Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A konyhába mászkálni a kedvenc dolgaim közé tartozik a kastélyban. Nem maga az éhségcsillapítás, vagy éppen kajalopás, hanem maga az egész rituálé, a séta a Navinéből idáig, meg az a néhány manó, akik ilyenkor még itt tartózkodnak. Az évek során ez már szinte rutinná vált nálam, sosem a házamon belüli konyhát látogattam, hanem inkább ezt, ahol nagyobb az esélye annak, hogy összefutok valakivel. Aztán mára már inkább szükséggé vált az egész amellett, hogy ugyanúgy élveztem idáig elsétálni.
Az álmatlanság hosszú hetek óta, lassan már egy hónapja gyötör, a bioritmusom teljesen felborult, és nem igazán bírom jól a néhány óra alvást. Van amikor még annyit sem. Most, a melegben talán még rosszabb lett az egész, nem csak az insomnia miatt nem tudok normálisan aludni, hanem még a meleg is rátesz egy lapáttal. Szükségem van tehát arra a napi kávémennyiségre, ami életben tart.
Egy egyszerű fekete rövid gatyát viselek egy halvány rózsaszín trikóval, hajam kontyban a fejem tetején, és mindehhez egy fekete papucsot húztam. Most nem töltök túl sok időt a folyosókon, inkább csak végigsietek rajtuk, oda sem figyelve. Az ajtón belépve elém tárul a konyha, meglepően manómentesen. Nem zavar, legalább egyedül lehetek, és persze, tudom, a kis lényeknek is kell a pihenés. Nagy lány vagyok, ki tudom szolgálni magamat.
Lefőzök egy adag jó erős fekete kávét, nem ízesítem semmivel. A hetek alatt már hozzászoktam az ízéhez, a cukor és tej csak rontják a hatását. Mivel a forróságban nem érzem magamat képesnek rá, hogy megigyam melegen, előszedek néhány jégkockát, majd óvatosan beleengedem, így téve elviselhetőbbé. Ahelyett, hogy ki is fordulnék a konyhából, és járőrözni indulnék, fogom magam és leülök az egyik asztalhoz. Most tartok ott, hogy szinte teljesen eluralkodott rajtam a fáradtság, valószínű, hogy a meleg időjárás miatt. Lassan kortyolom a kávét, kiélvezve minden cseppjét, és a tenyerembe temetem arcomat. Hiába érzem most magamat fáradtnak, tudom, hogy amint lefeküdnék az ágyamba, csak forgolódással menne el az idő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Sosem tartottam jó dolognak, hogy már az elsősök is idejártak kaját kérni a manóktól, ahelyett, hogy időben felkeltek volna, és fel/lemásztak volna a nagyterembe táplálkozni. Utána felőlem csinálhattak volna, amit csak akartak, de így kihasználni a varázslények vendégszeretetét nem szép dolog, és még egy gólyának sem elviselhető. Különösen így az éjszaka közepén. Lehet, hogy csupán a fáradtság késztet ilyen fokú szigorra a szerencsétlenek ellen, akik még azzal sincsenek nagyon tisztában, hogy hol vannak, vagy egyszerűen ilyen lennék, nem vagyok abban az állapotban, hogy ezt el tudjam dönteni. Mióta a prefektusi gárdának a tagja vagyok, egyszer sem büntettem, nem élek vissza a hatalmammal, mint egyesek, akik szerintem egy kissé túlzásba viszik a dolgot. Nem mondom magam a kimondottan kőszívű prefektusnak, de azt ne várják el még tőlem se, hogy minden egyes kihágás felett szemet hunyjak.
