Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Pilláim megrebbennek a mondata közepén, az egy ideje már combjaimon pihentetett tenyerem zavartan a másik kezembe rejtem. Egy kicsit sem érdekel most Adrian bőre, sem az, hogy ez neki mennyire semmit sem számít. Nem tudja rólam, sosem mondtam neki és mástól sem hallhatta még, de nálam ez a fázis már eléggé rosszat jelent. A vértől ugyan nem szoktam bepánikolni, de ha már a saját körmeimmel okozok magamnak fájdalmat, abból hamarosan tényleg ájulás lesz.
- Tényleg ez a legfontosabb most? - elhúzom a szám, mintha nem is akarnám elhinni, hogy ezt komolyan ő mondta. Hogy ez neki komolyan ennyire semmit sem számít, hogy tényleg nem vesz észre semmit, hogy ilyen makacs, hogy sorolhatnám még, mitől ugrál a pulzusom a nagyon magas és a nagyon alacsony között. Lehet lassan el kéne mennem orvoshoz.
Legszívesebben önmagam meghazudtolva az asztalra csapnék és üvölteni kezdenék vele, de miért is? Nincs jogom kérdőre vonni az életét, azt, hogy szabadidejében mit csinál, hol, és miért. Ha neki ez az állandó ingázás két kontinens között jó, úgy érzi, ezt tudja csinálni, akkor hagynom kellene. De nem, én vagyok a mindent túlaggódó barátnő, aki nem képes leállni még a vihar előtt. Ami már érkezik is. Adrian szavait rezzenéstelen arccal hallgatom végig, még akkor sem szólalok meg, mikor már a szakításról beszél. Összeszorul a szívem, és egyszeriben még a lélegzetem is elakad. Ajkaim elnyílnak egymástól, de mikor beszélni kezd, visszazárom őket, mintha mi sem történt volna. Körmeim ismét a tenyerembe vájnak, szívem a torkomban dobog. Nagyon szívesen sírnék most egy sort, a torkomat fojtogató érzés nem hagy rendesen lélegzetvételhez jutni - legalábbis így gondolom ezt én, holott a kettőnek semmi köze egymáshoz.
- Itt és most, hm? Ha tényleg így gondolod, akkor ezt nincs értelme tovább húzni - elcsuklik a hangom, és rögtön el is kapom a tekintetem. Percek óta most először. Kibámulok az ablakon, de az onnan besütő fény zavarja a szemem, na és ha ez még mind nem lenne elég, szédülni is kezdek. Nem ittam ma túlságosan sokat, az előttem lévő csésze is már csak kihűlt italt tartalmaz, ez pedig még egy ok a rosszullétre. Ép kezem visszarakom az asztalra, tekintetem Adrianra siklik, de már belőle sem látok sokat; látásom túlságosan gyorsan homályosul el, a tompa hangok megszűnnek. Az előbb az asztalra rakott kezem csúszás közben magával rántja a csészém, és csak az óriási szerencsén múlik, hogy mellettem törik szét a földön. De én ebből már mit sem érzékelek, ahogy az ijedten felkiáltó vendégekből, és Adrian reakciójából sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tippem sincs, hogy mennyi ideig fekszem eszméletlenül Adrian karjaiban, aki egy mondattal lerendezi a vendégeket, és elküldi az egyik pincérnőt vízért. Nem tudom, hogy hogy néz most rám, hogy aggódik-e egy kicsit az állapotomért, vagy dühös rám, mert ilyen helyzetbe hoztam, vagy esetleg azért, hogy nem is szóltam neki erről a dologról. Nem látom sem az arcát, sem a tekintetét, pedig nagyon is érdekelne, hogy milyen érzelmek tükröződnek most a szemeiben. Látni akarom, hogy hova néz, hogy mennyire ura a helyzetnek.
Adrian pofonjai nem segítenek a helyzetemen, a testem megmoccan egy kicsit, ahogy a finom ütések hatására mozog a fejem - ennek eredményeképp bal kezem lecsúszik a hasamról, egyenesen a fiú teste mellé, pontosan arra a helyre, ahova az előbb még a csészém zuhant. Kézfejem a szilánkokra esik, amik felsértik a bőröm.
A vízért hajtott pincérnő még mindig nem érkezik vissza a folyadékkal.
Tompa fájdalmat érzek a halántékom táján, és mikor rádöbbenek erre a tényre, a kezem felől is érkezik az a szúró, kellemetlen érzés. Szemem valami elcsépelt, borzalmasan sablonos romantikus filmet megszégyenítő lassúsággal nyitom ki, ép kezem közben lendül, hamarosan pedig Adrian karjába kapaszkodom. Kell pár pillanat, hogy hozzászokjak ehhez a fényhez és a tompa lüktetéshez a homlokom és halántékom környékén.
- Francba - nyögöm ki végül, mikor sikerül felnéznem a fiúra. Igyekszem jó képet vágni, és nem éreztetni vele, hogy mennyire nem vagyok most éppen a toppon, nem mintha ezt nem vághatná le csak az arcomra pillantással. Lehunyom pilláimat és igyekszem másra gondolni a lüktető fejfájáson kívül, de miután ez nem megy, felhúzom másik kezem is és ujjaim a homlokomra szorítom. - Ne haragudj. Nem akarok erről többet beszélni. Vigyél haza, kérlek - ismét a felkarjába kapaszkodom, előredőlök és próbálok felülni az ölében, most pedig még az a tény is teljesen hidegen hagy, hogy Adrian milyen izmos, ergo elmarad a pirulás is. Csak arra koncentrálok, hogy minél előbb felülhessek és eltűnjünk innen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Cipőm sarka hangosan kopog a budapesti forgatagban, vállam nekiütközik egy szembejövő nőének. Sietősen kérek elnézést, majd folytatom utam az egyik hoppanálási pont felé. Mióta nem járok már haza a szüleimhez, Budapest nem tartozik éppen a kedvenc városaim közé. Szeretnék gyorsan hazakeveredni, mielőtt a nagy város ellenére is megtalál valamelyik szülőm. Még mindig nem sikerült rendezni a kapcsolatunkat, de az idő elteltével szerintem ez már így marad, mert se én, se ők nem hajlandóak arra, hogy normális emberek módjára leüljünk és megbeszéljük a dolgot. Anyám tudom, hogy teljesen kifordult önmagából, én pedig nem akarok kedve szerint ugrálni.
