapján új házvezetőnk díszelgett. Gondoltam hátha valami izgalom is lesz benne, így végiglapoztam. Ekkor akadt meg a tekintetem valami rovaton, ahol mások szerelmi életét ecsetelték erőteljesen. Végigolvastam, és teljesen kiakadtam. Tudom, hogy csak pletyka, de minden pletykának van valóság alapja. Lehet, hogyha nem most, ilyen lelki állapotomban jön nekem Nina, akkor semmi fesztivál nem lett volna. De most pont a legrosszabbkor talált meg magának. Vagyis hát, a legrosszabbkor jött nekem. A törpillás mondatát válaszra se méltatom, de ami utána jön, na az már megér egy misét. Hangosan felnevetek, és ha eddig nem szegeződött ránk minden tekintet, akkor majd most ettől a nevetéstől fog. Megcsóválom a fejem, majd széles és iszonyatosan gúnyos mosollyal válaszolok Ninának.
- Én? Ugyan kisanyám... a libidód éppen eléggé nagy veszély rád nézve. Nem akarom tovább fokozni az állapotodat. -
Megvonom a vállam, majd hirtelen megszédülök. Egy pár pillanatig forog velem a helyiség, kicsit el is sötétedik minden, de szerencsére nem dobok egy hátast.
- Amúgy szeretetszolgálatost játszol vagy ...? -
Nagyokat pislogok rá, miközben Nina kicsit megszűnik létezni a világban. De "szerencsére" hamarosan egy újabb monológot zúdít rám. Valószínűleg most esett le neki, hogy miről is magyarázok neki. Kicsit lassú a felfogása a Drágának, de mit várok tőle?! Csak rá kell nézni.
- Ninácska ugye tudod, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja... Na meg ne mondd azt nekem, hogy nem kellene neked Olivér, mert az ilyeneknek, mint te mindegy milyet és kitől, csak kapjanak... -
Rákacsintok, és a gúnyos mosoly továbbra is ott ül arcomon.

Csodálatosan beindult az adok-kapok. Hol én vágtam vissza, hol ő, és amikor ez a lavina elindul, akkor nincs megállás. Egyre csak csúsztunk lejjebb és lejjebb azon a bizonyos lejtőn. Nőkhöz nem méltó módon osztottuk egymást úgy, hogy nem is ismertük rendesen a másikat. Én Ninát az Edictumos pletykából ismerem, valamint párszor elhaladtunk egymás mellett az iskolában. Sose vettem a fáradtságot, hogy megismerkedjek vele, mert valami oknál fogva a kezdetektől unszimpatikus. Viszont azzal, hogy így lecsapja a magas labdákat, kezd egy jobb fejnek tűnni. Nem az a rellonos fajta, aki összevécézi magát, ha valaki csúnyábban szól hozzá Sajnos manapság már ilyenek is akadnak köztünk. Viszont nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy öribarik legyünk. Jelen esetben az agyam mindenen kattog, csak ezen nem, mint ahogy azon sem, hogy sárga földig alázzuk magunkat éppen ezzel az egész műsorral. A nézőközönség száma egyre csak nő és nő. Lassan már a fél csarnok tele van diákokkal, de szerencsére sehol egy tanár. Na még az hiányozna ide, bár különösebben nem hatna meg.
- Tőled tanultam mindent... - közlöm, majd rákacsintok és lassan de biztosan kezd eltünedezni a mosoly az arcomról. Hallgatom, hogy mit mondd, de olykor egy-egy mondatrész kiesik, nem fogom fel. Hallom, hogy mond valamit, de az agyamig nem jut el. Emiatt a szerelmi bánatos részre sem tudok odafigyelni, így reagálni se reagálok rá. Látom, hogy mozog a szája, de hirtelen megszédülök. Oldalra kapom a tekintetem és kissé megrázom a fejem. Próbálok visszatérni a valóságba, de ezt Nina akár annak is betudhatja, hogy eltalálta a dolgot, emiatt nézek félre, a fejrázás pedig egyenlő lehet egy nemleges válasszal. Ez az Sofi... neked is pont most kell rosszul lenned.
