Boldog születésnapomat
Kabát, Kinézet

Anne nem is emlékszik igazán arra, ami történt kicsivel korábban. Annyi rémlik neki, hogy teljesen bele volt merülve a jegyzeteibe, és éppen a szobájába tartott, mikor két kéz megállította, és nem is hagyta szabadulni. Hirtelen nem csak elrablóját nem ismerte fel, még azt sem, hogy egyáltalán hol van. Annyira el tud merülni a gondolataiban, és hát ilyenkor kár megzavarni, különben úgy végzi, mint Axel.
- Ne haragudj, nem akartam - pislogott fel rá bűnbánó kiskutyaszemekkel. Esze ágában se volt bántani az ő Hablatyát, mármint direkt nem. A lány levette a kabátját, és a szék támlájára helyezte, miközben elgondolkozott, mit feleljen.
- Egy kóla jól esne - húzta mosolyra a száját. Szeretett volna többet mondani, csak ehhez még le kellett ülnie, és feldolgoznia, hogy kizökkentették a kis világából. Ami persze nem baj, sőt. Örült is neki, hogy valaki megtette, valamiért a feszültség is eltűnt belőle.
Amíg Axel visszaérkezett az italokkal, neki volt ideje kinyitni az ajándékát. Elsőként a sálat vette ki, melyet egyből a nyakára is tekert, és csak ezután azt a nagyon édes sárkányt, ami kiváltott belőle egy hatalmas vigyort. Fogatlant egyből magához is ölelte, mint egy kislány, és így pislogott fel a közeledő barátjára.
- Köszönöm Hablaty, ilyen szépet még sose kaptam - és itt volt az a pillanat, amikor ő állt fel a helyéről, és viszonozta a puszit, amit az imént kapott. A jegyre nagyon rácsodálkozott, megköszörülte torkát és ezután csüccsent csak vissza.
- Még nem láttam filmet, soha - nagyon halkan mondta neki, mert nem tudta, kik veszik körül őket, és biztosan hülyének nézték volna, ha ezt meghallják. Apropó meghallják...szépen kezdett összeállni a kép, tekintete a kiírásokra siklott, és fél füllel hallgatta, hogy mások mit beszélnek. A felismerés arcára is kiült.
- Axel, hol vagyunk?

Boldog születésnapomat
Kabát, Kinézet


- Ez nagy megtiszteltetés - bólogatott hevesen Fogatlant ölelgetve. Nem a muglik között nőtt fel, de amikor kell, akkor tájékozódik, és a nyáron erre muszáj volt rávennie magát a jelmezes dolog miatt. Ekkor lettek jóba Hablattyal, és egy szóval se mondja, hogy nincs közé a származásához, mert főként ennek köszönhető az egész.
Csak hab volt a tortán amikor letette elé a jegyeket. Elfogta egy bizonyos érzés, ami az izgalom volt. Kis pillangók mocorogtak a hasában attól a pillanattól kezdve, hogy belegondolt, mi vár rá. Nem, hogy filmet, még mozit, tévét sem látott élete során. Hitt neki, tudta jól, hogy Axel nem akarna rossz élményeket szerezni neki, meg hát nem azért volt ez a sok cécó, hogy aztán halálra rémissze egy filmmel.
Lassacskán megnyugodott, és felfedezte, hol is vannak. A válaszra kikerekedtek szemei, nagyokat pislogott, és résnyire nyitott szájjal akart valamit mondani.
- Hűű - mondta végül a varázsszót. - Nagyon, nagyon régen jártam itt, még pár éve a cirkusszal... - félmosollyal nézett újra körbe, majd sóhajtott. Jó érzés kerítette hatalmába.
- Köszönöm, hogy elhoztál, a családomon kívül senkinek nem jutott eszébe, hogy szülinapom van - őszinte mosoly volt az arcán, pláne jól esett ez az egész neki azután, hogy születésnapját megelőző órákban egyedül hagyták a bálon. Nem szereti a társaságot különösen, de ha már van, akkor élvezi. Már ha az jó.

- Karácsonyi záróműsor, december 23.
Ruha

Édesanyja az utolsó ecsetvonással tökéletesítette Annelie sminkjét a karácsonyi előadásukra. Már csak fél óra volt hátra a kezdésig, ő pedig izgult, hiába van gyakorlata már abban amit csinál.
Cat ott ült mellette végig, Anne bevitte magával az öltözőbe, de nem nagyon beszélt hozzá amíg a készülődés folyt. A cirkusz összes tagja ott sürgött-forgott körülöttük egészen addig amíg Anna el nem húzta a függönyt, hogy lányát belebújtassa a piros csodába, amiben megkezdi az estét.
- Anyu, húzd lejjebb...fáj. Oké... - mindent amit az anyjával beszélt, svédül tette, és nagyokat sóhajtott öltözködés közben. Muszáj volt levezetnie a feszültséget, és az, ahogy a ruhát rángatta rajta, nem javított semmin, csak jobban idegesítette.
- Jó lesz? - kérdezte Anna, majd csípőre tett kezekkel méregetni kezdte "a művet". Annelie csak lehunyta a szemét, és elhúzta a függönyt, hogy megálljon Cat előtt, és kérdőn pillantson rá.
- Még mielőtt bármit is mondasz... Igen, én vagyok, tíz kiló smink, és húsz kiló ruha alatt - vigyorodott el a mostanra barna hajat viselő kisasszonyka. Jól tudta, hogy ez a csillogás nagyon is jól áll neki, barátnője pedig még nem látta előadáson, tehát így sem.
- Máté itt van valahol? - kérdezte kicsit körbenézve, de a lánytól.

Így nézünk ki

Nagyon hosszú, tartalmas és nagyon nagy sikernek örvendő műsoron volt túl a Mirákulum, köztük Anne is. Elfáradt, de még a műsor után beszélgetnie kellett a vendégekkel. Már Máté kezét szorongatta, és a vállár hajtotta a fejét, jelezve, hogy menjenek már. Catet is vitte magával a lakókocsijukba, ahol elbúcsúzott nagytesójától, barátnője pedig hallgathatta a boldog, de egyben fáradt nyavalygást, igaz, csak pár percig.
Közben a lány felfrissítette magát, átöltözött, extra sminkjét pedig lemosta, azt is csak bólogatással fejezte ki, mennyire nem bánja, ha Harold elhívja Catherine-t sétálni. Tudta, hogy a bátyjának bejön a csaj, de neki meg pasija van, szóval...na ez a rész már hidegen hagyja.
Egyedül maradt a kocsiban, éppen az utolsó simításokat végezte arcán, a vörös rúzst kente fel mikor nyílt az ajtó, valami idegennek tűnő csöves...fiú kukkantott be. Annelie felvonta szemöldökét, aztán összecuppantotta ajkait.
- Tudom - villantotta meg vörös szája mögött hófehér fogait egy vigyor keretében. Őszintén jó kedve volt, fel is pattant a székből, magára kanyarította kabátként funkcionáló blézerét és odalépett Ruihoz.
- Hova is megyünk? - egy pillanatra elgondolkozott, arról valahogy nem esett szó, hogy a műsor után hol fognak haverkodósat játszani.
- Amúgy egész tűrhetően nézel ki - picit lábujjhegyre állt, megigazította a srác kabátjának gallérját, majd végignézett rajta. Nem, nem úgy, mint férfi, hanem mint divatos srác...

