Nem kell kételkednie abban, hogy helyesen cselekszik-e, hiszen Mária teste önkénytelenül reagál minden finom és szenvedélyes csókra, az apró, majd a jelentőségteljesebb érintésekre. A szimfónia, mely bensőjéből felszakadva hallatszik szirén énekként, csak tovább korbácsolja Henrik vágyát. A hajába túró ujjak is legalább olyan türelmetlennek és várakozástól teltnek hatnak, mint az engedelmesen felhúzódó láb, vagy a szájra ívelő nyak. Nem kell kérnie: a férfi önként temetkezik a kellemes, lüktető erekkel átszőtt menedékbe, hogy egyre-másra érzékien marcangolja, s ha csak egy pillanatra is, de ajka a fültövet éri. Minden apró hang és rezdülés arra sarkallja, hogy ne álljon meg, a kérés pedig számára parancs.
Balja először csak a ruha anyagán keresztül érinti a mellet, ám a sürgető érzés nem hagyja sokáig évődni. Végül mindkét kezével simít le egészen a csípőig, hogy ujjai közé fogva a textilt kínzóan lassan kezdje egyre feljebb és feljebb húzni, mígnem már a mellkasra csúszik, s Mária közreműködésével le is kerül. A melltartó ugyan további akadályt jelent, azonban egy könnyed, rutinosnak mondható mozdulattal csúsztatja jobbját a derék alá, ahonnan a gerincen felfelé siklik keze és egyetlen pillantás alatt, érzékelve a kapcsot kipattintja azt. Az anyag engedelmesen adja meg magát, a szorítás egyből lazul, így balja immár bátran kalandozhat az eddig érintetlen területen. Mindig is kívánatosnak találta a nőt, hiszen kedvese nem is lehetne más, csak nő. Imádta vékony vonalait, azokat a melleket, amikből annyiszor csinált viccet ő maga, miközben Henriknek egyetlen szava sem volt. Tökéletes. Ha csak egy szóval kellene jellemeznie, ezt választaná, ám nem csak a szerény domborulatok tekintetében, hanem minden apró hiba és minden előny esetén.
Lefelé siklik, hogy ajka végre az érzékeny bimbókat érje, s leheletfinoman ajkai, majd kisvártatva fogai közé vegye. Jobbja sem marad tétlen, a másik, árván hagyott kebelre csúszik, hogy finoman, egyszer alig érezhetően, máskor erőteljesebben szorítson rá, s szenvedélyesen kényeztesse. Egyre kevésbé tud parancsolni magának, s azt is érzi, ahogy nadrágja egyre szűkebbé válik. Mérhetetlenül kívánja a nőt, belekóstolva pedig csillapíthatatlan farkas éhség lesz úrrá rajta. Még. Még.

Sokszor kalandozott már el képzelete, milyen lesz érezni a nőt maga körül, beletemetkezni könnyű virágillatába, elmélyedni benne, ujjaival végigszántani a hosszú tincseken, s hallani a kéjtől és elégedettségtől izzó sóhajait. Túlságosan régóta vár már erre, így nem meglepő, hogy az apró kóstoló lakomává növi ki magát, ám még ezen tény sem feledtetheti vele, hogy türelmesnek, s némiképp visszafogottnak kell maradnia. Vigyázni akar a karjai között vonagló testre, az est minden pillanatában kényeztetni, hogy elméje kiürüljön és semmi másra ne tudjon gondolni, csak arra, hogy folytassák és kezdjék elölről. Újra. És újra.