Végigkísérem az ismeretlen, de látszatra nagyon is kislány mozdulatait, megelégedek, hogy legalább egyedül vágja fel az almát, és nem a manókat ugráltatja. Ilyen kései időpontban amúgy sem lézengnek itt, csupán néhányuk takarít, a többi felteszem kipiheni magát a holnapi nap megpróbáltatásai előtt. Nem lehet egyszerű életük, és bár tudom, hogy ők élvezik, nem irigylem őket. Ugyanazt a dolgot csinálni nap, mint nap, éveken keresztül meglehetősen unalmas lehet, legalábbis számomra biztosan az lenne. Mindig is az új dolgokat kerestem, és bár a kalandvágy nem jellemző rám, nem szerettem hosszú időn keresztül változások nélkül élni. Minden apróság annak számított az én szemléletemben, még egy-két új ruha is akár.
- Szia. - Hangom nem árulkodik éppen lelkesedésről, de azért egy fáradt mosolyt kipréselek magamból, elvégre én kedves és segítőkész vagyok. Még egy a kijárási tilalmat megszegő elsőssel is. Arra neveltek, hogy legyek megértő mindenkivel, ne következtessek semmi rosszra a körülmények ismerete nélkül. Elvégre lehet, hogy lekéste a vacsorát, és ugyan ez még mindig nem indok rá, hogy éjjel 11-kor a konyhában mászkáljon, akkor sem küldhetem el csak úgy büntetésre.
- Talán eltévedtél? - Még mindig mosolygok rá, tudom, hogy az emberek így egyszerűbben bíznak meg bennem, és esetleg mesélnek róla minden féle rosszindulat nélkül, hogy hogyan kerültek abba a helyzetbe. Kortyolok egyet a kávémból és kényelmesen hátradőlök, miközben a magyarázatára várok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Látom a kislány - nem tudom másnak nevezni, legalább 5 év van közöttünk, ha nem több - rémületét, ahogy meglát, szinte olvasok a gondolatai között. Elsőben valószínűleg én sem örültem volna neki, hogyha összefutottam volna az éjszaka közepén egy prefektussal, főleg nem ennyi idővel a kijárási tilalom után. Ugyan emlékeim szerint akkor még nem keveredtünk nagy balhékba Zoéval, nem is nagyon voltunk büntetőmunkán, persze ez később megváltozott. Mi is, mint minden normális ember, kiélveztük a diákélet minden velejáróját. Na meg amúgy is, ki akarna ilyenkor aludni, amikor itt van ebben a hatalmas épületben tele felfedezésre váró helyekkel? Senki, mi meg főleg nem. Akkoriban még nem volt semmi problémánk, fiatalok voltunk, és élveztük, hogy itt vagyunk, megtévesztettük az embereket a kilétünkkel, és tilosban jártunk szinte folyamatosan. Persze az évek alatt megváltoztak a dolgok, de még ha nem is lennék prefektus, ugyanígy kijárnék éjjelente. Engem csak ne akadályozzon senki abban, amit tenni szeretnék, na meg egyébként sem büntethetnének meg. A mestertanonc lét előnyei.
Ahogy a kislány megkérdezi, hogy meg akarom-e büntetni, mosolyognom kell, ezúttal már sokkal természetesebben, mint az előbb. Vicces, és valamilyen szinten aranyos látni a bátor mosolya előtt bujkáló félelmet, kissé kétségbeesés szaga van az egész dolognak. Nem szerepel a terveim között, hogy büntetőmunkára küldöm, először is azért, mert teljesen normális a hozzáállása, és hangneme, másrészt pedig én sem koplalnék egész éjszaka csak azért, mert véletlenül lekéstem a vacsorát. Már ha egyáltalán lenne étvágyam, és nem kerülgetne a hányinger minden egyes alkalommal, amikor ételt nyomok le a torkomon.
- Melyik házba jársz? - Szándékosan nem reagálok a kérdésére, aggódjon csak még egy kicsit, legalább máskor kétszer is meggondolja, hogy mikor téved erre. Ránézésre eridonosnak vagy navinésnek tippelem, hiába saját házam az utóbbi, nem túl vastag a határ a kettő között. Sosem ment jól a megkülönböztetés.