Így nézünk ki

Annelie arckifejezésén látszott, hogy a teázónak még a gondolata is riasztja, Ruiból meg amúgy nem nézte volna ki. A második verzió valamivel jobban tetszet neki, de a kocsmákkal sincs kibékülve, hisz nem iszik igazán alkoholt, maximum ha ünnepelnek, vagy Noel meglátogatja egy üveg bor társaságában. Az is régen volt már.
Indulás előtt egy pillantást vetett az íjára, ami az ágya fölött a falon pihent. Ő most itthon marad, biztonságban, elég a pálca is. Becsukta maga után a lakókocsi ajtaját, mielőtt pedig belekarolt volna a srácba, körbenézett. Máténak direkt nem szólt, hogy elmegy. Biztos, hogy ott állt volna végig amíg a másik megérkezik és leült volna vele beszélgetni, mintha az apja lenne. Szerencsére nem volt ott senki a közelben, javarészt az emberek a sátorban ünnepeltek, beszélgettek, meg hát pakolták össze a dolgaikat.
- Minden utcában van legalább kettő, nem lesz nehéz - vigyorodott el és szépen a másik kijárat felé kezdte húzni haverját, vagyis a drótkerítéshez, ahol mindig át szoktak szökni. Van rajta egy kisebb lyuk, Anne viszont azt a megoldást választotta, hogy átmászik rajta.
- Gyere - vigyorgott rá Ruira a kerítés tetejéről, majd leugrott. Két lépést odébb állt, aztán megigazította blézerét.
Ahogy ránézett Ruira, nem igazán tudta hova tenni. Mert hát Catherine-t megérti amiért eljött vele az előadásra, de ezzel a levitással még nem ismerik egymást olyan jól.
- Öhm...örülök, hogy eljöttél.

Így nézünk ki

Ahogy a fára mászás, és a karikán, meg szalagon való tartózkodás, a kerítésmászás sem tartozik Anne gyengéi közé. Azokról inkább nem beszél, elég ha Máté tudja, másnak nem kell.
Ruira várakozott a túloldalon, a kabátot viszont nem akarta megfogni. Összevonta szemöldökét, de az utolsó pillanatban elkapta a szövetet, még mielőtt belepottyant volna a hóba. Ennyit megtehet egy olyan ismerősért, aki eljött Szalamantonba megnézni a műsorukat, pedig nem valószínű, hogy ilyen körökben mozgott volna korábban. A cirkuszt nem mindenki tekinti jó szórakozásnak, pedig ők különlegesen csinálják amit csinálnak.
A lány még így egy órával az előadás után is érezte magában a fáradtság ellenére azt az adrenalint, ami felváltotta az izgalmát abban a pillanatban, ahogy a levegőbe kezdett emelkedni a karika, a vörös hosszú ruhája pedig rózsaszirmokban hullott szét, egészen míg dresszé nem alakult. Egy pillanatra elkalandozott, felidézte a közönséget, az arcokat.
- Mi? Ja... - elmosolyodott, és bólintott. - Mióta az eszemet tudom. Anyu is légtornász - vállat vont, biztos volt benne, hogy ez elég magyarázat arra, hogy egy lány miképp lesz 16 éves korára artista. Persze a bájital titok, arról nem beszél.
A beszélgetés gördülékenyen ment közöttük és hamar találtak egy szimpatikusnak tűnő kocsmát. Rui ment előre, Anne a fejét lehajtva nézett elsőre körbe. Összeszűkített szemekkel fintorgott egy nagyjából vele egyidős srácra amikor végigmérte, gyorsan bele is karolt a fiúba amolyan vele vagyok módon.
- Kérj nekem is valamit, addig elfoglalom azt a helyet - bökött a fejével az egyetlen szabad asztal felé, szerencsére hátrébb. Meg is indult felé, aztán a kabátját letéve folyamatosan a pult felé nézett, drukkolt, hogy Rui minél előbb odaérjen hozzá.

Kinézet
Budapest, Merkovszky szülők otthona
A szünet alatt
[zárt]

Nem szokása női magazinokat olvasni, most viszont kivételt tett. Sokan súgtak össze a háta mögött az utóbbi időben, otthon is és a kastélyban is, hiszen a szünetben a legtöbb időt otthon töltötte, de a DÖK eseményére visszautazott a kastélyba Mátéval.
Amikor már megunta, hogy nem tudta mi olyan érdekes rajta egy hete, rákiabált egy évfolyamtársára, aki a kezébe nyomta az újságot. Egyből a címlapon ott szerepelt az anyja és az elemi mágia tanára neve, olyan címmel amitől felfutott a szemöldöke. Kíváncsian lapozott bele az újságba, bár nem hitt a címnek. A cikk nem volt hosszú, de bőven benne volt minden amitől elzsibbadtak a végtagjai.
Modern boszorkány cikke
Modern boszorkány
2015. március, 2. sz.
Elemi mágus és légtornász közös gyermeke
Azaz a két híresség titkos magánélete


Gondolták volna, hogy Merkovszky Ádám tetramágus és Győri Anna légtornász között több is van, mint barátság? Ráadásul olyan dolog köti őket össze, aminél nagyobb nem is lehetne! Van egy eltitkolt, 17 éves lányuk.


Jó barátságban voltam régen mindkét személlyel, tapasztalatból mondhatom, hogy egyikük sem volt fiatalon társaságkerülő. A Mirákulumnak közös fellépései voltak elemi mágusokkal, köztük az akkor még 20-25 éves Ádámmal, világszerte turnéztak. Ebben az időben Annának svéd párja volt és egy egyéves fia, éppen csak visszatérhetett a munkájához amikor megtörtént a sorsfordító esemény.
Tizenhét évvel ezelőtt, szeptember elején Svédországban zárták a turnét a cirkuszosok. Ezt a fontos eseményt hatalmas ünneplés követte, ahol szem-, és fültanúja voltam annak, ahogy a fiatal anyuka és a fiatal férfi flörtöltek egymással, együtt iszogattak egész este. Képekkel tudom alátámasztani ami ott történt.
Sokadik koktéljuk után egyik pillanatról a másikra szívódtak fel együtt, még egy pillantás erejéig sikerült elkapnom őket ahogy elhagyták a helyet és kettesben folytatták az ünneplést.
Erről senki nem beszélt, senki nem tudott róla, mi volt közöttük. Csak én és a kamerám, a képek melyek az íróasztal fiókjában vártak a leleplezés pillanatára.
Néhány héttel később Anna ismét visszavonult, mivel gyermeket hordott a szíve alatt. Ekkor nekem már gyanúsak voltak az időpontok, hiszen a turné alatt nem volt arra ideje, hogy fia apját felkeresse, tehát egy apajelölt maradt, Ádám.
Idő közben sikerült felkeresnem a gyógyítót Göteborgban aki a nőt felügyelte a terhessége alatt és akinél született a kislány. Megerősítette, hogy a baba pontosan érkezett, a neve pedig nem volt újan csengő, hiszen olyan tehetséggel született, mint édesanyja és gyerekkora óta gyakorolja a légtornát. Annelie Freya Blomqvist neve sokak számára talán nem lesz új, de az volt az állítólagos apja számára. Janrik Blomqvist megerősítette, hogy kétszer állt kapcsolatban szakításuk után Annával, amiből két gyerek született. Egy fiú és egy kislány, de nem a középső, hanem a legkisebb.
Kell ennél több bizonyíték?

Kőrösi Oszkár

Mielőtt még újra akaratlanul előjött volna az ereje, összecsukta az újságot és elszaladt a minisztériumi kirendeltségbe, hogy hopp-hálózattal hazajusson. Nem adott volna a hírre, hiszen bármilyen légből kapott dolgot megírnak, de mivel minden esemény hihetőnek tűnt...jobbnak gondolta az anyjától megtudakolni az igazságot, mint rágódni a dolgokon.
Otthon az édesanyja háromszor olvasta el a cikket, majd végül szó nélkül hagyta. Anne hosszan kérlelte, hogy mondjon valamit, de Anna csak a vállát vonogatta és gondterhelten fordult el a lányától.
- Tudja, hogy ki vagy. Janrik tudja. Kicsim, nézd... - édesanyja sóhajtva ült le a kanapéra. - Nem vagyok büszke arra amit tettem. Fiatal voltam, a bátyád születése után muszáj volt lazítanom...
A lány csaj dermedten állt és hallgatta azt, amit anya már régóta elhallgatott előle.
- Nem emlékszem arra az estére, gondolom Ádám sem.
- Hazudtál nekem.