A lapockáinál megérzett szorítás hatására keservesen szakad el az immáron keményre duzzadt bimbóktól, hogy felegyenesedve megragadja pólójának alját és egy könnyed mozdulattal szabaduljon meg a zavaró anyagtól. Ahogy lassan előkerül a ruha alól először hasa, majd mellkasa, a tekintet automatikusan a karokra vándorol, s a vetkőzést minden egyes izom szabályszerűen, jól kirajzolódóan követi. Mégsem hagyja, hogy Mária tekintete igazán szemügyre vehesse mindazt, ami elé tárul, hiszen pillanatokon belül ismét fölé magasodik, rá nehezedik, s ajkával a nő ajkait keresi. Kezeivel finoman vezeti a vékony lábakat, s ha engedik, csípője köré kanyarintja azokat, hogy kedvese minden egyes tagját pontosan jól érezze, többek között a nadrágjában egyre keményebbre váló férfiasságot.
Csak ezután indul el ismét lefelé, ám a vágy mértékéhez képest meglehetősen ráérősen. Néhány apró puszi a mellkasra, elhintett csókok a melleken és hason, egy leheletnyi kitérő a köldöknél, hogy ujjai végül megtalálják a nadrág gombját. Egy utolsó csók az alhasra, hogy felpillantva meggyőződhessen arról, Mária nem kíván visszafordulni, ekkor ugyanis a szorítás enged, a cipzár (Zippzhar, értitek) lecsusszan, s egy újabb anyaggal közelebb kerülnek egymáshoz.

Egy év nagyon hosszú idő, olyan hosszú, amit kevés férfi várna ki, főleg akkor, ha meglett korba ér. Mert lássuk be, Henrik most már harminchárom éves, az ő esetében korántsem beszélhetünk a tinik bizonytalanságáról, netán a gyermekien romantikus kapcsolatok tömegéről, ahol a kamaszok azzal is megelégszenek, ha foghatják egymás kezét. És jogosan teheti fel bárki a kérdést: tán a mai fiatalok erre vágynak? Nem, gátlástalanabbul osztják meg ágyukat másokkal, mint azt a legnagyobb szoknyapecérek tették hajdanán, az pedig remek kérdés, hogy az irányvonal jó-e. Tulajdonképpen nem is ez a fontos, hanem az, hogy végső soron a türelem, az odaadó szeretet és gyengéd szerelem eljuttatta őket idáig. Sokat várt? Igen. De megérte? Jelen pillanatban az a válasza, hogy mindenképp igen.
Mivel tiltakozás nem érkezik, a hallgatás pedig beleegyezés, így a fehérneműt meg sem nézve - Merlin fizesse meg - finoman kezdi lefejteni az anyagot. Nincs könnyű dolga, hiszen Mária jelenleg is zavarában összeragasztotta kívánatos combjait, de a férfit sem kell félteni. Apró, noszogató puszikat lehel a puha bőrre, finoman simít végig rajta, hogy aztán vágytól telve határozottan, ám nem fájdalmasan markolja meg azokat. Ha lazul valamelyest a szorítás a fekete pamut egyetlen pillanat alatt kerül lejjebb, majd tűnik el a padlón a többi ruha között. Nem hozza nagyobb zavarba kedvesét a szükségesnél, így nem legelteti rajta éhes kékjeit, csupán visszatér a combokhoz. Először elülső részén kényezteti azokat, majd egyre halad belseje felé, forrón érinti ajkával, hogy végül lassan, de magabiztosan érjen el a lány szeméremdombjához. Épphogy érezhetően lehel rá apró csókokat, hogy aztán végre megízlelhesse, s nyelvével kényeztethesse. Nem feltétlenül célja, hogy mámoros gyönyörben részesítse a levitást, ám ha megtörténne, kevés nála elégedettebb vagy boldogabb férfit lehetne megnevezni. Ügyel arra, hogy véletlenül se okozzon kellemetlenséget vagy fájdalmat, így jobb kezének ujja csak akkor találja meg minden kínok és élvezetek forrását, amikor Mária már kellően nedvessé vált. Nyelve izzón, hol gyorsabban, hol kegyetlenül lassan kényezteti a csiklót, miközben ujja finoman merül el a lányban.