A nővéremmel találkoztam, akit azért jó volt látni ennyi idő után, vele még mindig tartom a kapcsolatot. Hiába kértem, hogy jöjjön inkább Bogolyfalvára, ami nekem is közelebb van és távolabb a szüleinktől, hajthatatlan volt, így most kénytelen vagyok átverekedni magam a délutáni tömegen, hogy hazajuthassak. És közben muszáj rájönnöm, hogy miért is nem rajongok annyira a nagyvárosokért: a tömeg miatt. Még mindig ki nem állhatom a tömeget.
Felpillantok az egyik kereszteződésnél, a túloldalon pedig ismerős arcot vélek felfedezni. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a férfi az-e, akinek én hiszem,  de ha meg igen, akkor azt hiszem örülnöm kellene, hogy újra láthatom. Hunyorítva pillantok felé, majd amikor elfordul, elindulok felé. Próbálom tartani vele a lépést, és nagyon remélem, hogy tényleg az, akinek gondolom.
- Bálint! - utánakiabálok, hátha ezzel többet érek el, mint a szimpla követéssel, pedig lehet, hogy egy tök idegen pasas után üvöltözök. Még mindig nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy azt a férfit követem, akivel én olyan sok időt töltöttem gyerekkoromban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Fogalmam sincs, hogy egyáltalán megismer-e még, vagy tényleg a jó ember után kiabáltam. Nem akarok túlságosan sok időt tölteni Budapesten, ezt az időt meg pláne nem úgy szeretném eltölteni, hogy idegen emberek után üvöltözöm az utcán. Abban sem vagyok biztos, hogy tudja, ki vagyok. Mármint jó, nyilván ha bemutatkozom, talán majd megismer vagy tudom is én. Az mindenesetre egy jó pont, hogy a neve hallatán megáll. Akkor olyan nagyot mégsem tévedhettem.
Közelebb sietek hozzá, közben dobok egyet az alkaromon fekvő kabátomon, hogy ne csússzon le. Végigpillantok a férfin és meg kell állapítanom, hogy nagyon sokat változott tizenéves kora óta. Szerintem legalábbis sokat változott. Aztán mielőtt még bármit mondhatnék, megszólal, nekem pedig megugranak szemöldökeim. Zavartan rázom meg a fejem, ajkaim elnyílnak egymástól.
- Nem, én öhm... Drávecz Bálint, ugye? - A biztonság kedvéért inkább rákérdezek, hogy mégse érjen meglepetés. A végén még kiderül, hogy csak egy random Bálint állt meg a neve hallatán, aztán semmi köze sincs ahhoz, akit én látni véltem. Amennyiben megkapom az igenlő választ, biccentve felpillantok rá. - Nemes Izabella. Nem tudom emlékszel-e még rám - kérdőn keresem a tekintetét, hogy lássam az arckifejezését, amikor leesik neki, hogy ki vagyok. Vagy rosszabb esetben tovább állunk egymással szemben értetlenül, míg le nem esik neki. Én végül is ráérek még pár percig, annak az esélye úgyis kevés, hogy pont most és itt futok össze valamelyik szülőmmel, ez a város mégis elég nagy és távol vagyunk a minisztériumtól. Azt hiszem.
- Még évekkel ezelőtt találkoztunk, a szüleink nagyon jóban voltak és sok közös programot szerveztek, néhányon mi is ott voltunk - kezdek bele a magyarázásba újra. Az meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg magázzam, bennem az a Bálint képe él, akivel olyan látványosan unatkoztunk, amíg a szüleink többnyire egy gyerek számára unalmas dolgokról beszélgettek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ajkaim halvány mosolyra húzódnak a férfi felismerését követően. Mikor kihúzva magát emelkedik még jobban fölém, elkeseredett sóhajtással lépek egyet hátra. Nem rajongok ezektől a túlzott magasságkülönbségektől, még abban az esetben sem, ha amúgy pártolom ezt „a férfi legyen magasabb” dolgot, nem vagyok elragadtatva azoktól az esetektől, mikor valaki szánt szándékkal akar magasabbnak tűnni nálam. Valamiért frusztrál és ilyenkor akaratlanul is elutasítóbb leszek a kelleténél. Ösztönösen akarok hátrálni, mint ahogy ebben a helyzetben is teszem, holott nincs mitől tartanom, nem fog bántani. Egy régi ismerőst még sem szokás bántalmazással üdvözölni.
- Izabella, de igen. – Nem tudom miért szólít pont Liliennek, mikor annyi minden lehetnék. Mióta ismerem nem hajlandó azt a nevemet használni, amit amúgy mindenki használ és én is jobban preferálnék, de akárhányszor szóltam rá, továbbra is a középső nevemen szólít. Szinte ösztönösen javítom ki, én magam már lassan észre sem veszem, a szavak maguktól csúsznak ki a számon. – Köszönöm – pirulok bele azonnal a bókba, majd engedelmesen megpördülök a sarkamon, hogy végignézhessen rajtam. Azt nem teljesen értem, mi szükség van erre itt az utca közepén a legnagyobb forgatagban, de csak hagyom, hadd csinálja. Amíg nem okozunk ezzel problémák másoknak, felőlem legyen.
