Ha még egyszer meghallok valami karácsonyi nyekergést, amit az itteniek nagylelkűen zenének neveznek, felkötöm magam, komolyan.
Mindig is utáltam ezt az ünnepet, jobban, mint az összes többit, bár nem mintha nálunk ezek az ünnepek annyira eltértek volna egy átlag hétköznaptól, csak arra világít rá, hogy vélhetőleg soha nem fogom megtudni, milyen egy családdal, egy baromi nagy fa körül álldogálni. Igazából fát is csak képekről láttam mondhatni, mivel Grogoryék nem ünnepeltek, talán hálásnak is kéne lennem ezért, de a hálám és Gregory még véletlenül sem kerülhet egy lapra.
Az elhatározásom, miszerint lemegyek a kocsmába, és majd pár alkoholistával ünneplek, vagy Endrével, elbukott, mivel Endre felszívódott, kint meg olyan hideg van, hogy eszem ágában nincs szétfagyni, még leérek a faluba. Az előbbi nem tépázta meg a lelkem, mármint az, hogy Endrével nem találkoztam, még örülök is neki egy kicsit. Én tudtam, hogy az csak az év egyik kivételes estélye volt, mikor is hajlandó voltam ledobni az álarcom, és ennek ő is szemtanúja lehetett, de a maszk újra rajtam van, és nem hiszem, hogy mostanában lefogom dobni, főleg így az ünnepek között, mindig felhúz....

A kastélyt járkálom körbe, mert szégyen, nem szégyen még mindig nem sikerült teljesen felfedeznem. Hála égnek, mostanában indokolatlan dührohamokat sem kapom, így a múltkorit sem tudom betudni semminek, tényleg csak felhúztam magam valamin... szimplán, és ennek valaki más látta kárát, de már mit számít? Elmúlt nem, hát akkor mit lovagoljak még ezen.
Így nyitok be az egyik ajtón, és megkönnyebbülésemre, egy társalgóhoz hasonló valamit találok... üresen. Na ez az, ami halvány mosolyszerű valamit csal az arcomra. Kapok kávét, és még csak meg sem kell szenvednem érte, plusz senki nem akar csak úgy szimplán megismerni, amitől még most is herótom van, még annak ellenére, hogy voltak páran, akiket én magam kerestem fel, mint mondjuk Lyra, de ő csakis segített, nem volt személyeskedés, életem egyik legjobb délutánja volt. És igen, még mindig  azt kívánom, bár több ember lenne ilyen.
A kávémhoz jutva fogom magam, és kényelmesen leülök az egyok fotelbe, és nyugodtan kortyolgatni kezdem.

Teljesen kikapcsol az agyam, ami jó, de ugyanakkor meglepő is. Nem hittem volna, hogy lesz ebben a porfészekben olyan hely, ahol még én is elviselhető tudok lenni, persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, de most szemet hunyok efelett, és élvezem, amíg tart.
Még a kávé is finom, de meg merem kockáztatni, hogy ezt csak az elvonási tünetek mondatják velem, hisz már jó ideje nem voltam a faluba. Mellesleg ide még a karácsonyi vinnyogás se szűrődik be nagyon, hivatalosan is ez lett a kedvenc helyem.
Épp kortyolnék egy újabbat az italomból, mikor valaki szó szerint beront. Félrenyelek, ezért hangos köhögésbe kezdek, és ha a szemeimmel ölni tudnék, a srác már tuti holtan esne össze. Mert igen, egy eléggé látszólag hiperaktív srác készült a frászt hozni rám, teszem hozzá sikerrel. Na ennyit arról, hogy ez lesz a kedvenc helyem.
A mentegetőzés hallatán felvonom a szemöldököm, mint aki tényleg kételkedik a srác épelméjűségébe, persze nekem egy szavam nem lehet, ezen téren én sem mondhatom magam full normálisnak, de az már egy másik sztori, és köze nincs ahhoz, hogy veszettül keresnék egy hóembert... na mindegy.
- Az érdekes lenne-  vágom hozzá egyből, még a szemöldököm is felszalad. Persze már megint ez a fránya mugli gondolkodás. Én úgy gondolom, ha itt lenne hóember, hosszútávon már csak egy tócsát csodálhatnának, de persze, ki tudja, mire képesek még ezek.
Úgy tűnik, mégse eléggé visszataszító a kisugárzásom, mivel a srác fogja magát, és leül. Ilyenkor jön a kérdés, vajon, mit ronthattam el. Esküszöm, próbálom én mindenféle módon távol tartani magamtól az embereket, de mint ahogy mellékelt állapot is mutatja, ez csak nem akar összejönni. És akkor most agyalhatok, hogy hogy lehetnék még ennél is visszataszítóbb, hisz a srácot is úgy méregetem, hogy lássa bármikor képes vagyok pálcát rántani, ami igaz is, csak használni nem nagyon tudnám, de itt leszögezem, hogy fejlődtem, már  van pár átok, ami simán megy.
Felvont szemöldökkel meredek a kézre. Erről le kéne szoktatni úgy mindenkit, mert... mert az nem járja, hogy én legyek a bunkó, csak mert nem áll szándékomban mindenkivel fizikai kontaktust létesíteni, sőt... Aztán mégis csak egy sóhajtás kíséretében a kezem nyújtom én is.
- Ophelia.... és Navine- halvány mosolyszerű valami suhan át az arcomon, ahogy eszembe jut, Endre szerint a süveg nem tévedett még soha akkorát, mint mikor engem oda osztott, lehet még a végén igaza lesz.
- Mellesleg... ha hóembert   szeretnél látni, javasolom építs egyet, nem hiszem, hogy itt megmaradna- teszem hozzá bár erősen kétlem, hogy ez őt érdekelné. Majd az ajkamba harapok. Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elhúzzam a kezem, és még taplónak se tűnjek közben? Micsoda jó kérdéseim vannak...

Megint felriadtam. Az ünnepek közeledtével hozzám is visszatérnek a jól ismert rémálmok. Újra és újra látom magam az idegent, ahogy anyámra szegezi a kését, még most is érzem az ötéves énem tehetetlenségét, de könyörgöm, mit tudtam volna akkor tenni? Mégis apám és Gregory szerint is az én hibám, hogy meghalt, azt viszont sose tudták megmondani, miért. És néha már én magam is elhiszem, persze utána egyből letromfol a reális énem, hogy gondolkozzak már el egy kicsit, semmiről nem tehettem azon kívül, hogy végignéztem. Igen, talán ez tette be nálam a kaput, talán annak köszönhetően lettem ilyen, amilyen. Én akkor is Gregoryra fogok mindent, hisz ő is jócskán segített a mostani jellemem kialakulásába.
Sóhajtva kászálódik ki az ágyamból, és veszem a konyha felé azt irányt. Visszaaludni már úgyse tudnék, a gyomrom még mindig egy görcs, és a remegésem sem akar alább hagyni. A folyosókon felerősödik bennem a paranoia, és nem a prefektusok miatt, tojok rá, ha belebotlok egybe, egyszerűen most még kevésbé érzem biztonságosnak ezt a helyet, ezért is tekintek vissza minden saroknál, amíg le nem érek a konyháig. Kávé kell, meg egy Xanax sem ártana, de nem hiszem, hogy itt azt zökkenőmentesen be tudnám szerezni, így marad a másik eshetőség, miszerint, leülök, és várom, hogy elmúljanak ezek a kellemetlen reakciók.
Nem hatnak rám újdonságként, mostanában minden este átélem ezt, ezért is vagyok a kelleténél harapósabb nap közben, és le merném fogadni, az alvás hiány se tesz jót.
Életemben nem éreztem még, hogy mennyire jó lenne, ha az ilyen alkalmakkor lenne mellettem valaki, sok hasznát nem venném, mivel hazudni fárasztó, és én csak úgy magamtól semmi pénzért nem tálalnék ki senkinek. Az én nyomorom, másnak mi köze van hozzá? Aláírom, hogy nyugodtan lehet nevezni fúriának, hisztisnek, vagy épp öntelt libának, mind igaz rám, feltéve, ha épp azt az énem nyújtom. Igen, az évek során már volt alkalmam megtanulni, kit, milyen módon űzzek el a közelemből, és büszkén kijelenthetem eddig még egész jól megy.
Szerencse, hogy a manók többsége még ébren van, de mikor nagy lazán benyitok, ők is elképednek mondhatni. Először nem tudom, mire vélni a dolgot, így csak vállat rántok, és leadom a rendelésem.
Leülök az egyik asztalhoz, szerencsére nincs más egyén, aki most tervezi, hogy szabályt szeg, így nyugiban vagyok, egyedül, és esküszöm ez hiányzott már.

Záró/nyitó

Igazítok még keveset a taláromon - még szerencse, hogy a lánymosdóban van tükör, mert hogy az Üvegházban nincs-, és sóhajtva veszem tudomásul, már ezen is az új házam jelképe virít.
Feltételezem, sokkal boldogabb lennék, ha nem lett volna konkrét okom arra, hogy Lyráékkal egy helyre kerüljek. Megrázom a fejem, mert legalább öt percet szeretnék úgy átélni, hogy nem jut eszembe, mit tettem. Persze, persze, ha beszélnék róla valakivel, könnyebb lenne, csak az a baj, hogy nem akarok beszélni. Gondolni se nagyon rá, mert amire nem gondolok, az nincs ugye, de ebben is csúfos kudarcot vallok.
Várj néhány évet, és az a düh, ami benned van, állandó lesz
Reflexből ugrok egyet hátrébb, mikor meglátom a tükörben nagybátyám idegesítő vigyorát, és szemeim már a haláljelöltet keresik, aki ezzel akar megviccelni. Sajnálatomra, vagy épp megkönnyebbülésemre senkit nem találok, így miután szabályoztam a légzésem, a Nagyterem felé veszem az irányt. A sápadtságom ellen nem nagyon tudok mit kezdeni, feltételezem, lakótársaim már megszokták, ha egyáltalán feltűnt nekik, hogy nincs rendben velem valami, bár örülnék, ha nem lenne így, ez azt jelentené, profira fejlesztettem a bennem lévő minden elnyomását.
A Nagyterem elé érve, veszek egy mély levegőt, majd belépek. Gondosan kerülöm a volt házam asztalát, mert valahol mélyen nagyon rosszul érzem magam, amiért csak úgy leléptem, de pofátlanság lett volna maradnom, és eszem ágában sincs már abban ringatni magam, hogy tartozhatok közéjük, sose tartoztam.
Küldök egy halvány mosolyt az igazgatónak, egy hálásat Alexának, amiért most a zöldek között foglalhatok helyet. Kiszúrva Lyrát, vigyorogva vetem le magam mellé.
- Meglepetés- tárom szét a karom, még el is nevetem magam a kialakult helyzeten. Nem azért nem mondtam el neki, mert hatalmas durranásnak szántam, hanem, mert nem voltam benne biztos, hogy itt lehetek, de mivel már sárkány díszíti a taláromat, elkönyvelhetem, hogy rellonos lettem. Huh. Aztán kiszúrom Yart is, majd elhúzom a szám.
- Bocsi a múltkoriért, a szakkörön, fejedelmien béna vagyok, ha varázslásról van szó- ezzel még tartozom neki. Pedig tényleg nem szándékosan küldtem felé az átkot.

Prof

Ha tudnám, mit akar tőlem a prof, nem ekkora görccsel a gyomromban mennék hozzá. Feltételezem, nem a kávéját és a fánkjait akarja behajtani, hisz azt már másnap az asztalán találta, ahogy megegyeztünk, ráadásul némi idő eltelt azóta. Másnak talán szemet se szúrt, nekem viszont épp elég volt ahhoz, hogy gyökeresen kiforduljak magamból. Az a cseppnyi emberség is kiveszett belőlem, amit nagy nehezen kapartam össze az itt töltött idő alatt.
Persze örülök is valamilyen szinten, legalább okkal mozdulok ki, mert amúgy csak mászkálni, ohgy elüssem az időt... az szerintem gáz, pedig jól esik kicsit kiengedni, és nem azon fáradozni, hogy a két lakótársam, semmit ne szűrjön le abból, hogy valami gáz van velem. Nem vagyok én gyenge.
A prof szobájához érve, kopogok is párat, majd várom, hogy nyíljon az ajtó. Közben azért próbálom rendezni a vonásaim, hogy egy életképesebb Opheliával találja szembe magát, de ez nem olyan egyszerű.