- Először is, ez magánügy. - A hangomban semmi bántó nincsen, teljesen normálisan jelzem felé, hogy nem szeretnék róla beszélni. Még Zoénak sem volt alkalmam elmesélni a gondjaimat, egyértelmű tehát, hogy nem egy elsőssel fogom megvitatni életem részleteit. - Másodszor... Mágustanodában vagyunk, itt nem tartanak holmi mugli szereket. - Nekem semmi ellenvetésem nincs az altatók ellen, mivel mugli születésű vagyok, találkoztam már a kis pirulákkal. Most, ahogy otthon töltöttem egy tanévet, még használtam is belőlük néhányat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Nem szoktam sokat mosolyogni, sőt, van, hogy még be is szólnak, hogy mennyire savanyú arcot vágok. Ebben elütök a többi navinéstől, én nem tudok még annak is örülni, hogy kék az ég, sokkal visszafogottabb vagyok annál. Lehet, hogy egyedül vagyok vele a házban - azaz nem, biztosra tudom, hogy legalább egy olyan ember van, mint én -, de nem okoz minden örömöt, és nem vagyok megszállottan kedves, mint a háztársaim nagy része. Persze, amikor tudom, hogy illedelmesen és aranyosan kell viselkedni, nagyon könnyen eljátszom, hogy én valóban olyan vagyok, de itt a hangsúly az eljátszomon van. Valójában ha tehetném, messziről elkerülném az embereket, túl sokat csalódtam már bennük ahhoz, hogy újabb esélyeket adjak.
Persze, nekem is megvan az a néhány ember, akivel jól érzem magamat, és teljesen őszinte, közvetlen, sőt, még felszabadult is vagyok a társaságukban, de őket mind évek óta ismerem, azt pedig akivel a legőszintébb, legközvetlenebb és legfelszabadultabban tudok viselkedni, egyenesen születésem óta. Bármin is megyek keresztül, és bármennyit is csalódok, Zoé mindig ki tudja hozni belőlem a legjobbat, vele az az ember vagyok, aki mindig is voltam, és bármilyen gyerekesen tudok viselkedni, ha éppen olyanom van. Mégiscsak a testvér a legfontosabb az életben, ő a lelki társ.
- Navinés vagyok, úgyhogy ne aggódj, nem foglak megbüntetni. - Halványan rámosolygok, és tovább kortyolom a bögre kávémat. Alapból nem viszem túlzásba a büntetést, háztársat meg még annyira sem fogok bármivel sújtani. Főleg mivel új, nyilvánvalóan, és még nem szokott bele az itteni életbe. A közlékenysége magamra emlékeztet, régen én is ilyen voltam. Amikor ide kerülnek, a diákok még mindannyian ennyire életvidámak, szerintem ez életkori sajátosság. Aztán megismerik az élet, és az iskola minden hátrányát, és ez a vidámság elmarad, legalábbis nem lesz ennyire intenzív, és igyekeznek majd minél kevesebbet elárulni magukról.
- Köszönöm, nem kérek - válaszolom udvariasan a lánynak. A gyomrom alapból nem tűrne meg magában semmi szilárdat, így egy bögre kávé után meg főleg nem. Plusz éjszaka van, ilyenkor nem szoktam már enni. Ránézek az órára, ami már igencsak éjfélt mutat, majd lassan felállok.
- Gyere, visszakísérlek a hálókörletbe. - Ez a legegyszerűbb út, elvégre nekem úgysincsen éppen semmi dolgom, és így egy kis szerencsével nem találkozunk senkivel. Valamint arra is kevés az esély, hogy ha velem van, bárki is megbüntesse.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Bár tudtam, hogy késésben vagyok, nem zavartattam magamat, ráérősen sétáltam végig a kastély folyosóin egészen a nyugati szárnyig. Arcomon egy holvány mosoly ült, ahogy gondolataimba mélyedve hagytam, hogy a lábaim vigyenek előre, és annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, Zoé már jó 10-15 perce várhat rám a megbeszélt helyen, meg sem fordult fejemben, hogy esetleg kapkodjam magamat egy kicsit.
