Tolland

Vége a szünidőnek, amit kivételesen nem sajnálok. Ugyan fergeteges volt, mert végre kicsit együtt lehettem a tesóimmal, újra én voltam a legkisebb, dédelgetni való lányka és már nagyon hiányzott ez a fajta szeretet. Ezen kívül megjártam Londont, ahol már a nyári trendeket mutatták be és még anyának is tudtam segíteni az állatmenhelyen. Viszont mégiscsak jó visszatérni a "rendes kerékvágásba" nekiállni tanulni és tervezgetni a további életemet. Mert hiába imádom a mugli világot, nekem nem azt az életet szánta a sors.
S ha már a sorsomnál tartunk, ideje lenne egy kis gondot fordítani rá, mert eléggé kicsúszott mostanában a gyeplő a kezeim közül. Többek között nem vizsgáztam le, mert képtelen voltam a hatalmas kikölcsönzött könyvkupacon átrágni magam 2 hét alatt, és a divathetek is közbejöttek, így bájitaltanra már be sem mentem. Viszont mostanra sikerült saját könyveket szerezzek és a sarokban tornyosuló könyvtári példányokat ideje lenne visszavinni. Amint ez a gondolat megfogalmazódott bennem, már rámolgattam is össze a könyveket és kissé kinyúlt pulcsim alá felvettem egy fehér inget, mert a szobámban megengedhető, hogy kilógó köldökkel mászkáljak, de máshol azért nem kéne, és indultam is a könyvtár felé. Ránézésre ugyan törékenynek tűnök, legalábbis mindenki ezt mondta, de mint kiderül 11 egymásra pakolt könyv nem jelent gondot a fizikumomnak. Ugyan egyszerűbb lett volna lebegtetni, de valahogy ez a megoldás nem jutott eszembe. Azt hiszem, még mindig megrögzött mugli vagyok ilyen téren. Pedig a pálcám most is ott lapul a zoknimba tűzve, de séta közben nehéz lenne előhúzni anélkül, hogy leejtenék bármit is. Bár a kupac kicsit labilis, de minden különösebb baleset nélkül megérkeztem a könyvtárhoz, és szabaddá tudtam tenni az egyik kezem, hogy benyissak az ajtón.
-Jó estét! Hová tehetem ezeket?-
Kérdezem a felstócolt könyvek mögül, s mivel a "kedves" könyvtárosunktól semmi válasz nem érkezik, a legközelebbi asztalhoz lépek, és egy hatalmas sóhaj kíséretében megszabadulok a tehertől. Állítólag volt egy aranyos vörös könyvtárosbácsi, aki mindig segítőkész volt, de amióta elment, csak ki-be járnak mogorvábbnál mogorvább alkalmazottak...mindegy, visszaviszem én a könyveket. Kezembe vettem az első példányt, és felnéztem az LLG-s polcot kutatva, amikor észrevettem, hogy az asztal melletti fotelban ült egy srác.
-Ó...bocsi, nem akartalak zavarni.-
Eresztek meg egy mosolyt felé, ha esetleg felnézne, ha pedig eddig nem sikerült kiugrasszam a könyv nyújtotta világból, akkor ezzel sem fogom, és a helyes polcra helyezem a kezemben tartott példányt, majd visszatérek a következőért.