Prof

Várok, mára rossz szokássommá vált, hogy nem csapom ki egyből a hisztit, ha valaki megvárat, pedig régen elég vicces volt. Úgy tűnik... tényleg fejlődtem, legalább egy kicsit. Inkább nem agyalok azon, mit akarhat tőlem a bent lévő, mert egyre furább gondolataim támadnak, és mind arra sarkall, hogy fussak. Mázli, hogy amúgy nem lehet egy könnyen megfélemlíteni, vagyis... addig lehet, míg dühbe nem jövök.
Aztán hamarosan nyílik az ajtó, én meg nem tudom megállni, hogy ne tekintsek rá amolyan "na?" pillantással. Aztán eszembe jut, hogy tulajdonképp nem is vagyok néma.
- Öhm... bocsi, hogy nem hoztam fánkot, nem esett útba a konyha- motyogom, mert már rég a szoba látványa köt le jobban. Igen, valaki beengedett magához, szegény prof.
- Nem lehetnek nagy elvárásai- csúszik ki a számon, mert ahogy elnézem a helyet, nem kiköpött olyan, mint ahol bárki szívesen töltené az idejét, sokkal inkább hasonlít valami átmeneti zugra, amit nem sokszor használnak. És most félre a lakberendező hajlamaimmal.
- Igazából... nem akartam eljönni, de érdekelt, hogy miért kellett- burkoltan - vagy épp cseppet sem- utalok arra, hogy tényleg kíváncsivá tett. Feltételezem, vagyis erősen bízom benne, hogy ez nem randi, mert akkor tényleg kifutok,... ja a világból is.

Csordameg Anyu *-* és Noel

A könyvtárban üldögélek. Oké, semmi komoly, csak hirtelen sok szabadidőm lett. Mivel eldöntöttem, nem feltétlenül szükséges a jelenlétem az Üvegházban - mióta összekaptunk Noellel lelkesen kerülöm a helyet, és csinálok mindent, csak szabadidőm ne legyen-, elérkezettnek láttam az időt, hogy kezdjek is magammal valamit, így jobb ötlet híján, nekiálltam magolni, evidens mivel már elkezdődött a hajrá, és ha már másodikos vagyok, nem áll szándékomban ezen az évfolyamon gyökeret ereszteni, plusz még jókor is jött. Ki hitte volna, hogy a Jóslástan ilyen érdekes tud lenni, főleg, ha csak arra figyel az ember, azaz görcsösen ügyel arra, ne terelődjön el másfelé a gondolata.
De éjfél tájékán megengedek magamnak egy kis szüntet, és lemegyek a konyhába kávéért, kell valami, ami ébren is tart különben már a sarokban aludnék. Igen, mert nekem az nem buli, hogy egy széken ülve olvassak, mint azt a normális emberek teszik, nem mellesleg, így nehezebben találnak meg. A takarodó, mint tény, nem nagyon izgat, és ahogy látom, másokat se, mert még mindig szaladgálnak páran a folyosón. Nagyon helyes, legalább egy idő után a tanárok is belátják, ez tök felesleges, és még a gólyák is el tudják dönteni, mikor akarnak aludni. Ennyi önállóság kell, hogy legyen bennük.
Azért, van annak egy marha nagy hátránya, hogy nem hagyhatom el a kastélyt, amikor kedvem szottyan, mert jelenleg azért kifutnék a világból, hiába nem akarom bevallani még magamnak se.
A bögrémmel együtt szlalomoznék vissza a könyvtárba, ha.... ha nem esne útba a csarnok. Oké, tulajdonképp nem is esik útba, csak... csak hallom, hogy sokan vannak egy helyen. Jó, rólam még a legnagyobb jóindulattal sem lehet elmondani, hogy a megtestesült társasági lány vagyok, de két számomra ismerős hangot is meghallok, így ott a helyem.
Persze, mikor meglátom Noelt erős késztetés tör rám aziránt, hogy hagyjam az egészet, és vágjak egy stílusos hátraarcot, mondván, azt csinálnak, amit akarnak, engem nem érdekel. Viszont van egy kíváncsi természetem.
- Na mi az? Elvették valaki nyalókáját?- köszönök a társaságnak, majd megállva Lyra mellett, amolyan " ezt te sem gondoltad komolyan" tekintettel meredek a tanárra, aki.... aki vélhetőleg még csak nem is hallott az ex-Levitásról.
- Nocsak, milyen jó nevelési eszközei vannak a tanárnőnek- húzódik gúnyos vigyorra a szám, ahogy a kezébe lévő pálcát fixírozom, miközben a bögrém nemes egyszerűséggel Lyra felé nyújtom, hátha megszomjazott.

Drága tanárnő és Lyra... aztán Noel

Ahhoz képest, hogy amúgy semmi keresni valóm itt, elég könnyen beleszőttem magam abba az eseménybe, amiről tulajdonképp fogalmam sincs. A tekintetem megállapodik Botond arcán. Mikor megkértem, segítsen valamiben... nos, az én mércémmel mérve, mintha csak évekkel ezelőtt történt volna, ezért is vágok olyan merev képet, akár egy szobor, majd kimérten bólintok egyet.
- Jah, tudom, de ha nincs ellenedre, ezt majd Lyra fogja leverni rajtam, elvégre... ő házam egyik prefektusa- a szemeim még akkor se veszem le róla, mikor burkoltan kijelentem, már rellonos vagyok, persze a gyomrom bukfencezik egy sort, de van már tapasztalatom abban, hogy rejtsem el a kellemetlen tényezőket, újabban megint rákaptam. Talán, rosszul kéne éreznem magam, talán, nekem is ott kellene állnom Gergő mellett, ha nem történt volna annyi minden.... nem, még akkor se állnék oda, maximum a háttérben röhögnék, vagy egy divatmagazint lapozgatnék, de felesleges ilyesmin gondolkodnom, hisz most itt állok, a taláromban, main már rég nem a Navine címere virít.
Az eliszkolókkal nem törődök sokat, leszámítva persze Noelt, de ha a srác azt hiszi, hogy csak úgy elhúzhat előlem, nagyon is téved, csak még... nem fogom itt hagyni Lyrát, hiába tudom, semmi szüksége rám.
- Tudja, azért cseppet kellemetlen lehet, hogy ennek a kis fruskának is több köze van a kialakult eseményekhez, mint magának. Mit hitt? Idejön, eljátssza Teréz anyát, és hirtelen mindenki magába fordul, majd megtér?- a hangom ugyan nyugodtabb már nem is lehetne, de a gúnyt nem spórolom ki belőle.
- Jobb lesz, ha felébred, vagy pályát vált, engem amúgy nem érdekel, mit fog itt összeszenvedni, sőt még rellonosnak se mondhatom magam régóta, viszont annyit tudok, hogy igazán összetartó társaság, főleg, ha valakinek szívből jövő hálájukat akarják kifejezni- hagyok neki némi időt, hogy feldolgozza információt. Nem, nem fenyegetőzöm, csupán egy olyan tényt közlök, amit bármelyik festménytől megtudhat, hisz én is így vagyok vele tisztában.
-  Én a helyében kerülném az alagsort- intek egyet búcsúzóul, majd Lyrával együtt lépdelek. Nos, Noel még nem volt annyira gyors, vagy épp mi rendeztük le gyorsan a dolgokat, így hirtelen fordulok a prefektus felé.
- Igen, tudom, és vezeklek is érte ígérem, csak előbb...- be se fejezem a mondatom, gyorsabbra veszem a tempót, hogy beérjem a háztársam.
- Noel várj- ha ez sem segít, mihelyst kellő távolságba kerülök, megragadom a karját, hogy ezzel is megállásra késztessem szegényt.
- Figyelj, sajnálom. Egy paraszt voltam, tényleg, de igazad volt. Az, hogy hülyén kezeltem a helyzetet, az én hibám, de már rajta vagyok, ahogy azon is, hogy ne legyek olyan... viszont... egyedül nem fog menni... nekem szükségem van rád- a végét már csak motyogom, de kitartóan fürkészem. Ahhoz képest, hogy mennyire rágörcsöltem arra, hogy majd, ha lesz egy ilyen alkalom... nem is volt olyan nehéz.

Nem féltem Lyrát, biztos elboldogul egyedül, és ha esetleg terráriumot takaríttat velem amiatt, hogy csak úgy ott hagytam, hát ámen. Mellesleg normális esetben soha nem hagynám csak úgy faképnél, de ez egyáltalán nem normális eset. Jó, igazából soha nem vetemednék ilyesmire, és már megint ott tartok, fogalmam sincs, mi ütött belém. Na mindegy.
Noel megáll, aminek igazából nem tudom, hogy örülnöm kéne-e, mert... eszméletlen gyakorlatlan vagyok a bocsánat kérésben. Mármint gond nélkül kinyögök egy "bocs" szócskát, azzal nincs gond, leszámítva azt, hogy általában nem gondolom komolyan. Aztán mégis könnyen jönnek a szavak a számra, és bár a gyomrom felfordul, és egyáltalán nem akarom elhinni, hogy mindez az én hangomon hallatszik - sose voltam az a veszettül romantikus alkat, sőt...- azért csak sikerül valamit összehoznom, még ha ezzel megint csak szánalmasnak könyvelnek el. A festmények tuti, de ez most igazából nem érdekel.
- Jah, most hogy mondod azt elfelejtettem hozni, meg csokrot is- forgatom meg a szemem, de mosolygok. Ha Noel nem feszegeti a dolgot - lehet, jobban is teszi- én se fogom, ráadásul a ciki helyzetek elpoénkodása már aránylag jól is megy. Közben hátrapillantva látom, hogy az új HV-m a gyűlés színhelyére tart, és elhúzom a szám. Majd ki kell faggatnom Lyrát, mi lett. Nem mintha annyira érdekelne, mit tettek a tanárral, aki mazochista hajlamainak köszönhetően pont rajtunk akarta fitogtatni tanári mivoltát. Azért, büszke vagyok, mert ha belegondolok, hogy a Navinések fülüket-farkukat behúzva kullogtak volna vissza a klubhelyiségükbe, oké, fenemód büszke tudok lenni, de ez nem számít újdonságnak, sőt, volt, hogy ez volt az életem mozgatórugója.
- Ááá, szóval macskát se kapok?- csüggedve biggyesztem le a szám, majd komoly tekintettel meredek rá.
- Oké, kértem én, hogy vegyél feleségül, esetleg szöktess meg, és éljünk együtt egy lakatlan szigeten?- mert, ha ez tényleg kicsúszott volna az én számból, kijelenthetem, öntudatlan állapotban mondhattam, bár nem hiszem, még akkor se. Attól, hogy van valaki, akivel nem akarok rosszban lenni, és valami fura mód, érdekel is, még nem változott se a véleményem, se az elhatározásom, miszerint egy pasi ágyába csak akkor bújok, ha azt álmában akarom megfojtani, így talán evidens, hogy ez nem egy komplett szerelmi vallomásnak készült.
- Viszont, ha már úgyis megbüntetnek.... csináljunk valamit, széttanultam az agyam, és már igazán nem akaródzok visszamenni a könyvtárba- a cuccaimat nem féltem, mivel egy, kinek kellenének, kettő, elég félreeső helyre sikerült költöznöm.

