Catherine
Ha már ilyen csodálatos napra virradtunk ma reggel, akkor igazán megéri elindulni a falu felé. Legalábbis erre a következtetésre jutott Keith, miután reggel ébredés után kinézett az ablakon és meglátta, hogy ma éppen csak egy hatalmas, összefüggő, sötét felhő borítja az eget, nem pedig esetleg egy egészen fekete.
Kelletlenül összeszedte magát, felöltözött, lement a Nagyterembe elfogyasztani egy kiadós reggelit –magyarul ivott egy kávét- és megindult a falu irányába. Szorosan összehúzta magán a kabátját és zsebre tett kézzel, hosszú léptekkel haladt lefelé. Alig páran császkáltak odakint, ami nyilvánvalóan az időnek volt betudható és ez megnyugtatta Keith-t. Szerette, ha körülveszik, de most semmi szüksége sem volt tolongó családokra, akik vidáman nevetgélve suhannak át az utcán, hogy beszerezzék a legfontosabb karácsonyi ajándékokat, díszeket vegyenek vagy éppen csak jókedvűen iszogassanak valamit a kocsmákban. Neki most magányra volt szüksége.
Hozzá volt szokva, hogy valaki mindig beléköt, bármerre is lép, éppen ezért lassan, szinte láthatatlanná válva csusszant be a csárda ajtaján és egy távol eső asztalhoz ült le. Rendelt magának egy italt és a kezei között forgatva bámult ki az ablakon. Nem volt neki semmi konkrét célja, inkább most csak úgy létezett. Jól esett egy kicsit névtelennek lenni, kikerülni a nagyközönséget és elgondolkozni.
Keith sohasem volt az a lelkizős típus és nem is tervezett azzá válni, az annyira nem az ő stílusa lenne. Inkább megiszik egy italt és végül úgy dönt, hogy az egész nem ér semmit. Ezen elvet vallva ült be most is és nézett végig a vendégeken. Nem volt benne biztos, hogy mindannyian teljesen épkézláb állapotban vannak, és hogy közülük bárki is alkalmas lesz hazatalálni, vagy inkább hazamászni a hideg földön, de hát veszélyesen szép az élet.