Az elmúlt hetekben megváltozott körülöttem a világ, egyes dolgokkal kapcsolatban vele változott a felfogásom is. Sokkal kevesebbet aggódtam, mint korábban - kivétel a kviddicsezés előtt, akkor még mindig görcsbe szorult a gyomrom -, nem gondoltam úgy, hogy feltétlenül minden szabadidőmet a folyosókon való cirkálással kell eltöltenem, és talán még kiegyensúlyozottabbá is váltam. Tudtam, hogy minek, azaz inkább kinek volt betudható a pozitív változás, de én magam sem akartam elfogadni, hogy ennyi csalódás után is ilyen szintű változást hozhat az életembe egy másik ember. Pedig megtette. A megbeszéltek szerint lassan haladtunk előre, hiszen mindkettőnknek volt múltja, amit nem lehet csak egyik pillanatról a másikra elfelejteni, de hát ráértünk. Abszolút nem siettünk sehová. Eddig minden kapcsolatomat elkapkodtam, és meg is lett az eredményük. Most nem akartam megint úgy végezni, ahogyan neki sem hiányzott még egy csalódás.
Jelen pillanatban az egyetlen egy problémának életemben a Zoéval való kapcsolatunk számított. Nem tudom, hogy mikor kezdtük el egymást ennyire hanyagolni, de az elmúlt hetekben, hónapokban a futó találkozásoknál többre nem futotta közöttünk. Neki is meg volt az élete, ahogyan nekem is. Hiába gondoltuk úgy gyerekkorunkban, hogy mi mindig elválaszthatatlanok leszünk, felnőttünk, és már nem vagyunk teljesen összekötve. Elég nagy baj. Hiányzott a társasága, és, hogy kikérjem a tanácsait - volt jó néhány dolog, amivel kapcsolatban kíváncsi lettem volna a véleményére -, és úgy alapból, hiányzott. Nem tudtam róla szinte semmit; hogy mit csinál, kivel, mikor hol van. Abban biztos voltam, hogy nincs semmi nagy, életet megváltoztató gondja, de a kis dolgok hiányoztak. Hanyagoltuk egymást, és ez így nem volt jó.
Lassan érkezek el az ajtóhoz, nyomom le a kilincset könyökömmel, és lépek be a társasági helyiségbe. Két kezem foglalt, mindkettőben egy-egy teásbögre van, amiket a konyháról hozok magunknak. Egy világos farmert viselek egy kötött, hosszított pulcsival, lábamon pedig egy fekete bakanccsal. Pálcámat a szobában hagytam, ahogy minden más szükségtelen dolgot is. Hajam egy laza kontyban van a fejem tetején, arcomon pedig egy cseppnyi smink sem található meg. Gyorsan feltérképezem a helyet, és a kandalló előtti szőnyeg felé sétálok, majd nővéremnek nyújtom a még mindig gőzölgő italt. Az iskolában nincs túl meleg, a tea pedig pont hasznunkra válhat.
- Bocs a késésért - mosolygok rá, ahogy lekuporodok mellé a szőnyegre, hátamat pedig az egyik kanapénak döntöm. Van megbeszélnivalónk, tudom, arról viszont fogalmam sincs, hogy hol kezdhetnénk. Remélem, hogy neki van ötlete.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Alig foglalok helyet mellette a földön, máris érzem, ahogy a lelkem feltöltődik, és igyekszik kihasználni az elmúlt időszakban hanyagolt iker-időt. A mosolyom kiszélesedik, ahogy ránézek, nem is tudom, mikor volt utoljára alkalom, hogy csak így, kettesben egyáltalán leültünk. Mostanában mindketten rohantunk mindenhova, és nem volt elég az idő, amit egy légtérben töltöttünk ahhoz, hogy minőségi testvéri időtöltésnek nevezhessük. De most más, már abból érzem, ahogy rápillantok, és saját mosolyom pontos mását látom az arcán. Fel sem tűnt, hogy ennyire hiányzott - nem maga Zoé, hanem az egy helyiségben töltött idő. Nővéremmel nagyon is tisztában voltam, hogy hiányzik, bár igyekeztem nem mutatni, és hagyni, hogy élje az életét, ahogyan én is éltem a sajátomat.