Prof

Nem mondhatnám, hogy belépve a szobába, egyből otthonosan érezném magam, sőt... ugyanolyan idegen, mint bármelyik más hely a kastélyon belül. A helyzetemen az sem könnyít, hogy a szoba tulaja se kevésbé ismeretlen, így óvatosan lépkedek, mint aki bármire számít, végtére is, ez így van. Nehezen tudok megbízni bárkiben, és az sem örökletes.
- Azt valahogy sejtettem- bólintok, majd aprót rázok a fejemen. Nem akarok leülni, nem vagyok hatvan, hogy ne bírnék egyhuzamban végigállni pár percet, és amúgy se terveztem hosszúra nyújtani ezt  a látogatást. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem csak rajtam múlik, azaz, de... mert, ha érzem, hogy szorul a hurok a nyakam körül, simán távozok angolosan, azon ne múljon. Jelenleg a kíváncsiságom nagyobb, ezért érdeklődve fürkészem a professzort, mert őszintén, el sem bírom képzelni, hogy valaki csak úgy az én társaságomban akarná tölteni a szabadidejét, azért annyira jó fej nem vagyok.
Percekig meg se szólalok, csak meredek rá. Már-már hallani lehet, hogy az ajtók záródnak, és én lelkesen visszavonulót fújok. Ha volt is valami érzelem az arcomon, eltűnt, már csak egy merev maszk van helyette. A szemeim még bizalmatlanabbul méregetik, mint eddig. Tulajdonképp több gondolat is megfordul a fejemben, de kisvártatva rájövök, hogy jelenleg egyik sem kivitelezhető, így kimérten bólintok egyet.
- Oké, biztos, hogy nincs szükségem magára- az első mondatom várható volt, bár mélyen engem is megijeszt a tárgyilagosság, amivel ezt közöltem.
- Félre ne értsen, szívbe markoló, ahogy a törődést akarja gyakorolni- a hangomba gúnyos él szökik, és a z arcomra is egy hasonló mosoly ül ki, elvégre nem nehéz rájönni, hogy a professzor ennek a tulajdonságnak igencsak híján van.
- De ne rajtam tegye, nekem nem hiányzik, hogy valaki minden lépésemet figyelje, és sarokba állítson, ha valami rosszat csinálok, esetleg elmotyogjon egy ejnye-bejnyét. Abból a korból már kinőttem- vágom a fejéhez, körítés mentesen, ha már ő is ezt tette.

Szerintem ez a nap bőven megér annyit, hogy pirosra színezzük, és nem... nem azért, mert nőbajokkal küzdök, hanem mert... ohh könyörgöm, mikor vetemedtem én arra, hogy belássam, valamit elcsesztem?
- Jó, tudom, még ezt is elcsesztem, de figyu, legközelebb a gyűrű, meg a csokor mellé szerenádot is adok- egyezkedek serényen, mert nehogy már emiatt "dobjon", akkor inkább nyilvánosan leégetem magam, bár a hangommal nincs semmi gond, a zuhanyrózsa is megmondta.
Mosolyogva biccentek, mert örülök, hogy ennyivel letudtuk a dolgot, konkrétan örülök, hogy nem kell horribilis mélységekbe mennem, mert fogalmam sincs, mit hoznék ki belőle. Na, jó, ha lenne "teremtsünk egészséges kapcsolatot embertársainkkal" óra, elhasalnék, mert nem hogy gyatrán megy, egész idáig meg se fordult a fejembe, hogy bárkivel is egészséges kapcsolatot teremtsek. Pár percig meredek rá, majd miután sikerül felfognom, mire is érti, vigyorogva bólintok.
- Ott már komoly bajok lennének, ha arra kellene vetemednem, hogy számítsak valakire. Sajnos, ezt nem osztogatják a piacon, meg valahogy az empátiát se, így nem hiszem, hogy fél áron hozzájuthatnék egy ilyen készséghez- tűnődök el egy kicsit. Amúgy, sokkal könnyebb lenne, ha tényleg tudnék magamnak érzéseket venni, legalább megspórolnám az energiát, mert ami nincs, azt cefet nehéz magamba erőltetni.
- Akkor... nem tudtad volna azelőtt mondani, mielőtt szemet hunyva a büszkeségem felett, ilyen merényletre vetemedtem?- bár, a helyében én se így kezdtem volna, hogy oké, fogalmam sincs, mit akarsz, de ne kérj bocsánatot, mert amúgy nem hat meg. Vélhetőleg... sokkalta hülyébben éreztem volna magam, mint most.
- Sok felesleges szabad időm volt, és hát... valahogy túl kell élni a másodikat. Jah, egyébként szoktam- vonok vállat, ugyanis tényleg nem áll messze tőlem ez a cselekedett, ha nem így lenne, Seren se engedett volna át, és még ő is megmondta, az elmélettel semmi gond, csak pálcát ne adjanak a kezembe. Jó, nem pontosan így, de a lényeg ez volt, és én is tudom.
- Uhh, menjünk barlangot mászni. Jó, tudom, hogy sötét van, de nem érdekel. Tök poén lesz, vagy nem, de akkor is, és még ott sose jártam- lelkesedek be egyből, mert már szándékomban állt meglesni azt a helyet is, csak na.... nem volt kedvem.

Tusabál Benji- tudod, hogy szeretlek *-*

Igazából.... szeretem én Benjit, jó barát, de...de én ezt nem hagyhatom ki. Tudom, hogy ezt a kapcsolatunk is megsínyli, vagyis... lehet, de úgy érzem, kellőképp el kell búcsúznom tőle, és nem elég annyi, hogy csáó, enyém a szobád. Mellesleg tanárok jelenlétében ezt nem is verhetem nagydobra.Tehát marad a második eshetőség. Le küzdve a kényszert, hogy egy szmokingban jelenjek meg, előkotrom a piros ruhámat, és száj húzogatva bár, de  felkapom. Úgy gondoltam, ha már az összes hülye göncömet szanálom ,legalább pár maradjon meg, pont az ilyen eseményekre. Na, azok vannak a bőröndömben, jó mélyen, hogy alapjáraton még csak véletlenül se bukkanjak rá.
A nagyterem felé masírozok, kellő szenvedő képet vágva, hisz kell ez a tökéletes alakításomhoz. Veszek egy mély levegőt, mert ha idő előtt elröhögöm magam, oda mindennek, azt pedig nem szeretném. A nagyterem ajtajában megállok, és előbb szemeimmel a háztársam keresem, majd mikor meg is találom:
- Neeeeee! Benji, ezt nem teheted velem.... nem hagyhatsz itt, pont most, pont így- kiáltom el magam hisztérikusan gondosan ügyelve arra, hogy mindenki jól halljon, lásson, de én senkire ne nézzek rá. Egyenesen a sráchoz futok, és jó erősen átölelem a derekát. Majd felnézve rá, újabb hisztérikus kiáltásba kezdek.
- Még csak alkalmam se volt elmondani, hogy szeretlek... pedig így van. És erre most elmész arra az izére, nem teheted...- hüppögök is, és a mellkasába fúrom a fejem. Remélem nem látszik túlzottan, hogy rázkódok a röhögéstől, abban viszont biztos vagyok, hogy ő érzi, így elkerülendő a sokk, amit a kis kirohanásom kiváltana belőle. A visszafojtott röhögéstől még a könnyeim is kibuggyannak, egyre jobb.
- Mondd, hogy nem mész el, mondd, hogy nem hagysz itt.... kérlek- csuklik el a hangom... sose mondtam, hogy nem lennék jó színésznő.

Bál - Benji

Oké, nem mindig játszom ilyet, és főként nem akárkivel. Alapból abszurd az tőlem, hogy saját magam megjelenek valahol, ahol amúgy nem muszáj, hát még az, amire készülök. Őszintén,... ezzel szerintem búcsúzhatok az imidzsemtől, de megéri. Meg hát, nem is érdekel különösebben, akik ismernek, és akik véleménye fontos, azok le fogják szűrni, hogy ilyet magamtól, még akkor se mondanék senkinek, ha az illető megfenyegetne, vagy csonkítana közben.
Szegény Benji...már maga az arca megér egy misét. Annyira megsajnálom, hogy egy pillanatra megfogalmazódik bennem, hogy felhagyok az egésszel, a vállába bokszolok, és bevallom, hogy csak szívattam, de aztán... aztán mégse.
- Csak... csak most tudatosult bennem, hogy ki tudja meddig kell nélkülöznöm a látványod- hajtom le a fejem, mintha zavarban lennék, de ez nincs így, csak félő, tényleg szemközt röhögöm szegényt idő előtt, és az nem lenne jó. Egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, mikor érzem, elvigyorodik. nem tudom hogy, az emberek ezt megszokták érezni, de hurrá, így megúszom az estét anélkül, hogy a Gyengélkedőre cibálna.
Mikor felemeli a fejem, próbálok eszméletlen esetlen képet vágni, mint akinek fogalma sincs arról, mihez fog kezdeni ezek után. Persze tudom, hogy ezt először is meg kéne tanulnom, mert olyan messze áll tőlem, mint az, hogy ilyen giccses ruhát aggassak magamra. Azért remélem, meg leszek dicsérve, igazán kitettem magamért.
- Téged csak szeretni lehet, nem számít a neved, nem számít, ha gyávának titulálnak mások, az én szememben mindig egy hős leszel- szemeim körül már összefutnak a nevető ráncok, ahogy az arcát fixírozom. Tény, hogy eltudom képzelni, egyszer valaki tényleg így fog vélekedni Benjiről, végtére is, nem rossz pasi ő, csak... véleményem szerint a mi kapcsolatunk azért ilyen csodás, mert, ha bármelyikünk száját elhagyja valami ilyesmi, akkor vagy beszívtunk, vagy poén, elvégre mindkettőnktől messze áll az ilyesmi.
- Ígérd meg, hogy visszajössz, és én várni foglak- simítok végig az arcán, hogy nagyobb legyen a hatás. Na, de mikor ő hajol közelebb, az én szemeim is elkerekednek, mázli, hogy mivel vele szemben állok, némileg takar, így másoknak nem nagyon tűnik fel. Lemerevedek, és egyszerűen csak arra tudok gondolni, hogy még egy centi és... De szerencsére, ő se gondolta komolyan, ezzel egy szikla esett le a szívemről. Rosszul éreztem volna magam, ha pont benne tettem volna kárt, csak mert ilyen téren elfuserált vagyok.
- Szavadon foglak, de a hátsókkal csak óvatosan. Tudod, csak a fejét, hogy meg ne sántuljon- én is elnevetem magam, de az enyémben megkönnyebbültség érzése is jelen van. Aztán le is ülök, ha már egyszer itt vagyok.
- Ugye tudod, ha tényleg lekaptál volna, szemet hunyok a nőiességem felett, és gyomorszájon váglak?- fordulok felé hatalmas vigyorral a képemen, ignorálva az esetleges minket méregető tekinteteket. Mert amúgy velünk minden oké ám.

Noel
valamikor jún. első hetében

Nagy levegő, majd már lépem is át a suli kapuját, azt persze nem tudom megmondani, pontosan hányadszor. A bezártságérzet megint elkap, de most korántsem annyira súlyosan, mint általában. Tudom, ha megint úgy érzem, megint lelécelhetek, legalább is egy kicsit.
Azért vicces, hogy nyáron még a kötött sapim  kell igazgatnom, de már csomószor kiakadtam az időre, még egyszer nem fogok. Lassan lépkedek a rét mellett, és csüggedten sóhajtok, mikor nem látok egy elejtett diákot se. Tehát Noelnek se híre, se hamva, még mindig. Nem tudom, mikor tűnt el csak úgy, már akkor sem volt itt, mikor én csak fontolgattam a kitérőt. Felmorranok, kellett is ez nekem, mint hátamra a púp. Bár... nem sokat vesztetettem, maximum pár napot az életemből, és elmondhatom, hogy igen... megpróbáltam. Az már más tészta, hogy apámat még most se sikerült fellelnem, de úgy döntöttem, majd ha leküzdhetetlen hiányérzetet érez, megtalál ő. És nem, nem estem letargiába, pedig a nyálas tinifilmekben mindig ez történik. Lehet... az agyam már ráállt a mindenre tojok életnézetemre, ami jó, mert kevesebb erőfeszítésembe kerül ezt megvalósítani. A lépteim is hanyagok, és pofátlanul röhög a srácon, aki épp most nyelt be egy tarantallegrát. Na, legalább a háztársak se unatkoztak, hurrá.
Utolsó kortyokat iszom ki a papírpohárban lévő kávémból, áldom a Mekit, még ha a sor irdatlan hosszú is tud lenni.
A csarnokba érve, viszont megtorpanok. Na, nem a hely szépsége nyűgöz le újfent, arra teszek magasról, inkább a srác, aki nekem háttal áll... és bőrönd, vagy micsoda van nála.
Tehát visszajött. Ami azt jelenti, valamikor lelécelt ő is. Egyetlen szó nélkül. Nem tudom, miért lepődök meg ezen, mikor utoljára beszéltünk, sőt ha jobban belegondolok többször is mondta, hogy nem tartozik semmivel, és én se neki, én meg szerintem tök jól teljesítettem a dolog rám eső részét. Aaaaj be kell szereznem, egy "hogyan legyek barát?" könyvet, mert... mert nekem ez nem megy.
Számomra csak pár pillanatig tűnt, míg a sokkhatás eluralkodott rajtam, aztán vállat vonva közelítem meg az illetőt.
- Höh, már megint szeptember 1. van?- oké, ennél gyatrább "isten hozott" megnyilvánulásom még sose volt, azért egy mosolyhoz hasonló valami csak összejön. A poharam kidobom a kukába, majd a bőröndömmel megállok mellette, és az arcát vizslatom. Már nem okoz gondot ignorálni a heget, eleinte se zavart, bár akkor nem tudtam róla levenni a szemem, mostanra teljesen hozzászoktam. Inkább azért fürkészem, hogy lássam, mi van vele, ugyanis kérdezni... na azt aztán nem. Ennyit a magabiztos, független nőről, akit elképzeltem, mint példakép.