Nagy nehezen újra feldolgozom az információkat, és a következő pár mondatával a tűréshatárom legszélén táncol. Az első két mondatánál még jobban ökölbe szorítom a kezeimet, és újra gyilkos tekintettel méregetem Ninát. Nem válaszolok, mivel esélyem se lenne. Ő mondja tovább a magáét. Fejembe visszhangozni kezd az utolsó mondata: " Ugyanolyan szerencsétlen kis r*****, mint az összes többi.". Kétszer-háromszor újra hallom a fejemben, majd fel sem fogva, hogy mit csinálok öklöm meglendül Nina felé. Reményeim szerint a kézkoordinációm még megfelelő és állcsonton találom a lányt. Bátyámmal és ikertestvéremmel is elég sokat verekedtünk otthon, így ez már egész jól megy. Remélem a rutinom nem most hagy alább.

Sajnos nem sikerül úgy az ütés, ahogy terveztem. Nina reflexei jobbak, mint én azt gondoltam. Majdnem eltalálom, talán még kicsit súrolom is az arcát öklömmel, de telibe nem találom. Kár érte. Pedig szívesen megnéztem volna, hogy hogyan terül ki a padlón, az én nagy örömömre. Az ütés pillanatában még a levegő is megfagyott a csarnokban. Ha lenne légy idebenn, akkor biztos lehetett volna hallani a zümmögését. A diákok csendben figyelték, hogy mi lesz ennek a vége. De Nina nem ütött vissza, így a mókának annyi. Nem fogom még egyszer megpróbálni eltörni az állát. Köszönöm egyszer elég volt ekkora erőt belefektetni a dologba. Az is csoda, hogy én nem estem hátra, mert annyira pocsékul vagyok. A szédülés állandóvá vált főleg a nagy "erőbedobás" után.
Nem válaszolok a -nyilván- költőinek szánt kérdésére. Biztos vagyok benne, hogy ő sem várt rá választ. Na meg mit reagáljak erre? Igen fáj?! Már megint hülye vagy, mert Olivér egyszer az enyém lesz?! Előbbi az igazság, de nem fogom beismerni neki, hogy ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. Olivér sosem lesz az enyém. Bármennyire is szeretném, nem fogom tudni őt megszerezni. Ő az örök agglegény, aki amíg csak működőképes, addig fogja űzni az ipart, addig fog garázdálkodni és sok nő fejét elcsavarni. Nem tudom miért ringatom magam ilyen gyermeki vágyálmokba. Fel kéne végre dolgoznom, hogy felesleges minden próbálkozás. Nem érdeklem, nem keres, van neki más, akivel tökéletesen elüti az estéjét. Én pedig csak a pótlék vagyok, aki akkor kell neki, ha nincs más. Ezzel egészen addig tökéletesen ki voltam békülve, amíg egyszer a kis zugban meg nem ölelt, majd utána együtt mentünk el a 20-as évek bulira, ahova Ő hívott el engem. Néha úgy érzem, hogy fontos vagyok számára, hogy ő is érez valamit irántam. De ez az érzés amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan megy is, mert rögtön bebizonyítja, hogy már megint beképzelem a dolgokat. Lehet a legjobb lenne ha örökre békén hagynánk egymást?
Teljesen lefagyva állok Nina előtt. A gondolataim elkalandoztak, és megszűntem létezni a nagyvilágban. Homályos tekintettel bámulok hol Ninára, hol a körülöttünk összegyűlt tömegre. Hirtelen erőteljesen verejtékezni kezd a homlokom, és a szédülés elviselhetetlen szintekre jut. Egyik kezemet a szemem elé kapom, és kicsit megdörzsölöm, de semmi változás. Belülről valami szorító érzés kerít hatalmába, és alig kapok levegőt. Mintha pánik rohamom lenne vagy valami ilyesmi. Pedig nem. Én sajnos sejtem, hogy mi bajom lehet. Buta, buta Sofi... Levegő után kezdek kapkodni, mert immár a rémület is rásegít a "fuldoklásomra".
- O-or-orvost! - nyöszörgöm, majd hirtelen elsötétedik a világ én pedig összerogyom ott, Nina lábai előtt, mindenki szeme láttára.