Az egész kandalló előtti földön ülős történet gyerekkorunkra emlékeztet, amikor még Benji és Luca is kicsik voltak, mi pedig ültünk otthon a padlón, fésültük egymás haját, és közben hallgattuk anya intelmeit, hogy mennyire nem tesz jót, ha a földön ülünk, mi pedig igyekeztük megmagyarázni, hogy az a kandallóból kiáramló meleg miatt egyáltalán nem hideg - természetesen teljesen sikertelenül. Akkor még mind együtt voltunk, teljes volt az idill, és bár később, ahogyan mi elkezdtük az iskolát, egyre kevesebb lett az ilyen alkalom, még mindig tudunk egymásra számítani.
- Technikailag csak tea volt, de igaz - bólintok egy kissé talán szégyenlős mosollyal. Régen éreztem így valaki iránt, és ezt most tényleg akartam, hogy sikerüljön, és ne legyen olyan vége, mint az eddigi kapcsolataimnak. Nem tudom, hogy Zoé merre hallotta a dolgot, vagy, hogy tudja-e, hogy ki volt a vacsorapartnerem, de ebben az iskolában már semmin sem lepődök meg, mindenki tud mindenről.
- Ennyire rutintalannak nézel? Tanárral nem vacsoráznék nyilvános helyen - válaszolom egy vigyorral és egy fejcsóválással. Ha valamit megtanultam az évek során, az az, hogy tanerővel nem a legjobb olyan helyen mutatkozni, ahol mások is láthatnak - legalábbis, ha nem akarjuk, hogy kiderüljön a dolog, márpedig biztos, hogy nem akarnám. Elég sikertelen kapcsolatom volt már a tanárokkal, nem szeretném gyarapítani a számot, főleg nem úgy, hogy a fél világ tudjon róla.
- Viszont úgy hallottam, hogy te a nyomdokaimba léptél - pillantok rá félig kérdőn. Nem hiszek általában a pletykáknak, de erre felfigyeltem. Először hallani sem akartam a fülemnek, hiszen rengetegszer hallottam Zoét, ahogy felhívja a figyelmemet a dolog buktatóira, és így hihetetlen volt kissé számomra, hogy most ő csinálná ugyanezt. Belegondolva örülnék neki, ha végre túltenné magát az öcsénkkel azonos nevű gyereken, de hát ott sem tudom, hogy pontosan mi történt, és nem akarom, hogy még egyszer megbántsák. Ha őt bántják, engem is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Akármennyire is igyekeztem kerülni a nagy tömegeket, és a túlontúl sok ember jelenlétét egy helyiségben, a halloweeni bál a kedvenc eseményeim közé tartozott. Már gyerekként is szerettem ezt az ünnepet, bár mindig is Magyarországon éltem, tehát sosem vehettem ki teljes mértékben a részemet a beöltözősdiből. Mikor aztán bekerültünk az iskolába, rögtön előtérbe lépett az egész rendezvény, aminek határozottan örültem. Tetszett, hogy ilyenkor egy kicsit mindenki más lehet, mindenki kibújhat magából és valaki - vagy valami - más bőrébe bújhat egy éjszaka erejéig. Anno, mikor a tanulmányainkat kezdtük Zoéval, még ennél is sokkal nagyobb volt a felhajtás így október vége körül. Akkoriban még rendeztek Halloween-heteket, más-más programokkal minden nap, és tényleg egy kicsit felbolydult az egész kastély élete - a jó irányba. Persze, mostanra az ember azt hinné, hogy kinőttem ebből az egész maskarázás bálozásból, de ez egyáltalán nem így van. Az arcomról nem tudom letörölni a festett mellett az igazi széles mosolyt sem. Elmondhatatlanul örülök neki, hogy Kornélt sikerült rávenni az egészbe, sőt, még kreatív társként is viszonylag lelkesen szállt be a jelmezkreálásba. Nem mintha máshogy el tudtam volna képzelni őt. Nem éppen egy tipikus királyfi alkat. Az elején még idegenkedtem a csontvázas testfestéstől, de aztán egészen belejöttem. Imádtam azt a jónéhány órát, amit ezzel "szenvedve" töltöttünk el együtt. A tükörbe nézve a rózsaszín paróka is furcsán állt, de a jelmezünkhöz tökéletesen illett ez az apró másság is.