Nem hiszem el, nekem miért kell folyton számomra teljesen abszurd, hülye és főleg idegen helyzetekbe keverednem? Így kicsit se csodálom, hogy sokan csak a rakás szerencsétlenséget látják bennem. Persze, ha több élettapasztalattal rendelkeznék, mint amennyivel jelenleg, feltehetően nem kéne annyira küzdenem egy másoknak teljesen normális szituációval.
Nem volt időm agyalni azon, hogy mi lesz, ha Noelel megint összefutok. Bocsánatot kértem, tisztáztuk a dolgokat, így részemről többet már nem tehetek, de mégis... annyira idegen, mármint... lehet valaki egyre idegenebb, minél többet találkozunk? Mert hogy eleinte marha közvetlen volt... és én is. Na mindegy.
- Jah, marha szép őszünk van így nyáron- morranok fel elégedetlenül, majd igazítok a sapimon, ami sokkal jobban tetszene, ha nem csúszna mindig a szememre.
- Ááááá, szerintem a stréberek ki se dugják a fejüket a toronyból- húzom el a szám, mert szerintem, csak mi rellonosok nem bírunk huzamosabb ideig meglenni a felségterületünkön, ami amúgy érthető, egy idő után frusztráló az itt-ott felbukkanó vérfoltokat stírölni, viszont hamar meg lehet tanulni ignorálni őket.
Azért... vártam valamit, mondjuk egy fellógatott Navinést, vagy valami, de elkeserítő, hogy a hely mit sem változott mióta eltűntem.
Én sem vagyok a toppon, fáradtabb már nehezen lehetnék, de én nem törődök azzal, ki látja és ki nem a bágyatag arcom. Rájöttem, senki nem ér annyit, hogy miattuk én fáradozzak azon, hogy legalább valami hasonló képet lássanak, mint amire várnak. Egyszerűen... belefáradtam. Már nincs mit rejtegetnem, oké az a csúnya folt mindig is ott lesz a múltamban, de lezártam. Vége.
- Az apámat kerestem- halvány mosollyal vállat vonok, és tényleg ennyivel letudom a dolgot.
- Vagyis... próbáltam, de nem lett meg...- tényleg tök közönyösen ejtem ki a szavakat. Igazából, kicsit még örülök is neki, nem tudom, mihez kezdtem volna, ha rábukkanok. Nem érdekel, mi vezérelte, mikor csak úgy lepasszolt, sőt az sem, miért nem keresett soha. Szerintem lazán a fejéhez vágtam volna, mekkora egy szemét, aztán mentem volna, mint aki jól végezte dolgát.
Persze... ennél tömörebben nem tudom kifejezni magam, most is úgy érzem, azt gondolja, próbálom ráaggatni a bajaim, de nincs így, mint látszik, az utóbbi időben is megvoltam nélküle.
- Viszont ezt én is kérdezhetném.... eltűnt a rettegő tekintet a gólyák szeméből- vigyorogva utalok arra, hogy azért a suli népe is megsínylette a prefi hiányát.

- Jól áll- mosolygok rá bágyadtan. Tulajdonképp, az ember azt hihetné, be vagyok lassulva, esetleg szívtam valamit, vagy mintha nem is ezen a bolygón lennék szellemileg, pedig... kimerült vagyok.
- Nem tudom, talán a szemébe mondanám, hogy mekkora egy görény, aztán elhúznék a francba- motyogom a földet bámulva. Az igazság az, hogy ezt előbb el tudom képzelni magamról, mint azt, hogy krokodilkönnyek közepette vetem magam a nyakába, és elsírom neki, mennyire nagyon szükségem volt rá, és a többi. Nem, nem szeretek hazudni, csak elhallgatok dolgokat, és... abszolút nem igaz ez az állítás.
- Nem tudom, egyenlőre... lehet, csak azért kerestem, hogy elmondhassam, én megpróbáltam, és igazából meg sem akartam találni. Végtére is, ez illik rám nem? Hogy örökösen taszítok magam mellől mindenkit, csak hogy megmutassam, nagy lány vagyok, és nincs szükségem semmire, és senkire- azért tőle kérdezem ezt, mert tudom, ő nem hazudna a képembe, csak hogy jobban érezzem magam. Lett volna rá alkalma, akkor se tette meg.
- Oké, igazából.... fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel-  mutatok körbe, a helyzetet illusztrálva. Tényleg nem tudom, hogyan kéne hozzáállnom, mert idegennek nem mondhatom, se barátnak, és még csak nem is egy valaki, akivel azért beszélek, hogy elüssem valamivel az időt. De akkor ki?
- Aztán, lehet valaki igába szállt, amíg én kiruccantam- vonom meg a vállam, ugyanis azt nem tudhatom, mi volt itt. Csak tudnám, miért megy ez olyan nehezen? Azt hittem, ezen már túlléptem. Mármint, ott van Benji, Sofi, mind olyanok, akik valami csoda folytán többször is keresték a társaságom, még csak meg se kellett fenyegetnem őket.
- És visszajöttél. Amikor először leléptem, én nem akartam, és most se kimondottan- mélázok el, aztán észbe kapok, hogy itt végül is nem rólam van szó.
- Nincs kedved elugrani a konyhába? Palacsinta, kávé... közben elmesélhetnéd, milyen volt a szmogot szívni- mosolygok rá halványan, nem tudom, mennyire fogékony az én társaságomra. Nem tudok semmit.

- De a csigazabálóknál 100 km/h-s szél fújt, és nem akartam elveszíteni a fejem, ha érted, mire célzok- büszkén vigyorodok el, mert ez poén volt, és nem is a leggyatrább. Báár, pont neki mondani ezt... na mindegy.
- Az is lehet, hogy csak elegem lett abból, hogy akárhányszor "hazamegyek" az Üvegházba, az kong, mivel a két lakótársam a dolgát végzi- igazából nem is lehet... hanem így van, és jól is esett ezt kimondani, de most meg rosszul érzem magam. Még sem ők tehetnek arról, hogy prefik, meg hát... akkor is rossz volt folyton egyedül.
- Hát max. kapok egy jó kis gumiszobát- vonok vállat halványan mosolyogva, aztán mégis csak elkomorulok.
- Nekem ez nehéz. Amíg nem jöttem ide, még nagyobb volt a bezártság. Gregory még azt is nehezen engedte, hogy Sibellevel beszélgessek, nem hogy mással. Azt mondta, az emberek csak telebeszélik a fejem mindenféle hülyeséggel, ígérgetnek, kedvesek, aztán beléd rúgnak. Akkor kicsi voltam, de egy idő után már kezdtem elhinni ezt, mikor ő is azt tette... Nem akarok közel engedni magamhoz senkit, mert nem akarom, hogy fájjon- motyogom halkan, de valamiért biztos vagyok benne, hogy hallja a szavaim.
- Persze... most már nem annyira vészes, mint mikor idejöttem- lesz nagyobb a mosolyom, hisz... mégis vannak lakótársaim, sose hittem volna.
- Egyszer úsztam az árral, aminek a vége tárgyalás lett, aztán még egyszer, aminek a vége az lett, hogy leléptél... szerintem... nem kéne ezt a perspektívát követnem- tárom szét a karom, jelezve, hogy az árral úszás dolgot inkább hanyagolnom kéne.
- Tudod... bár nem az együttérzésemről vagyok híres, viszont elvárom, hogy mások végighallgassák a siralmam, azért... jó hallgatóság vagyok, szóval, ha akarsz beszélni róla...- mert végtére is nem sok mindent tudok Noelről, és szeretnék ezen változtatni.
- Mert nincs hová mennem, és mert a diri elintézte, hogy ő legyen felelős értem, életképes rokon hiányában. Annyival tartozom neki, hogy nem keverem bajba, mikor ő épp kihúzott egyből- nos, igen, talán ezt nem is említettem, vagy nem tartottam fontosnak, vagy nem hittem, hogy őket ez érdekli.
- Hát... holnap full unalmas óráim lesznek, alszok azokon, viszont veled ki tudja, mióta nem beszéltem egy jót. Szóóóóóval... szegjünk takarodószabályt, jó, még meg is büntethetsz- vigyorogva kérlelem, bár nem hiszem, hogy annyira ellenkezne, aztán ki tudja.

Hajni- takarodó körül

Tulajdonképp meg se lepődök azon, hogy visszatérve a nagy semmi fogad. Abban sem vagyok biztos, hogy bárkinek feltűnt a hiányom. Noelék gondolom a prefis dolgaikat intézik, Seren tanít, vagy tanul... és öhm ennyi. Valljuk be, nem igazán rendelkezem széles baráti körrel, de akkor megelégedtem ennyivel, most meg már soknak is tartom. Még mindig szeretem a lakótársaim, csak... ez a valljunk színt dolog nem megy annyira.
Kilépve a nagyteremből, teszek arra, hogy mikor kéne, hová mennem, nekem még most se mondja meg semmi.
- Hová mész?- sziszegi egy évfolyamtársam, a nevét nem tudom, de látva az arcán, mennyire nem tetszik neki, hogy egy kitérőre készülök,vállat vonva fordulok le a másik irányba.
Néha nem értem az embereket, azt hittem, már megszokhatták, hogy nem megyek a tömeg után, a prefik biztosan, valamiért mindig belebotlok egybe, vagy ha nem belé, egy tanárba. Hirtelen nem is tudom, mi a rosszabb. Viszont nem panaszkodhatok, eddig csak egyetlen büntetőmunkám volt, ami igazán elismerő teljesítmény.
Úgy döntök, kell még kávé, így a második emeleti társalgó felé veszem az irányt, közben lekapva magamról a talárom, ami alatt csak a szokásos göncök vannak. Tény, hogy simán csövesnek titulálhatnak, de ez se érdekel kimondottan. Jobb is, hogy senki nem emlékszik arra, hogy állítottam ide be, én is szeretném elfelejteni.
Belépve a helyre, csak a fejem csóválom a kongó üresség láttán, aztán túllépve ezen, csinálok egy bögre kávét, majd kényelmesen eltehénkedek a kanapén. Most, hogy belegondolok, nem ártott volna valami jegyzetet is hozni, had töltsem hasznosan ezt az időt.