Nagyon sokan nem képesek sem a várakozásra, sem a türelemre. Ezek olyan erények, melyekkel a mai rohanó világban nehéz rendelkezni, ám azt is tartják, aki mégis megőrzi őket, sokat nyerhet. Így van ez ebben a pillanatban is, amikor Mária szép lassan kezd beleolvadni a mozdulatokba és csókokba, ajkát pedig kéjes, élvezettől telt hangok hagyják el. Minden szökött sóhaj csak tovább perzseli a már egyébként is izzó vágyat, hogy a férfi végre valahára eggyé válhasson vele. Az eddig nagyra becsült tulajdonsága felemésztődni látszik, hiszen lassanként már nem is csak egy, hanem kettő ujja kényezteti a kezei közt vonagló nőt.
Nem időzhet soká mégsem odalent, s amikor úgy érzi, elérkezett az ideje, nyelve tűzszünetet hirdet, a finom csókok először a comb belsejét hintik, majd haladnak a térd felé, hogy felkelhessen és megszabadulhasson nadrágjától. Ekkor már kétség sem férhet hozzá, mennyire bírhatatlanul kívánja Máriát, s mennyire kínozza a hirtelen beállt távolság, mely csak jeges ürességet és égető vonzódást hagy maga mögött. Ez a mágnesesség az, mely végül erőnek erejével rántja vissza a férfit kedvese fölé, hogy köldökétől indulva felfelé ismét kedvesen, ám most már hevesebben becézze a meg-megremegő testet. A puha bőr libabőrzik a borosta érintése alatt, a melleknél kitérő vár, míg végül a nyak kecses íve elvezet a finom arcélhez és a korábban vörösre csókolt ajkakhoz. Ezúttal már ruha nélkül érnek össze, Henrik határozottan, mégis odaadóan, finoman törleszkedik, keze az oldalvonalon simítva ér el a csípőig, onnan simul a fenékre, majd a combon haladva megáll a térdhajlatnál, hogy a lábat újra maga köré kanyarintsa.
Ha egy romantikus filmben lennének, minden bizonnyal egymás szemébe néznének, elmormolnák, mennyire szeretik egymást és örök fogadalmat tennének, azonban ilyen érintések és érzelmi viharok között a szavak csupán jelentéktelen porszemek. Olyan örvény szippantotta őket magába, amely nem tűr meg többé szavakat, csak elfojtott sóhajokba itatott vágyat. Éppen ezért végre valahára lassan, óvatosan hatol Máriába, s bár tudja, hogy először kellemetlen és fájdalmas lesz, igyekszik már most mindent megtenni, hogy enyhítse ezt az érzést és kárpótolja minden érintéssel, minden csókkal, minden lélegzetvétellel. Hiszen szereti.

Ebben a percben, amikor végre eggyé válnak, minden nehézség, amit maguk mögött tudhatnak, eltörpül. Henrik pontosan jól tudja, milyen sokat várt erre a pillanatra, s hogy most, amikor eljött, csupán járulékossá válik az a gyönyör, amit maga él át. A karjai között vágyakozó, magát teljesen átadni készülő és végül át is adó, most már minden kétséget kizáróan nő teljesen megbabonázza. Az a sok idő, amit nélküle töltött, ugyan minden bizonnyal megteszi majd hatását és Henrik állóképessége is megsínyli majd ezt az aktus során, azonban jelenleg csak arra tud gondolni, hogy az ölelésében nyugvó nő kellemes élménnyel gondoljon vissza erre az alkalomra. Gyengéden szorítja magához, enged a noszogatásnak, s hagyja, hogy forró lélegzetük keveredjen, majd végül kéjtől izzó ajkaik is egymásba forrjanak.
