Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Hol hagytad Pom Pomot, Picúr?

- Genetika - felelem kiszélesedő, mintha szemtelen vigyorral, és mikor újra megszólal, én összehúzott szemöldökeim alól, jelentőségteljesen pillantok fel rá. Tekintetemben s arcom minden apró vonásában is ott ül a költői kérdés: ugye nem kell magyaráznom? Talán még egy finom sóhaj is elhagyja ajkaim, végül mégsem marad szó nélkül a drágám provokatív megjegyzése. - Nem akarod te azt látni, mikor én szépen és érzékien csinálok valamit.
A mondat feléig sem jutok, kékjeimben máris félreérthetetlen izgalom csillan, számszéle pedig féloldalas, elégedett mosolyra húzódik. Ha most nem Olívia, hanem valamelyik közelebbi haverom ülne itt, előfordulhat, hogy mesélnék - amúgy készséggel és mélyreható tüzetességgel - a lelki szemeim előtt felrémlő fantáziadús képekről, így viszont - eleget téve mindennemű etikettnek - úgy döntök, tapintatosabb, ha megkímélem unokahúgomat a részletektől. Csinál ő úgyis hasonlókat, nem is akarom tudni, mi mindent.
Aztán felhozza Lilit meg a zavarba ejtő könyvtári jelenetet, mire a halk kuncogás, amit először mintegy horkantásként hallatok, pillanatok alatt jóleső és igencsak hangos nevetéssé erősödik. Arcomat tenyereimmel takarom el, míg rázkódó vállakkal hátradőlök és fejemet is hagyom hátraesni. Liliána, kérlek... Azért ennyire nem vagy elhanyagolva...
- Aaaaah, de imádom - szólalok meg később rekedten, még mindig nevetve, majd sóhajtva kidörzsölöm a szememből a boldogság könnyeit. Briliáns és lehengerlő. Még elképzelni is.  - Nyugtass meg, hogy ennek ellenére nem félsz tőle nagyon?
Csak a hecc kedvéért kérdem, egyébiránt viszont - ha már itt tartunk - simán benne van, hogy azt mondja hülye vagy?! dehogynem!, hiszen olykor még velem is megesik, hogy inkább angolosan távozom a konyhából, ha a drágám Miával kezd sikítozni, mert az - egyemmeg - lelopta az aznap esti vacsora legszebb avokádóját a tányérról. Na nem azért, mert az annyira szeretné, azt hiszem, inkább csak, mert... nos, mert egész egyszerűen megteheti.
- Mondj meg nekem valamit - nézek rá úgy, padon túllógó fejjel, szúrós, talán kissé értetlen tekintettel. Kivárok, hogy pillantása megtalálja az enyémet, hogy lássam rajta, valóban figyel rám, aztán felesleges kertelés nélkül felteszem a téma egyetlen lényeges kérdését. - Mi a lószart látsz ebben a srácban? Őszintén, ez egy girnyó. Összeköltöznél vele? Minek?
Ráadásul a mi házunkban, botrány! Az, hogy nem kedvelem Pom Pomot, nem újdonság és nem titok. Ő még a szó legnemesebb, legártatlanabb értelmében kisfiú, azaz abszolút fogalma sincs mit akar, kit akar, ha mégis van valaki, aki felkelti az érdeklődését - ez esetben sajnálatos módon pont Olívia, ki más -, nem tudná megmondani, miért. Úgy igazán. Segítek és elmondom, nincs semmiféle úgy igazán, csak a farka van, ami egyre türelmetlenebbé és követelőzőbbé vált az évek során. Utolsó gondolatán elgondolkodom, nem reagálok először.
Néhány pillanattal később kiegyenesedek, balommal, mint aki hosszú beszélgetésre készül, felkönyökölök a pad támlájára. Felvont szemöldököm alól, érdeklődőn nézek rá.
- Miért is beszélünk épp most az örökségedről, drágám? - kérdezem lassan, semleges hangon. Ébred bennem némi kíváncsiság esetleges jövőbeni terveivel kapcsolatosan, és csak remélhetem, hogy azok nem ütköznek sajátjaimmal.