Milan Blaise Felagund

- Takarodó van- csendül fel a hangom, jegesebben a kelleténél, ahogy elérem a bagázst, akik még most is itt tanyáznak, holott elmúlt takarodó.
- Kaptok két percet, hogy összekaparjátok magatokat, és visszalejtsetek a házatokba, különben egyenként fogom felnyalatni veletek a padlót- momentán nem érdekel, hogy látszólag idősebbek nálam, nem mellesleg rellonos is van köztük, a hangom ellentmondást nem tűrő, a tekintetem is képes lenne megfagyasztani bennük a vért. Igen, határozottan nincs jó kedvem, viszont jelvényem van, amit az a srác is észrevesz, aki már szólásra nyitná a száját. Csupán felvont szemöldökkel meredek rá, kíváncsi vagyok, be mer-e szólni. Ha nem lennem rajtam ez, tuti sőt talán örülhetnék, ha pusztán szavakkal megúszom, na nem mintha könnyen adnám magam. Elégedetten mosolyodok el, ahogy látom, lenyelve a békát, hallgatnak az eszükre.
Jelenleg másra sem vágyom, csak az ágyamra, idejét se tudom, mikor aludtam ki magam rendesen, annyi minden lefoglal. Fáradt sóhaj közepette túrok a hajamba, hisz ez a kép igencsak plátóinak tűnik. Fogalmam sincs, mit szívhattam, mikor rábólintottam a prefiségre, az tuti, hogy nem a házam iránti feltétel nélküli hűség vezérelt, mert azon kívül, hogy otthonosabbnak érzem, és az ott lakókkal hamarabb közös nevezőre jutok, mint a pónilakban dekkolókkal, nem igazán foglalkoztat semmi, ami azt érintené.
Mindenesetre, panaszra nincs okom, kellően lefoglal ahhoz, hogy ne agyaljak, sőt, egyáltalán ne csináljak semmit, azon kívül, amit muszáj.
Jelenleg nem tudom, merre haladok. Még mindig lefelé a lejtőn, vagy megtaláltam az utat, amivel elkerülhetem azt, amivé soha nem szeretnék válni? Ezek így marha jó kérdések, csak pech, hogy nem tudom rájuk a választ. Azért gáz, ha Ophelia LaFonde-ból lenne vizsga, most kegyetlenül meghúznának.
Lassan lépkedek, gondosan ügyelve arra, ne hunyjak szemet a szabályszegők felett. Ez a része tetszik, most rajtam a sor, hogy terrorizáljam diáktársaim, és csak reménykedek abban, hogy tudom olyan jól csinálni, mint Lyra és Noel.
Nem kell engem félteni, ha tekintélyt akarok, el tudom érni, a Gregoryval közös jellemvonásaim még megvannak, csak érthető okok miatt, nem fogom kamatoztatni őket. Inkább nyelek be pár Crutiatust, minthogy olyanná váljak, amilyen ő.
- Hello, hát te?- csapódok egy srác mellé, akiről csak azért tudom, hogy háztársam, mert láttam párszor a klubhelyiségünkben. Mivel reményeim szerint, már mindenkit elküldtem, akinek nem kellene itt tartózkodni, nyugodtan lazíthatok kicsit... már ha képes vagyok egyáltalán olyasmire.

Nemis kemény

Igazából nem foglalkoztat annyira, miért kószál még ilyenkor is kint. Ja, meg kéne büntetnem, de azokat se büntettem meg, majd egy háztársat fogok, mi? Tudom, hogy a legtöbben cseppet elfogultak, így én miért ne engedhetném meg magamnak? Plusz semmi kedvem még felügyelni is, ahogy elvégzi. Látom  a könyvet, egyből eszembe jut a vizsga, és elnyomom a késztetést, hogy elhúzzam a szám. Már csak egy kell, mégse vagyok képes arra koncentrálni, sőt... szerintem a koncentráció már rég kiveszett belőlem.
Csodálom, hogy a festmények is abbahagyták duruzsolást, vagyis látszólag... azért látom, hogy némelyiknek mozog a szája, és esküszöm, nem fogok kiakadni ezen. Már második évem taposom itt, mégse vagyok képes feldolgozni ezeket az apróságokat, mint például a beszélő festmények, meg a manók a konyhában, vagy, hogy már azt se tudom, melyik együttes van most a slágerlisták élén. Utálom Serent, amiért nem hagyott modernizálódni, pedig lefogadom, nem került volna akkora nagy erőfeszítésébe megbuherálni a telóm.
Csodálom, hogy még látok, de büszke is vagyok magamra. Tényleg sok áldozatot kell hozni, ha az ember illúziómágia tanulásra adja a fejét, és mondhatni még sehol nem tartok. Viszont kitartásból jeles, mint mindig, mert abból az egy tulajdonságból sose szenvedtem hiányt.
- Nem kell fényezni, megúszod az ágytál takarítást- forgatom a szemem, majd a falnak dőlök, keresztbe fonva a karjaim a mellkasom előtt. Túl sok időt töltök Olivérrel - jelzem muszájból-, kezdem átvenni a tapló stílusát, bár nem mondhatni, hogy emiatt rosszul érzem magam.
- Csak a jelvény miatt, ha nem lett volna rajtam, tuti, én húztam volna a rövidebbet- vonom meg a vállam. Nem, akkor se húztam volna be a fülem farkam, sose tennék olyat, hisz még egy üres teremben sem mutatnám ki, ha félek, vagy pusztán gyenge vagyok.
- Oké, vágom én, hogy vizsgák, meg minden, de nem viszed túlzásba? Ilyenkor már csak a mazochisták tanulnak- biccentem oldalra a fejem, ahogy érdeklődve figyelem a srácot. Próbálok rájönni, ki lehet. Aztán a festményektől kapom meg a választ, mire megint rám jön a vigyoroghatnék.
- Nem mondod, hogy te vagy Felagund fia- kétkedve mérem végig... és leküzdöm  a kényszert, hogy elröhögjem magam. Na, nem a srácon, hanem a helyzeten.
- Hmm... lehet mégis megbüntetlek, az apád jól kicseszett velem- vágok töprengő képet, persze igyekszem tudtára adni, hogy csak húzom az agyát, nem áll szándékomban változtatni az elhatározásomon. Viszont tény, hogy nem én vagyok Humor Herold, így azon se lepődök meg, ha a háztársam nem vevő rá.

FelaFia Blaise

A világért se vallanám be, hogy még egy hete se vagyok prefi, és vajmi keveset tudok a dolgomról. Láttam Lyráékat, mikor járőröztek, persze megbüntettek ám engem is, hisz egy rellonos semmilyen körülmények között nem kivételezne, ugye.  
A szemeim a srácra villannak, ha most gúnyolódni szeretne.... én azt neki nem ajánlom.
- Lehetsz is, de vigyázz, nehogy a végén meggondoljam magam- küldök felé egy bájos mosolyt. Oké, néha előjön a cseppnyi önbizalmam, és kimondottan hálás vagyok, hogy most is ez történt. Persze a bujkáló mosolyom jelzi, nem feltétlenül gondolom ezt komolyan, de a srác nem ismerhet annyira, hogy rájöjjön erre, bár ha van annyira jó emberismerő, mint Seren... na ne, azt inkább ne, utálom, mikor akaratomon kívül válok nyitott könyvvé.
Azt se hallgatom el, hogy csak a mütyür nem hagyta, hogy a falnak kenjenek, vagy hasonlók. Mondjuk, nem adtam volna könnyen magam, de egy idő után, tuti, saját magam fújtam volna visszavonulót. Az, hogy megőrizzem lényem azon részét, amivel ki is vagyok békülve, sokkal fontosabb annál, minthogy az erőm fitogtassam. Persze nőből vagyok, így dacból se szenvedek hiányt, ezért is szegem fel az állam.
- Ne gondold, hogy szükségem lett volna a segítségedre. Én nem várom a herceget  a lovával, és igencsak ki tudok akadni, ha valaki kényszert érez aziránt, hogy épp rajtam segítsen- a hangom komor, végtére is nem hazudok. Egy kezemen megtudom számolni, eddig hány embernek hagytam akárcsak azt, hogy hozzám érjen. Hát még, hogy segítsen. Nem szorulok én senkire, és inkább hagynám, hogy fellógassanak, mint azt, hogy valaki az én fenekem mentse.
- Az, hogy nem vesznek észre, nem feltétlenül rossz. Jobb lenne egy emberkoszorú kellős közepén mutogatni, mekkora menő vagy?- felvont szemöldökkel teszem fel a kérdést, mert a srác eddig nem tűnt hírnévhajhásznak, és erősen bízom benne, hogy ennyire senkit nem tudok félreismerni, mert akkor ott már komoly gondok lennének.
- Hmmm, okés, a krav magával itt úgyse érnék semmit, max. egy újabb tárgyalást varrnának a nyakamba, és tényleg pszichopatának könyvelnének el- húzom el a szám, nem szándékozom részletekbe bocsátkozni, ha a másikat érdekli, majd rákérdez, ha akar. A tanulás meg mára a védjegyemmé vált, bár a jegyeimen ez meg nem látszik. Naná, mert az illúziómágiáért se osztogatnak plusz pontokat, nem mintha annyira szeretnék az éltanulók közé kerülni.
- Végzős vagy? Na, az szívás... hát... csak sikerül, gondolom- vonom meg a vállam, én sose csinálok nagy ügyet a vizsgákból. Azzal is megvoltam elégedve, hogy Seren szinte úgy rugdosott át SVK-ból. Hála égnek, mára azért egy fokkal jobban megy a varázslás.
- És, mi leszel, ha nagy leszel?- kérdezek rá, csak úgy mellékesen. Tényleg érdekel, ilyenkor mivé szeretne válni valaki. Mondjuk Lyra egészen végzős koráig auror akart lenni, aztán számomra érthetetlen okok miatt, mégis tanár lett. Meg ereklye kutató.
- Hát, bocsi, de én azt a szintet még nem értem el... Sajnos nem vagy olyan rémisztő, hogy miattad rémálmaim legyenek- sóhajtok fel teátrálisan, mintha tényleg bánnám, hogy megint nem sikerült olyan hatást mutatnom, mint amit várnak tőlem. Én ezt már tökre megszoktam, kuriózum, mikor én úgy reagálok valamire, ahogy azt egy ember tenné, igen... selejtes vagyok, nem is kicsit, de hát ez van.
- Felvitt apacs dokihoz...- vonom meg a vállam. Oké, ezt talán még segítségnek is elmenne, a bökkenő csak az, hogy marhára figyelmen kívül hagyta az ellenkezésem, ezzel is megutáltatva magát velem. Azóta az óráján se voltam, és esküszöm, mihelyst lesz alkalmam le is adom.
- Nem bírom az orvosokat, azt meg még úgyse, ha olyasmire "kényszerítenek", amit nem akarok. Olyankor hajlamos elborulni az agyam, ami ellen naponta küzdök...- osztom meg vele, miért volt az nekem akkora trauma, bár félő, így se fogja érteni, de ez így is van jól.
- Hmmm Blaise. Azért... gondolom egy élmény velük élni- kuncogok halkan, el nem tudom képzelni, milyen Fela otthon, ha olyan csupa szív ember, mint akinek itt mutatja magát, komolyan elkezdem sajnálni szegény srácot.
- Ophelia, bocsi, csak egy nevem van, és a választási lehetőség abban merül ki, hogy hívsz-e így, vagy nem- tőlem szokatlan mód mosolygok rá. Na, nem az a szokatlan, hogy mosolygok, hanem az, hogy abban semmi gúny, még csak ahhoz hasonló vonás sem bújik meg. Na, ez számít ritkaságnak.
- De azért nem lehetnek olyan rossz szülők... gondolom. Fogalmam sincs milyen, ha valakinek családja van- vonom meg a vállam közömbösen. Pedig ködösen emlékszem, hogy nekem is volt... valamikor, de ezt az emléket elnyomja a lép, ahogy látom, anyámat megölik.