Laposakat pislogva térek magamhoz. Felülök és körbenézek, de nem tudom, hogy hol vagyok. Ismeretlen a környezet, és ez tuti nem a Szanatórium, de nem is valaki másnak a szobája. Olyan, mintha valami kórházba lennék. De mégis mit keresek én egy kórházba?! Semmire sem emlékszem, és pláne arra nem, hogy miért kötöttem én itt ki. Lerúgom magamról a takarót, és szörnyülködve veszem tudomásul, hogy egy fehér hálóing van rajtam. Hát az is biztos, hogy ezt nem én húztam fel magamtól. Rám ilyet csak erőszakkal adhat valaki. Ekkor tudatosul bennem, hogy valaki átöltöztetett. De ki és miért? Megpróbálkozom felállni, de azzal a lendülettel valami szörnyű fejfájás kerít hatalmába. Visszarogyok az ágyra, és becsukom a szemeimet. Fejemre húzom a takarót, és várok, hogy végre elmúljon a fejfájás. Megpróbálom elterelni a figyelmemet, és inkább azon kezdek el gondolkodni, hogy hogyan kerültem ide. Lassan de biztosan előbukkannak képek. Nina. Veszekedés. Ütés. Rosszullét. Bejárati csarnok. Ájulás. Lassan, nagyon lassan összeteszem a tegnap történteket, és még jobban elbújok a takaró alá. Most úgy érzem magam, mint amikor 8 éves voltam. Akkor is mindig így próbáltam elbújni a gondok elől. A tegnapi nap pedig egy nagy gond volt.
- Jaj ne! - olyan hirtelen ülök fel, hogy újra belesajdul a fejem, és meg is szédülök. Lábaimat felhúzom, és egyik kezemmel megtámaszkodom rajta, majd homlokomat a kitámasztott kezem tenyerébe fektetem. Hirtelen félelem uralkodik el rajtam. Méretes gombóc keletkezik a gyomromba, és másik kezemet is a homlokom kitámasztására használom fel. Összegörnyedve, felhúzott lábakkal, a homlokomat fogdosva ülök és csak az jár a fejemben, hogy "Ugye nem szólak apáéknak?! Ugye nem?! Nem szabad megtudniuk!". Akaratom ellenére kigördül egy könnycsepp a szememből. Egyrészt mert félek attól, ami rám vár, ha a szüleim megtudják, hogy mit műveltem. Másrészt attól, hogy lehet, hogy majdnem meghaltam. Vagyis ha valaki nem rángat be ide, akkor tuti alulról szagolnám már az ibolyát. Bárki is volt az elkövető, hálával és minimum egy köszönöm-mel tartozom neki.
Csendben, becsukott szemmel ülök a sötét gyengélkedőn. Sehol senki. Miért nincs itt ilyenkor valaki? De lehet, hogy jobb is így. Mindenki hagyjon békén. Senkit nem akarok most, ilyen állapotba látni.  

A behunyt szemmel történő csendben ücsörgés meghozza gyümölcsét. A fejfájásom lassan alább hagy. Azt nem szeretném tudni, hogy az indián vagy fene se tudja milyen származású hapsi, mit művelt velem. Gondolom kaptam egy jó kis gyomormosó valamit. Nem ismerem az ő módszereit, így inkább nem is szeretnék tovább tippelgetni. Szörnyen szomjasnak érzem magam, és minimum 3 liter vizet be tudnék most nyakalni, de még csak a közelben sem látok valami ihatót. Gyógyszerek és felismerhetetlen színű löttyök mindenfelé. A mellettem lévő kis asztalon is áll egy pohár, benne valami zöld színű trutyival. Nem tudom mi az, de nem visz rá a lélek, hogy megigyam. Még a szaga sem jó. Itt érzem az ágyban ülve.
A nyugodtságom nem tart sokáig, ugyanis egyszer csak kicsapódik az ajtó, majd beront rajta valaki. Megrázkódom kissé, amikor az ajtó hatalmas csattanással be is csukódik, majd Olivér hangos trappolással tart felém.
- Na már csak ez hiányzott... - suttogom magam elé, miközben törökülésbe helyezkedem. Kissé megigazítom az irtó szexi fehér hálóinget, majd egy hangos sóhaj tör fel belőlem. Meg sem fordult a fejembe, hogy esetleg Olivér meg fog látogatni, így attól se féltem, hogy tőle is kapok fejmosást. Na de miért is kapnék? Nyilván a doktorbá' nem regélte el az iskola diákjainak, hogy Sofia Denaro mit művelt. Az várható, hogy az igazgató, Markovits és Lyra meg fogják tudni, de rajtuk kívül csak a szüleimnek mondhatják el. Na de Olivért nem kell félteni. Nem most jött le a falvédőről, valamint bármennyire is szeretném tagadni én is és ő is... túl jól ismerjük egymást.
Olivér megáll velem szemben az ágyam végében és csak szúrós szemmel méreget. Állom a tekintetét, és le sem veszem róla a szemem. Kérdése hallatán csak unottan megvonom a vállam.
- Hát látod...pontosan így. - válaszolom, majd ölembe fogom a kispárnát, és az kezdem el babrálni, de még mindig Oli szemeibe nézve.
