Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala
Vizsga, HangaHosszú útról beszélünk itt.
Arról az útról, ami az akkoriban eltervezett életem egyik elágazása. Zenész akartam lenni, híres akartam lenni, boldog akartam lenni. Aztán jött az a kotta, az a darab, és az a mindent átmetsző hang, mai egyetlen pillanat alatt szabta át egy kecses mozdulattal álmaimat a homályos, ködös űrré. A kilátástalanságban egyetlen pislákoló fényfolt volt csupán, az elemi mágia által elérhető magaslatok. Csupa idegen, felfedezésre vágyó terület, ami rengeteg fájdalomba és szenvedésbe kerül. A szüleim elvesztése újabb mélységbe rántott, de a barátaim és az ambícióm segítségével sikerült felkapaszkodnom egy olyan szinte, hogy boldognak vallhatom magam.
Szeretek, és szeretnek.
Nevetek, és nevettetnek.
Az élet új oldalát fedeztem fel a festéssel, az utazással és a szabadsággal. Az önállóság, ami leírhatatlan rettegéssel töltött el valaha, megváltozott, és erősebbé, magabiztosabbá, és urambocsá érettebbé formált engem. Az nem mondom, hogy már nem tarolok le embereket a folyosókon, csak már nem mindig cselekszem hirtelen feltámadt vágyak, ötletek alapján.
Mondhatni lecsillapodtam.
Na nyugodtság ide vagy oda, a szívem a torkomban lüktet, a gyomrom pedig össze-összerándul, ahogy a Bogolykő Hivatali épületében ücsörgök.
Vizsgáztatóm késik, de valahogy bánom is, meg nem is. Egyik pillanatban még túl akarok lenni rajta, a másikban pedig el akarok innen rohanni, és hatodjára terezem el, hogyan ugrok ki az ablakon (nem tudom miért ne használhatnám az ajtót, talán azért, mert az úgy kevésbé vicces és drámai.)
Ép a szökős fantáziát pörgettem le magamban újra, mikor belépett egy nő. A Hullámok Hölgye, a Tengerek Asszonya, kinek a partok, a mélységek és az áradatok a múzsái. Természetesen felnézek a munkásságára és ismerem is, szinte minden festményét, de.... Épp ezért nem akarok pont előtte lebőgni.
Miért is bőgnék?
Ahj, mindegy. Szóval belép, én meg automatikusan felpattanok az ülőalkalmatosságról, habár agyam tiltakozik.
- Grgr... Vagyis Bran. Brandon Norrey vagyok. El sem tudod képzelni, mennyire imádom az alkotásaidat. Az egyik kiállításodon ott is voltam! - nem Bran, most igazán nem kéne az izgalomtól nyüszítve ugrálni a terem közepén, moderáld magad. kezet akarok vele fogni, de meg is akarom ölelni, aminek a végén valami fura mozdulat lesz a vége, ami a tévés auratisztításhoz hasonlít.
Követem a mosdóba, igen a mosdóba, ami csak egy picit feszélyez, meg ház nagyon lazának kell tűnnöm egy ilyen nemzetközileg elismert művész előtt.
- Tudom. - hááát, lehet nem ezt kellett volna mondani, de már mindegy. - Szóóóóval ez a vizsgahelyszín?... Egyedi.
Arról az útról, ami az akkoriban eltervezett életem egyik elágazása. Zenész akartam lenni, híres akartam lenni, boldog akartam lenni. Aztán jött az a kotta, az a darab, és az a mindent átmetsző hang, mai egyetlen pillanat alatt szabta át egy kecses mozdulattal álmaimat a homályos, ködös űrré. A kilátástalanságban egyetlen pislákoló fényfolt volt csupán, az elemi mágia által elérhető magaslatok. Csupa idegen, felfedezésre vágyó terület, ami rengeteg fájdalomba és szenvedésbe kerül. A szüleim elvesztése újabb mélységbe rántott, de a barátaim és az ambícióm segítségével sikerült felkapaszkodnom egy olyan szinte, hogy boldognak vallhatom magam.
Szeretek, és szeretnek.
Nevetek, és nevettetnek.
Az élet új oldalát fedeztem fel a festéssel, az utazással és a szabadsággal. Az önállóság, ami leírhatatlan rettegéssel töltött el valaha, megváltozott, és erősebbé, magabiztosabbá, és urambocsá érettebbé formált engem. Az nem mondom, hogy már nem tarolok le embereket a folyosókon, csak már nem mindig cselekszem hirtelen feltámadt vágyak, ötletek alapján.
Mondhatni lecsillapodtam.
Na nyugodtság ide vagy oda, a szívem a torkomban lüktet, a gyomrom pedig össze-összerándul, ahogy a Bogolykő Hivatali épületében ücsörgök.
Vizsgáztatóm késik, de valahogy bánom is, meg nem is. Egyik pillanatban még túl akarok lenni rajta, a másikban pedig el akarok innen rohanni, és hatodjára terezem el, hogyan ugrok ki az ablakon (nem tudom miért ne használhatnám az ajtót, talán azért, mert az úgy kevésbé vicces és drámai.)
Ép a szökős fantáziát pörgettem le magamban újra, mikor belépett egy nő. A Hullámok Hölgye, a Tengerek Asszonya, kinek a partok, a mélységek és az áradatok a múzsái. Természetesen felnézek a munkásságára és ismerem is, szinte minden festményét, de.... Épp ezért nem akarok pont előtte lebőgni.
Miért is bőgnék?
Ahj, mindegy. Szóval belép, én meg automatikusan felpattanok az ülőalkalmatosságról, habár agyam tiltakozik.
- Grgr... Vagyis Bran. Brandon Norrey vagyok. El sem tudod képzelni, mennyire imádom az alkotásaidat. Az egyik kiállításodon ott is voltam! - nem Bran, most igazán nem kéne az izgalomtól nyüszítve ugrálni a terem közepén, moderáld magad. kezet akarok vele fogni, de meg is akarom ölelni, aminek a végén valami fura mozdulat lesz a vége, ami a tévés auratisztításhoz hasonlít.
Követem a mosdóba, igen a mosdóba, ami csak egy picit feszélyez, meg ház nagyon lazának kell tűnnöm egy ilyen nemzetközileg elismert művész előtt.
- Tudom. - hááát, lehet nem ezt kellett volna mondani, de már mindegy. - Szóóóóval ez a vizsgahelyszín?... Egyedi.