Hosszú beszélgetést tudtak maguk mögött néhány órával később, Annelie nehezen dolgozta fel, hogy az eddigi majdnem tizenhét évét hazugságban élte le. Van egy anyanyelve, ami amúgy nem is kellene, hogy az legyen, két testvére, akik csak féltestvérek és egy tanára, aki az igazi apja... Sosem volt édesapja, nem is hiányzott neki. Kibírta volna anélkül, hogy ez kiderül.

Még ezen az estén levelet írt Merkovszkynak.

---

Ezt követően az anyja tudta nélkül utazott el Budapestre, bár nem kíséret nélkül. Harold, a bátyja kísérte el, akinek elmesélt mindent a történtekről. Szerencsére nem változott a kapcsolatuk, sőt, talán még erősödött is a testvéri kapcsolat.
Nem volt nehéz odatalálni a mágusok lakta részbe, de a lánynak a torkában dobogott a szíve. A táskájában lapult az újság, a fejében cikáztak a gondolatok. Harold magára hagyta amikor megtalálták a házat. Szerette volna minél előbb letudni a dolgot, elképzelése sem volt róla, hogy mi lesz a tanára reakciója az egészre. Talán nem is kellett volna felhoznia...de biztos,hogy előbb vagy utóbb eljutott volna hozzá is a hír.
Az ajtó előtt megállt, megigazította a haját és a ruháját, aztán félve, de bekopogott. Az ajtónyitásig még lett volna ideje elfutni...

Kinézet
Budapest, Merkovszky szülők otthona
A szünet alatt
[zárt]

A csinos házikó egyáltalán nem vonta el a figyelmét arról, ami miatt érkezett. Egyfolytában a lehetséges reakciókat vette sorra magában, mert hát ki tudja, milyen rosszul fogja érinteni Ádámot ha megtudja, hogy ő az apja, vagy elhiszi-e egyáltalán.
A kopogás után nem kellett sokat várnia, nehézkesen, de valamiféle mosolyt varázsolt az arcára a tanárra pillantva.
- Jó napot - köszönt udvariasan. Valahogy másnak tűnt a férfi a legutóbbi találkozásuk óta, bár nem tudta volna megmondani, milyen értelemben. Beljebb kerülve egy szó nélkül ment az emeltre, amerre irányították, a kellemes társalgóban pedig ismét csak egy mosolyra futotta tőle.
- Sajnálom, hogy itthon zavarom...én... - a pillantását is elkapta róla. Mintha ezer szempár figyelte volna a szoba minden szegletéből, lesütötte a szemét. Ott ült, Ádám várta a vallomást, ő pedig nem bírt megszólalni, csak az izzadó tenyerét nézte.
Kis idő után erőt vett magán, a nadrágjába törölte a kezét és a táskájából előhalászta az újságot melyen már látszott, hogy legalább százszor elolvasták.
- Emiatt jöttem - a Modern boszorkány március közepi számát átnyújtotta a férfinak, majd várta, hogy elolvassa, vagy nevesse ki, bármit.

Kinézet
Budapest, Merkovszky szülők otthona
A szünet alatt
[zárt]

Az egészben a tehetetlenség zavarta leginkább. Az, hogy nem tudta befolyásolni Ádám reakcióját, elképzelni sem tudta. Csak ült ott, átadta az újságot ami miatt jött, azt is csak azért, hogy ne húzza szegény ember idegeit a váratással. Egyszer túl kell esni rajta...
Csendben figyelte, minden reakciója érdekelte. Egy szót sem szólt közben, de a lába járni kezdett és csak akkor fújta ki a levegőt amikor végre megszólalt. Az anyja válaszaira volt kíváncsi, de mindent nem tudott volna két perc alatt elmondani, így egy pillanatig habozott.
- Beismerte. A mi apánk...akit annak nevezett...ő csak a két testvérem apja. A bátyám születése után nem találkoztak, de anyám elmondta neki, hogy terhes - megvonta a vállát, hiszen ez még csak egy része volt annak, amit megtudott. - Ő nem ismer minket, a nevemet se tudja.
Várakozott, igazából most jött elő belőle a düh, amit eddig elfojtott. Legszívesebben üvölteni tudott volna, hiszen eddig csak hallotta, most azonban saját maga mondta ki a tényeket.
- Tudja milyen érzés megtudni, hogy az állítólagos apám nem is az apám, és...nem vagyok svéd? - ez bosszantotta legjobban. Hogy beszél egy olyan nyelvet, amihez igazából semmi köze. Ezzel elég sok minden kiderült, például az is, hogy testvéreivel ellentétben ő aranyvérű, nem félvér, ahogy tudta.
- Nem akartam letámadni... - szabadkozott végül és felállt a kanapéról. Az ajtó felé indult, majd visszalépett, és megint az ajtó felé...

Kinézet
Budapest, Merkovszky szülők otthona
A szünet alatt
[zárt]

Kifakadása után nem tudta eldönteni, hogy menni akar vagy sem, mégis mihez kezdjen. Hiszen nem mindennap történik az emberrel olyasmi, ami megváltoztatja nem csak a jövőjét, de múltját is. Volt egy elképzelése az apjáról, a mugli férfiról akiről igazából nem akart többet tudni, mint amit elmondtak neki. Sosem érdekelte az, aki nem méltatta arra sem, hogy megkeresse a gyerekét. Mondhatni semmi gond nem volt a családjában, Zoltán, a cirkuszbeli apapótléka bőven elég volt neki az anyja és testvérei mellé.
Az ajtónál állva hirtelen megérezte a vállán a férfi érintését, amire kicsit összerezzent. Nem, egyáltalán nem szereti a testi kontaktust, csak néhány embertől viseli el, azoktól, akik kellően közel állnak hozzá és abból nincsen túl sok. Ennek ellenére nem húzódott el, csak kellemetlennek, szokatlannak találta.
Meglepetten pislogott rá. Hogy Ő szeretné megismerni? Az a tanár, aki a következő tanévtől az elemét fogja figyelni? Aki az apja? Felfoghatatlan.
- Elég sűrűn - elhúzta a száját, szívesen hozzátette volna olyan epésen, hogy apu, de inkább elnyelte a szót, hiszen csak magára haragudott ebben a pillanatban. Lassan visszaült az előző helyére.
- Elhiszi? Mármint...én biztos nem hinném el csak így... - gondolt itt arra, hogy jött a semmiből, és egy cikken alapozva előadott egy sztorit. Ami egyébként teljes mértékig igaz, de tudja, hogy ha ő lett volna Ádám helyében, mélyebben utána akart volna járni mielőtt ténylegesen elhiszi és elkezd egy olyan embert megismerni akit nem is biztos, hogy kellene.
- Hányan vagyunk? Vannak testvéreim? - talán elsőre durva és késforgatós kérdés volt, de ez olyan, ami nagyon érdekelte.