Tolland

Egyértelműen zavartam. Ez a srác hanghordozásából tisztán kiderült, de egyben az is, hogy emiatt nem haragszik. Tehát mondjuk úgy, hogy nem rontottam a helyzeten. Miközben visszateszem a közeli polcra a könyvet, ugyan nem a fiúra nézek, de azért figyelek és válaszolok is.
-Akkor megnyugodtam.-
Eresztek meg hátra fordulva még egy halvány mosolyt a srác felé, majd visszatérek a kupachoz, és a következő könyv után nyúlok.
-Köszönöm, szerintem boldogulok. Csak visszateszem a könyveket, mert ahogy mondtad, a könyvtárosunk nem túl aktív.-
Felelem nevetve ismét két forduló között, és csak remélni merem, hogy a srác nem veszi zokon, hogy közben fel-alá sétálgatok a tankönyves sor előtt és teszegetem vissza a könyveket. A srác hirtelen bemutatkozása kicsit meglep, mert az én elméletem szerint, az ember neve a legfeleslegesebb dolog, semmi szükség nincs rá a beszélgetéshez. Viszont annak kifejezetten örültem, hogy kezet nyújtott. Legalább valaki még képes értelmesen bemutatkozni ebben a világban.
-Jajj, semmi gond. Emily Crusader, eridonos, elsős.-
Fogok kezet mosolyogva a Tolland-al, normálisan megszorítva, ahogyan az szokás. Legalábbis nálunk. Apa mindig arra tanított, hogy ha csak úgy kezet nyújtasz, és hagyod, hogy megfogják, olyan mintha kézcsókra várnál. "Úgyhogy ha ezt szeretnéd, akkor nyugodtan, viszont onnantól kezdve ne várd, hogy komolyan vegyenek." Hangoztatta mindig, és mint majdnem minden tanácsát, ezt is megfogadtam.
-Viszont ha már így felajánlottad a segítségedet...nem tudod merre vannak a bűbájtan könyvek? Már nem emlékszem rá, honnan hoztam el.-
Fordulok egyből is egy kérdéssel Tolland-hoz, s kíváncsian várom, tényleg jobban ismeri-e a könyvtárat a könyvtárosunknál. Bár kedvességben már most felülmúlta, úgyhogy még mindig szívesebben kérdezek egy hasonló korú srácot, mint a bácsit a pult mögött.

Tolland

Van az a mondás, hogy "Két ember között a legrövidebb út egy mosoly." Na szerintem ez nem minden esetben igaz. Viszont talán a sok utazás, és az életembe folyamatosan be és kisétáló emberek miatt, valahogy aránylag könnyen meg tudom találni mindenkinél azt a bizonyos "legrövidebb utat". Ha azt mondanám, hogy mindig is így volt, hazudnék, mert ez a készség tanulható. Nincs olyan, hogy valaki örök antiszociális, vagy zárkózott ember, sőt ha a munkája (vagy esetemben inkább hobbija) megköveteli, mindenki hajlandó kibújni a csigaházából.
A sráccal váltott pár mondat után már tudtam, hogy nem kell az esetlegesen fellépő kínos csendtől tartani, mert az biztos, hogy az egyik legsegítőkészebb diák a suliban, sőt azt hiszem még örömet is okoz neki, ha segíthet. Nekem nincs is más dolgom, mint hálás lenni, és kérdésekkel bombázni.
-Követlek.-
Felelem mosolyogva Tolland-nak, miután leellenőrizte, hogy tényleg egy bűbájtan-könyvet tartok a kezemben, és a polcok felé indult. A magyarázat közben visszaszaladok a mágiatörténelemért, hogyha már egy helyen vannak, ne kelljen kétszer fordulni, mellesleg szerencsére ez az utolsó kötet, amit kikölcsönöztem. Őszintén szólva azt sem tudom miért...sosem szerettem a törit, na de mindegy. Miközben az asztalhoz sétálunk visszafelé, a srác kérdez, én pedig igyekszem válaszolni.
-Fogjuk rá, hogy igen. Mugli származású vagyok, úgyhogy kellett egy kis idő, mire megszoktam hogy életre keltek a mesék, de most már egész kellemes itt.-
Felelem nevetve, és közben visszatérve a helyünkhöz, lehuppanok az egyik fotelba. Miután az ember megszokja, hogy mozognak a képek, baglyok szállítanak leveleket, léteznek unikornisok és a bájitalok tényleg hatásosak, egészen szerethető kis világ ez.
-Bár a szellemektől még mindig herótom van...-
Jegyzem meg halkan, inkább csak magamnak. Tényleg egyszerre érdekesek és félelmetesek és emiatt nagyon, de nagyon tudnak idegesíteni.
-Te viszont úgy látom már beleszoktál az itteni életbe. Nagyon szigorúak a szabályok? Mert azokkal valahogy sosem voltam jóban.-
Folytatom mosolyogva a beszélgetést, és csak remélni merem, hogy nem néz világi csirkefogónak emiatt a mondatom miatt, mert nem arról van szó, hogy minden áron szeretem megszegni őket, egyszerűen csak nem bírom, ha korlátozzák a szabadságom. Mármint éjszaka sétálni az egyik legjobb dolog, és erről pontosan tudom, hogy tilos.