Blaise, aki lassan zavarba hoz

- Szövetséges?- vonom fel a szemöldököm, hisz erről eddig nem volt szó. Épp csak nem akarom megbüntetni, mert nincs kedvem az utána járó macerához. Persze ez nem feltétlenül az ő hibája, nehezen építek ki kapcsolatokat, az igazat megvallva, nem tudom, eddig hogy sikerült.
- Arra akadnak majdnem önként jelentkezők- kacsintok rá, elvégre, ha egyszer én feladatba adom, azt nekik meg kell tenni, ha nem akarnak sok pontot megvonni maguktól. Hmmm, jobb, ha rá is írom a képzeletbeli listámra, mai egyre csak nő. Én se szívesen takarítanék, és amilyen vagyok, gyanítom előbb átkoznám meg a prefektát, és behódolnék a pontlevonásnak, de hát.. egy félig-meddig rellonostól nem lehet mást várni, főleg, ha jócskán rendelkezik agresszív hajlamokkal.
- Hát így nem tudom, mit kezdhetnék veled... nyálas gének nélkül...- rázom meg a fejem, még csettintek is a nyelvemmel, aztán csak elmosolyodok. Még csak az hiányozna, hogy valaki ódákat írjon, meg mi egymás. Az ilyen pasikat meghagyom a Navinésekenek, azok úgyis napi huszonnégyben őket várják, én meg szívesen fogadom a normális pasikat, akik tényleg azok.
Kíváncsian fürkészem a másik arcát, hasonló felfogásunk, már ami a kapcsolatokat illeti, így nem tudom, merjek-e hinni neki. Nem lenne újdonság, ha kamuzna, a háztársak többsége megteszi, csak hogy imponáljon.
Én nem hogy a tartós kapcsolatnak, semmilyen kapcsolatnak nem vagyok híve, egyszerűen nekem nem megy, nem akarok bárkihez kötődni akár csak minimálisan is. Amit megtanultam az az, hogy csak magamra számíthatok, és ha valaki egy kicsit fontosabb is lesz, az tuti jól hátba fog szúrni, mint Lyra, aki elméletileg a barátnőm, mégse láttam már vagy hónapok óta. Vagy, mint Noel, aki mindig eltűnik, ilyen emberekhez nem akarok ragaszkodni, ha az elkerülhetetlen, akkor legalább egy biztos pont legyen, akire számíthatok, ha szükségem van rá, de úgy tűnik, túl sokat kérek.
- Ez esetben kösz... én se, bár általában az ilyeneket ott hagyom, nem érnek annyit, hogy bármennyit is foglalkozzak velük- vonok vállat, miközben a falnak dőlök, mert az úgy mégis csak kényelmesebb. Persze időnként körbenézek, mert mondjuk nem tenne jót a kezdetleges prefektusi pályámnak, ha rajta kapna, épp egy szabályszegővel cseverészek, de mivel ez a veszély jelenleg nem áll fent, így nagy ívben tojok rá.
- Ha nem akarsz észrevétlen lenni, tegyél róla, hidd el, még egy diák se halt bele abba, hogy odament valakihez- osztom meg vele a tényt. Roppant egyszerű, nem kéne a sült galambot várni, hanem igenis odamenni valakihez, ahogy én is ezt tettem, és nagy ritkán teszem is. Sajnos vagyok annyira szerencsétlen, hogy sokan viszont hozzám jönnek, és még csak nem is érdekli őket, mennyire nincs kedvem hozzájuk. Egyedül a háztársaim bírom elviselni, meg egy-két tanárt.
- Egy, de az se volt egy leányálom- mosolyodok el halványan. Senkinek nem kívánom, hogy abban a padban üljön, amelyikben én, mert.... az kész, mai a zárt ajtók mögött megy. Írhatnék róla egy cikket az Edictumba is akár, de jobb szeretném elfeledni, ahogy az azelőtti korszakot is, csakhogy... fene nehéz lezárni magamban.
- Nem tűnsz végzősnek- vonom fel a szemöldököm, ahogy alaposan végigmérem Blaiset. Tényleg nem egy tipikus végzős, legalább is, nem olyan, amilyet én láttam. Semmi engem imádjatok, vagy épp mindjárt elhúzok, csókoljátok meg a talpam, kisugárzás. Ha végzős is, akkor tuti, nem rellonos.
- Nemtom'. Így elsőre, minisztériumi aktakukac- vonok vállat, mert ez még kézenfekvő is lenne neki, nem valami megerőltető meló, viszont ritka unalmas.
Az ő ötletére felnevetek, tényleg, talán hangosabban is a kelleténél.
- Nem hiszem, hogy az a pálya megfelelő lenne, hacsak nem kaparsz össze némi taplóságot, vagy ridegséget- amit persze nem szeretnék, mert én azt hiszem kezdem bírni, így, ahogy most van. Persze tudom, elkerülhetetlen, hogy az emberek ne változzanak, pedig olykor annyira jó lenne, nekem se kéne tartanom attól, hogy olyan pszichopata leszek, mint a férfi, aki nevelt.
- Chaske igazából jó fej... csak fura. Az ember azt hinné, esténként csirkét áldoz rituálisan egy kelta Istennek, pedig csak olyan, mint a rellonosok többsége- vonok vállat, mióta találkoztam vele a sikátorban, az én véleményem is változott, és ennek őszintén örülök. Most már... fogalmazzunk úgy, hogy nem feltétlenül kell kényszeríteni, hogy a Gyengélkedőre menjek.
- Ohh igen, ismerős. A nagybátyám, aki nevelt, folyton ezt csinálta, én volta  a kedvenc unokahúga, aztán mikor csukódott az ajtó, nos...- tűröm fel a felsőm úját, ahol igaz már csak alig láthatóan, de nem egy heg virít. És ez csak a kezem.
- Életem legszebb évei voltak- a hangomból csak úgy csöpög a szarkazmus. Hogy miért mutattam én ezt meg egy idegennek, na az egy nagyon jó kérdés, talán, hogy Blaise is észrevegye, rejlik bennünk némi közös.
- Nekem a férfin kívül senkim nincs. na jó, ott van Vanda a szellemtan tanár, ő az unokanővérem, de érted.. az nem ugyanaz. Az anyámat öt éves koromban a szemem láttára ölték meg, az apám lepasszolt hozzá, most meg kb. Wickler az "apám". De már csak egy év, és végre szabad leszek- sóhajtok fel, megkönnyebbülten, ahogy elkezdek kibámulni az ablakon. Mióta az eszem tudom, csak erre vágyom, hogy saját magam rendelkezhessek a saját életem felett. Nem kell beszámolnom senkinek, nem kell engedélyekért kuncsorognom, hogy kimehessek a kastélyból... arany életem lesz.
- Köszi, bár nem tudom, a szüleimnek honnan jött, de én is szeretem- kezdem el a karkötőm birizgálni. Furcsa, hogy nem érzem hülyén magam, sőt még csak kifutni se akarok a világból. Oké, tuti, hogy a fáradtság teszi ezt velem.
- A buli jól hangzik, de nem hiszem, hogy kéne nekem egy család. Tudod, jobb egyedül... alig várom, hogy betöltsem a tizenhetet, és én dönthessem el, mi a jó nekem- azért megeresztek felé egy hálás mosolyt, mert ilyesmit nem sokan ajánlottak még fel, és ezt azért értékelem.
Megkordul a gyomrom, eszembe juttatva, hogy ma még nem is ettem, így némi hezitálás után, kihívóan mosolygok Blaisre.
- Mondd csak Fela fia, szegtél szabályt az elmúlt öt évben?- mert nekem feltett szándékom lerángatni a Falatozóba, minek kulcsa épp nálam van. Arvid amúgy is oltári főnök, nem rág be, ha épp ott szeretnék kajálni, esetleg társasággal.

Blaise, az édes  

- Hmm ebben van valami- bár én még mindig jobb szeretem, ha semmilyen kapcsolatom nincs. Ezt persze már csak magamban teszem hozzá, mert attól függetlenül, hogy kerülöm az ilyen alkalmakat, még nem riadok vissza tőlük. Épp ezért se szeretném, ha Blaise nemes egyszerűséggel lelépne.
- Inkább megyek, és panaszkodok apádnak, hisz annyira megértő tud lenni- forgatom a szemem mosolyogva. Oké, tény, ha lenne "Utáljuk együtt Felát" klub, annak vélhetőleg oszlopos tagja lennék. Pedig általában jól kijövök a tanárokkal... általában.
Vigyorogva nézem a virágesőt, amit nekem produkáltak. Jó, poén, de még senki nem csinált nekem ilyet.
- Ohh, mennyire nagylelkű, kedves és önfeláldozó vagy- még teátrálisan a nyakába is borulok. Aztán csak elnevetem magam, hisz már látom magam előtt a következő cikket.
- És csak mert nő vagyok, muszáj rajonganom a virágokért, ékszerekért és a többi? Jobban szokta értékelni, ha megírják a leckéim- vigyorgok rá, megmutatva, én nem vagyok hasonló a nagy átlaghoz. Főleg mióta nem hagyom, hogy ékszerekkel vegyenek meg... egy időben lehetett, most már nem.
- Engem nem érdekel... nem szoktam foglalkozni azzal, mit mondanak rólam a hátam mögött, ha az hülye el kezdené terjeszteni, hogy márpedig ő nagyon elbánt velem, hát tegye, akik véleményére adok, azok úgyis tudják, az nem olyan egyszerű- vonok vállat mosolyogva. Sose adtam az idegenek véleményére, bennem nincs meg a késztetés, hogy elfogadtassam magam a néppel, felőlem azt csinálnak, amit akarnak. Ha annyira unalmas az életük, hogy csak a pletykák generálása villanyozza fel őket, hát érezzék jól magukat.
- Nekem mindenképp, nem szoktam csak úgy odasétálni másokhoz. Lehet, hogy most a fáradtság teszi ezt, vagy az, hogy feltett szándékom volt kitakaríttatni veled a bagolyházat, de ez akkor is egy kivételes eset- mosolygok rá halványan. Én még csak meg se várom, vagyis sokszor, hogy valaki odajöjjön hozzám. Mihelyst meglátom, erre készül, lelépek. Nem tudom kezelni az embereket, a rellonosokat még csak-csak, ők elviselhetőek, de más házak... elég visszagondolnom a Navinében töltött időre... azóta se vagyok ugyanaz az ember.
- Én általában felvágok vele- jelentem ki fapofával, aztán mégis megeresztek egy mosolyt, hogy lássa, csak poénkodok. Mondjuk nem is szoktam mostanság ezen agyalni, megtörtént, ez van. Hülye voltam, viszont Wickler kihúzott a csávából, így nincs min rágódni, na meg... történtek utána rosszabb dolgok is.
- Ahogy mondod, na meg szerény- nevetek a szemem forgatva. Annak ellenére, hogy lenne épp sok más dolgom, mégse akaródzok magára hagyni Blaiset, jó társaság, meg vicces, így egyszerűen nem is értem, miért választja inkább a "remete" életet.
- Csak így elsőre jött le. Belőlem se nézik ki, hogy auror leszek, pedig az leszek, és nem mellesleg, így is tetszel, na akarj már változtatni magadon semmit- hazudnék, ha azt mondanám, fel is fogom a szavakat, amik elhagyják a szám, mert akkor vélhetőleg nem hagynák el. Úgy van, nem szokásom dicsérgetni, se bájos mosolyokat megereszteni... asszem' tényleg vissza kéne néznem Chaskehoz, mert komoly problémák vannak velem.
- Én aranyos és tündéri- forgatom a szemem vigyorogva, mert annyira igaz rám ez, mint Blaisere a felsoroltak, de mit lehet tenni? Vagyis, én semmit nem akarok tenni ez ellen, és érzem, ez lesz a vesztem.
- A röhejes táncot kihagytad, pedig az a lényeg- nevetem el magam, mert nem egyszer látszódott már a jelenet a fejemben, és tényleg poén volt. Szegény doki, pedig ő igazán nem tehet róla, hogy ezt hozza ki az emberből, vagyis pardon diákból.
- Ugyan... már vége, bár ki kellett löknöm a csukott ablakon - amiért mellesleg a tárgyalásom is volt, mert mugli területen varázsoltam-, de megérte... azóta nem láttam. És hidd el, vannak ennél rosszabb dolgok is- én már csak tudom, bár akkoriban én se hittem volna, aztán mégis elég volt egy nyaklánc ahhoz, hogy bebizonyítsa, amit Gregory tett semmi ahhoz képest, mait egy eltökélt varázsló tud. A kezem meg is rándul, húznám is el egyből, ahogy hozzáér, aztán csak leküzdöm a kényszert.
- Bocsi, berögződés, nehezen viselem, ha hozzámérnek- mosolyodok el félszegen, mert szeretném, ha tudná, nem ellene irányul, ez csak az egyik defektem, amiből még van jó pár.
- Inkább egy shoppingmániás nagyi- szállok be én is, aztán gyorsan körbenézek, nehogy megjelenjen Vanda, mert ezért kapnék egy taslit. Oké, nem... mi kölcsönösen szoktuk húzni egymás agyát, talán pont emiatt szeretem.
- Nem, de őszintén, nem is izgat. Egyszer akartam megtalálni, hogy a fejéhez vágjam, mekkora szemét, de aztán... nem találtam, és hagytam az egészet. És ez így van jól, nincs szükségem senkire- vonok vállat kifejezéstelenül. Nem tudom, miért hajtogatják mások kényszeresen, mennyire rossz egyedül. Nem, nem az, én imádom, hogy nem figyelik minden egyes lépésem, hogy nem kérnek számon, hogy nem lógnak a nyakamban...
- Pedig melózni nem gáz, én is szoktam, lent a Falatozóban, és annak ellenére, hogy eleinte levert a víz, tök buli, pedig nekem sincs arra szükségem, hogy dolgozzak- újságolom neki tök lelkesen, hogy nem gáz a meló, legalább is az enyém nem, plusz jobb a kaja, mint itt fent, a hülye manók nekem mindig elsózzák, tuti, szándékosan, pedig naiv mód azt hittem, sikerült békét kötnünk.
- Ez nem is rossz ötlet, bejárhatnánk a világot. Megkedvelni meg nem lesz nehéz-   kacsintok rá jó kedvűen, mert felvillanyoz a gondolat, hogy egyszer le tudok lépni innen, eddig ebbe nem mertem belegondolni, Blaise-el meg tuti buli lesz az egész.
- Pontosan, húzzunk le a faluba kajálni. Itt nem szeretnek a manók, és mindig elcseszik valamivel, a Falatozó kulcsa meg épp nálam, na?- kérdezek rá, őszintén reménykedve abba, hogy belemegy, és végre elmondhatom, megrontottam egy ötödévest.
- Szóval imponál a mosolyom?- szegezem rá az ezer wattos vigyorom, nem szoktak ilyet csak úgy kijelenteni.