Kinézet
Budapest, Merkovszky szülők otthona
A szünet alatt
[zárt]

Bólogatott, az apasági tesztet jó ötletnek tartotta. Na nem mintha ő nem bízott volna anyja szavaiban, de azért a teszt mégiscsak meggyőzőbb egy pletykánál. Úgy tudja, van egy olyan bájital, amibe hajszálat, vagy ilyesmit kell tenni és a színe mutatja ki az eredményt. Erre nem sajnálna egy szál barna hajacskát.
- Az jó lenne...most már szeretném tudni, ki Ön nekem - mondta kicsit nyugodtabban.
Végül is nem akarta lerohanni a kérdéseivel, de egyet mindenképp tudni akart. Hogy vajon egyedüli gyerek-e vagy sem, illetve kik tartoznak még hozzá. A válasz végül is várható volt, mégis valamiért reménykedett benne, hogy nincs testvére. Hiszen van kettő, őket szereti, ha ő választhatott volna jövőt, abban biztos nem lett volna még plusz ember.
Várta a további választ, de a szemöldökét összevonva figyelte a tanárját. Valami nem volt rendben vele és ezt szinte érezte. Talán az elemi miatt, talán csak mert feszülten figyelte, de kifejezetten érezte. A viselkedése is megváltozott és ezen az a mosoly sem változtatott amit a kifejtett válasz után erőltetett magára. Igazából ebből a válaszból értelmet nyert a feszültsége, Annelie nem is gondolta, hogy ilyen mélyen a lényegre tapintott.
Csak mereven bámulta a férfit, aki egyértelmű választ adott neki. Néhány másodperc telt el csupán így, ennyi idő alatt úgy nézte, hogy feltűnt neki ami eddig nem. Hogy hasonlítanak. Nem sokban, hisz ő inkább az édesanyja kiköpött mása, de a szeme formája és a haja is valamennyire olyan, mint Ádámé.
A következő lépés teljesen önkéntelenül jött, hogyha ő irányította volna, nem tette volna meg. De egy pillanat alatt felállt a kanapéról, az apjához sétált és amint leült mellé, átlépte a saját és a két idegen közötti határt. Részben bocsánatkérően, részben pedig támogatóan ölelte át.

Kinézet
Budapest, Merkovszky szülők otthona
A szünet alatt
[zárt]

- Rendben...de anyám nem tud róla, hogy itt vagyok - ezt nem akarta igazából beismerni, de gondolta, hogy valami szülői engedély kellhet majd hozzá, vagy ki tudja. - De elmondom neki - gyorsan hozzátette, hogy nem akarja eltitkolni, csak nem volt kedve erről beszélni vele azután, hogy megvádolta a hazugsággal. Na nem mintha nem így lett volna, de durva lehetett szegény nőnek ahogy a szemébe mondta.
Lassacskán kiderült az, amit még fontosnak tartott a lány. Mert hát rendben, van egy apja, na de a család hány taggal növekszik még? Ráadásul a férfinak felesége is van, akiről tudja, hogy szintén valami köze van a Bagolykő tanári karához, de nem követi annyira mások magánéletét, hogy tudjon ilyeneket pontosan.
Nem tudta volna megmondani, hogy mi ütött belé amikor odament hozzá és átölelte, de abban a néhány másodpercben ezt érezte helyesnek, sőt, egészen jónak. Aztán Ádám szavai észhez térítették és lassan elhúzódott. Eléggé zavarban volt, el nem pirult, de felállt onnan, mit sem törődve a megjegyzéssel, miszerint kedves. Francokat kedves.
Az újságot felvette az asztalról, a táskájába rejtette és határozottan lépett az ajtóhoz. Kifejezéstelen arccal fordult a férfi felé.
- Akkor én most megyek. Van min gondolkodnunk - kisöpörte arcából a haját aztán várakozóan tekintett felé. Nem akart egyedül kimenni, remélte, hogy az apja majd kikíséri.

Blomqvistek


A taps csak lassan halt el, Annelie a két testvére között állt, fogta a kezüket és együtt hajolt meg az egész Mirákulum egy nagyon jól sikerült előadás után. Fáradtan, de nevetve szaladtak hátra az öltözőbe, hogy levehessék fellépő ruháikat és saját ruhájukba öltözzenek vissza egy frissítő tusolást követően.
Hajának alja még nedves volt amikor Anne visszaért a lakókocsijukba, virágcsokrokat szorongatott, melyeket lerakott az asztalra amint belépett. Karaht pillantotta meg elsőként, mosolyogva kacsintott rá, majd tekintetével bátyját kutatta.
- Ügyesek voltunk ma is - hangja fáradt volt, de boldog, ahogy az a testvérei körében mindig lenni szokott. Odalépett kisebbik testvéréhez, egy puszit nyomott a homlokára, majd fenekével tolta odébb, hogy leüljön mellé.
- Haaarry, kérek szépen valami gyümölcslevet - kérlelően nézett bőven fölé magasodó testvérére és még boci szemeket is meresztett rá, amit ha valaki más is meglátott volna...áh, kizárt.

Blomqvistek


Egyre kevesebbszer fordul elő, hogy az előadások után jut ideje a barátaival való császkálásra is. Fáradt, az iskolában is alig tud koncentrálni, nem véletlenül lesz belőle félig-meddig, még nem megoldottan magántanuló a következő tanévre. Muszáj, ha nem akar időnyerőt szerezni. Akarna, csak szinte lehetetlen. Pedig így, hogy főszerepet kapott a turnéelőadásban...az Alíz Csodaországban jó darab lesz, de négyszer annyi felkészüléssel jár, mint a sima, mostani előadások. Aztán majd bejárják az országokat, sok várost néznek meg...várja. Nagyon is várja.
Puszit küldött Haroldnak az italért cserébe, majd belekortyolt és hümmögött egy kicsit.
- Te is kaptál ám csokrot - bökte meg húga oldalát finoman, majd fejével a virágok felé biccentett. Egyre többen fedezik fel a legkisebb lányt, nagyon ügyes. Mondjuk nem meglepő, az egész család ilyen tehetséggel van megáldva.
- Szerintem pihennünk kéne. Neked mikor lesz az első vizsgád? - felvont szemöldökkel nézett bátyjára. Igazság szerint ő még a sajátjával sem volt tisztában.
- És mi a helyzet az előkészítőben? Hallom már feljárhattok a kastélyba beszokni, meg ilyenek - utóbbit már Karahtól érdeklődte. Minimális az az idő amit a kastélyban tölt, pláne így vizsgaidőszakban. Sokkal inkább Noellel, meg a falubeli otthonaiban üti el az időt.

Ne nézz a szoknyám alá
[zárt]

Ujjaikat lazán összefonva, néha egymásnak ütközve sétált a fiatal párocska Szalamanton utcáin, állandóan piszkálva egymást valami csípős megjegyzéssel és persze csattantak csókok, ahogy az lenni szokott. Vége lett a próbának, Noel halálra unta magát, de cserébe láthatta barátnőjét néhány másodpercre vizesen, törölközőbe csavarva. Annelie hamar magára kapta a tiszta ruhát, amiben még nem fagyott meg (és köszi harisnya, hogy létezel), lapos balerinacipőbe bújtatta lábait és nem felejtette el a táskáját sem.
- Melyik a kedvenc állatod? - kérdezett rá csak úgy amikor elhaladtak a bestiakereskedés mellett. Annak ellenére, hogy sokat tud a fiúról, még nem mindent, még az messze van.
- Hova szeretnél leginkább elutazni? - Az újabb kérdést csak az előző megválaszolása után tette fel és ezzel eszébe jutott még vagy tíz kérdés egyszerre.
Nézelődött a folyton változó utcán, olyan boltokat látott, amiket eddig még soha. Pedig itt nőtt fel, Szalamanton az otthona. Kíváncsian pislogott az új mugli ajándéktárgyak bolt felé, meg a szemben levő férfi divatárusra, amiről hamar el is kapta tekintetét, mielőtt még Noel is észrevette volna amit ő figyel. Nem mindenki büszkélkedhet olyan jó ízlésű pasival, mint ő, de azért nem akarna ott lenni a vásárlásokon.

