Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem mondom, hogy nem félek. Sőt, reszketek. Hidegebbnek érzem a bőröm, mint a legfagyosabb Moszkvai estén. Hetek óta itt vagyok. Már a levelem is megírtam, és szinte biztosra vettem, hogy célba is ért, hiszen Pulia visszajött nélküle. Már csak annyi volt hátra, hogy ténylegesen elé állok. Biztosra vettem, hogy az első nem lesz egy kedves fogadtatás, hogy fel kell vérteznem magam a legrosszabbra. Hiszen minek ment volt Amerikába, ha nem azért, hogy előlem meneküljön. Az orosz maffiát ott se kerülhette volna el.
Addig megvolt, hogy leértem a könyvtárba. Nem először, hiszen amikor első körben voltam itt, valaki más foglalt helyet a pultban. Viszont már a belépésnél láttam, hogy ő van ott. Gyorsan az egyik hátsó sorba iszkoltam, és zsebemből elővettem a képet, amelyet még kiskoromban kaptam a babuskától. Ő volt rajta, amint engem tart a születésem után pár nappal. Még kis csúnya kukac voltam, az ő arcán pedig egy olyan mosoly volt látható, amit talán azóta soha nem villantott újra.
- Jól van Darya, mély levegő - mondta saját magának. - Meg tudod csinálni.
Pár levegő, és a polcról lekapva egy könyvet indultam el a pult felé. - Elnézést, megtudná mondani hol találom az orosz akrobatát? Mármint a könyvet... - próbáltam elviccelni a kezdést, bár igazság szerint fogalmam sem volt, hogy megismer-e. Végül is deduska mindig azt mondogatta, hogy anya szelleme bennem él tovább, annyira hasonlítok rá. A levelem után pedig számíthatott rá, hogy felbukkanok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Na tessék itt vagyok. Fogalmam sincs, hogyan képzeltem el fejben ezt a jelenetet. Néha azt szerettem volna, ha megölel és addig ismételgeti a nevemet, míg elfelejtem, hogy elhagyott. Máskor egyenesen irtóztam a gondolattól, hogy ez az ember hozzám érjen. Ismeretlen. Tizenöt éve a hangját sem hallottam. Néha pedig egyenesen azt képzeltem, hogy jól leteremtem, amiért nem csak elhagyott, de dedushkáék nyakába ilyen nagy terhet helyezett, mint én, miközben már öregek. No nem mintha rossz életem lett volna velük, de akkor is.
Tehát mindenhogy elképzeltem már, de nem így. Hátrahőköltem, és egy pillanatig értetlenül néztem csak rá. Vegyem le a láncom? De ha neki is ilyen micsodája van, akkor nem fog megérteni. Esetleg kérjem ki a könyvet, ami a kezembe akadt? Hiszen miért hoztam volna ide, ha nem ezért?
- Tudom, hogy tudod ki vagyok - szögeztem le az egyértelműt. - Kérlek nézz rám - mondtam neki a lehető legsemlegesebb hangon, ami tőlem tellett a jelen pillanatban. Fogalmam sem volt, hogy mit akarok tőle. Lesz valami jövőnk? Változtat ez bármin? Aztán gondolkodás nélkül folynak ki belőlem a szavak.
- Mióta elmentél, éreztem a hiányodat. Megtört az egyedüllét, szinte meg is ölt egy kicsit. Egyszer visszamentem a cirkuszba, és akkor újra kicsit közelebbinek éreztelek. A világ minden viharával egyedül kellett szembe néznem. Tudod milyen érzés, mikor három évvel később mutatkozik csak meg a varázserőd? Utálom a tudatot, hogy nem ismersz, és hogy én se ismerlek téged. Nem tudom, hogy olyan emberré váltam-e, akire büszke vagy, hogy helyesen cselekszem-e. Ezért jöttem utánad, ha már te nem tetted - kipirosodott arccal néztem Mikhailra. Az apámra. Az apámra? A nevét hordtam, de mégsem éreztem annak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Elakadt a szókincsem is. Éreztem, ahogy a torkomba tolulnak a szavak, ott egy ponton összegyűlnek, és egymásba botlanak. Egy gombócot képeztek, amely már lassan levegőt sem engedett át.
- Én... nem tudom. Talán - tártam szét a karomat, hiszen ez volt az igazság. Éreztem magamban, hogy ide kell jönnöm. Tudtam, hogy valami nem volt jó eddig, és meg kell változtatnom. De arról hogy mit fogunk egymással kezdeni, arról előbb tudott volna a sas mesélni, mint én.
