Gregor
Hétvége, végre fellélegezhetett. Délután rajzolgatott valamit a naplójába, azaz kipipálhatta teendői listájából a napi bejegyzés című pontot. Mostanság rászokott erre a naplóírásra, na de sose késő. Talán csak kapcsolt, hogy valamiféle emléket kellene állítania az utókornak az itt eltöltött időkről. Sok értelme nem volt, de ha nagyon unatkozott, akkor két könyv között jó megoldásnak tűnt.
Mikor már alkonyodott -és ez a téli időszakban igen korán eljött- egy kis sétára indult. Kedvenc új ruháját húzta fel magára, amely képes az ilyen fagyos, havas időkben is meleget adni neki. Még anyukája küldte neki, otthonról... Hamar felkapta, s legyalogolt a faluba a félhomályos, lefelé vezető úton. Tetszett neki ez a táj. Amikor erre jár, mindig megcsodálja. A kihalt, élettelen világ, amely mögött mégis ott lapulnak az állatok. Bár a tavaszt jobban szereti, ennek is nagyon tud örülni.
Komótosan lépkedett, hiszen nem sietett sehová. Boldog volt, bár kifejezéstelen arccal gyalogolt. Lehelete meglátszódott a levegőben. Mikor leért, megtekintette az adventi vásárt. Mindjárt itt a karácsony, ő pedig még sehol sem tart. Szerencsére magánál tartotta pénztárcáját, benne kellő számú pénzzel, hogy ajándékot tudjon vásárolni szeretteinek. Imádja ezeket a vásárokat, ahol mindenféle kézműves dolgokat is árulnak, szeret járkálni a sorok között és csodálni az alkotásokat, amiket ő sajnos kevésbé tudna ilyen szépre csinálni. Nézelődése során egy kis papírszatyorba kerül néhány apróság. Angyalka dísz, kis szobrocska, agyagedény, stb... Nem sok, de pont elég a szüleinek, testvérének, barátainak. Még annyi luxust megengedett, hogy kért magának egy pohár forralt bort, majd ment is tovább. Nem szerette volna minden zsebpénzét elkölteni, még ha jótékony céllal is tenné.
A forralt bor melegen tartotta, de a sétálás közben aztán egyre enyhült a hatása. Kár, hogy Florence most nem hozott magával korcsolyát, talán csúszkált volna pár kört a pályán. De ha jobban belegondolt, talán nem is akart volna. Így tehát elhagyta a falu ezen térségét és sétálgatni kezdett az utcákon, újra. Fázni kezdett, s meg is éhezett. Csak akkor kapott észbe, hogy nem vacsorázott. Ráadásul jól elhúzta az időt, már régen a szobája melegében kellett volna lennie. Aggódó tekintetével körbepillantott.
-A francba! -húzta el a száját. Jó sötét volt már... Jobbnak látta, ha behúzódik valahová, ha már nem a szobájában van, érezze jól magát. A hóval belepte cégértáblát még éppen kitudta venni, ahogy az utcai fények megvilágították. A csárda volt az, tehát nem habozott bemenni. Odabenn kissé megilletődött, nem nagyon mászkált még ilyen helyeken. Mégis igyekezett úgy viselkedni, mint akinek ez a környezet átlagos lenne. Szétnézett, de sok ismeretlent talált. A falulakók és egyéb jelenlévők kíséretében ott ült egy fiú is. Hirtelen ő volt az egyetlen, akiről Florence jókat feltételezett volna, így megelőlegezve neki a bizalmat, megközelítette. Nagyjából egyidős lehetett vele, gondolta... A fiú mellett található bárszéken helyet foglalt, felé fordult és beszélni kezdett hozzá. Nem akart túl gyerekesnek tűnni, de másképpen nem nagyon mert elindítani egy beszélgetést.
-Szép estét! Ugye nem foglalt? -mosolygott, majd körbeszemlélt- Mit ajánlanál nekem fogyasztásra? Nem feltétlenül italra gondolok...