Ne nézz a szoknyám alá
[zárt]

Első kérdésére egyértelmű választ kapott. Számára is egyértelműt, hisz nem egyszer hallotta már tőle, hogy még nála is jobban szereti a sárkányát. Noel egy kedves ember. Persze.
Szoknyájának fellendítésére nem számított, tehát egyszerre lepődött meg és kapta fel a vizet. Még Noel sem látta a bugyiját, hát Szalamanton lakosságának sem kéne megismerkednie vele. Tudta mire számítson, Annie utána is nyúlt, ujjbegyeivel még éppen súrolta a fiú karját. Felszabadultan nevetett rajta egy rövid ideig és aztán mosolyogva hallgatta a bővebb információt.
Mikor még régebben egyszer nála járt, a javítóból való kikerülése utáni látogatáson nem látott állatokat, de nem is feltételezte, hogy párja odáig lenne bármelyik szőrgombócért is. Hestiát ki nem állhatja, ezt már tudja elég régóta. Pedig egy oroszlánt minden gond nélkül el tudna képzelni hozzá animágus alakjában, vagy akár patrónusként.
Bólogatott, felfogta, viszont ehhez nem lehetett volna semmit hozzáfűzni, inkább kérdezett egy újat. Madagaszkár után ő nem biztos, hogy mostanság meleg szigetekre vágyna, de ha újra menni kéne, nem húzná a száját.
- De csak mert ott kevés ruha is elég - megcsóválta fejecskéjét és megtorpant egy kis időre. Kapott egy olyat, amire nem számított, de mégis egyből válaszolt. - Nem. Nem tervezem elhagyni, még százévesen is a karikán fogok lógni - határozottan válaszolt és ezt ő tényleg így képzelte. Nagyon nagy törés lenne az az életében, ha egyszer abba kéne hagynia a légtáncot.
- Szeretnék bemenni oda, vagy oda. Melyikbe menjünk? - mutatott a muglis üzletre, aztán a cukorkaboltra ahonnan még néhanapján ő maga is szokott vásárolni egy-egy cukormentes édességet.

Ne nézz a szoknyám alá
[zárt]

Boldogság járta át attól a ténytől, attól a jelenségtől, hogy Noel átkarolta és egyáltalán vele volt. Kibírta az edzést is, amire amúgy a lány nem szokta kényszeríteni, mert tudja, hogy mennyire nem az ő világa a cirkusz. Ennek ellenére mégis találtak magukban valamit, ami összeköti őket, ami közös és ami nem a projektgyerek. De mit? Mindenesetre gondtalannak érezte magát minden olyan percben amit vele töltött egészen idáig. Ez nem lehet másképp.
Kételkedően vonta fel szemöldökét a tagadásra. Még nem jutottak el arra a pontra, amibe éppenséggel egy hangyafejnyit belementek, mégis szoktak róla beszélni. Nem sokat, a pár női tagja szereti finoman megközelíteni a témát, de ahhoz éppen eleget, hogy tudja; közeleg.
- Rengeteg országot jártam már be, de még nem láttam belőlük semmit az éttermeken kívül - hangjában egy kis kételkedés és szomorúság volt felfedezhető. Lehajtotta a fejét míg néhány pillanatig belegondolt, milyen életet is folytat. Járják sorra a szebbnél szebb helyeket és ahelyett, hogy nézné a tájakat, kirándulna, őt bámulják, mint egy kiállítási tárgyat.
Az elgondolás ellenére is azt a választ adja, amit érez már kislánykora óta. Maradni akar, ez az álma, az anyja a példaképe. Három gyerek mellett is képes volt a karrierjére is odafigyelni. Csodálja amiért ilyen és annak ellenére, hogy hazudott neki, ugyanúgy szereti, ahogy mindig szerette.
Ő lezártnak tekintette a témát, gondolta, Noel csak elfogadja a terveit és nem fog tovább faggatózni. Szeretett volna vásárolni, nézelődni, de le lett szavazva, meg lett állítva. Gyomra egy pillanat alatt zsugorodott egy apró görccsé. Pislogás nélkül nézett szerelme zöld szemeibe, hol egyikbe, hol másikba, hogy rájöjjön; tényleg komolyan gondolta-e a kérdést. Noel rezzenéstelen, de ideges pillantásától megrémült egy kissé. Némán állt vele szemben, csak az ujjai mozdultak ahogy az ingének gombjait kezdte el piszkálni.
- Nem - elcsukló hangon válaszolt. Halkan, ahogy még a méhek zümmögését sem lehet hallani, de végig Noel szemébe nézve. Ahogy ezt kimondta, kezei zsibbadni kezdtek. Az igazságot kimondani könnyű lett volna, ha a másik fél erre a válaszra számít. Nem tudta, mi lesz erre a reakció. Ellöki, vagy kineveti, hogy nem gondolta komolyan?
- Én...huh...ahm...nem vagyok anyatípus, te is tudod - próbálta menteni a menthetőt, ki tudja, mekkora sikerrel. Amikor Madagaszkáron megkapták Izékét, kettejük közül a fiú volt a jobb szülő. Tudta, hogy nyugtassa meg, Annelie állandóan csak a hátralevő perceket számolta és boldogan adta vissza a műgyereket az unokanővérének. Hogy ő saját gyereket vállaljon? Kizártnak tartja. - Te szeretnél apa lenni? Úgy igazán? És...velem? - félve tette hozzá ezt a kérdést, hiszen azok után amit egy perccel korábban mondott, ő biztos, hogy nem gondolkodna saját magával ilyesmikben. Jövő tervezés, meg minden ilyesmi? Van önbizalma, na de ezt nem vállalná be, nincs annyira bátor.

Ne nézz a szoknyám alá
[zárt]

Kíváncsian mosolygott fel Noelre. Nem kételkedett a szavaiban, mert egyszerűen el tudta róla képzelni amint besurran hozzá és akár az ágyából is kilopja. Valószínűleg menne vele bárhova, a világ végére is, csak mert szereti.
- Szalamanton után Berlin. Vasárnap este utazunk, azután Róma és Firenze. Firenzében két hetet leszünk, abból a második teljesen szabad, pihenős hét - mondta lelkesen azokat a helyszíneket amiket így megjegyzett. Egyelőre ennyivel volt tisztában, aztán majd szépen folyamatosan a többit is észben tudja tartani.
Szépen lassan földbegyökerezett a lába, elérkezett az a beszélgetés amire nem volt még felkészülve. Zavartsága látszott, ahogy minden más is. Szavakat is nehezen talált, hát még a gondolatait amik úgy száguldoztak a fejében, mint egy menekülő cikesz.
Nagyot nyelt, még ácsorgott ott továbbra is ahogy a fiú elengedte. Nem nézett már rá, lefelé fordította tekintetét, egyenesen a macskakő apró hibáira, az olyan repedésekre amikkel ő is tele van. A lelke. Érezte magában azt a fájó ürességet amit Noel szavai okoztak, de nem érezte veszett ügynek. Talán meggondolja magát egyszer. Vagy nem?
Egészen idáig meg sem fordult a fejében, hogy a párja rosszul választott, neki pedig nem kellett volna beleszeretnie. Arca kipirosodott, a gondolatra szeme is bekönnyeztek amit csak megerősített a pislogás nélküli maga elé bámulás. Tudta. Tudta jól, hogy nem szabadna szerelmesnek lennie, elront mindent, elrontja Noelt, elrontja az életét. De szereti.
- Adj időt és nem rontom el - emelte fel a fejét. A fiút nézte, megerősítést várt. Valami egészen mást várt ettől a sétától.
Néma csendben, egymáshoz csak alig-alig érve indultak végül tovább. Anne az egyik, Noel a másik irányba nézett miközben elhaladtak Szalamanton legforgalmasabb üzletei előtt, hogy ahogy jöttek, vissza is menjenek a Mirákulumba.