Dashenka. Először és utoljára is ő hívott így, másnak nem is hagytam. Most viszont a szó hallatán elfacsarodott a szívem. Éreztem, ahogy szúrni kezdett a szemem. Általában engedtem magamnak, hogy mások lássák, ha sírok. Hiszen ez sosem volt másnak a jele, minthogy élek. Most azonban teljesen más volt szituáció. Itt állt előttem az a férfi, akit egész életemben látni akartam. Nem akartam, hogy ez legyen az első benyomása rólam.
- A nagyit ne keverd ebbe bele, ő nem is tud róla, hogy te itt vagy - szögeztem le kemény hangon. Azt még el tudtam nézni az embereknek, ha engem bántanak. Vagy egy számomra ismeretlen valakit. De a nagyszüleim tabunak számítottak. Tőlük annyi mindent kaptam, hogy egy élet is kevés lett volna azt visszaszolgáltatni. - Különben meg, honnan tudod te mi nekem a legjobb? - tettem fel az újabb kérdést. Nem veszekedni jöttem. Eleinte. Viszont nem tetszett, ahogy velem beszélt. Ahogy kioktatott, mintha tényleg az apám lenne. Lehet igaza volt, és a hátralévő időben inkább szépen elkerülgetjük egymást.
- Figyelj, nekem igazából egy kérdésem lenne. Miért? Miért hagytál el? És miért nem jöttél vissza hozzám az elmúlt tizenöt évben? - váltottam újra halkabbra a hangom. - Én vártalak. Az apámat. A legjobb barátomat. Egy telefonhívás is elég lett volna... - Itt már nem én beszéltem, hanem a kisgyerek, aki még mindig bennem élt. Aki nem nőhetett fel apa nélkül, mert nem akart.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Dühös voltam? Igen. De azt is tudtam, hogy én voltam az az ember, aki utána jött, így nem játszhattam a sértődött tinédzsert. És amúgy sem volt értelme. Ivan előre felkészített, hogy mire számított. Misha... apa legjobb barátjaként látta már őt a legjobb és a legrosszabb passzban is, és tökéletesen tudta, hogy mire készülhetek. Több estét beszéltünk végig a lehetséges mondatokat boncolva, hogy mindenre legyen kézenfekvő válaszom. De soha nem gondoltam, hogy kimondja azt a két szót. Azokat, amelyeket belőlem próbáltak kihúzni az évek alatt, de soha nem tudtak. Mindig valami olyan megfogalmazást használtam, mint a "Már nincs köztünk", "Kicsi voltam, amikor elment", vagy nemes egyszerűséggel csak "Csak a nagyszüleim vannak nekem". Ez a két szó a szívembe mart. Karmaival erősen belekapaszkodott, mintha nem akarná elengedni, nehogy elfelejtsem. Éreztem, ahogy az arcomon minden izom valami más formát vesz vele, amelyet kevésszer lehet látni rajta. Mint az olajozatlan fém, nem egyik percről a másikra, hanem csak lassacskán alakult át.
- Az igazság az, hogy a jelenlegi állás szerint igazad van - ismertem el. Bólintottam is egyet, és közben pedig a "Középkor varázspszichológiája" című könyv borítóját fixíroztam. - De én még emlékszem arra, amikor legalább próbálkoztál jó apa lenni. Megtanítottad az óra olvasását, elvittél szánkózni és mindig kaptam egy kis csokigolyót, ha segítettem neked. Nem is beszélve a kötéltáncról - kezdtem el sorolni a róla szóló emlékeket. Nem sokra emlékszem, inkább a boldogságra. Illatokra, és mindenekelőtt a színekre. Akkoriban minden sárgás narancsos fényben volt. Amikor elment pedig kék és fehér lett. - Én ezt az embert őrzöm a szívemben - ekkor rápillantottam, és elé raktam a képet, amit a nagyitól kaptam. - És anya is egy ilyen embert szeretett. - Tudtam, hogy az ő felemlegetése talán olaj volt a tűzre, de muszáj volt megpróbálnom. Nem hagyhattam, hogy ilyen könnyen kicsússzon a kezeim közül. Most nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Legszívesebben kiálltottam volna ahogy csak a torkomon kifér. Utána, hogy ne menjen el. Vagy hogy mégis. Mindent mondtam volna gonoszat, jót, megrovást és megértést. Hiszen hogyan lenne ugyanolyan Oroszország? Minden más volt. A hó másképp csillogott, a vodka íze kesernyésebb volt, a barátaim száma megcsappant. Olyannyira, hogy alig volt. Még a cirkusz is megérezte mindezt. Ivan mesélte el nekem egyszer, az emberek hogy kérték vissza a pénzüket anya halála után. Azt mondták "Ők arra a gyönyörű párosra kíváncsiak, nem a kabaréra, amit a többiek művelnek".
- Amikor elmentél és felégettél magad mögött mindent, azt szó szerint értsd. Alig úsztuk meg élve - mondtam már a férfi hátának. Arcom felpuffadt, mint egy kisgyereké, és piros színt öltött a méregtől. Tudnia kellett, hogy nem ő az egyetlen. Hogy nem lehet ennyire önző. S mégis, mindenki hagyja neki.