- Miért olyan meglepő, hogy Budapesten vagyok? – Elvégre a szüleim is itt laknak tenném még hozzá, de egyelőre csak visszakérdezek. Homlokráncolva pillantok fel rá és mintha egy kis megrovó él is lenne a hangomban, bár ez utóbbit meglehet, csak beképzelem magamnak. Nem mindig egyértelmű, hogy mit akarok kifejezni, olyankor meg is kell erősítenem magamban. Megvárom, míg Bálint válaszol valamit a kérdésemre, majd én is megszólalok. – Egyébként a nővéremmel találkoztam. Vivien, nem tudom rá emlékszel-e még – mondom halkan, karjaimat összefonva magam előtt. Bár ha rám emlékezett, akkor nyilván rá is fog, Viviennel nagyon jóban voltak akkoriban és szerintem a nővéremnek tetszett is a fiú, bár ezt soha nem vallotta volna be magának, vagy nekem.
Mikor Bálint ismét megszólal és majdhogynem esdekelve kéri a segítségem, szemöldökeim lassan a homlokom közepéig kúsznak fel meglepetésemben. Zöld szemeim hatalmasra nyílnak csodálkozásom közepette és még akkor is csak pislogok rá nagy szemekkel, mikor elhallgat. Aztán észbe kapok és a torkomat köszörülve rendezem vissza az arcom abba a kedveskedő formába, majd el is mosolyodom.
- Gratulálok a kislányhoz. – Hát nyilván kislány, ha fiú lenne, neki tudna mit venni, elvégre ő is férfiból van. Arról egyébként nincs fogalmam, hogy nem övé a gyerkőc, de ha zavarja, majd úgyis kijavít. – Én ékszert javasolnék, az mindig nyerő és nem is kell olyan sokat vacakolni vele. Na, gyere – indulok el végül hangos kopogással, jobbról kikerülve a férfit. Lendületesen sétálok, a kviddics miatt megszoktam a gyorsaságot, na meg gondolom minél előbb végzünk, neki is annál jobb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az előttem álló úriemberrel ellentétben nekem nincs ínyemre valamelyik szennylap címlapjára kerülni egy bizonyítékok nélküli cikk keretében, így sajnálatos módon, de ki kell hagynom azt a bizonyos Drávecz – Nemes sztorit, ami hatalmas port kavarna körülbelül mindenhol, ahol csak ismerik egy kicsit is kettőnk családját. Kedves szüleim elmúlt hónapos tevékenységei alapján pedig úgy érzem, egyre többen kezdik felismerni őket a varázsvilágban, ami engem egészen addig teljesen hidegen hagy, míg nem kevernek bele semmibe, ebbe pedig sajnos az a bizonyos címlapsztori is beletartozik. Meg gondolom, Norbi sem repdesne éppen az örömtől, ha olvasná.
A családom még mindig nem tartozik éppen a kedvenc témáim közé, mert azon kívül, amennyit a nővérem baglyiból néha megtudok, fogalmam sincs, most éppen mi van a szüleimmel meg a nagy aranyvérűségükkel, amit olyan bőszen igyekeznek helyreállítani. Még azt sem tudom, hogy ez a jó szó-e arra, amit művelnek.
- Mhm, most vagyok végzős mestertanonc, idén végzek – válaszolok a fel sem tett kérdésére, amit csak így magamnak kreáltam unalmamban, mert mi mást is csinálnék.
Bálint persze emlékszik Vivienre, amit csak egy halvány mosollyal nyugtázok. A nővérem a mai napig is ugyanolyan sziporkázó, mint fiatalabb korában volt, nem is értem miért nem talált még magának valakit, akivel aztán sziporkázva élheti tovább az életét. Vagy inkább hagyja az egészet a fenébe és majd a szüleink találnak neki valakit, mert miért is ne, aranyvérűéknél ez így megy ugyebár. Csak kár, hogy az előre elrendezett házassággal elkéstek pár évet, kétlem, hogy a nővérem belemenne bármilyen érdekházasságba.
- Korollnak? – Szemöldökeim egészen magasra emelkednek, zöld szemeim hatalmasra kerekednek, mikor kiejtem a számon az ismeretlen férfi nevét. Hamar kiderül, hogy valami nagyon drámaiba tenyereltem éppen bele, így le is hajtom a fejem. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy bölcs döntés lenne ezt a témát tovább feszegetni, inkább segítek neki valami ajándékot keresni, abban talán még jobb is vagyok, mint a párkapcsolati drámák kivesézésében. Wardnál sem jött be.
- A kislánynak nem feltétlenül kell ékszer, neki vehetsz akármit. Plüsst, társast, tiarát, tütüt, mini pónit, és persze rengeteg édességet, mert hidd el, semmi más nem fog számítani - vetek rá egy jelentőségteljes pillantást, ezzel pedig meg is magyaráztam mindent. Én is voltam három éves, akkor mindenkinek a rózsaszín tütü, a póni és a csoki a legfontosabb, egy kislányt pedig igazán bűn lenne megfosztani mindezektől.
Érzem Bálint ujjait a karomon, mire meglepődve lassítok le és fordulok felé, de mielőtt bármit kérdezhetnék, ő már válaszol is rá. Némán kérek elnézést egy vállvonással és némi pislogással, nekem ez teljesen természetes tempó és valószínűleg nem lesz olyan könnyű most majd itt lassan sétálgatni, mintha olyan sok időm lenne. Pedig van, ma már az ég világon semmi dolgom sincs.