//Köszönöm!//

Budanekeresd
a baleset
okt. 18.
aláfestés

Előző héten Svédországban jártak, amit már az első perctől nagyon várt. A tizenhatodik születésnapján Axel vitte el oda utoljára, most pedig egy egész hete volt arra, hogy a gyakorlás mellett utazgassanak a családdal és megismerjék a még mindig egyik hazájának mondott országot. A csodás környezet mellett végig svédül beszélhetett anélkül, hogy a járókelők furcsán néztek volna rá.
Élvezte és meg is fordult a fejében, hogy egyszer majd oda fog költözni. Aztán a vasárnapi utazás közben már potyogtak a könnyei és azok is előtörtek belőle, amik nem Linköping elhagyásához kapcsolódtak. Próbálta elnyomni, de csak nem múlik a fájó űr a mellkasa tájékáról. Éjszakánként még így másfél hónappal később is a sötétség nyeli el, kivörösödött szemekkel alszik el, arcát a sós könnyek reggelre kimarják. Minden nap, minden éj ugyanolyan üres.
Budanekeresd még rosszabb volt. Közel volt az iskolához, közel Noelhez, mégis távol. Utálta, hogy pénteken és szombaton olyan mosolyt kell magára erőltetnie, ami nem magától jön. Csak az előadások utáni vastaps és a virágcsokrok azok, amik őszinte örömet hoznak az életébe, meg persze az apja, aki minden előadását kitartóan végignézte. A közönségben őt szúrja ki általában elsőként.
Eltelt az egy hét itthon, a következő Párizs. Félidőnél vannak a turnéban. Mostanság már Alíz szőke haját is megtartotta, mert hát minek kelljen minden előadásra átvarázsolni. Egy kis változás nem árt.
Három bátyjával egy kisebb kocsmában ünnepelték az eltelt hetet, ami után mindenki ment még kissé becsiccsentett állapotában a lakókocsijába, a szobájába. Kivéve a lányt, aki egy negyedórányi forgolódás után felöltözött és átment a teljesen üres nagysátorba. Gyakorolni akart, felejteni, azt csinálni amit szeret. Kár, hogy nem gondolta át. Mindig van vele valaki, aki biztosítja és bár még nem esett le egyszer sem, figyeli, vigyáz rá.
Dunsztosüveget tett le a közelébe, melyben sok kis szentjánosbogár világította be a környezetet. Nem tudta miért, de az ő selyemszalagjai alatt volt egymás mellé állítva két tornagerenda, szőnyeg nélkül. Valószínűleg a pakolás közben csak ott lett hagyva. Ez pont kapóra jött neki. Ahelyett, hogy alulról mászott volna, tett néhány sétakört a gerendákon, a selyembe kapaszkodva még ugrált és táncolt is, valami svéd dalt énekelve. Szédelgett, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy felmásszon a kötélen.
Lógatta a copfba fogott haját és a sötétben sok olyan dolog férkőzött be agyába, ami könnyeket csalt a szemébe. Noel arcát látta maga előtt, az anyagba burkolózva az ő ölelését érezte. Összeszorult a torka. Lábbal kapaszkodott amíg kitörölte szemeiből a könnyeket és nyúlt a másik anyagért.
Nagyjából tíz méter magasan kapaszkodott. Vajon Anna soha nem mondta el neki, hogy ittasan az ember ne másszon fel a kötélre?
Lábai kitekeredtek már, a másik oldalra akart átnyúlni amikor elszámította magát. A semmibe nyúlt, nem kapaszkodott és elbízta magát.
Zuhanás közben egy hang sem jött ki a torkán. Megfagyott az idő arra a néhány másodpercre amíg a lány háta találkozott a gerendával, aztán a feje is. Szájából fájdalmas hörgés tört elő. A feje beverésével már elveszítette az eszméletét és előreborulva esett végül a földre. Szőke tincseit hamar pirosra festette a sebből szivárgó vér, melyről ő már nem is tudott. Elmerült a saját sötétségében.

Londoni fellépés
[zárt]

Az előző este feszülten indult, egymás szidásának vége mégis az lett, hogy az utolsó előtti turnéállomásra szóló felesleges jegyét átadta ennek a félig ismeretlen, de annál vonzóbb - minden szempontból - srácnak. Neki kora délután indulnia kellett vissza Londonba, hogy még az utolsó gyakorlás meglegyen. A budanekeresdi balesetében keletkezett sérülései mára már teljesen rendbe jöttek, így a mosolyt az arcára varázsolva újra Alíz szerepébe bújhatott. Szőke fürtjeit annyira megszokta már, hogy eszébe sem jutott, vajon az új fiú meg fogja-e ismerni. Pedig eszében volt még az előadás elején is, hogy vajon eljött-e, vagy csak mondta.
Az előadás végezetével vigyorogva hajlongott a közönség előtt, akik tartják benne a lelket még akkor is, mikor már nagy nyűgnek érzi a turnét. Integetett és tényleg boldog volt, hogy ott állhat a sátor közepén fényes csillagként.
- Persze...igen-igen...akkor egy újat...köszönöm...én köszönöm...szép estét - minden egyes aláírást kérő személyre mosolyogva nézett, tette a dolgát és hagyta, hogy fotózzák. Még a nyomulósabbaknak sem szólt oda csúnyán, mert nem szabad a rosszabbik énjét mutatnia a családban*. Pedig ez az, amit Adrian megismerhetett.
Felkapta a fejét a közeledő férfi gúnyos hangjára, szemöldöke magasabbra szaladt és akaratán kívül is elvigyorodott. Még befejezte annak a pasinak az aláírást, akin átfurakodott a srác és aztán felé fordult. Néhányan akik még vártak a képükre szintén felé fordították a fejüket és kuncogás, meghökkenés hangja, meg hümmögés hallatszott abban a pillanatban ahogy felhúzta a pólóját.
Anne amolyan "az igen" arcot vágott, a kockák számlálásából zökkentette ki amikor felemelte a fejét. Váratlanul jött az a csók, de lábremegéssel viszonozta. Belemosolygott a csókba, az emberek felől pedig füttyentések, különböző biztatások érkeztek, na meg a fiatal lányok részéről a lemondó sóhajok.
Jobbját a derekára csúsztatta, a csók végezetével pedig széles vigyorral nézett Adrian szemébe. Ez a srác az övé.
- Százszor is - válaszolta, majd hív a kötelesség alapon elhúzódott tőle. Persze a kockáira ráfirkantotta a nevét, majd oldalra nézett a bátyjai felé. Megingatta a fejét, hogy semmi gond, nem egy rajongó csókolta meg akaratán kívül.
Még pár percig beállt az emberekhez egy-egy kép kedvéért, majd fáradtságra hivatkozva elbúcsúzott, Adrian kezébe csúsztatva a sajátját távozott a sátorból.
Kiléptek a friss levegőre, ahol mély levegővétellel fordult vele szembe. Kezét elengedte, maga előtt összefonta. A kis kék ruhában novemberben nem volt éppen kellemes a lánynak.
- Szóval...hogy tetszett? Jó, hogy eljöttél.


*a család - a cirkusz

Londoni fellépés után
Átvetkőztem
[zárt]

Mintha elvágták volna őket, a közvetlen kapcsolat megszakadt amint kiléptek a sátorból. Azért a lány még tartotta a kedvességet, bár Adrian előtt nem kell produkálnia magát. Valószínű, hogy nem lenne itt vele, ha nem fogadná el úgy is, hogy néhanapján nyilat lő belé.
- Kösz - mosolyodott el a véleményre. Egyszer majd ő is szeretné megnézni, hogy milyen amit csinál, de amíg csinálja, ez nem fog összejönni.
- Hm...oké - bólogatott párat, majd vacogva végigsimított a karján. Libabőrös lett a hideg levegőtől és még mielőtt a srác kiadta volna a parancsot, ő már megtett pár lépést a lakókocsijuk irányába.
- Még egy macskázás és esküszöm, beléd vágok egy kést - morrant rá halkan. Azért ezt nem kellett volna másnak meghallania. Gyorsabb léptekkel sétált a lakhelyük felé, ami egyelőre még üresnek bizonyult. A család többi tagja a sátorban volt még.
- Itt lakunk. Ülj csak le, nekem meg adj öt percet és jövök - mindjárt kellemesebben érezte magát a melegre belépve, így még egy mosolyt is megengedett Nózi felé. Sőt. Mielőtt bármerre mentek volna, elé lépett, lábujjhegyre állt és ajka, meg a szeme között cikázott a tekintete. Egy csók, csak ennyit akart mielőtt még beszaladt volna saját szobájába. A tértágító bűbájos kocsiban minden elég nagy ahhoz, hogy egy négyfős családnak kényelmes legyen.
Az öt percből lett tizenöt, de végre végzett a zuhannyal, felöltözött és a haját is visszaváltoztatta, na meg szolidabb sminkre váltott. Így is elég gyors volt, ha meg Adriannek kifogása lenne...ne legyen inkább.
- Hogy fogunk ünnepelni? - kérdezte odalépve mellé. Kicsit igazított csizmájának szárán, aztán innentől a fiúra bízta magát.
Indulás után odaintett a kint levő húgának, hogy lelépnek, Karah pedig majd átadja a fiúknak, meg az anyjának. A csókjelenetet amúgy is végignézte mindhárom bátyja, a bemutatással várni akart még.
- Hallod...azok a kis csajok majdnem maguk alá pisiltek amikor meglátták a kockáidat - vigyorodott el már menet közben Annelie. Nem kicsit élvezte a helyzetet, hogy rá irigykedtek.