Inkább megfordultam, és a levita felé vettem az irányt. Hogy úgy alakult-e, ahogy terveztem? Nem mondanám. Hogy sikeres volt a találkozó? Hát... az apámmal beszéltem. Tizenöt év után először...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Már kívülről tudtam a könyvtárosok beosztását. Kedd volt, szóval a mai nap  Barkóczy Gellért ült a pultban délelőtt, egészen délután háromig. Őt pedig  Choi Min Jong váltja estig. Tehát ezen a napon teljesen Otets mentes a hely, így ezen a napon mindig meglátogattam kedvenc könyvtáros uraimat. Choiról tudtam, hogy szereti a kávét is, így néha egy-egy bögrével meg is leptem, hiszen mindig olyan sok idejét rabolom szegénynek.
Beléptemkor köszöntem Gellértnek, és azonnal a sorok közé vetettem magam. Mélyen tüdőmbe szívtam az áporodott könyvek illatát, miközben ujjammal végigsimítottam az egyes könyvek gerincét, mintha csak valami háziállatok lennének. Édes gyönyör volt ez számomra, amelyet nem szívesen osztottam meg másokkal.
Pár óráig csak bóklásztam a könyvek között, és jó párat belőlük fel is stócoltam az egyik asztalhoz. Volt ott barna, kék, piros és zöld. És mind azért, hogy a délután folyamán engem szórakoztassanak majd. Leülve a kényelmes kis székre felcsaptam az 'Okklumencia a kezdetektől' című könyvet. Reménykedtem benne, hogy találok valami olyat benne, melyet majd Keserű tanár úrnak elmondva segítségére lehetek. Akár csak a szorgalmi lista bővítésével kapcsolatban, vagy a vizsgákkal. Meg amúgy is, a házvezetőmnek előszeretettel segítettem bármiben.
Ölembe helyeztem hát a mélykék könyvet, s a szék hátsó lábain hintázva komoly olvasásba kezdtem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Átolvastam az első két fejezetet, és arra a döntésre jutottam, hogy nincs is jobb hely az okklumencia gyakorlására, mint ez a könyvtár. Béke van és csönd. Ha valaki elkezdene zajongani, akkor biztos volt, hogy Choi pillanatokon belül elcsitítaná azt. Így hát lassan kiengedtem a tüdőmben lévő összes levegőt, lehunytam a szemem, és elképzeltem a nagy semmit. Fehér vagy inkább nagy feketeség honolt az elmémben, de tudtam, hogy nem elég ezt elképzelnem. Az üresség gondolatát is ki kéne zárnom a teljes siker érdekében. Nem gondolkodni. De hogy lehetséges az? Hiszen... anélkül az ember semmissé lesz. És már megint eltévelyedett a gondolatom. Koncentrálj, Darya.
Hirtelen egy hang szólalt meg közvetlenül mellőlem, mire összerezzentem. Szemeim azonnal kipattantak, de anélkül is tudtam kihez tartozik az a mély tónus. Sokszor álmodtam vele amikor kicsi voltam. Aztán pedig gyakran hallottam színevesztetten vissza az utóbbi egy évben.
- Én... öhmm... - vesztettem el hirtelen az összes gondolatom. Így kell ezt csinálni, okklumencia a javából. Keserű professzor is büszke lett volna rám ebben a pillanatban.
Lassan visszaeresztettem a szék elülső lábait is, de tekintetem még mindig Otets vonásait kutatták. Vajon ezt most egy csapda? És mi ez az ing rajta? Elkapott valamit és azt hiszi nem is velem beszélget? Ha az öltözködéskor ennyire félrenyúlt, akkor simán lehet, hogy ugyanez történt a velem is. Én vagyon az a tojásos ing rajta. Egy hiba.
Mindenesetre arrébb csusszantam a székkel, hogy le tudjon ülni a másikra. Szememet rá függesztettem, és csak lopott pillantásokat vetettem a képre, amelyet elém tett. Ennyi is elég volt arra, hogy felismerjem. Régebben órákat töltöttem a kis szobában, hogy az ő képeiket nézegessem. Gyakran el is aludtam közben, úgy találtak rám a nagyiék. Mikor felemeltek hogy ágyra rakjanak, azonnal felriadtam, és csak akkor voltam hajlandó a puha párnák közé feküdni, ha az egyik képet, melyen mind a ketten rajta voltak magammal vihettem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

A múltkori csúnya lebukás után azért igyekeztem betartani azt, amit Ambrózy prof mondott: segíteni a tanároknak. Természetesen főleg Keserű tanár úrnak, hiszen nem csak a tanársegédje vagyok, és nem csak ő a házvezetőm, de szó ami szó, őt tartom a leghelyesebbnek a tanári karból - igen, Ambózy most visszacsúszott a második helyre, amiért kihallgatta a magánbeszélgetésünket Odettal. Szóval amikor a szertárban éppen segítettem kedvenc házvezetőmnek, akkor kapta meg a levelet az új lányról. Én meg szó se szó, máris jelentkeztem a pozícióra, hogy megmutassam neki a klubhelyiséget, és kedvesen mosolyogjak rá bátorításképp. Igazából ezen túl nem nagyon tudtam mi a feladatom, de ameddig Keserű prof büszke rám, addig megéri.