- Megszoktam, hogy sietnem kell ide-oda, nem tehetek róla - vonom meg a vállam, és én ezzel el is intéztem a dolgot. Folytatom utam a kiszemelt bolt felé, majd a kirakat előtt lecövekelve ha szükséges bevárom Bálintot - bár mentségemre szóljon, igyekszem visszafogni magam - és fejemmel az üveg mögött csillogó ékszerekre bökök. - Mit gondolsz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Norbertet otthon hagyva, régről ismert iskolás társammal, Sárival közösen indulunk el a Magpies – Tornados meccsre, ahova valamiféle luxusjegyünk van, amit meg hülyék lennénk kihagyni. Sári oda meg vissza volt, hogy maga Yarista Palarn küldött neki jegyet, és bár nem csak mi ketten kaptunk - bár fogalmam sem volt, hogy ki részesült még ekkora szerencsében -, szőke szemüveges háztársam majdnem kiugrott a bőréből, mikor meglátta a borítékban a jegyeket. Arról nincs tudomásom, hogy Yar mi alapján választotta ki a címzetteket, mert tudtam, hogy többen vagyunk, csak azt nem, hogy pontosan kik. Már Sárin kívül, aki nem viccelek, húsz percen keresztül járt körbe a szobájában torka szakadtából visítva, míg én az ágyán ültem és azon gondolkoztam, hogy ha leütöm, azért vajon mit kapnék a főnökasszonytól. Végül aztán kibírtam, hogy ne csapjam le a lányt, szerencsére. És akkor azt még nem is tudja, hogy nekem Yarista annak idején pár hónapig háztársam volt.
Sári mellettem izgatottan fészkelődik egy széken, míg én a falnak dőlve pötyögök rúnázott telefonomon Norbinak, és csak akkor pillantok fel néha, mikor nyílik az ajtó. Vagyunk már egy páran a helyiségben, de még mindig érkeznek az emberek és ahogy egyre nő a létszám, én kezdem megint egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Aztán mikor ismét nyílik az ajtó, Sári felsikkant mellettem, én pedig gyorsan a táskám aljára süllyesztem a telefonom, majd pillantok a belépő Yaristára. Gyönyörű mosolyt villantva lököm el magam a faltól és mielőtt még bárki mozdulhatna, meggondolatlanul egész egyszerűen Yarista nyakába vetem magam. A magassarkú ellenére is magasabb nálam, így kénytelen vagyok lábujjhegyre állni, mikor nekiütközöm a mellkasának és a nyaka köré fonom karjaimat. Még az se zavar, hogy mögötte már el is indultak felénk a biztonságiak, hogy leszedjenek róla és valahol a terem másik felében azonnal sercegni kezd egy penna - talán egy újságíró, talán csak egy izgatott rajongó, ki tudja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Abban a pillanatban, hogy konkrétan a férfi nyakába vetem magam mielőtt bármi történhetne, mindenki megőrül. Szinte hallom, ahogy a fiatalabb levitás felsikkant a széken és valószínűleg fel is áll onnan, hallom a fényképezőgépek csattogását és a pennák sercegését, és még ha nyitva lenne a szemem, talán azt is látnám, hogy az ajtóból elindul felénk két nagy termetű biztonságis. Én komolyan nem értem miért kell mindegyik biztonsági őrnek ekkorának lenni, egy kisebb is simán le tudna szedni róla, de biztos. Mielőtt még erőszakhoz folyamodnának, elengedem Yarista nyakát és hátrébb lépek, a két férfi pedig csak akkor áll meg, mikor kapok két puszit is az arcomra. Akaratlanul is elpirulok, ami csak fokozódik, mikor a kviddicses eltűri az egyik tincsem. Szinte ismét hallom Sári sikolyát magam mögül. Reagálni viszont már nincs időm, mert közben odaérnek hozzánk a többiek is, nekem meg muszáj visszalépnem, ha nem akarom, hogy rám lépjenek. Egészen Sáriig hátrálok, aki izgatottan bámul Yaristára és az őt körülvevő tömegre, mintha még mindig nem hinné el, hogy tényleg itt van és láthatja. Biztatóan veregetem meg a vállát, majd elfoglalom eredeti pozíciómat a falnál és míg várom, hogy elkezdődjön valami, ismét előveszem a telefonom, hogy írjak Norbinak.
Yarista beszédét érdeklődve hallgatom a falat támasztva, néha rápillantok a mellettem ülő levitásra, hogy megnézzem azért nem ájult-e még el a sztár láttán. Nem nagyon tudok vele együttérezni, tekintve, hogy Yarral háztársak voltunk és még szerenádoztunk is neki. Nehezemre esik úgy kezelni, mint egy igazi sztárt, mert attól függetlenül, hogy nagyon jól játszik és megérdemli a helyét a csapatban, nekem mindig is a levitás srác marad, aki Alex mellett állt értetlen fejjel, de nyilvánvalóan élvezve a helyzetet - és a dalt. De egyébként jó, hogy kaptunk tőle jegyeket, úgysem láttam még élőben játszani. Aztán ahogy véget ér a beszéde és odasiet hozzá az első pár ember, ismét csak előveszem a telefonom. Nem akarok én senkit megfosztani a lehetőségtől, hogy exkluzív interjút készítsenek vele és nem is sietek sehova, úgyhogy szépen megvárom, míg öt percig nem akar valaki a nyakába vetődni és mellélépdelek.