Londoni fellépés után
Átvetkőztem
[zárt]

Csúnyán nézett rá egy pillanatig, de nem fűzött hozzá többet. Ha Adrian folytatja a cica megnevezést, valószínűleg tényleg beváltja a most tett ígéretét és beleröpít valami éleset. Tapasztalhatta már, hogy nem cicózik.
Az öltözködéssel igyekezett, hogy ne várassa sokáig a fiút és indulhassanak. Egyébként is kíváncsi volt már a londoni utcákra, helyekre. Barna hajával máris jobban érezte magát, az öltözéket pedig úgy választotta, hogy az tetsszen Adriannek. Ezt mondjuk inkább tudat alatt tette, de na.
- Tudom. Már csak egy előadás és nem leszek többet szőke - jelentette ki miközben automatikusan emelte a fejét Adrian magassága miatt. Az elején még szerette a változást, mostanra viszont már inkább nyűgként élte meg az állandó színezést, akkor is, ha csak pálcával kellett csinálnia.
- Le fogsz itatni? Most szólok, ritkán iszok - balesetekor megtanulta, hogy ha iszik, akkor soha a büdös életben nem megy fel többet a kötélre.
Egyébként nem volt ellenére a dolog, hogy a romantikázás helyett így töltsék az időt. Sétált mellette nagy természetességgel. Felnevetett a srác magabiztosságán és a fejét ingatta meg.
- Azért...nem kell mutogatni mindenkinek - kiszólt belőle a féltékenység. Nem, azért az erős túlzás lenne, inkább csak a reakcióra volt kíváncsi.
Közben kiértek a kis utcára, ahol céltalanul folytatták a bolyongást. Egyikük sem tudta, pontosan hova is kell menniük, de ahogy a legtöbb városban, elég egyszerű volt találni egy kis sikátort, ahol emberek nem mászkáltak, de valahonnan bentről zene és jókedv szólt ki. Közelebb sétálva láthatóvá vált a pub felirat is, mire Annelie felvont szemöldökkel pillantott fel a fiúra.
- Nekem megfelel.

futócucc

Nem sportja a futás, most mégis örömmel vállalta be, hogy a fesztiválon a szervezői teendők és szórakozás mellett fut is, már csak a kondija miatt is. Szalamanton az ő otthona, de reggel azért hazautazott, hogy a csapatát össze tudja szedni és újra visszatérjen a faluba.
Ezen a napon mindenkin érezhető volt a fesztiválhangulat, ahogy rajta is. A szokásosnál sokkal jobb kedvében találták, körülbelül mindenre rábólintott amit csak mondtak vagy kértek.
Ahogy azt kellett, először megmutatta a csapatoknak a szállásukként szolgáló tértágítós sátrakat, lepakolt ő maga is - mert két napra érkezett, ahhoz eddig kell egynél több ruha, ha nem akar hazarohangálni - és útjukra engedte a csapatokkal érkezőket egy-egy nyakba akasztható kártyával, ami azt jelezte, hogy a Bagolykőből érkeztek és ezzel járnak bizonyos kedvezmények. A kisebbeket persze nem engedte csak úgy el, folyamatos felügyelet alatt volt mindenki, mert képesek elveszni a nagy tömegben.
Érdekes, de egy picit sem zavarta Maja állandó jelenléte, sőt, néha még külön rá is mosolygott. Azt szereti, mikor csak figyelnek rá, nem zavarják butaságokkal.
Aztán amikor felálltak a futáshoz, és orrára tolta a napszemüvegét, megjelent újra a pici, méghozzá egy kedves kis kérdéssel.
- Ne maradj le, gyors vagyok - válaszolta egyértelműen belegyezésként, mosolyogva. Még az indítás előtt kigyújtóztatta tagjait és kezébe vette a színes porok csomagjait. - A porotok megvan? Maja? Vigyázz a szemedre... - mindenkihez szólt a kérdése, na meg a tanácsa is, de itt már főként a Czettner lányra nézett.
- Tíz, kilenc, nyolc... - kezdte el a visszaszámlálást az egyik rendező valahonnan távolról, hangosítással. Az utolsó számoknál már elhangzottak sikoltások, a rengeteg ember pedig együtt, izgatottan vágott neki a rajt elhangzásakor a néhány kilométeres távnak, köztük a bagolyköves csapatok is.

futócucc

- Igen. Vigyázok a csapatokra - vigyorodott el és fejével hátrafelé bökött a felsorakozott bagolykövesekre. Nem mindenki került egy helyre, de azért elég sokan együtt futnak. Már csak az összetartás végett is jó ez a program.
- Te is maradsz? A tesóid nem jöttek? - nem igazán emlékezett arra, hogy látta volna valamelyik Czettner lányt a közelben, de aztán lehet, hogy a tesó megnevezés sem passzol. Igazából fogalma sincs arról, milyen rokonságban áll Lucáékkal.
Figyelmeztette ugyan, de megvárta volna, ha esetleg olyan van, de nem kételkedett Majában és a tempójában. Végül is ő maga sem futott abban a tempóban, mintha meg akarná nyerni a versenyt, hisz nem ez a cél, csak a mozgás és, hogy jól érezzék magukat. Na és persze nagy égés, ha az első kilométer után meg akar valaki fulladni, mert túlhajszolja magát.
Mivel mindenhol dübörgött a zene, a mosolya szinte levakarhatatlan volt, csak a por elkerülése érdekében csukta be a száját. Már az első néhány tízméteren akkora színes porfelhő borította be mindent, hogy igazából azt se nagyon látta, merre kell futnia, csak a szélen álló, őket szóró emberek mutatták az utat.
Jócskán megsokszorozódott a szívverése és érezte a zene ritmusát a tagjaiban. Majával együtt kezdett énekelni, aztán a célhoz közeledve, kissé belassulva a tömeggel együtt megfogta a kezét, hogy a magasba emelje. Csak úgy, a buli kedvéért.

Saját Télapó

Hazautazott mindkét családjához az ünnepekre, egyik nap a cirkuszban, másik nap Ádámnál volt. Imádja az öccsét, szóval kihasználta az alkalmat rá, hogy kedvére gyömöszölhette. Erre a napra lustálkodást tervezett a családja, ő viszont edzett is, hogy lekösse a felesleges energiáit. A bogolyfalvi család egésze vele tartott, Noakot is beleértve, így az állatok most az egész cirkusz állataivá váltak az ünnepi időszakra.
Épp az edzés utáni tisztálkodásból tért vissza a lakókocsiba, ahonnan valamiért eltűnt az egész család. Esti sétához készülődve lábát csizmába bújtatta, és épp a sáljának feltekerésénél tartott mikor bekopogtak.
- Hol jár... Keve - meglepetten pislogott az előtte álló férfira. Szemöldöke megemelkedett, mert mielőtt még bármit mondhatott volna, az exnavinés magyarázatba kezdett.
- De én épp... - mondott volna valami frappáns kifogást, aztán felsóhajtott. Visszalépett a lakásba, hogy kabátját is felvegye, majd kilépett Keve mellé.
- Azért ugye nem fogsz megölni? Nem tudom, ki gondoskodna Noakról - vigyorodott el és kezeit zsebre dugva várta, mit szándékozik tenni vele a pasi.