Évnyitó Blaisel *-*  


- Hero, komolyan felkötlek egyszer - nézek mérgesen Sofi macskájára. Nem hiszem el, hogy nem képes békén hagyni Lillát, ugyanakkor csodálkozom, hogy a kanárim még nem lett depressziós.
Már csak pár simítás, persze így is késében vagyok, mert a nők általában ezt teszik. Tudom, tudom nyolc óra, de azt mégse olyan egyszerű összehozni. Főleg, ha az ember lányát Olivér kínozza, segítség címszó alatt, de bevállaltam, szóval nem panaszkodhatok.
Még magamra kapom a talárom, majd futok is le a klubhelyiségbe, hol meglátva Blaiset, a nyakába ugrok.
- Na ki lett harmadikos - vigyorgok rá, majd adok egy puszit az arcára, aztán már megyünk is. Jól esik, hogy megdicsér, de szokásomhoz híven, nem fektettem akkora hangsúlyt az öltözködésbe, mármint... mégis csak egy évnyitó, nem Oscart osztogatnak, bár vicces lenne annyi Oscart összeszedni, főleg, hogy reményeim szerint, a szülők már nem olyan elvetemültek, hogy ilyen nevet adjanak szerencsétlen pasiknak.
Még az se zavar, hogy itt tolongnak, pedig normál esetben már eltakarítottam volna őket az útból, most meg... erősen kell türtőztetnem magam, hogy ne vigyorogjak, mint valami rossz drogos. Az se segít, hogy a rellonos megfogja a kezem, mert legyen bármilyen előzékeny is, én imádom, mikor hozzámér, fogalmam sincs, ez hogy jött, holott általában minden fizikai kapcsolat taszít.
Mondjuk a minket vizslató tekintetek zavarnak, de igyekszem nem törődni velük, főleg, ha csak arra gondolok, mit műveltünk Benjivel a tusa bálon. Na, az... buli volt. Aztán leülni is sikerül, épp még láthatom is Lina, majd Véda akcióját, rávigyorgok háztársamra, mert valahogy sejtettem, nem is mi lennénk, ha nem csinálnák valami balhét, még ha ez épp aprócska is volt.
- Tudod... minden alkalmat megragadnak, csak parádézhassanak - forgatom meg a szemem, ahogy Amirára tekintek. Őszintén megnyugtat a tudat, hogy Blaisehez még csak köze se volt, mert így elmondhatom, megtaláltam az egyetlen pasit, akinek nem volt még meg, és ez marha nagy ritkaság.
A hátamon érzem  a metsző tekinteteket, így hátra fordulok az eridonosok asztala felé. És igen, pár lány épp készül megfojtani a tekintetével.
- Uhh, a rajongó táborod, épp készül szemmel verni - kuncogok halkan, majd már csak azért is alapon hajolok oda Blaisehez, és adok egy puszit a szájára, majd rákacsintok a már vörösben pompázó lányokra, és elégedett mosollyal dőlök hátra.

Blaise

- Mondja ezt egy vénség - forgatom meg a szemem mosolyogva, majd a pedofilos kijelentésnél, fel is nevetek.
- Bajban is vagy, láttál már mestertanoncot negyedév alatti diákkal kavarni? - végül is, a kérdés jogos, merthogy még én se láttam. Annyi gond legyen, már kezdem megszokni, hogy nem úgy működök, ahogy egy átlagos ember, így ez a környezetemre is átragad. Na, meg, felőlem Blaise lehetne akár a dalai láma is - na jó, azért az mégse, azért a korkülönbségnek is megvan a háta, mindenesetre ez a pár év cseppet se zavar. Az meg nem érdekel, hogy másokat esetleg igen, tojok rájuk, mint mindig.
- Á, a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket... vagyis.. khm, de bizony, nem ártana - bólogatok fapofával, gyorsan ki is javítva magam, mert mégis prefektus lettem, nem szép dolog ilyet mondani, már-már buzdítani másokat, hogy csináljanak, amit akarnak. Épp elég az, hogy mostanság hajlamos vagyok szemet hunyni a rellonosok csínytevései felett, persze ez is hangulatfüggő, van mikor nem ússzák meg.
Csak nevetni tudok a féltékeny tekinteteken, nem, egyáltalán nem érzem rosszul magam, sőt, még a késztetés sincs meg, hogy pár gyűlölködő pillantás miatt hagyjam faképnél Blaiset. Az ilyen lányokat mindig röhejesnek tartottam. Kérem szépen, volt alkalom, mikor a rellonos is szabad volt, akkor kellett volna tenni valamit, és nem "leátkozni" annak fejét, aki tett is. Na, de mindegy, viszont elkap a késztetés, így odahajolva páromhoz, puszilom meg, ami csak azért fura, mert ilyen határt még soha nem léptünk át, de... mindennek eljön egyszer az ideje, nem? Jót mulatok a döbbenetén, már-már számítottam erre a reakcióra.
A nyakamat ért csapás következtében össze is rezzenek, és leküzdöm azt a jóleső sóhajt, ami ki akar szakadni belőlem, nem szabad elfelejtenem, hogy rajtunk kívül még jó páran vannak itt.
- Ezt most értsem úgy, hogy egészen idáig tojtál a fejemre? - tettetem a sértődöttet, majd összekulcsolom a kezem az övével. Ez már amolyan megszokott dolog, amiről valamiért lemondani se vagyok hajlandó, pedig elég gyerekes megnyilvánulás, de hát... még kezdő vagyok ebben.
- Ah, ne is mondd. Azt se tudom, hogy szenvedtem végig két évet, erre meg itt vannak ezek... kapásból kettőről meg tudom állapítani, hogy mi nem leszünk jóban - húzom el a szám kelletlenül, ahogy végigmérem az egyéneket az asztalnál, miközben serényen igyekszem legyűrni a gombócot, amit Seren hiánya vált ki. Még tartom magam, még el tudom nyomni, de vajon meddig? Kihasználva az alkalmat, pillantok körbe, de meg se lepődök, mikor Lyrát se látom.
- Ígérd meg, hogy segítesz átverekedni Bűbájtanon, mert Révay kimondottan szereti a véremet szívni - kell ezt érteni úgy, hogy örömmel szívat ott, ahol tud. És igen, íme a bizonyíték, hogy nem minden tanárral fényes a viszonyom.

Blaise

- És ez zavar téged? - az arcomról eltűnik a mosoly, most kivételesen teljesen komolyan kérdezek rá, mert a korom az, ami ellen nem tudok mit kezdeni, és nem is akarok. Tény, hogy belegondolva, igaza van, legalább is abban, hogy ez a korkülönbség talán egy kicsit sok, de hát engem nem zavar, és félek, ezzel csak én vagyok így.
Pár percig némán meredek rá, majd nem tehetek róla, de kiszakad belőlem a nevetés.
- Te most tényleg lehülyüztél? - jót derülök ezen, és nem, eszem ágában sincs megsértődni, mert még ha komolyan is gondolná, igaza lenne. De Blaise szájából hallani ezt a szót, finoman szólva is... furcsa.
Körbenézve a tanárokon, elfog a késztetés, hogy odamenjek, és megöleljem Alexát, de az mégis hülyén venné ki magát. El is kapom onnan a tekintetem, és a terítőt kezdem fixírozni. Valahol nagyon mélyen, még mindig reménykedek abban, hogy Seren hirtelen benyit, ezzel is megfagyasztva még a levegőt is, épp ezért nehéz. Persze türtőztetem magam, és inkább Blaise vállára hajtom a fejem. Nem akarok erre gondolni, még csak az hiányzik, hogy most, mindenki előtt omoljak össze.
- Ohh, szuper, kezdhetek aggódni - vigyordogok el, persze nem gondolom komolyan. Azért mégis végigfuttatom a tekintetem a tanárnőn. Tudom, ez nagy hülyeség, de még új nekem ez a kapcsolatosdi, és a birtoklási mániával se tudok mit kezdeni, ezért fordulhat elő, hogy még a tanerőt is potenciális riválisnak tekintem, és el is könyvelem, nekem ő egyáltalán nem szimpatikus.
- Hmmm kecsegtető az ajánlat - harapok bele az ajkamba, elvégre tudom, Blaise tudása lehet felér Révayéval, hiába szól a férfi mellett a rutin meg az évek.
Büszkén nézem, ahogy kimegy, és el is mosolyodok, mikor Biancához ér, és megpuszilja.
- Na, most mondd, hogy nem vagyok okos - vigyorgok, majd közelebb hajolva hozzá, adok egy puszit a szájára.
- Gratulálok, zseni - már csak azért is alapon teszem hozzá. A kviddics engem se köt le, sőt, épp ezért nem esek letargiába, amiért megszűnik.
- Fura lesz ez az év - bukik ki belőlem, talán kicsit szomorúbban is a kelleténél. Valahogy nem bírom megállni, hogy ne tekintsek folyton a házvezetőm felé. Fogalmam sincs, átveszi-e valaki Seren helyét, de egyáltalán nem szeretném. Azt a helyet senki nem tudná kellőképp betölteni. És igen, megint elkap az érzés, hogy mi lesz így velem. Hisz konkrétan neki köszönhetem, hogy még itt ülhetek...