Tolland

-Neked legalább volt egy kitől kérdezz.-
Feleltem a srác szavaira, s közben bármennyire is próbáltam, nem tudtam elfojtani azt a vigyort az arcomon, amit az emlékek csaltak elő, úgyhogy inkább kicsit lesütöttem a szemem. Visszagondolva a napra, amikor megérkezett hozzánk a fiatal nő, kezében a levéllel, felkészülten, hogy ő majd szépen elmond minden részletet, hogy mi is vagyok tulajdonképpen.
-Én azt hiszem őrületbe kergettem azt a szerencsétlen boszorkányt, akit azért küldtek, hogy elmagyarázza mi is ez az egész furcsaság velem.-
Indoklom meg gyorsan a hatalmas mosoly okát, mielőtt még bármi mást hisz.
-Egyébként meg tudom érteni a nagyszüleid. Azt hiszem felnőtt fejjel könnyebb elboldogulni a "való világban", ahogy Te is fogalmaztál.-
Sajnos én ezt majd csak akkor tudom teljes bizonyossággal állítani, ha felnövök, ugyanis senki nincs a családomban, aki erről mesélhetne. Még így is kicsit furcsa, amikor hazamegyek hétvégén, hogy míg Daniel matekról és történelemről beszél, én bájitaltanról és sötét varázslatok kivédéséről. Kicsit még mindig olyan, mintha csak kitalálnám. Talán Dan az egyetlen, aki már teljesen tisztában van mindennel, ami nem csoda, hisz mindig is hozzá álltam a legközelebb a családból.
-Igen, néhány dolog hiányát már én is kezdem érezni. És minél többet látok, annál kevésbé tudom elképzelni, hogy mit rejtegethet még ez a világ.-
Ha most hirtelen választani kéne, hogy mi is hiányzik a legjobban, jelen esetben a mini ipodomat mondanám. Természetesen vannak ennél fontosabb dolgok is, de a zene valahogy napról napra jobban hiányzik. Mondjuk annak kifejezetten örülök, hogy nincs telefon. Sokkal könnyebb így az élet, de tényleg.
-Ezek szerint a prefektusok sem annyira vérszomjasak.-
Mosolyodok el Tolland történetét hallgatva a szabályokról és a konyhás incidensről.
-Ó nem!- Legyintek a kezemmel a kérdésre, miszerint meg szeretném-e szegni valamelyik szabályt. -Csak valamiért van egyfajta szabadság mániám, vagy nem is tudom mi, és ez annyit jelent, hogyha tegyük fel az éjszaka közepén sütit szeretnék enni, akkor lemegyek és szerzek magamnak, s még csak fel sem merül bennem, hogy esetleg tilos, meg ilyenek... ergó nem szándékos, csak egyszerűen elfelejtek odafigyelni.-
Fejezem be a kicsit hosszúra nyúlt körmondatot egy halvány mosollyal.