Lábamat kapkodva szeltem lefelé kettesével a lépcsőket. Természetesen tanítás közepén kellett befutnia a vonatnak, és nekem ott kellett hagynom Fisher tanárnőt. S habár ő nem ellenkezett, én igen. A Káros szerekből tavaly is Kiváló minősítést kaptam, idén se szándékoztam ennél rosszabbul végezni.
Végül csak megtaláltam a lányt - nem volt nagyon nehéz, az egyedüli ember, aki értetlen nagy szemekkel méregeti a Bejárati csarnokot -, és zilált kinézettel bár, de megérkeztem elé.
- Szia, Róza ugye? Én Darya vagyok. Szintén levitás. Én fogom megmutatni neked a klubhelyiséget. Mi kékek olyanok vagyunk mint egy nagy család, imádni fogod köztünk, ne aggódj - daráltam le neki szinte egy szússzra, mely után rájöttem, hogy nem biztos, hogy ez volt a helyes indítás, de senki nem mondhatja azt sem, hogy nem voltam elég lelkes. - Gyere, erre megyünk fel a lépcsőn. Mindent be tudtál vásárolni a listáról? Kicsit nehéz lehetett így, hogy év közben érkeztél, de tudok egy remek könyvesboltot a faluban, ha valamid hiányozna - soroltam tovább, és közben figyeltem rá, hogy véletlenül se maradjon le tőlem a lány. Nem azt akartam mutatni, hogy én vagyok a valaki, hanem hogy egy barát vagyok. Egyenrangú vele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Amint a szőke hajú elé pattantam, elkezdtem sorolni a dolgokat, amik csak az agyamba tolultak. Soha nem voltam igazi elsős, így ahhoz se értettem hogy kell valakit rendesen köszönteni. Mikor harmadévben becsöppentem a varázsvilágba senki nem jött elém, hogy eligazgasson, vagy megkérdezze egyáltalán hogy a jó palacsintába kerültem oda ilyenkor. De az jó orosz hon. Ott kemények az emberek, és neked is annak kell lenni.
- Igazán nincs mit. Legalább kilóghattam óráról. - Ahogy kimondtam, elkezdett égni a torkom. Hát mekkora hazugság volt ez, csoda, hogy a lábam nem esett át a fejemen... - Ne aggódj, mindenki így érzi magát első évben. Majd hozzászoksz - mosolyogtam rá bátorításképp. Közben elment mellettem Masa. Ő volt az első barátom itt Bagolykőn, és mindenféle pletyka ellenére is imádtam.
- Ő is hozzánk jár, majd megismerkedsz vele - osztottam meg Rózával a mellékes infót. Hogy a lány pontosan mit keresett a folyosón, arról majd később akartam kikérdezni.
Könyv vezet a levitás szívéhez. Ez egy örök igazság. És ezt én is pontosan tudtam ezt. - Persze. Sőt, a levita körleteiben található egy Titkos könyvtár rengeteg regénnyel - vontam fel egy pillanatra a szemöldököm, amolyan "na ehhez mit szólsz" stílusban.
- Itt elmegyünk balra - irányítottam a szöszit. - Megvan már az órarended? Itt megyünk el például az Átváltoztatás tanterem mellett. Tánya jó arc. Nem szereti, ha magázzák, mert még nagyon fiatal - zúdítottam rá a többi információt is a lányra, hátha valami benne is marad a fejében. Aztán megálltam egy hatalmas szfinx szobor előtt. - Egy kérdést fog feltenni nekünk, amire tudnunk kell a választ. Meg akarod próbálni? - kérdeztem, és arrébb lépem egy apró lépést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Elmosolyodtam oldalasan a lány kitörő reakciójára. Hát persze, hogy a könyvtárról akar megtudni többet. - Nyugi, majd megmutatom. Ott van a klubhelyiségünk alatt. Csak az találja meg, aki tudja mit keressen. Éppen ezért csak a levitások tudnak róla. Értetted? - nyomatékosította a lány felé nézve. Nem hiába olyan szép az a hely. Akik tőlünk járnak le, mind nagy becsben tartják a helyet, nem úgy, mint az iskolakönyvtárat. Ráadásul ott amúgy is kerülendő ember tartózkodik a nap legtöbb órájában. Otets.