- Nem értem mit vagy úgy oda. Ne most kezd el játszani az aggódó havert, vagy akármi is vagy nekem. - rosszallóan megcsóválom a fejem. A monológ folytatása szinte szorongatja a torkomat, de nem akarok megint műsort rendezni, mint múltkor. De tudom, hogy olasz temperamentumomból kiindulva, nem fogom tudni befogni a számat. Nem értem mit keres itt Olivér. Napok, sőt hetek óta nem hallottam róla semmit. Nem keresett, én pedig még mindig vagyok annyira csökönyös, hogy nem megyek utána. Nyilván oka van annak, hogy most itt áll velem szemben, és attól tartok nagyon jól tudom, mi az ok: Dávidék. Sajnálom ők voltak kéznél, így őket kellett használnom. Ingerülten kapom fel jobb kezembe a kispárnát és egy határozott mozdulattal küldöm meg Olivér felé. Minden mérgemet beleadtam, de sejtem, hogy félre fog hajolni becsapódás előtt.
- Fogalmad sincs, hogy miért csináltam mindezt, ugye?! De még mielőtt félreértenéd... nem miattad... - Nem állt szándékomban öngyilkos lenni. Ezt mindenképpen tisztáznom kellett vele, még mielőtt félre éri a dolgokat. Senki, még Olivér se ér annyit, hogy ilyesmit műveljek magammal. Mindez csak az én feledékenységem miatt történt, és azért, mert nem tudtam mit művelek.

Olivér olyan szinten közömbös, hogy az már szinte fáj. Lehet nem is a közömbös a legjobb kifejezés rá, hanem inkább a bunkó. Igen, ez a legjobb. Kissé rosszul érint, hogy ennyire hidegen hagyja, ami történt. De akkor mégis miért van itt? Nálam ez a kettő nem fér össze. Azt mondja, hogy nem érdeklem, nem foglalkoztatja, hogy mit művelek, mikor művelem, és kivel művelem. De ennek ellenére itt áll az ágyam végébe, és lekezelő, bunkó módon viselkedik. Hát ezért nem kellett volna idetolnia a pici popsiját. Mindenre szükségem van most, csak erre nem.
- Ha ennyire lesz**od, hogy mi van velem, akkor mégis mit keresel itt? - teszem fel a nagy kérdést, amire kíváncsi vagyok milyen választ vagy éppen kifogást fog kitalálni.  Újabb kérdés merül fel bennem, amikor azt állítja, hogy nem érdekli, hogy miért csináltam. Remélem a kis Drága nem gondolja azt, hogy direkt akartam alulról szagolni az ibolyát. Tiszta vizet kellene öntenem a pohárba minél hamarabb, még mielőtt híre megy ennek az egésznek, és én leszek az iskola öngyilkosjelöltje. Na az végképp nem hiányozna.
- Olivér. Azért tisztázzuk, hogy nem direkt műveltem ezt. Elnéztem az adagot és ennyi. - próbálom menteni a menthetőt, de látom már esélytelen. Hallgatom, amit Olivér mondd, de már fel se fogom. Azon gondolkodom, hogy mit is kellene most kezdenem ezzel az egész kialakult helyzettel. De ekkor Olivér hátat fordít, és távozóra fogja. Na ezt nem hagyhatom. Lerúgom a takarót magamról, és mezítláb sietek utána. A fehér undorító hálóing lebeg utánam, és legszívesebben letépném, mert úgy idegesít. Miért nem egy sima fehér pólót adtak?! Azzal ki is lennék békülve. Amúgy is olyanba alszok a saját szobámba.
- Most azonnal állj meg! Ki ne merj menni azon az ajtón! - parancsolok rá Olira. Vannak szituációk, amikor bírja ezt, de lehetséges, hogy most nem olyanok a körülmények. De nem érdekel!
Amint utolérem megragadom a karjánál fogva, és a tőlem telhető legnagyobb erővel próbálom megállítani. Újra rám tör a szédülés és a fejem is sajogni kezd. De nem érek rá ezzel foglalkozni. Most sokkal komolyabb dolgom van, mégpedig megállítani Olivért. Ha sikerült megállítanom, akkor elkezdem húzni a karjánál fogva, hogy felém forduljon. Ha ez is sikerül, akkor jobb kezemet a nyaka köré fonom, lábujjhegyre állok és ha tetszik neki, ha nem, megcsókolom. Viszont most mindenféle szenvedély mellőzök, inkább a gyengédség és érzékiség uralja a terepet. Nem akarom elveszíteni, még úgy sem, hogy tudom, nem az enyém. De valahogy üres lenne az életem nélküle. Nem lenne ki miatt idegeskednem, hisztiznem. Bár sokkal nyugisabb volt, amikor még nem éreztem iránta semmit. Vagy, hogy elnyomtam az érzelmeimet. Mostanában is ez a cél, és ezért folyamodtam ahhoz, ami ide sodort.