Natacha

A kastély belőle is pont ugyan olyan reakciót váltott ki, mint szerintem mindenki másból. Egy hatalmas mosollyal nyugtázom a "váó"-ját.
-És még nem láttál mindent.-
Teszem hozzá titokzatosan, mint aki nem akarja lelőni a következő poént. Ugyan fogalmam sincs, mi lesz a következő dolog, ami csodálkozásra kényszeríti, mert nekem személy szerint a mozgó képek voltak a falon. Azt hiszem az első hetekben több órát álltam egy angol teadélutánt ábrázoló festmény előtt, s mint valami valóságshow-t figyeltem a megfestett alakokat, akik hol elmentek szomszédolni, hol kiáltozva vitatkoztak. Igen...egy mugli származású lánynak nehéz volt ezt így kapásból feldolgozni. Most már csak mosolygok magamon, hogy milyen fejet vághattam a legapróbb varázslatra is.
-Ha tényleg érdekel, nézz be a könyvtárba, ott tuti találsz valami utóneves könyvet, amiben benne van.-
Bár mondjuk én egyelőre csak tankönyveket kölcsönöztem, de amennyi iromány ott található...szinte biztos vagyok benne, hogy megtalálja a neve eredetét. Ha varázsló családból származik, akkor pedig még a vezetékneve alapján milliónyi érdekes információra bukkanhat. Egyébként nem is lenne rossz ötlet kicsit utánanézni a saját nevemnek is. Lehet kiderül, hogy vannak azért boszorkány felmenőim, csak néhány generációval feljebb.
-Hm...-
Mosolyodom el a lány hirtelen kérdésén, majd néhány pillanatnyi nosztalgiázó gondolat után nevetve folytatom.
-Ami azt illeti, az első 2 hónapban találomra közlekedtem, de eleve úgy indultam el a kastélyban, hogy "csak fel akarom fedezni" így sosem kellett kimondani, hogy eltévedtem. Egyszerűen éppen arra jártam, amerre vitt a lábam. Aztán persze valahogy hazakeveredtem, de kétszer ugyan azon a folyosón nem igazán mentem végig. Szóval nyugi, szerintem mindenki hozzá van szokva az útbaigazítandó gólyákhoz.-
Fejezem be a kissé hosszúra nyúlt válaszomat egy szelíd mosollyal és a legtöbb biztatással a hangomban, ami tőlem tellett.

Natacha

Kicsit lassítok a lépteimen, hogy Natacha alaposabban is körülnézhessen a Csarnokban. Azt mondják minden út Rómába vezet, nekem a kastélyon belül minden út a bejárathoz vezetett. Ez volt számomra a biztos tájékozódási pont, ahonnan gond nélkül megtaláltam a főnixek "fészkét".
-Mindenképp érdemes.-
Nyugtázom egy könnyed mosollyal a kijelentést, miszerint tervezi, hogy meglátogatja a könyvtárat, majd tovább folytatom a sétát a lépcsők felé. Közben magamban levonom a következtetést, miszerint kevesebbnek tűnik a lépcső amikor az ember rohan, mert most, ahogy előretekintettem, mintha a végtelenségbe kígyóznának fel a fokok.
Amíg az eltévedésről beszélek -jóval hosszabban, mint szoktam- alaposabban is szemügyre veszem a lányt. Nem lehet nálam sokkal fiatalabb, bár számomra ezt mindig is nehéz volt eldönteni, és irigylésre méltóan gyönyörű szőke haja van, úgyhogy ezt nem felejtem el majd valamikor megdicsérni.
-Akkor majd kalandozz sokat.-
Biztatom a választ hallva Natachát, és kicsit visszarángatom magam a nosztalgiázó gondolatokból a jelenbe. Hirtelen más eget rengetően fontos információ, amit feltétlenül el kéne mondjak neki nem jut eszembe, elvégre nemsokára tényleg kap egy patrónust, aki sokkal többet tud majd neki segíteni, viszont egy dolog mégiscsak beugrik.
-Egyelőre a gólyalakban fogsz lakni, igaz?-
Fordulok hirtelen a lány felé kérdő tekintettel, talán némi meglepetéssel az arcomon, amit valószínűleg nem fog tudni szegény hova tenni, pedig csak a saját ötletemen csodálkoztam el, hogy ez miért csak most esett le, hogy épp egy új kisfőnixszel beszélgetek.