Jamie Marcus Wayne

Azt gondolná az ember, hogy a múltkori borzalmas eset után Aniella el se merné hagyni a kis tavacska területét, még akkor sem menne el, ha valami szörnyű baleset történne a közelben. Azonban a kis sellő mindennap edzette magát. Egyre több és több lépést tett meg, ám mikor érezte, hogy közeleg a baj, hamarosan kimerül, akkor szépen leült a legközelebbi ülőalkalmatosságra és várt egy picit, majd visszafordult. Egyébként jót tett neki a mozgás. Nemsoká a fő utczát is sikerül meghódítania. Mellesleg a hajnali órákban szokott bandukolni, akkor táját szinte egy lélek sem található. Hiába segített múltkor neki egy ember, még mindig irtózik tőlük. Oly' sok ocsmány dolgot hallott róluk sellőtársaitól, hogy inkább elkerülné őket. De valamiért mindig összefut néhánnyal. Valóban, legutóbb egy kedvesebb "példánnyal" volt szerencséje, azonban ettől függetlenül még nem bízik bennük. Ennek ellenére egy kisebb rész borzasztóan kíváncsi a halandókra. Hogyan élnek, mit csinálnak különböző napszakokban, náluk milyen a szerelem, mit is jelent a buli szó fogalma, stb.  Temérdek kérdése lenne, melyekre bizonyára kapna is választ, csak cikinek érzi megkérdezni azokat a dolgokat, amelyek érdeklik. Ilyenkor elkönyveli magában, hogy mindegy, ezekre az információkra semmi szükség, holott veszettül izgatja minden.
Egyébiránt ebben a pillanatban is úton van. Lassan lépked, szemivel pedig követi lábait. Már a fő utca területére is belépett, ami fantasztikus teljesítménynek mondható. Simán meg lehetne tapsolni a szöszit. Valami oknál fogva manapság göndör a haja, fogalma sincs mitől. Ami pedig a ruháját illeti: egy shortból és egy kék hosszú ingből áll. Az ing ujjait hanyag mozdulattal feltűrte. Egyébként ugyanezt a szerelést viselte azon a napon, mikor Dorián megmentette. Arra fiúra bizonyára örökké emlékezni fog. Idő közben Aniella már a csárda elé lépett. Kimerült, mint a távkapcsolóban az elem. Kicsit lihegve lépett be az ürességtől tátongó épületbe.
 - Halihó! - szólalt meg vékonyka, kedves hangján. Csodálkozott rajta, hogy az összes széket feltették az asztalra. Roppant érdekesnek találta.

Aniella halál fáradtan lépett be az üres csárdába, halkan még lihegett is. Lábai eddig bírták, ami nagy dolog, hiszen a múltkor még a földön feküdt egy kis sétálástól. Viszont ma már eljutott a fő utcáig. Haladás!
Kicsit bátortalanul lépte át a küszöböt. Valójában tartott ettől a helytől, ugyanis az innen kiszűrődő zajok sosem voltak számára túlságosan bizalom gerjesztőek. Ám mikor látta, hogy rajta kívül senki sincsen megnyugodott. Bár azért örült volna, ha a csárda tulajdonosa, vagy az egyik alkalmazott ott lett volna. Így hát olyan érzése támadt, mintha betört volna, pedig az ajtó nyitva volt. Ezért szólalt meg vékonyka hangján, hátha valaki előmászik valahonnan. Azonnal kapott választ, méghozzá egy férfitól. Először csak mély hangját hallotta, végül pedig meglátta az idegent. Egy csöppet bágyadtan mosolygott rá és bólintott arra, hogy már nincsenek nyitva. Azonban hirtelen teljesen elfehéredett, érezte, hogy pillanatokon belül elvesztheti az egyensúlyát és akkor nyekkenhet a földön. Még épp időben emelte le a férfi az ülőhelyet. Aniella szinte ráesett a székre. Lassan vette a levegőt, s fújta ki azt. Szemeit lehunyta, majd perceken belül kinyitotta. Íriszeivel a srácot kereste. Hallotta az előző kérdését, akart is rá válaszolni, de csak most jött neki össze.
 - Igen, jól vagyok. Ez gyakran előfordul – mondta bólogatva. Arca még mindig falfehér volt és egyáltalán nem festett valami szépen. Egyébként a szépsége így sem kopott el. Gyönyörű kék szemei mesésen világítottak, szőke göndör haja pedig tökéletesen állt neki, mintha egyenesen a fodrásztól jött volna.
 - Aniellának hívnak – mutatkozott be. Lomhán pillogott és beszélt, valószínűleg erre a srácra is szívbajt hozott.