Másik karomat a mellkasára teszem és finoman tolni kezdem hátrafelé, hogy minél messzebbre kerüljön az ajtótól. Nagyon remélem, hogy hátrálni is fog, ha nem, akkor valami mást kell kitalálnom.  

Hamar kiderül, hogy mi is a látogatásának az oka. Egy szemforgatással jelzem, hogy leesett végre a tantusz. A kezemet a homlokomra csapom, és kicsit ott hagyom.
- Már értem! - rosszallóan megcsóválom a fejem, és a takarómat kémlelem. Megköszörülöm a torkom, karomat összefonom a mellkasom előtt.
- Annyira, de annyira egy szemétláda vagy! Most is csak MAGADRA gondolsz! Ugorj már le az edógról az IQ-dra! Nagy öngyilkosság lenne! -
Annyira felhúzott, hogy azt elmondani nem tudom. Hogy lehettem ekkora naiv, buta lány? Hogy hihettem azt, hogy miattam van itt? Természetesen ismét csak magát félti, csak magam miatt van itt. Mindig csak ő, ő, és a változatosság kedvéért csak Ő!
- Semmi közöd hozzá, hogy én kivel és mit művelek! Attól vásárolok akitől csak akarok! Nőj már fel, és zárd le a saját dolgodat! Ami pedig az enyémet illeti, ahhoz neked ku***ra nincs közöd! -
Dühöngök, és a tőlem telhető leggúnyosabb stílusommal beszélek vele. Elegem van belőle! Elegem van ebből az egészből, ami köztünk folyik. Tisztába vagyok vele, hogy csak kihasznál. Én pedig voltam akkora idióta, hogy ezt hagytam is neki.
- Ha ennyire a terhedre vagyok, akkor inkább örülnöd kéne neki, hogy itt kötöttem ki. Sőőőt! Lehet neked az lett volna a legjobb, ha...! - Lehet ez már kicsit átlépett egy bizonyos határt, de annyira kikívánkozott. Tudom, hogy Olivért ez mind hidegen fogja hagyni, de a fejéhez kellett vágnom. Muszáj volt kimondanom amit érzek és gondolok. Hangom eközben elérte a legnagyobb decibelt. Kiabálok. Nem úgy nőiesen, hanem úgy olaszosan. Néha még egy-egy káromkodást is elmormolok, miközben szép nagy mozdulatokkal "mutogatok".
Felpattanok az ágyból és utána viharzok, miközben ráparancsolok, hogy álljon meg. Erre ő ismét csak lekezelő, pökhendi módon reagál rá. Szemeim szikrákat szórnak, miközben megragadom a karját és felém fordítom. Még most se akarom elveszíteni, és megpróbálom visszatartani, miközben az eszem ordít velem, hogy ne műveljem ezt. Viszont ha másra nem is volt jó ez a csók, de legalább egy "szép" búcsúnak. Olivér leszedi magáról a kezemet, én pedig hátrálok két lépést.
- Sz**ságra? - kérdem, de immár nem kiabálva. Szomorúnak érzem magam, mert ennyire nem érdeklem. Ennyire nem foglalkozik velem és az érzéseimmel, pedig szerintem teljes mértékben tisztába van velük. Nem mutatom ki, hogy mennyire fáj ez az egész műsorszám, amit mi most itt produkálunk.
- Hát akkor takarodj innen Séllei Olivér! - hangom nyugodt, kissé talán halk, de közben határozott - Ez a sz*r... már nem kíváncsi rád! -
Arcom közömbös és még a szememből se tud egy érzelmet se kiolvasni. Olivér mostantól megszűnt létezni számomra. Elindulok az ágyam, felé de hirtelen megtorpanok és még visszafordulok pár pillanatra.
- Egy nevet lehúzhatsz a listádról. - mondom teljesen komoly, rezzenéstelen arccal, majd egy nem éppen baráti pillantást vetek még rá. Egy fintorral az arcomon végigmérem, majd visszasétálok az ágyhoz. Ő pedig csinál amit akar.