- Szép meccs volt, gratulálok - rámosolygok és összefonom magam előtt a karjaimat, mire majdhogy látni vélem, ahogy a két biztonsági megkönnyebbülten fellélegzik. Szerintem azt hitték megint megkísérelem megfojtani a kviddicsest. - Köszönjük a jegyeket egyébként, máskor is küldhetnél még. Mesélj valamit, kikkel játszotok legközelebb? - szinte azonnal témát is váltok, de egyelőre még fogalmam sincs, hogy miről kéne beszélgetnem vele - a kviddicsen kívül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Fogalmam sincs, mi történt. Nem tudok gondolkozni, zavarosak a gondolataim és képtelen vagyok másra gondolni, mint a testemet végigjáró fájdalomra. Csak tompán hallom a körülöttem zajló eseményeket, a vér a fülemben dobol és konkrétan megakadályozza, hogy bármit is megértsek a beszédből mellettem. Szemeimet szorosan lehunyom, körmeim a tenyerembe vájnak, ahogy összeszorítom az ujjaimat, hogy eltereljem a figyelmem a kínzó fájdalomról, ami a hátam irányából érkezik. Érzékelem, hogy mozgatnak valahova és sietnek, de nem tudom hol vagyok, hogy kik vesznek körbe, hova akarnak vinni, vagy mit akarnak csinálni velem. Fel akarom emelni a fejem, ki akarom nyitni a szám, sikítani akarok, üvölteni, bármit megtennék most, hogy enyhüljön a fájdalmam. Az egész testem lángol, körmeim felsértik a tenyerem és vékony vércsík fut ki az ujjaim közül, szőke hajam a homlokomhoz tapad az izzadtságtól. Ide-oda forgatom a fejem és panaszosan nyüszítek, mint valami megkínzott kutya, de még mindig nem szűnik a fájdalom. Sírni akarok, az elemem egyre jobban mozgolódik bennem, de nem tudom megemelni egyik végtagom sem. Az arcomon lefolyó könnyek az utolsó dolog, amire emlékszem, mire végre sikerül elájulnom és ezzel megszabadulnom egy kis időre a fájdalomtól.
Fogalmam sincs, hogy mennyivel később ébredek fel, de félhomály van a teremben, odakint talán már esteledik. Lassan nyitom ki a szemem és életemben először sikerül gyorsan hozzászoknom a sötétséghez. Valami ágyon fekszem, ami túlságosan is hasonlít a kórházi ágyakhoz, hogy ne essen le rögtön, ispotályban lehetek. Érzem a növekvő gombócot a torkomban és a hasam is bukfencezik egyet, szinte azonnal bepánikolok. Kétségbeesetten akarom megemelni a fejem, abban a pillanatban pedig, hogy egy kicsit is megmozdulok, ismét fájdalom hasít a hátamba és felkúszik egészen a nyakamig. Érzem az arcomon lefolyó könnyeket, szaporán kapkodom a levegőt és csak az jár a fejemben, hogy nem akarok itt lenni. Haza akarok menni, a szüleimhez, a nővéremhez, a kastélyba, bárhova, ami nem egy ispotály. Már tudom az idekerülésem okát és hát őszintén szólva nem vagyok túlságosan elragadtatva a ténytől, hogy ismételten gurkó miatt fekszem egy ilyen ágyon és várok arra, hogy valaki jöjjön és kiüssön, hogy ne érezzen a fájdalmat.
Emlékszem mindenre: a szélre, aztán a barátnőm üvöltésére, ahogy figyelmeztetni próbál a közeledő gurkóra, majd a pillanatokkal később becsapódó vasgolyóra, ami fogalmam sincs, mennyi és melyik csontjaim zúzta szét teljesen. Emlékszem a fájdalomra, a le-lecsukódó szemeimre, és arra is, hogy mennyire könnyen dobált ide-oda a szél, miközben lefelé zuhantam. Tudom, hogy a terromágia még félig ájult állapotban is segített, most viszont nem érzem. Egyáltalán nem érzek semmit és ez rémít meg a jobban. Most fordul elő velem először, hogy semmilyen kapcsolatom nincs a terromágiával, ettől pedig ismét sírni kezdek. Némán küszködök a könnyeimmel, ujjaim ismét ökölbe szorulnak. Mindenem fáj. Érzem a bennem egyre növekvő pánikot, de senki sem jön, hogy megnyugtasson. A nővéremet akarom, Livet akarom, ezekben a percekben pedig még annak is őszintén tudnék örülni, ha a következő pillanatban belépnének a szüleim, hogy átöleljenek és azt suttogják a fülembe, minden rendben lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem akarok itt lenni. Szívesen ráznám is a fejem, hogy így jelezzem, mennyire ellenzem ezt az ötletet és bárhol szívesebben lennék, mint egy ispotályban, bizonytalan ideig. Az a bizonytalan idő pedig több lesz csak egy pár napnál a hátamba nyilalló fájdalomból ítélve. Utálom ezt. Utálok itt lenni, utálom a fájdalmat, utálom a gurkókat, és most még magamat is utálom, amiért nyolc év kviddics után arra sem vagyok képes, hogy egyáltalán megpróbáljam kikerülni azt a rohadt vasgolyót. És egy ilyen embert akartak többen is az ificsapatukba...! Még talán az is jobb lett volna, ha egyszerűen csak elfogadom az egyik ajánlatot és mindez nem történik meg. Ha lett volna csapatom, nem kellett volna a barátnőimmel kviddicsezni, akik egyrészt se nem profi játékosok, se nem játsszák olyan élvezettel, mint én. Szeretik, de nem rajonganak annyira érte, mint én. Hiba volt ez az egész és most fizetek meg érte.