Télapó

Saját sétát szeretett volna tenni, aztán érkezett Keve, akinek nem tud nemet mondani. Felöltözve, csinos állt az ajtóban, értelme se lett volna kifogásokat keresni, hogy miért utasítja vissza, ha már meglepetésről beszélt.
- Te nem is szalamantoni vagy... - vonta össze szemöldökét amikor fejben megpróbálta helyrerakni a kirakós elemeit. Közben a felé nyújtott kézre pillantott, és sajtjaira, amit viszont a zsebébe dugott. Néhány másodperc után megadta magát és kezét Kevéébe csúsztatta. Furcsa érzése támadt, mert nem gyakori, hogy ő fizikai kontaktust létesít szinte idegenekkel.
- Nem aggódok - ingatta meg fejecskéjét. A meglepettségen és kíváncsiságon kívül nem sok mindent érzett.
- Mondjuk, hogy a hop-hálózatot jobban szeretem - szavai az este csendjében halkan szóltak. Saját tempójában igyekezett Keve oldalán, ujjait néha-néha megmozdítva a másik kezének fogságában.
Egyáltalán nem tud annyit beszélni, mint aktuális elrablója, de nem érzett kínos csendet. Sokkal nyugodtabb, ha a természet hangjait hallhatja és nem az emberek dumáját.
Gyanús pillantásokkal méregette a szobrot, ami felé közeledtek, még talán egy erőteljesebb szusszanást is hallatott.
- Orra fogok buk... - elsőként a kezén érezte azt  szörnyű húzást, majd mintha a gyomrát rántotta volna valami a föld középpontja felé - niii - grimaszolással fejezte be a mondatot.

Télapó

Azért ment Kevével, mert nem úgy ismerte meg, mint aki képes lenne bántani, vagy elrabolni, ha épp ahhoz van kedve. Sőt, ami azt illeti, egész kedves és jó társaság ha leszámítja a nyomulását, ami viszont néha bosszantani tudja.
Nem volt a legkellemesebb az utazás, kicsit még a földet érés után is kavargott a gyomra, de igyekezett eltüntetni arcáról az undort és mosolyt erőltetni a helyére. Szorítása már nem volt, ezekben a pillanatokban épp csak a férfi tartotta markában a lány apró kezét. Húzta is ki, szabadulni akart, mert kezdett sok lenni az érintkezés.
- Egyben vagyok - bólintott és tenyerét kabátjába törölte, mintha került volna valami oda nem való is a bőrére. El kell neki nézni, nem tehet róla.
- Nehogy rám kösd azt... - tiltakozott volna, fejével követte is a válláig Keve mozdulatait. Majd úgy, ahogy a sétát, ezt is megengedte és bár bizalmatlankodott, legalább a terromágiájára számíthatott.
- Komolyan Keve, miért akarsz egyáltalán meglepni? - mert hogy ez egészen rendben van, de a miértjét továbbra sem fedte fel emberünk. Kezét szorosan fogva lépdelt mellette és fülelt, hátha meghall valamit abból, egyáltalán hol vannak.
Megálláskor kíváncsian forgatta körbe fejét, mintha a sálon keresztül látni lehetne valamit. De nem, szóval várnia kellett a másik instrukciójára, ami egész hamar megérkezett, Annelie pedig lehúzta szeméről az anyagot.
- Keve - ámuldozva nézett körbe, és elnevette magát. A fejét rázva sétált utána. - Betörtünk, vagy mégis hogy csináltad...?

Télapó

Csettintett nyelvével, mert nem szereti, ha kerülik a válaszadást. Csendben is maradt inkább, mielőtt még valami cifrát mondott volna a nem túl kedves reakcióra. Már nagyon érdekelte, miért hozta el Keve otthonról.
Várakozott, hallotta a kapunyitást és zörgést, minden egyes apró zajra megrezzent a füle. Türelmetlenül húzta le szeméről a sálat amikor a srác szabad jelzést adott, és hitetlenkedve nézett végig a vidámpark belátható részein.
- Nem akarom tudni - ingatta meg a fejét. Ha esetleg rájuk szabadulnának az aurorok, ő tudja azt mondani, hogy csak elrabolták. Slussz-passz, nem is akart jönni.
Átlépett a kapun, kisgyermekre hajazó, csillogó tekintettel nézett szét. Az egy dolog, hogy cirkuszban nőtt fel, na de vidámpark! Méghozzá nem is akármekkora. Mosolyogva fordul elrablójához és felhúzza vállait.
- Lőj nekem egy plüss-sárkányt - vigyorgott, nagyon vigyorgott. - Aztán üljünk fel az óriáskerékre! Sőt! Előbb oda akarok menni - mutatott is azonnal arra, aztán lépteit megszaporázta, futva indult a magasság felé.

Télapó

Nem volt biztos benne, hogy egész éjszaka kint akar-e lenni Kevével, de a vidámpark okozta boldogság el is feledtette vele ezt a részt. Élvezte, hogy a sok fény között most csak ketten voltak, nem kellett sorba állni, és szaladhatott az óriáskerékre, ahogy bírt.
Hatalmas mosollyal és gyermeki csillogó szemekkel nézett a fiúra lépteit lelassítva. Várakozott és Keve titkon le is nyűgözte azzal, ahogy pillanatok alatt kezelt mindent, ami kellett ahhoz, hogy mindketten felülhessenek a kerékre.
- Nem elég nagy az ágy hozzá, hogy több is legyen - nevetett fel. Szó nélkül tűrte, hogy a másik biztonságba helyezze magukat. Bár egy kissé feszélyezte a hirtelen jött közelség, mély sóhajjal inkább elnézett a másik irányba. Izgatottan várta a magasabb pontokat, ahonnan belátni a karácsonyi fényekbe burkolózott várost.
- Egyáltalán hol vagyunk? - kérdőn nézett újra rá. - És miért pont öt perc? Készülsz még valamire? Féljek? - a szokásosnál többet beszélt így hirtelenjébe, de nem sokáig. Egész testével próbált előre dőlni, amennyire ez lehetséges volt, és száját tátva nézett végig a lábaik előtt heverő helyen.

Télapó

Jól érezte magát, egyáltalán nem bánta, hogy nem hajtotta el Kevét, aki úgy néz ki, miatta rendezte így az estét. Nem hagyta, hogy az ilyen és ehhez hasonló gondolatok fejébe férkőzzenek, teljesen elzárkózott már magától a feltételezéstől is, hogy ez esetleg több lenne, mint egy sima baráti bulizás. Ennek értelmében nem is válaszolt, sőt, néma csendben maradt. Gyorsan elterjedt a híre, hogy újra egyedül alszik, de egészen eddig senki nem célzott rá ilyen pontossággal. Most pedig még menekülni se tudott.
Ezért, na meg a látvány miatt elterelte figyelmét erről, és tovább faggatta - mert ő ilyen. Kérdésre is szeret kérdéssel válaszolni.
- Talán? - ismételte a választ merő kétkedéssel a hangjában. Szemöldöke az egekben, aztán megforgatta szemeit. - Ne faggassalak - bólintott, elfogadva, hogy nincs esélye, jobb ha csak hagyja, hogy Keve kezébe kerüljön a vezetés teljesen.
- Mit? - pislogott nagyokat az ajándék hallatán. Erre nem számított, nem is akarta, és... A fa! Széles mosollyal nézte az agyondíszített szépséget. A nagy egyszerűség mániás lány képes lelkesedni egy ilyenért... - Figyi...ez valami...ahhjj! Köszönöm - belepirult ugyan, de egy gyors puszit nyomott a fiú arcára. Épp csak annyit időzött arcánál, hogy a másik levegőhöz se jusson, és már libbent is ki az óriáskerék üléséből.
- Menjünk oda! Most kérem azt az öt percet - vigyorogva nyújtotta felé a mancsát.