Egy utolsó simítással befejezem Kornél csokornyakkendőjének a megkötését, majd rámosolygok, jól szórakozva a türelmetlenségén. Hogyha nem tudnám, hogy mennyire utál az emberek között lenni, még azt hinném, hogy élvezi, és várja ezt az egészet. Egy gyors pillantást vetettem a vállam fölött az agyoncicomázott nagyteremre, és a benne már most gyűlő tömegre. Persze, nem az elsők között vagyunk, valahogy a pontosság sosem volt az erősségünk, de nem is nagyon számított. Sok minden történt az elmúlt hetekben - kezdve az ismételt prefektusi kinevezésemmel -, jól esett tehát kiszakadni egy kicsit a mindennapokból.
- Kész - simítok végig mosolyogva a mellkasát takaró zakóján, majd egy lépéssel mellé állok és belekarolok a karjába. Mondanom sem kell, hogy az embertelenül hosszú - legalábbis számomra - körmeim máris odavonzzák a pillantásomat. Tartósan biztos, hogy nem tudnám viselni őket, éppen ezért mázli, hogy manapság a Halloween már csak egy estés esemény a kastélyban.
- Szólj, ha menni akarsz, és kinézhetünk a rétre. Biztos az is ki van világítva - mosolygok rá Kornélra, bár az agyonfestett arcom alatt nem hiszem, hogy annyira jól látható ez az arckifejezés. Finoman kezdem el a Nagyteremben ünneplő tömeg felé húzni, hogy végre belevessük magunkat a rémségek éjszakájába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Tagadhatatlan, élveztem az egész légkört, bár szívem szerint az embertömeget legalább a felére lecsökkentettem volna. A társasági élet aktívan élése nem tartozott soha a kedvenceim közé, ellenben a díszlet, és maga a Halloween hangulat nagyon is. Oldalra pillantva tudtam, hogy Kornél is akármennyire utálta a zsúfoltságot, és amikor túl sok emberrel kellett interakcióba keverednie, de azért bíztam benne, hogy ez az este kibírható lesz a számára, és legalább feleannyira élvezni fogja, mint én. Mert abban az egyben biztos voltam, hogy akármennyi kellemetlen tényezővel is kell a mai estén szembenéznem, nagyon is élvezni fogom az egész estés jelmezesdit, főleg egy nem is akármilyen jelmezben. Régen szakadtam már ki ennyire saját magamból, régen bújtam már teljesen más bőrébe. És az igazat megvallva, már kezdett szükségem lenni rá, és kellett, hogy más legyek - ha csak külsőre is. A szürke hétköznapok megtették a hatásukat a hangulatomra nézve, egyre kevesebbet tudtunk együtt lenni Kornéllal, és éppen ezért kellett jobban és jobban már ez az este.
A tudat, hogy Kornélnak is legalább annyira tetszett a jelmez, mint nekem, csak még jobban felvillanyoz, és egy széles mosolyt varázsol az arcomra - nem mintha az agyonfestett, kidekorált bőröm mellett ez nagyon látszódna. Az egész felhajtás, az emberek sokasága, a színessége, a gyönyörűen kicsicsázott nagyterem... mind-mind csak egyre jobban feldobja az estét, és már-már a gyerekkoromban érzem magamat. Leszámítva persze a csontvázat, akinek a karjába karolva lépkedek egyre beljebb és beljebb.