Aztán valaki hozzámér. Összerezzenek az érintésre és egy pillanatra azt hiszem, Norbi ül az ágyam mellett. Lassan nyitom ki a szemem, amit már nem is tudom, mikor csuktam be, fejemet óvatosan fordítom a kezem irányába, hogy szembenézzek a némán mellettem ülővel. Nem ismerem. Ez az első gondolatom, mikor rápillantok, majd élesen szívom be a levegőt és ösztönösen húzom el a kezem. A csuklómra pillantok, hogy megkeressem az elemi mágia jegyet a bőrömön. Hiába nem érzem jelen pillanatban, attól még itt kell lennie, nem tűnhetett csak úgy el, nem igaz? ...ott van. Megkönnyebbülten engedem ki az eddig észrevétlenül bent tartott levegőt, ujjaimat ezután ismételten ökölbe szorítom, végigkarcolva a délután - tegnap, bár jelen pillanatban fogalmam sincs, mennyi ideig voltam kiütve - okozott sebeket. Ha itt a jegy, hol az elemem? Mi történt? Érzem, hogy a pánik megint átveszi az irányítást, szaggatottan kezdek el lélegezni, de ugyanakkor kapkodom is a levegőt. Könnyek gyűlnek a szemembe és bár legszívesebben rá sem néznék, csak felkelnék és magam mögött hagynám az ispotályt, felpillantok a férfira.
- Nem érzem - nyögöm keservesen és szánalmasan halk hangon. Még magam is meglepődök, hogy mennyire nehezen megy a beszéd, ami csak még több könnyet eredményez. Ne sírj. Szipogva rázom meg a fejem és lehunyom a szemeimet, fejem elfordítom a férfitól, ujjaim még mindig ökölbe zárom. Még csak nem is a sérüléseimmel foglalkozom, nem azzal, hogy le is bénulhatok. Csak a terromágia érdekel, mégsem érzek semmit. Itt van, de mégis eltűnt. Tudom, hogy valahol velem kell lennie, mert nem akarom elveszíteni, az talán még jobban fájna, mint az, amit most érzek. Megmozdulok, fel akarok ülni, de a hátamba azonnal éles fájdalom hasít. Az ajkamba harapva fojtom el a kitörni készülő kiáltásomat, szemeim egy pillanatra felpattannak. Mielőtt a mellettem ülő férfit teljesen figyelmen kívül hagyva visszazárnám őket, még eszembe jutnak Noel szavai, amit egy vizsga után mondott nekem, a könyvtár egyik hátsó sorában. Akkor még nem értettem, hogy miért beszélt így a pyromágiáról, már szinte úgy hangzott, mint valami fanatikus. Akkor még nem értettem, hogy milyen együtt élni vele. Akkor még nem tudtam, milyen lehet elveszíteni. Pótolhatatlan. Olyan érzés, hogy ha elvennék, valószínűleg meghalnék. Nélküle nem én lennék. Már nem. Úgy érezném, hogy a gerincem tépték ki belőlem. Nincs semmi a világon, ami felérhetne ezzel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A kint tomboló viharról nem vagyok hajlandó tudomást venni. Hallom az eső kopogását az ablakon és gyanítom, hogy emiatt is van ennyire sötét a szobában, mert talán nincs még éjszaka, bár az időérzékem abban a pillanatban vesztettem teljesen el, hogy elájultam útközben a vizsgálóba. Nem mondhatnám, hogy ezúttal nem örültem az eszméletvesztésnek, mert így legalább nem éreztem a gerincem mentén végighúzódó fájdalmat, aminek eredeti helyét be sem tudtam volna azonosítani. Fogalmam sincs, hogy az a gurkó mennyire közel csapódott be a nyakamhoz, de ha szerencsém van, akkor el sem érte nagyon a gerincoszlopom. Nem mintha annyira nagy szerencsém lett volna, ha a kviddicsről volt szó, de hát nekem szerintem már csak a reménykedés maradt.
Nem ismerem a mellettem ülő férfit és csak sejteni tudom, hogy egy itt dolgozó lehet, habár az öltözete nem éppen ezt láttatja. Össze vagyok zavarodva, nem vagyok benne biztos, hogy mit is kellene most vele kezdenem, így inkább csak figyelmen kívül hagyom és koncentrálok a terromágiára. Most csak egy nagyon kicsit szeretném elérni, éppen annyira, hogy érezzem a jelenlétét és megnyugodhassak. A probléma pedig csak annyi, hogy ezt képtelen vagyok most megtenni és így a megnyugodás sem egy elérhető opció. Nekem meg valószínűleg éppen pihennem kellene, hogy minél gyorsabban gyógyuljak és elhagyhassam ezt a helyet, ezen pedig nem segít a visszatérő pánikrohamom.
Csupán ürességet érzek, ha a terromágiára koncentrálok, pedig annyit még mindig száz százalékig tudok, hogy emiatt éltem túl a zuhanást, nem más miatt. Az egy másik dolog, ha a gurkó beléd csapódik és összezúzza pár csontodat, mert meg lehet oldani pihenéssel meg csontforrasztással. Engem most még sem ez izgat a legjobban, hanem az elemem és ezt a férfi tudtára is adom, aki készségesen válaszol a fel nem tett kérdésemre.
Összeszorul a szívem. Dacosan egymáshoz préselem az ajkaimat és leküzdöm a kényszert, hogy ismét sírni kezdjek, mert attól egyikünknek sem lesz jobb. Attól viszont én jobban érzem majd magam, ha elmehetek, de nem tudok mozogni. Érzem a hátamon végigfutó fájdalmat, mégsem kiáltok. Szúr, zsibbad, éget, meg sem tudom különböztetni, hogy melyik hol van jelen. A jobb kezem nem is érzem, azt már meg sem próbálom megemelni, és ahogy a férfi mellettem először felpattan, majd rögtön utána már nyúl is, hogy visszanyomjon az ágyra, némán engedelmeskedem neki. Habár nem sikerül teljesen felülnöm, a visszafekvésbe elég rendesen beleszédülök, ép kezem ösztönösen emelem meg talán a férfi felé, miközben szemeimet szorosan lehunyom.
- Mi történt? - kérdezem tőle csendesen a kérdésére kérdéssel válaszolva. Nem a balesetre gondolok, mert arra sajnos tisztán emlékszem, hanem az az utáni eseményekre, ezt viszont már nem teszem hozzá. A beszéd most éppen nem fáj és valószínűleg nem is fog, de annak semmi értelme, ha csak megint elkezdek panaszkodni. Arra úgysincs főzetük, hogy visszahozzák a terromágiám.