Tovább menetelek, és közben hallgatom a lány áradozását. Jó megint olyan emberrel találkozni, aki nem veszi általánosnak a varázslást. Az aranyvérűek például kifejezetten idegesítőek tudnak lenni a nagy képükkel, mert ők ebbe nőttek fel. És sokkal egyszerűbb a varázslat, de láttad már, és tudod hogy sikerülni fog.
- Hidd el, könnyen belejössz. Ha szeretnéd korrepetálhatlak a szabad óráimban. Nem biztos, hogy mindenre tökéletesen emlékszem, de az alapokhoz elég lesz azt hiszem. Meg a tanárokhoz is fordulhatsz jobb esetben - magyarázom tovább. Majd azért ránézek arra az órarendre, és adok pár tippet arról, kivel érdemes szóba állni, és kivel nem.
- Nyugi, tőled valami egyszerűt fog kérdezni. Ahogy fejlődsz, úgy nehezednek majd. Állj pontosan... - fogtam meg a lány karját, és állítottam be a Szfinx elé. Lehet, hogy elsőre kicsit ijesztő lehet felnézni a hatalmas, feléd tornyosuló madárfélére, de idővel hozzászokik az ember.
- A fa borítás erős belsőt rejt, melyet mugli szem nem lel. Lángja-fénye robban, ha mestere ott van. Mi az? - mondta ki egy furcsa hang. Úgy szólt, mintha a fejekbe hatolt volna, de valójában a körülállók is mind hallhatták volna. Éppen ezért tudta volna megfejteni Darya is a rejtvényt, de hagyni akarta, hogy Róza érvényesüljön most.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

A kék lány olyan magabiztosan vágja rá a jó választ, hogy azt öröm nézni. Kicsi szívem majd kicsordul az örömtől, mert valamiért sajátomnak érzem az ő sikerét is. Közvetlenül az elhangzott szó után a griff megmozdult, és kicsúszva helyéről felfedte a mögötte rejlő klubhelyiséget.
- Persze, hogy szívesen ajánlok. És bár mit sem szeretnék jobban, minthogy most lemenjünk, amondó vagyok, hogy előbb találkozz a szobatársaiddal és kezd el kipakolni a bőröndödet, mert holnap már muszáj lesz órákra menned - sulykolom belé a gondolatot. Hiába jól válaszolta meg ezt a kérdést, a holnapi nap folyamán rengeteg és még annyi problémával fog találkozni. A tudás csak egy dolog, de ezeket végre is kell hajtani.
- Ez itt a klubhelyiség. Itt szoktunk lenni esténként, meg ha van valami közös gyűlés. Olyan, mint egy nagy nappali - magyaráztam, és hagytam egy pillanatot, hogy Róza is megbarátkozzon a látvánnyal. Aztán pedig már mentem is a szobája felé, ahol várta az összes cumója.
- Ha nincs további kérdésed, akkor én most itt hagylak - jelentettem ki, de utána még vártam egy kicsit, hátha valami még felmerült benne. - Pakolj ki, rendezd el a cuccaid, aztán majd ha vége az óráimnak, megmutatom neked a titkos könyvtárat. Mit szólsz? - ajánlottam fel neki mosolyogva. - Oh, és még valami - emeltem fel mutatóujjam, jelezve, hogy egy pillanat erejére még figyeljen rám. - Üdvözöllek a Bagolykő Mágustanodában - mosolyogtam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Fogalmam sem volt róla miért van ott. Hogy vajon szándékos volt-e, vagy csak egy újabb délibáb, egy álom, amelyből hamarosan felébredek, és megint nem lesz mellettem. Elhagy, mint ahogy tette annyi évvel ezelőtt is.
Ahogy nekikezd, hatalmasat dobban a szívem. Mesélni fog. Anyáról. Olyan régi álmom ez, hogy hirtelen elhomályosul a látásom a feltörekvő könnyektől. Sűrű pislogások közepette igyekszem visszaszáműzni őket eredeti helyükre, és közben szememet a képre függesztem. Nem akarom, hogy Otets észre vegye. A falak, melyeket olyan rég felhúztam, neki se dőlnek le olyan könnyedén. Erős, orosz lány vagyok, aki egyedül is képes meghódítani a világot. Erre nevelt dedushka.
A történet rövid, mégis olyan hosszúnak érzem, ahogy elképzelem. Mindig ezt tettem. Testileg a könyvtár poros polcai között lestem számomra ismeretlen apámat, de a gondolataim havas tájakon jártak, ahol az emberek mosolyogtam édesanyámra. Mindenki újra oroszul beszélt és a cirkusz színes köpönyege újra elvarázsolta a népet. Ahol Otets is mosolyogva rántotta magához Katyat, hogy megróvó hangja ellenére is megmutassa mennyire nagyon szereti őt. Elképzelte, ahogy együtt hajtanak végre egy mutatványt, ahogy ő tette Nikitával olyan sokszor.