Csípője lassan mozdul, mert bár Mária nem adta jelét sem kellemetlenségnek, sem fájdalomnak, az első alkalom ettől még rendszerint jár némi diszkomfort érzettel és egészen addig, míg nem kívánja a testének feszülő test a tempóváltást, próbálja visszafogni magát. Nagyon nehéz. Az őt körbeölelő közeg őrjítően izgató, s ha lehet még fokozni az érzést, mely egész testébe remegést hoz, hát a levitás minden sóhaja megteszi. Finoman, gyengéden válik ritmusossá kettejük üteme, s ajka néha ajkat, másszor nyakat ér, keze egyszerre emeli magasba és taszítja mélybe a nőt. Hol csak érintőlegesen simít végig a mell vonalán, hol finoman zárja körül, s izgatja a bimbót, másszor hevesebben markol a markáns csípőcsontra. Pontosan tudja, hogy nem fogja sokáig bírni, mégis igyekszik minden erejével kitartani, legalább addig, míg kedvese megérzi a gyönyört, s az orgazmustól kellemesen rázkódik össze. Nagyon szeretné, jobban kívánja ezt, mint saját kielégülését, bár ez sincs kimondottan sokkal lemaradva a korábban említettektől. Bármire hajlandó, amit Mária szeretne, s miközben egymásba forrva felfedezik testüket, a kviddicsmeccs megkezdődik valahol az aránéban. Ki tudja, ki nyeri végül a mérkőzést, de kit is érdekel? Valahol távol felharsannak a dudák, a szurkolók tombolnak, számukra viszont az idő megállt és Henrik azt kívánja, bárcsak soha nem indulna újra.

Azt kívánja, bárcsak sokkal tovább tarthatna, de mindeközben azzal is tisztában van, hogy a várakozás felőrölte testét. Noha szereti annyira a lányt, hogy ennél tovább is kitartott volna, most, ahogyan eggyé válnak, már nincs, ami féken tartsa a felgyülemlett vágyat, azt a kívánást, ami túlságosan régóta gyötri.
A tempón finoman, de egyenletesen gyorsít, s bár tudja, hogy ezzel pusztán saját dolgát nehezíti meg, képtelen megálljt parancsolni saját magának. Csupán egyetlen pillanattal éri el hamarabb a gyönyör, mint Máriát, ez azonban egy jelentőségteljes pillanat, hiszen utolsó lökéseit már össze-összerándulva teszi meg, s szorítása, bár nem fájdalmas, egyenesen kapaszkodás a nőbe, aki szintén elolvad karjai között. Nem tudná megmondani, melyik kielégülés teszi elégedettebbé: sajátja, vagy párjáé. Nem is igazán ez a fontos, hiszen egy pár pillanatig még így, egybefonódva maradnak, majd Henrik, egy kissé kifulladva gördül le Máriáról, hogy alig egy lélegzetvételnyi idő múlva magához húzza és ölelésébe zárja. Olyasmi történt most kettejük között, amiről nem valószínű, hogy egyhamar beszélni fognak, ellenben bizonyosan megismétlik majd, nehogy emlékezetük megkopjon.
- Jól vagy? – csillogó kékjei szinte világítanak, még úgy is, hogy szemei félig csukva vannak. A legfontosabb természetesen most is az, hogy kedvese rendben van-e, hisz ez volt az első alkalma, amit igyekezett ugyan felejthetetlenné tenni, jobb volna tudni, hogy valóban sikerült-e. Az ablakokon át beszűrődnek az aréna zajai, s Henrik tudatába csak ekkor úszik be, hogy nekik valahol egészen másutt kellene lenniük. Először csak jólesően elmosolyodik, majd lassan nevethetnékje támad. Próbálja visszafojtani, de végül nem bírja tovább és halk kuncogása rendes nevetéssé fajul.
- Ne haragudj – szólal meg valamivel később, s még mindig felfelé ívelő ajkakkal, egyenesen kaján mosollyal pillant le a lányra. – Azt hiszem lemaradtunk a meccsről – hangjából egyáltalán nem lehet kihallani a megbánásnak még csak csíráját sem, bár ez az elmúlt óra eseményeinek ismeretében egyáltalán nem meglepő. Mégis, ki akarna egy tömegben izzadva drukkolni és megsüketülni, mikor választhat ennél lényegesen jobb programot is?