Némán fürkészem a férfi arcát, lassan feltérképezem annak minden vonását, amíg a válaszra várok.
- Szóltak valakinek? - teszek fel kicsivel később egy másik kérdést, majd kis gondolkozás után folytatom. - Van itt valaki? - riadtan pillantok fel rá, mert még csak most tudatosul bennem, hogy arról szintén fogalmam sincs, a zuhanás óta mennyi idő telt el. Az is lehet, hogy már hónapok óta kómában voltam és csak pár órája ébredtem... mármint, ennek nyilván elég kevés esélye van, de azért megfordul a fejemben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Egy tömegből különösen kitűnő, göndör, vörös hajkoronát keresek, de minden egyedül eltöltött perccel egyre jobban kétségbeesve. A kezemben az elveszett illető táskáját szorongatom fehéredő ujjakkal, és ráadásul még a rossz helyen is állok, a büfébe vezető boltív közepén megállva ugyanis eléggé megnehezítem a ki-be járkálók dolgát. De hát igazán nem tehetek róla, minden a szobatársam hibája. Először is elrángat ide azzal a céllal, hogy majd jól bevágódik valami orvosnál, majd se szó, se beszéd, nálam hagyja a táskáját minden értékével - köztük a pénztárcájával és a telefonjával - benne. Nekem pedig még annyit sem mond, hogy visszamenjek-e az egyetemre vagy itt várjam meg. Végül az utóbbi mellett döntök, mert ennél a lánynál sosem lehet tudni.
Miután nem sikerül elkerülnöm egy eléggé rosszalló pillantást, amiért még mindig az útban állok, úgy tíz perc után igazából sikerül beljebb lépdelnem és magamhoz képest még elég sikeresen el is vegyülni az emberek között - vagyis levágódok egy szabad székre és felcsapom mindkét táskát az asztalra, hisz' csaknem viszi el senki... Most még kifejezetten bajom sincs ezzel a sok emberrel egészen addig, míg meg nem találom a barátnőmet. Azután majd szépen visszatérek a tömegutálatomhoz, hogy a mai napom is természetesen teljen el.
Már éppen kezdenék jobban belemerülni a szobatársam táskájának átkutatásába, hátha esetleg mégis elvitte magával a mobilját valamilyen csoda folytán, mikor valaki megszólal mellettem. A hangot nem, de felpillantás után az arcot azonnal felismerem és a mosoly láttán még el is pirulok.
- Jamie - barátságosan biccentek először neki, majd a velem szemben álló szék felé. Mégse álldogáljon már itt szegény. - Ó, hát én... Igazából nem az előadások miatt vagyok itt, de biztos vagyok benne, hogy mind nagyon érdekes. Nyilván mindenki azért rohant ide be, hogy minél több kajával tankolhasson fel a még ez után kezdődőekre. Bírni kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A férfival ellentétben én nem kapom el a tekintetem; továbbra is az ő arcát fürkészem kedves mosollyal az arcomon, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Habár nem ismerem túlzottan, mégis jó egy ismerős arcot látni egy teljesen vadidegen helyen, merthogy őszintén be kell vallanom, fogalmam sincs, mi történik körülöttem. Addig még eljutottam, hogy konferencia van, meg szünet, de hogy pontosan miről is szól, na arra a kérdésre már nem tudnék választ adni.
- Habár őszintén szólva fogalmam sincs, kiről beszélsz, kitartást az elkövetkezendő… egy órához? Másfélhez? Kettőhöz? Mennyi ideig tartanak ezek az előadások? – tanácstalanul pislogok a férfira, számat bocsánatkérően húzom el. Nyilvánvalóan nem erre a rendezvényre érkeztem, most meg már abban sem vagyok teljesen biztos, hogyan engedtek minket ide be. Ennek nem valami zárkörű eseménynek kellene lennie vagy valami? - Miért hívják meg folyamatosan, ha olyanról beszél, ami már elavult? Nem kellene újakat keresni, akik még talán fenn is tudnák tartani az érdeklődést? – Nem, most egyébként természetesen nem a nyúzott arcára gondolok, amit oly serényen igyekszik eltüntetni halvány mosolyával. Túlságosan fáradtnak tűnik, ennyire pedig még ez a megáldott konferencia sem lehet unalmas.
- Én és a képességem, köszönöm szépen, megvagyunk. Semmi olyan sérülés nem ért volna, amiből ne tudnék felépülni. Nem ez volt az első, hogy eltalál egy gurkó, és nagyon valószínűleg nem is az utolsó – olyan könnyedén beszélek az esetről, mintha ez nekem egy teljesen mindennapos dolog lenne, és akik jól ismernek, azok tudják is, hogy tényleg az. Nem akarom annak az ellenkezőjét bebeszélni magamnak, ami úgyis tudom, hogy meg fog történni, de semmi maradandó sérülésem nem lett, akkor meg minek ennyit rágódni rajta. - Eléggé, hát hogy is mondjam, rossz állapotban voltam még pár napig, hogy hazaengedtek, főleg az elemem miatt, de egy jó alvás és egy-két órával több gyakorlás mindent helyrehozott. – Azt meg hozzá sem teszem, hogy két héttel később már ismét seprűn voltam. Még ha nem is az orvosom, inkább megkímélem a jó hírektől.