Aztán a hóesésnek vége lett, és a sápadt fény visszatért. Ránéztem Mishára. Azokra a ráncokra, melyek a történet következtében gyűrődtek fel, és azokra, melyeket én okoztam csak a jelenlétemmel. - Miért most? - kérdeztem. Volt rá tizenöt éve, hogy visszajöjjön hozzám, és még egyel több, mikor már én jöttem hozzá. Ő mégis ezt a napot választotta arra, hogy elkezdjen megnyílni. Tudni akartam.
Egy kis csönd állt be közénk. Éreztem, hogy kettőnk durak játszmájában most nekem kell lapot tenni. - Én is a tagja vagyok - jelentettem ki, hogy megtörjem a fagyat. - Mármint aaa cirkusznak - tettem hozzá, mert rájöttem, hogy ennyi nem biztos, hogy elég lesz hozzá. Megköszörültem a torkom, és úgy néztem az ölemben lévő kezembe, mintha ott lenne a puska, amely megoldja a fennálló helyzetet. Soha nem gondoltam át rendesen ezt a tervet. Vagyis de. Eleinte úgy képzeltem, mint egy filmjelenetben. Meglát, én meglátom, megörülünk és éjszakákon át beszélgetünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Mikor legutóbb beszélgettünk Odettel, akkor is mondtam neki, hogy Tánya nagy hatással van otets-re. Bár akkor még nem gondoltam, hogy ennyire. A levelekről tisztában voltam. Elég korán megtanultam írni, hogy már két hónappal az 'áthelyezése' után magamtól írjam le Mishának, hogy szeretem. Nem voltak szépen összefűzött mondatok, melyek akár regényekbe is illettek volna, csak kacskaringós betűk egymás után hányva színes zsírkrétával. De az enyémek voltak.
Aztán a tinédzserkorom kezdetén elkezdtem feladni a reményt. Akkor csak babushka írt neki, és hiába láttam mennyire fáj ez neki, túl makacs voltam hozzá, hogy levegyem a súlyt a válláról. Az utolsó levél pedig újra tőlem érkezett. Az indulásom előtt. A szavak, melyeket akkor írtam, összhangban voltak a mostani mondataival. "Kedves Misha. Utánad megyek. Szükségem van rád, ahogy neked is rám. Találkozunk Magyarországon." Nem akartam hozzá kedves lenni. Még azt se bírtam leírni, hogy Otets. Hiába tudtam, hogy ő az apám.
Ezek a gondolatok most még jobban bántottak, mint ahogy Odettet a lányának hívta. Éreztem ahogy szikár könnycseppek hullanak alá az arcomról. Állkapcsomnál egy pillanatra elidőznek, majd továbbhullanak. Már képtelen voltam visszatartani őket. Nem tudtam hogy az fáj jobban, ahogy szőke barátnőmről beszél, vagy arról, ahogy a kettőnk közötti kapcsolatról. Még inkább arról, ami nincs.
Abbahagyta, én pedig éreztem, hogy reakciót várt. De mit mondhatnék? Hogy nincs semmi gond? De van. Hogy mostantól más lesz? Azt én nem ígérhetem. Azt pedig, hogy szeretnék javítani ezen azt már tudja. Hisz itt vagyok. A torkom óriási gombócban, és csak igyekszem valami logikus lépést tenni. Hogy kell lereagálni egy ilyen pillanatot? Hiszen sose volt benne részem. Lopott pillanatokban elhúztam a kézfejem a szemem alatt, bár előre tudtam, hogy fehér bőröm a szemem körül most égetően vöröslik.
Az egyetlen logikus lépés a megnyílás volt. Apró pici bébilépésekben.
- Hiányzol nekik. Vannak új tagok, de sokan emlékeznek még rád. Ivan sokszor panaszkodik, hogy nem vodkáztok mint rég - mosolyodom el, ahogy eszembe jut mentorom. Otets legjobb barátja.
- Ha... - elcsuklott a hangom. Ez egy nagyobb lépés lesz. Már éreztem is. - Lesz egy fellépés. Amolyan vizsga. Három nap múlva. Ha gondolod.... - emeltem rá íriszeimet újra. - Nem muszáj, ha nem akarod, csak gondoltam esetleg... - kifogytak a szavak. Nem mertem kimondani. Vajon megbuktam már, mint gyerek? És ha igen mikor történt pontosan?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Olyan szürreális volt ez az egész szituáció. Sokszor gondoltam már el, milyen lesz beszélgetni, végre találkozni. De rémálmaimban se volt ennyire hűvös a kapcsolatunk. Ő mesélt - talán nem is nekem, hanem inkább magának -, én pedig hallgattam. Mert minden egyes kis részlet egy újabb információ volt, melyet róla tudtam meg.