- Mázli, hogy nem igazi - kacsintok rá Kornélra. Tény, hogy a telihold legalább olyan klisé, mint a tök, vagy a boszorkányok, vagy akár maguk a jelmezek... mégis, egy kicsit talán túl sok tekintve, hogy a kastélyban legalább két olyan diák is tanul, akik nagyon is érzékelnék, ha az a fehér gömb igazi lenne... Rosszabb esetekben mások is érzékelnék az elhagyott végtagjaik nyomán.
Ahogy beérünk nagyjából a tömeg közepébe a táncparkettre, hirtelen fordít meg, ezzel ugyanúgy meglepve, mint általában minden mással. Bármennyire is próbálok felkészülni Kornél - számomra gyors - cselekedeteire, ez sosem sikerül. Néhány pillanat kell csak hozzá, hogy alkalmazkodjak az új testhelyzethez, a karjaimat egy laza mozdulattal a nyakába fonom és közelebb húzódok hozzá.
A következő kijelentése után aztán nem tettel, hanem szóval sikerül meglepnie. Eltátom a számat, és hirtelen sikerül kizárnom az egész külvilágot, csak ő van és én - bármilyen újabb közhelynek is hangzik ez. Egy ilyen mondat után nem lehet csak olyan egyszerűen a halloweeni mulatságra koncentrálni.
- És, ha szabad tudnom, mégis mikor tervezed? - kérdezem, mikor újra szóhoz tudok jutni, és a pörgés után a mellkasán támaszkodok meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Az ilyen és ehhez hasonló események emlékeztettek rá igazán, hogy mennyire szerettem régebben az iskolában lenni. Ehhez hűen csúsztam is a mestertanonci képzésemmel néhány tanévet, mikor éppen jobb dolgom akadt, mint a tanulás, vagy nem éreztem magamat képesnek rá, hogy kidugjam az orromat az otthoni szobám biztonságos falai közül. Igazság szerint mindig minden fontosabb volt, mint az iskola befejezése, és ezzel egészen eddig Zoé is így volt, tehát nem zavart. Most viszont, ahogy a nővérem nagyon is magától értetődően előrelépett a tanárok közé, és nem volt már velem a Navine toronyban sem, egyre elérkezettebbnek látszott az idő az iskola befejezésével. Persze, őt Asher kötötte a tanári gárdához, ahogy engem Kornél az iskolához, azon belül is a diákokhoz. Mégis, már éppen kezdett elég lenni. Egy kezem nem lenne elég a halloweeni ünnepségek összeszámolásához, amit az iskolában töltöttem, amit egy átlagos mestertanonc nem feltétlenül mondhat el magáról.
- De, itt lenne... Darabokban - súgom vissza Kornélnak egy apró mosoly kíséretében. Akármennyire is komolynak hatna a téma bármikor máskor, most nem tudok a hangnememre koncentrálni, a figyelmemet máris elvonja a körülöttünk ünneplő tömeg, de a szemem legtöbbször az ő arcán pihen. Mikor velem van, mindig ő áll a figyelmem középpontjában, még, ha nem is tesz semmit érte. Még ebben a hatalmas nagy tömegben is, ahol száz másik, sokkal feltűnőbb - vagy nem - emberre is koncentrálhatnék.
- Holnap... Jövő kedden? - vonom fel kissé döbbenten a szemöldökömet. Nem a kétségeim beszélnek belőlem, még csak nem is kétkedek a kettőnk kapcsolatában... Egyszerűen csak akármennyire is ott pihent eddig kettőnk között az ötlet, az ígéret, sosem mondta ki ennyire... ennyire valószerűen. Persze, ott van Noel, és a tény, hogy mi leszünk a keresztszülei, vagy bármilyen másik előjel. Minden esetre nem számítottam rá, hogy ma a halloweeni díszeken kívül más is le fog taglózni.