- Öhm, van arra esetleg valami esély, hogy találkoztál egy feltűnően vörös hajú, körülbelül 165 centiméter magas, nagyon hangos és nagyon vidám lánnyal?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Figyelj, a leghátsó sor mindig jó lehetőség arra, hogy elszórakoztasd magad bármi mással, ami nem kapcsolódik ahhoz, amire figyelned kell, vagy mondok jobbat: alvásra. Főleg ha sötét van, akkor meg a kutya nem veszi észre, ha lecsukódik néha a szemed – egészen ártatlanul vonom meg a vállam, majd hátradőlök a székemen, mint aki jól végezte a dolgát. Imádom kisegíteni az embereket ilyen szempontból, mert biztos vagyok benne, hogy senki nem nézné ki belőlem, pedig nekem sem olyan szent a lelkem, mint azt hiszik.
- Muszáj volt. A terromágiával nem lehet csak úgy viccelni. Meg amúgy is, elvileg gyógyító lesz belőlem, ha össze nem töröm magam útközben még egyszer, szóval még az is megeshet, hogy a következő konferencián már én is itt leszek. Mármint… Úgy leszek itt, hogy eredetileg is ide készültem, nemcsak úgy idetévedtem – a végére magam is kissé belezavarodok a mondanivalómba, de végül csak sikerül kinyögnöm, hogy mit akarok. Igazán nem esett nehezemre a beszéd, ha leküzdöttem a kezdeti nehézségeket, de az már akkor megvolt, mikor kedves barátnőm volt szíves egyedül hagyni egy folyosó kellős közepén egy rakás idegen között.
Jamie válaszára konkrétan elsápadva pislogok a férfira, majd arcomat a tenyerembe temetve nyögök fel.
- Merlinre, csak azt ne! – a kezeimbe fújtatva rázom meg a fejem a férfi kérdésére, mert most legszívesebben letagadnám a lányt, csak hát elég furcsán venné ki magát, hogy az előbb még róla kérdezősködtem. Lassan elhúzom a kezeim az arcom elől és szőke tincseimbe túrva dőlök ismét hátra a széken. - Sajnos vele, igen. Minden szenvedésem okozója az a lány, úgyhogy ha bárhol találkoznál vele, csak tegyél úgy, mintha nem is látnád. Hidd el, jobban jársz – vetek rá egy elkeseredett pillantást, de teljesen komolyan gondolom, amit mondtam. Mindenkinek csak jobb, ha távol marad attól a lánytól, hiába szeretem nagyon, az emberiséget mégis jobban meg akarom védeni.
- Szerinted mennyi esély van arra, hogy a doktor három másodperc múlva lélekszakadva rohan vissza ide és hazarángathatom a vörös hercegnőjét? – érdeklődve vetek egy pillantást a boltíves ajtó felé, de igazából magam se hiszem el, hogy mindebből bármi is bekövetkezhetne, pláne nem három másodperc múlva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Még ha nem is gondolnám teljesen komolyan, amit megosztok vele, egy kis igazság ettől függetlenül van benne. Nem szoktam én rossz vagy értelmetlen dolgokat mondani, általában tőlem csak jót lehet hallani, és főleg hasznosat, mert a hasznos az jó és így végül is körbeért a kör. Csak hiába jártatom a szám, az esetek nagy részében senki sem fogadja meg a tanácsaim, de legalább figyelni figyelnek. Az is valami, azt hiszem.
- Hát úgy terveztük, igen – esetlenül rántom meg a vállaimat, pedig erről bőven lehetne még mit mesélni. Meg tudnám vele osztani, hogy az elemem mennyire a segítségemre lehetne benne, hogy hogy jutottam el ehhez a döntéshez és honnan indultam, hogy miért nem valami más munkát keresek magamnak, hogy egyáltalán dolgozom-e már vagy még iskolába járok. Ha nem is én lennék, még egy kellemes beszélgetés is kerekedhetne ebből, de én csak lezárom ezt a témát ennyivel, ekkor viszont Jamie felteszi az egymillió galleont érő kérdését. Tanácstalanul rázom meg a fejem és veszek egy nagy levegőt, mielőtt belekezdenék a válaszba – ami ezúttal sem valami hosszú, de hát próbálkozom.
- Hát látod, ez az a kérdés, amit minden nap felteszek magamnak… - Itt egy kissé összezavarodom, mert Jamie természetellenesen kedvesen kezd el mosolyogni, amitől meg kell állnom a beszédben, és kell egy kis idő, amíg rájövök, hogy amúgy biztos van valaki a hátam mögött és mindez nem nekem szól. - Ugyan, nem probléma. Szóval… Nem tudom, mit akartam mondani. De már nem tudom, miért nem a kviddics mellett döntöttem. Valószínűleg köze lehetett hozzá annak a rengeteg sérülésnek, amit nyolc év alatt sikerült összegyűjtenem. – A mai napig bizonytalan vagyok a döntésemben. Minden felkérést visszamondtam, ennek pedig köze volt az iskolai bajnoksághoz is, Norbihoz is, a családomhoz is, voltak problémáim az elememmel, és akkor jött a gyógyítás is, mint lehetséges opció.
- Vagyis sosem szabadulok innen. Remek – utóbbit már csak morgolódva teszem hozzá, közben a táskák mellé dobott telefonomra pillantok. Nagyon jól tudom, hogy annyi idő biztosan nem telt még el a kockázatmentes lelépésemhez, bár talán ezt kellett volna tennem abban a pillanatban, hogy elvesztettem a tömegben Liza vörös fejét. Már rég otthon lehetnék.
- Hogy micsoda? – majdhogynem meg sem hallom a férfi ajánlatát, amire csak meglepetten pislantok fel. Értetlenül bámulok rá, egyrészt nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam, másrészt abban is kételkedem, mennyire gondolja ezt komolyan. - De… Azt el kell mondanom, hogy én nem legálisan vagyok itt, Liza csempészett be mindkettőnket, bár azt sem igazán tudom, hogy van-e itt valamiféle biztonsági… Szervezet...?