Könnyeimmel küszködve próbáltam folytatni az elinduló társalgásunk.
- Mindig nyulat akartatok fogni - mondtam vele egy időben mosolyogva. Ezt a történetet már annyiszor hallottam Ivantól, mégis újra meg újra végig tudtam hallgatni. Ezt is, meg az arról szóló meséit, amik a szüleim varázslatos előadásairól számoltak be. Mikor úgy mozogtak, mintha egy elme lenne két testbe zárva. Szinkronban. Azonban tudtam, hogy erre még nem térhetek át.
- Jajj nem, nem - biztosítottam azonnal, és a fejemet is ingattam hozzá. Nem hogy ő nem állt készen arra, de én sem. A cirkusz az egy olyan hely volt, ami egyszerre volt közös, de mégis különálló. Vele ismertem meg ezt a világot, mindenki hozzájuk hasonlított, de mégsem tudtam elképzelni, hogy ő is végignézze a mutatványokat.
- Ez egy táncfellépés. A művészetiben balettozom. Az a másik szak, amit végzek - magyarázom. - De nem muszáj eljönni, ha nem akarsz - teszem hozzá szinte azonnal. A véremben megbúvó félsz nagyobb volt, mint az akaratom. Mikor magyar földre léptem még az volt az elvem, hogy nem hagyom magam megfélemlíteni. Hogy nem fogok mást adni, csak magamat. Mert nincs mit veszítenem. És egy ideig működött is. Csak mostanra... elfogyott a kurázsi. - Biztos van ezeregy dolgod, nem akarlak feltartani, inkább felejtsd el - legyintettem a kezemmel, mintha eltudnám hessegetni a gondolatot is. Tekintetemet az előttem lévő könyvhalomra helyeztem. Ránézni se mertem. De hogy tőle féltem-e, vagy a szituációtól, azt magam se tudtam megmondani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Az Odettel töltött este után még jó sokáig agyaltam azon, hogy vajon mit kéne kezdenem a kialakult helyzettel. Valószínűleg Viktor is észrevehette hezitálásomat mindennel kapcsolatban, ugyanis igen lassú válaszokat adtam neki. De nem tehetek róla. Kellett az idő nekem és a folyton kerepelő agykerekeimnek. Az elzárkózás azonban nem az én műfajom volt. Tapasztaltam már apám miatt, és nem akartam másnak is ezt. Éppen ezért is vettem utamat ebédszünetben a gyengélkedő felé. Tudtam, hogy ilyenkor aztán egy lélek sem lesz ott, még ha délelőtt ilyen-olyan indokból fel is keresnék a helyiséget, például akik aznap nem akartak órára menni, bár ezt az elgondolást sose tudtam megérteni.
Ahogy besétáltam a fertőtlenítőtől illatozó helyiségbe, gyomrom apróra szorult, és éreztem, hogy bármennyire is meg akartam védeni a szívemet, nem teljesen sikerült. Fújtam egyet, hogy csökkentsem a nyomást, arcomra a már jól ismert elhatározás került.
– Hello – köszöntem be a terembe, reménykedve, hogy majd valahonnan érkezik majd válasz, és tudni fogom hova kell mennem. Előre felkészítettem a lelkem, hogy valószínűleg már a látványa is arról próbál majd meggyőzni, hogy ne tegyem meg, amiért ide jöttem. Mert muszáj.
Beljebb sétálva megpillantottam. Apró mosoly suhant át arcomon, azonban gyorsan újra összeszedtem magam. - Maradj csak, nem akartalak megzavarni, csak jobb, ha tőlem hallod. Gyors leszek, ígérem - intettem neki kezemmel, hogy ha közelebb is akarna jönni, ne tegye. Ne tegye, mert nem vagyok benne biztos, hogy akkor képes leszek rá. – Abba kell hagynunk ezt az egészet. Kettőnket. Nem is kéne, hogy legyen – jelentettem ki határozottan. Közben fejemben Odett szavai visszhangoztak: szopat téged. Velem viszont ne játsszon senki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Az agyamban a gondolatok száguldoztak ide-oda, mintha csak még jobban meg akarnának zavarni, pedig már alapjáraton se voltam éppen biztos a dolgomban. Semmiben sem azóta az este óta. És ez jobban megrémített, mint azok a furcsa érzések, amiket kiváltott belőlem.