- Kell egy ruha - motyogom végre felpillantva a szemeibe. Ha lenne rá alkalom, most máris hozzámennék, de ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen. Legalább Kornéllel mindent jól akarok csinálni az életemben, és nem akarom, hogy bármit is elkapkodjunk a kettőnk ügyében. Az pedig a minimum, hogy az esküvőnkön egy normális ruhát viselek.
- Na és hol marad a gyűrűm? - nézek rá kérdőn, de az arcomra visszatér az előbbi széles, most már kicsit gúnyos vigyor.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- Azt rögtön gondoltam - vigyorgok rá, bár szinte biztos vagyok benne, hogy komoly helyzetben annyira nem tetszene neki se. Éppen eleget szidja magát előttem, hát még utána mi következne. Minden esetre száz százalékig biztos, hogy egy rögtönzött vérfürdő a halloweeni bálon, a nagyterem közepén meglehetősen szép végszó lenne az itt töltött időnek, és egy éppen tökéletes ok rá, hogy elhagyjuk a kastélyt... Végre valahára. Nem mintha gyűlölném az iskolát, mindig is szerettem ott lenni. Egyszerűen csak nem hiszem, hogy Kornél nélkül egyáltalán otthonomnak tudnám érezni ezeket a vastag falakat. Furcsa... előtte simán ment, nem kötött ide Zoén, meg persze a családon kívül semmi olyan, vagy senki. Mióta viszont ismerem őt, és az van közöttünk, ami, teljesen megváltozott az életem... A jó irányba.
A hirtelen jött esküvő ötlete miatti letaglózottságom viszonylag gyorsan semmivé lesz, mikor is belegondolok az egészbe. Persze, szeretném, hogyha jól csinálnánk ezt, hogyha jól csinálnánk mindent. Nem feltétlenül úgy, ahogy az meg van írva - ez már a múltkor sem működött -, egyszerűen csak szeretném, hogyha más lehetőség eszünkbe sem jutna. És részemről nem is jut. Kornél minden, amit valaha kerestem, vagy amire vágytam. Még több is annál.
- De egyik sem esküvői - vetek rá egy csúnya pillantást. Nem sok mindenhez ragaszkodok az esküvővel kapcsolatban, de a ruha egy ilyen sarkalatos pont. Ahogyan az is, hogy Zoé ott legyen, meg az, hogy Kornél legyen a vőlegény - gondolom tanújaként Olivérrel, ki mással? Nem nagy, fehér habos-babos hercegnő ruhát akartam, de mindig is úgy gondoltam, hogy meg kell adni az alkalomhoz fűződő tiszteletet. Egyszer már férjhez mentem hófehérben, az nem sikerült valami jól, így egyáltalán, nem is ebben a színben gondolkodtam már. Ettől függetlenül viszont ruha kellett, és pont.
Hirtelen indulunk el az üres asztal felé, és ültet le magával szemben a székre. Ekkor már olyan, mintha nem is lenne körülöttünk ünneplő tömeg, mintha csak mi ketten ülnénk valamilyen eldugott helyen. Bár belegondolva kívülről nézve az agyonfestett jelmezünkben meglehetősen érdekes látványt nyújthatunk, de ez most egyáltalán nem tud zavarni.
- Ugye tudod, hogy nem úszod meg ilyen egyszerűen? - Nem vártam, hogy letérdeljen előttem, és, hogy mindent szabály szerint csináljon, de ennél azért jobban meg kellett dolgoznia. Legalább a kérdést hallani akartam, holott a válaszomban biztos voltam. Karjaimat keresztbe fonva, egy félmosollyal az arcomon emelem rá a pillantásomat, pedig alig tudom megállni, hogy izgatott gyerek módjára ne nyúljak rögtön a gyűrű után.