Blaise   kiszaladva Lyra és Kath


- Na ugye? Amúgy is... engem sose érdekelt más véleménye, az a lényeg, hogy téged nem zavar - vigyorgok rá, még csak nem is hazudok. Felőlem aztán suttoghatnak bármit a hátam mögött, eddig se érdekelt, most se fogok pletykaéhesen folyosókat járkálni.
- Értem én, vicces volt - vonok vállat kuncogva. Néha tényleg úgy érzem magam Blaise mellett, mintha amúgy tök normális lennék, és a világon semmi gondom nem lenne, aztán mindig jön valami, ami visszarángat a valóságba.
- Nem is a rellon lenne - forgatom meg a szemem, mikor Blaise tekintetét követve, meglátom az "Erős Pista vagyok" verseny két résztvevőjét. Elfog a késztetés, hogy odamenjek, de mivel Mira ott van, én pihenhetek, na meg, a prefi társammal amúgy se vagyok egy légtérben, és ha tehetem kerülöm, mert félő, minket is szét kéne szedni. Egyáltalán nem szimpatikus, holott még nem is beszéltem vele.
Azt elfog valami hülye érzés, ami miatt a jókedvem is köddé veszik. Tartom magam, mert sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy kiakadjak, sőt még abban sem vagyok biztos, hogy menne. És az utolsó lenne az, hogy képmutatóvá váljak. Tény, Seren nekem nem jelentett annyit, mint azoknak, akik éveken keresztül ismerték, én nem tudok, és nem is fogok ódákat zengeni róla, ettől függetlenül ugyanúgy hiányzik, és ugyanannyira elveszettnek érzem magam. Ilyenkor általában Blaisere vándorol a tekintetem, és magamban hálát adok azért, hogy engem ölel, holott még fél éve se gondoltam volna, hogy ilyen elő fog fordulni velem. Mikor puszit nyom a fejemre, én odabújok hozzá, nem érdekel, mennyire etikus ez, máshogy nem tudom kimutatni, szükségem van rá.
- Szívem, két éven keresztül csak neked sikerült, szerinted ezek után bárkinek zöld utat adnék? - csóválom meg a fejem, mert ez a feltételezés fáj. Körbenézve meg is állapítom, hogy jó nekem ez a felállás, a rellonost le nem cserélném senkire.
- A tiéd - biccentek elégedetten, talán még büszkén is, elvégre az én barátom sétált ki az előbb, és vett át egy kupát. Na, meg ez a barátnők dolga, nem?
- Klassz - a hangom mindenféle lelkesedéstől mentes. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném fitogtatni ezt a témát, nem akarom próbálgatni a határaim, még akkor se nézek oda, mikor a nő nevét mondják.
- Érthető, Seren pótolhatatlan. Oké, nem vagyok a fanatikusa, csak az életem köszönhetem neki... - elhallgatok, mert nem érzem úgy, hogy ez lenne a megfelelő alkalom arra, hogy ezt kivesézzem.
- Nem vagyok éhes, viszont mindjárt jövök - nyomok egy puszit az arcára, mikor az ajtó nyílása közben, felfedezem kint a földön ülő két lányt.
Oda kell mennem Lyrához, bár nem tudom, mit mondhatnék neki. Amúgy se vagyok a szavak embere, ezt a lány is tudja.
Viszont, mire kiérek, ott is elszabadul a pokol. A szemem forgatom, aztán mégis elkap az indulat.
- Kath, állj le. Ne vágj hozzá olyasmit, amiről fogalmad sincs, elvégre, ahogy mondtad, csak a diákja voltál - a hangom kemény, és erősen megnyomom a csak szócskát. Lyrát senki ne bántsa a szemem előtt, még akkor se, ha van benne valami, mert viszont nekem Lyra olyan, mint neki Seren.
- Figyeljetek, bent így is áll a bál, ne keltsétek még kint is a feszültséget, Alexára is tekintettel kéne lenni, ő is baromira összetört, és cseppet sem hiányzik neki gondolom, hogy helyre kelljen még raknia két megzabolázott sárkányt - fogom normálisra a hangerőt, és felváltva nézek a két lányra. Nem, Kathel sincs semmi bajom, sőt, annak ellenére, hogy eleinte a víz levert tőle, eléggé kedvelem. Viszont tényleg felesleges a dráma.
- Te, meg úgy van, csinálj megint baromságot, menj ölesd meg magad, vagy mit tudom én, de vésd jól eszedbe, innentől kezdve nem lesz senki, aki utánad megy, hogy leállítson - nézek komolyan szobatársam szemébe. Tudom, hogy Serennek köszönhet ő is sok mindent, és nem félek a fejéhez vágni, innentől már nem lesz így. Már csak nekem kéne elfogadnom, de az ráér.

Lyra & Kath & Blaise  

Nem akartam erre kiérni, nem hittem volna, hogy ők ketten egymásnak is tudnak esni, hisz... az utóbbi időben szinte elválaszthatatlanok voltak, és mindketten valamilyen szinten fontosak nekem. Nem akarok én lenni a vízválasztó, sem az, aki rendet tesz, mégse tudom megjegyzés nélkül hagyni Kath megnyilvánulását. A helyzetemen az sem könnyít, hogy Lyra belém kapaszkodik, tudom, nem ok nélkül. Sose érne hozzám spontán, tudja, hogy nehezen viselem, és tiszteletben is tartja.
- Lehet, ettől függetlenül még visszavehetnél. Ne őt hibáztasd azért, mert te többet láttál valamibe, amibe nem kellett volna - nem kenyerem a tapintat, sem a kép mutatás, ha már egyszer arra vetemedek, hogy megosztom a véleményem, akkor nem köntörfalazok, mert nem vall rám.  Annak viszont örülök, hogy nem mérgesedik el a helyzet, még annak ellenére is, hogy marhára nem így terveztem az év nyitót. Örülnöm kéne, mert az egyetlen ember, aki már több hete elvisel maga mellett úgy, hogy egy rossz szót nem szól, pedig olykor igencsak lenne oka rá, bent vár. Mégse tudom rávenni a lábaim, hogy meginduljak, még akkor sem, mikor Lyra figyelmeztet. Szemeim mindvégig Kathen tartom. Van benne valami, tényleg olyan, mintha bármelyik pillanatban robbanhatna, de nem érdekel, sose hátráltam meg, és eztán se fogok.
Legalább a végeredmény kedvező. Bár hamar egyedül maradok a kihalt folyosón, legalább nem estek egymásnak, és remélhetőleg bent sem vettek észre semmit ebből, nem hiányzik egy újabb dráma.
Persze Blaise meg is jelenik, aminek őszintén örülök, hozzá is bújok.
- Klassz év lesz - sóhajtok fel és a nyakába fúrom a fejem. Szükségem van rá, és lesz is. Ha ez végig így megy... nem szabadna egymást okolniuk, és én nem akarok választó vonal lenni. Lyra fontos... de Kath is, és ha ezek így viszonyulnak egymáshoz egész évben...
- Kath amúgy normális, csak... megviselték a dolgok.. - veszem egyből védelmembe, elvégre a szobatársam, ismerem már annyira, hogy ilyet ki tudjak jelenteni bátran.
- Általában... neked még nem tűnt fel? - halványan bár, de rámosolygok egy vállvonás kíséretében. Néha tényleg úgy érzi az ember, hogy önkéntelenül került be a prefekta szappanoperájába, nekem meg ez nem hiányzik.
- Lyra meg tudja védeni magát... én meg... a szobatársam, nem kerülhetem folyton Blaise - ezzel nem arra célzok, hogy nem lennék vele, ha tehetném, az időm minden egyes percét rajta csüngve tölteném, de Kathet se kerülhetem, szüksége van rám, és Lyrára is, hiába nem látja be, ahogy a vörös se, tudom.. De hogy fogom én ezt megoldani..
- Volt valami érdekes? Jól laktál? - fogom meg a kezét, hogy minél előbb elhúzhassunk innen. Ma már elegem van a kastélyból.

Megjöttem *-* Kicsit Vanda meg Zalán bá'
ruha

Sokkal jobban élvezném az egészet, ha közben nem egy kalitkában lennék. Vanda miatt teljesen képtelen vagyok elhagyni a kastélyt, ezért iszonyatosan dühös vagyok rá. Tudja nagyon jól, hogy nem bírok sokáig itt lenni, mégis arra kényszerít.
De most mégis próbálom elfelejteni az egészet, elvégre bál van... és még egyedül se megyek. Igen, néha még mindig hihetetlen, hogy együtt vagyunk Blaisel, az meg még inkább, hogy képes elnézni a dolgaim. Persze mióta összevesztünk, jó kislány vagyok. Mindig szólok neki, ha arról van szó, ellépek, amire ugye most nincs szükség, mivel a kastély rabja vagyok, hála drága unokanővéremnek.
És az első bálom, mármint itt a suliba. Az eddigiekre nem voltam hajlandó elmenni, elvégre nem egyen vettem részt, a szekrényem egy eldugott részében ott is a bizonyíték. Még jó hogy megtartottam a ruháim, most nagyon megütném a bokám. Amit díjazok a volt nevelőapámban, az az ízlése a ruhák terén, mert tényleg volt neki, nem is rossz.
Nem sietem el a dolgot, előbb bemegyek unokanővérem szobájába, hogy megkérdezzem, megyünk- e együtt, mégis csak karácsony van, plusz Blaise azt mondta, majd beesik, de Vanda hűlt helyét találom, így más választás híján, egyedül szelem az utat a nagyterem felé.
Talán kicsit giccses a díszítés, de efelett szemet hunyok, mivel azzal vagyok elfoglalva, hogy felkaparjam az állam a padlóról.
Nem lennék jó unokahúg, ha nem tenném tiszteletem a társaságban, na meg némileg törleszthetek ezzel a szőkeségnek, így miután felfogom az elém táruló látványt, oda is megyek Vandáékhoz.
- Nocsak... valaki megtalálta az elveszett szép érzékét? Iszonyat csinos vagy- azzal adok is puszit az unokanővérem arcára, majd mosolyogva a férfi felé fordulok.
- Ha jól emlékszem, mi még nem találkoztunk. Üdv, Ophelia vagyok... az unokahúga- azzal nyújtom is a kezem, és próbálok nem ünnepélyes hangot megütni... de.. Te Jó ÉG.. Vanda egy pasival van, aki él... lélegzik, és nincs a fürdőjébe ragasztva. Történelmi pillanat hölgyeim és uraim.

Vanda majd Blaise majd egy kicsit Olivér majd célirányosan az erkély felé

Oké, tény, hogy Vanda idegein egyszerűen imádok táncolni, de azért jól nevelt vagyok, ha mást nem is... ezt tökéletesen véghez vitték otthon. És tényleg örülök annak, hogy egy pasival látom, ráadásul nem is akármilyennel, ezért veszem elő a bájosabbik felem, még annak ellenére is, hogy haragszom az unkanővéremre. Elvégre ez egy bál, csak nem fogok látványosan kiakadni.
- Ezt a napot vésd is fel, tudod, hogy rühellek így öltözködni, de mégse jelenhetek meg szimpla ruhában- forgatom meg a szemem, pedig tök jó lenne. Annyira utálom a bálokat, most mégis eljöttem, mert azt hiszem, ez más lesz, hisz csomó olyan ember vesz körül, akiket valami elfuserált okból kifolyólag sikerült megkedvelnem.
- Tudod, hogy csak szívatlak, nem lennék jó unokahúg, ha nem tenném- rávigyorgok, jelezve, az égadta világon semmi bajom nincs azzal, hogyan öltözködik, sőt, néha még pár cuccát is lenyúlom, remélem, nem jött még rá. Zalán bá eléggé elmélyedhetett magában, na de ez nem is lényeges, sőt, legalább így több esély van rá, hogy nem rontom el Vanda estélyét.
- Azt én is szeretném tudni- felsóhajtok, mert ezt a kérdést már én is feltettem magamban egy párszor. És ahogy az ajtó felé pillantok, érzem, jobb is lett volna, ha nem találom meg rá a választ. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy Andine belé karol, és ő ezt hagyja. Oké, tudom, hogy rossz, ha az ember barátnője féltékeny, de ismerem az előzményeket, és mégis melyik épeszű csajnak ne szúrná a szemét, ha a párja mással állítana be? Az arcom elkomorul, ahogy felénk jön, nem is próbálom leplezni, most ez egy kicsit szíven ütött.
- Gondolom... nem véletlenül botlottatok egymásba út közben- vonom fel a szemöldököm. A kis dobozt, ahogy van az asztalra rakom, nem, engem nem fog letudni némi ajándékkal. Egyrészt utálom ezt, mert nagybátyám is így érte el, hogy megenyhüljek, másrészt.... kérdem én, ha egyik nap még azt mondja, velem képzeli el a jövőjét, akkor mégis mit keres az exénél - lehet egyáltalán esnek nevezni?
- Nekem... ki kell mennem a levegőre- bocsánatkérőn nézek Vandáékra, majd elhaladva Blaise mellett, viharzok ki a teremből. Vagyis ezt tenném, ha nem ütköznék bele egyből a belépő Olivérbe.
- Bocs- intézem hozzá az egyetlen szót, amit még képes vagyok kipréselni magamból, majd már megyek is az erkélyre.
Oké, tudom, hogy valamilyen szinten ez gáz, de Blaise bulizzon csak Dinével, engem nem érdekel.