- Nem kell a színjáték, Somogyi. Tudom, hogy csak játszol velem – szembesítettem a tényekkel. Nem akartam így neki támadni, de most már mindegy volt. – Az egész egy nagy színjáték volt, és én bele ugrottam. Fejestől – bólintottam teljes bizonyossággal. Karjaimat keresztbe fontam mellkasom előtt. Anélkül vettem fel a védekező pozíciót, hogy én magam felfogtam volna. Anélkül okoztam magamnak fájdalmat, hogy tudtam volna róla.
- Valld be, hogy a pubban is csak egy játék voltam. Én voltam a kisegér, te meg a macska. Kihasználtad, hogy sokat ittam. Hogy jól mulattam. És azt is, hogy versengő típus vagyok – soroltam egymás után az indokokat, és közben elkezdtem fel-alá járkálni a kis szoba bejáratánál. Gyerünk Darya, mond ki. Itt a lehetőség.
- Azért vallottál nekem szerelmet, hogy összezavarj - jelentettem ki kertelés nélkül. Biztos voltam a dolgomban. Hiszen két alkalom után senki nem engedi le a falait és vall be olyan érzelmeket, amik eddig soha nem voltak az övéi. Az emberek nem csinálnak ilyet. Félig igaz mondatokat állítanak, nem mernek semmit kimondani, mert attól félnek, hogy bajuk esik. Így reagál valaki normálisan az érzelmeire.
- Igen. Vagyis nem. Nem tudom. Ne legyünk semmik. Neked itt az orvosi szakma. Meg a derby. Nekem meg a balett és a cirkusz. Nem is illünk egymáshoz – jelentettem ki, és idegesen a hajamba túrtam. Biztos voltam a dolgomban. És mégsem. Mintha folyton mellé nyúlnék, pedig az agyam tökéletesen tudná, hogy hány méterre, milyen irányba van a tárgy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nem ez volt életemben az első, amikor kiabáltak velem. És az sem, hogy ezt Somogyi teszi. Azonban most a szavai jobban fájtak, mint eddig bármikor. Hiszen egészen más, amikor azt üvöltik az arcodba, hogy „szerelmes vagyok beléd”, minthogy „kibaszottul nincs igazad”. És bármennyire is meg akartam mondani neki, hogy soha nem gondoltam, hogy nem jó ember, a monológ első fele jobban felkeltette érdeklődésem.
- Hogy szerethetnél valakit, akit nem is ismersz? - Bevallom, már én is felemeltem a hangom. Nem vitatkozni jöttem, mégis az ő hangjának emelkedésével nőtt bennem is a feszültség, amit nem bírtam visszafojtani. Hülyének nézett, mint valami rohadt kis elsőst, egy buta libát. Hiába, túl nagy a különbség köztünk, ez már egyértelmű volt.
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy talán tévedés volt az egész. Hogy mégsem ő volt a rossz a történetben. Talán hibáztam. De aztán olyan dolgokat kezdett a fejemhez vágni, amik csak az első gondolataimat erősítették megint fel. Kezem anélkül lendült, hogy egyszerűen tudtában lennék annak, hogy mit teszek. Hatalmas csattanással érte a bal arcának bőrét.
- Ne gondold, hogy egy érzelemmentes szajha vagyok, aki mindenkivel lefekszik, ha kicsit többet iszik a kelleténél. És ne merd rám fogni a történéseket, mert ugyanúgy benne voltál, és képes lettél volna leállítani, ha akartál volna, de eszed ágában nem volt. Úgy felkentél a falra, mintha nem először csinálnád. Ja várj, nem is… – a szavak csak úgy pattogtak ki ajkaimról, mintha minimum el akarnám átkozni. Talán azt is akartam. Visszafolytott kiabálásra lehetett legjobban hasonlítani a hangokat, melyek elhagyták számat, és talán még arcom is belepirult az érzelmek sokaságába.
Hátráltam amíg csak tudtam, bár nem sok hely volt. Arcom elfordítottam, mintha csak attól félnék, hogy tekintetével kővé fog dermeszteni. Kezeimet a kettőnk között lévő szűk helyre csúsztattam, és hatalmasat löktem a mellkasán. Az sem érdekelt, ha fáj neki. - Szállj le rólam – sziszegtem. Szívem olyan hevesen dobogott a mellkasomban, félő volt, hogy percek kérdése és feladja a küzdelmet. Életemben először fordult elő velem, hogy féltem tőle. Hogy már nem csak szórakozás és marakodás volt, de hogy a kezem remegésbe kezdett és egy pillanatra tényleg átfutott az agyamon, hogy nem enged elmenni.
- Pontosan ezt akarom. Hogy többet ne gyere a közelembe - hangom meg-megremegett a mondatok súlya alatt, és szemeim homályosak lettek a pánik okozta könnyfoltoktól. Még mindig lázban égve fordultam a kijárat felé. Elfáradtam. Az érzelmeimbe, amelyeket mindig olyan jól elrejtek.