Isaac Matthew Philips
A legtöbb korombeli szerint tanulni szívás. Nos, szerintem csak az a szívás, hogy olyan sokáig tart a dolog. Életünk első tizennyolc évét tanulással töltjük. És mondhatnánk, hogy sokat játszunk is közben, meg minden, de nem, mert tulajdonképpen azzal is tanulunk. Ami jó. Szerintem tanulni tökre jó, mert a megszerzett tudással máris több lehetsz azoknál a nyomiknál, akik még erre is lusták. Pedig van rá tizennyolc évük nekik is, jobb esetben semmi más dolguk nincs. Nos, nekem lenne, igazából... de akkor nem lehetnék első. És az nem pálya. Első óta pontosan tudom, hogyan kerekedjek a többiek felé és ez mit követel meg tőlem, úgyhogy nincs más választás, mint a tanulószobában tölteni a fél életemet.
Kezdem azt hinni, hogy mióta ideköltöztem a Bagolykőbe, csak olyan helyeken járok, ahol vannak könyvek. Mintha tényleg csak ezért lennék itt, hogy akkor kiolvassam a könyvkészletet és köszönöm, viszlát, már tovább is álltam. Úgyhogy most éppen ezen dolgozom. A Bagolykő Mágustanoda összes könyvét letudni, lehetőleg még az első két évemben, hogy utána másra is tudjak koncentrálni. Csodás terv, nem?
A figyelmemmel néha akadnak gondok. Főleg, ha nagyon hosszú a nap és már nagyon fáradt vagyok. A sorok csak úgy elmásznak, én pedig nézek utánuk, és nem értem, miért nem fogom fel amit olvasok. Akkor nézek csak fel, és látom meg a srácot. Először csak egy pillantást vetek rá, de aztán az agyam lassan feldolgozza a látottakat. Úristen. Fültágítója van. Meg biztos vannak piercingjei meg tetkói, ez tökre egyértelmű, elég csak ránézni. Izgatottság járja át a testem, még a lábujjam végei is bizseregni kezdenek... mármint nem, nem bizseregnek. Rajongani olyan gyerekes. És amúgy is, van jobb dolgom, mint őt bámulni vagy vele társalogni. Várnak... a... könyvek...
- Hé, szia - köszöntem rá a következő pillanatban és még egy mosolyt is kanyarítottam az arcomra.
A legtöbb korombeli szerint tanulni szívás. Nos, szerintem csak az a szívás, hogy olyan sokáig tart a dolog. Életünk első tizennyolc évét tanulással töltjük. És mondhatnánk, hogy sokat játszunk is közben, meg minden, de nem, mert tulajdonképpen azzal is tanulunk. Ami jó. Szerintem tanulni tökre jó, mert a megszerzett tudással máris több lehetsz azoknál a nyomiknál, akik még erre is lusták. Pedig van rá tizennyolc évük nekik is, jobb esetben semmi más dolguk nincs. Nos, nekem lenne, igazából... de akkor nem lehetnék első. És az nem pálya. Első óta pontosan tudom, hogyan kerekedjek a többiek felé és ez mit követel meg tőlem, úgyhogy nincs más választás, mint a tanulószobában tölteni a fél életemet.
Kezdem azt hinni, hogy mióta ideköltöztem a Bagolykőbe, csak olyan helyeken járok, ahol vannak könyvek. Mintha tényleg csak ezért lennék itt, hogy akkor kiolvassam a könyvkészletet és köszönöm, viszlát, már tovább is álltam. Úgyhogy most éppen ezen dolgozom. A Bagolykő Mágustanoda összes könyvét letudni, lehetőleg még az első két évemben, hogy utána másra is tudjak koncentrálni. Csodás terv, nem?
A figyelmemmel néha akadnak gondok. Főleg, ha nagyon hosszú a nap és már nagyon fáradt vagyok. A sorok csak úgy elmásznak, én pedig nézek utánuk, és nem értem, miért nem fogom fel amit olvasok. Akkor nézek csak fel, és látom meg a srácot. Először csak egy pillantást vetek rá, de aztán az agyam lassan feldolgozza a látottakat. Úristen. Fültágítója van. Meg biztos vannak piercingjei meg tetkói, ez tökre egyértelmű, elég csak ránézni. Izgatottság járja át a testem, még a lábujjam végei is bizseregni kezdenek... mármint nem, nem bizseregnek. Rajongani olyan gyerekes. És amúgy is, van jobb dolgom, mint őt bámulni vagy vele társalogni. Várnak... a... könyvek...
- Hé, szia - köszöntem rá a következő pillanatban és még egy mosolyt is kanyarítottam az arcomra.