Aksel elégedett volt. Nem is, inkább hálás. Eh, maradjunk inkább a megkönnyebbültnél. Igen, ez a három érzelem kavargott benne, mikor megtudta, hogy a Bagolykő Mágustanoda befogadná, mint diák. A szintfelmérő vizsga miatt nem különösebben aggódott, tudásában biztos volt, odahaza a Beauxbatons-ban jó, sőt, remek eredményeket tudhatott magának. Gondolta csak nem taníthatnak homlokegyenest mást itt, a Kárpátok szívében, mint Franciaországban. Inkább a húgán járt az esze. Silje nagyon sírt, amikor megtudta, milyen büntetést vett át a válláról az iker-bátyja. Aksel talán akkor először látta sírni. Persze, a gyermek sír, ha leesik a fáról, sír, ha eltaknyol és felhorzsolja a térdét. De az más. Mikor zokogva magához ölelte, a fiú érezte. Átérezte a szégyent, fájdalmat és szomorúságot a lány lelkében. Mintha füstként átgomolygott volna a fiúba, át a felsőjén, be a mellkasán. Akkor legszívesebben ő is sírt volna, de nem tudott. Nem ment. Nem volt rá képes. Hiszen már nem lehet visszacsinálni. Nem lehet visszacsinálni a szétbombázott mosdót, azt sem, hogy kicsapták, azt sem, hogy egy egész iskolatanácsnak hazudott, csakhogy a húga még egy alkalommal megmeneküljön és ne tanuljon a hibáiból. De most talán megértette. Talán felfogta. Habár nem látta Aksel párnába temetett, sikoltva bömbölő arcát, nem érezte arcán a szülei égő, maró, csalódottságtól és szomorúságtól tocsogó tekintetét, abban az ölelésben tényleg megértés és jobbá válni vágyás érződött. De erről már személyesen nem bizonyosodhat meg. Még kissé meg is könnyebbült, mikor cókmókjával együtt elhagyta a hírhedt francia mágusképző falait. Időre volt szüksége. Távol akart lenni Silje-től, hogy legyen ideje megbocsájtani. A fiú eljátszott a gondolattal, hogy a húga ír majd neki és bagolyban fog érdeklődni felőle. Habár gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat. Mikor egy iskolában tanultak, akkor is csak rövid, felszínes beszélgetéseik voltak, illetve Silje csak akkor kereste, mikor bajba keveredett, mert tudta, hogy a jófej nagy testvére majd kihúzza a slamasztikából. Hát, most már csak magára számíthat.
Egészen tetszett Aksel-nek az új környezet. Eddig mindenki kedves volt vele. Kicsit meglepte, hogy az Eridonba került, de nem látta értelmét sokáig töprengeni ezen, hisz tenni nem sokat tud ellene. Gondolta, még mielőtt beleesik a tanulás sűrűjébe, nem árt körbenézni és felfedezni a kastélyt, hisz kellemetlen lesz elkésni már az első óráiról, pláne, hogy majd azzal magyarázná az egészet, hogy eltévedt. Egy ilyen felfedezés során került a fiú az Északi szárnyba, a Toronyba, ha egészen pontosak akarunk lenni. Úgy császkált végig a folyosókon, mint aki életében először lát maga fölé magasodó falakat. Mindössze csak lenyűgözte az építészet. Igen, merthogy Aksel egy olyan varázslópalánta, aki csodálatra méltat ilyen dolgokat. Látott ajtókat is a falakba belesüllyedve. Nem sok teketória után be is lökte az egyiket. Maga sem értette, miért lepődött meg annyira, hisz nem várhatta el, hogy egy terem üres legyen, ha belép oda, hisz egy ekkora kastélyban embereknek is kell lenniük valahol. Mégis szemei egy pillanatig tágra nyíltak, s dereka kissé hátra hajlott a meglepődésben. De ez csak pár pillanatig tartott, után Aksel megint egy alappozícióban nézett farkasszemet egy lánnyal. Igazából ahogy eddig látta, csak ő volt bent egyedül, szóval igazán hívhatja A lánynak. Mivel úgy tanulta, hogy egy ilyen szituációban köszönni kéne, vagy mifene, valami ilyesmire szánta el magát. Kissé tanácstalanul oldalra fordította a tekintetét, majd vissza a lányra,s nagy nehezen kinyögte:
- Bonjour! - spékelte meg egy csak alkart megmozgató intésben. Ezután eszébe jutott, hogy nem biztos, hogy franciául kellett volna nyitni, de ha a lány esetleg nem beszéli a nyelvet, majd úgy is megosztja ezt vele. Szóval most állunk és várunk az üdvözlés fogattatására.
Egészen tetszett Aksel-nek az új környezet. Eddig mindenki kedves volt vele. Kicsit meglepte, hogy az Eridonba került, de nem látta értelmét sokáig töprengeni ezen, hisz tenni nem sokat tud ellene. Gondolta, még mielőtt beleesik a tanulás sűrűjébe, nem árt körbenézni és felfedezni a kastélyt, hisz kellemetlen lesz elkésni már az első óráiról, pláne, hogy majd azzal magyarázná az egészet, hogy eltévedt. Egy ilyen felfedezés során került a fiú az Északi szárnyba, a Toronyba, ha egészen pontosak akarunk lenni. Úgy császkált végig a folyosókon, mint aki életében először lát maga fölé magasodó falakat. Mindössze csak lenyűgözte az építészet. Igen, merthogy Aksel egy olyan varázslópalánta, aki csodálatra méltat ilyen dolgokat. Látott ajtókat is a falakba belesüllyedve. Nem sok teketória után be is lökte az egyiket. Maga sem értette, miért lepődött meg annyira, hisz nem várhatta el, hogy egy terem üres legyen, ha belép oda, hisz egy ekkora kastélyban embereknek is kell lenniük valahol. Mégis szemei egy pillanatig tágra nyíltak, s dereka kissé hátra hajlott a meglepődésben. De ez csak pár pillanatig tartott, után Aksel megint egy alappozícióban nézett farkasszemet egy lánnyal. Igazából ahogy eddig látta, csak ő volt bent egyedül, szóval igazán hívhatja A lánynak. Mivel úgy tanulta, hogy egy ilyen szituációban köszönni kéne, vagy mifene, valami ilyesmire szánta el magát. Kissé tanácstalanul oldalra fordította a tekintetét, majd vissza a lányra,s nagy nehezen kinyögte:
- Bonjour! - spékelte meg egy csak alkart megmozgató intésben. Ezután eszébe jutott, hogy nem biztos, hogy franciául kellett volna nyitni, de ha a lány esetleg nem beszéli a nyelvet, majd úgy is megosztja ezt vele. Szóval most állunk és várunk az üdvözlés fogattatására.