Adrian Ivanorovics Black

 Amikor először felkeresett és beszélgetni kezdtünk azonnal feltűntek a sajátos kis dolgai. A háklijai, ha úgy tetszik. Számomra ezek egyáltalán nem furcsák, nekem is vannak olyan szokásaim, melyek mások számára talán elsőre igen érdekesek lehetnek, de nem hátráltatnak semmiben. Ahogyan őt sem a sajátjai, ebben biztos vagyok. Na de térjünk vissza a mához, és ahhoz az okhoz, amiért eljöttem a falu teaházába. Csevegésünk közben megtudtam, hogy legilimentor és igen nagy szüksége volna olyan helyzetekre és személyekre, amikben és akiken gyakorolhatná ezt a képességét. A magam részéről önként jelentkeztem a feladatra. Azzal az indíttatással, hogy sosem árt egy gondolatokba látó ismerős. A teaházba lépve azonnal meglátom. A legjobb, legcsendesebb asztalt választotta ki. Kecses, nőies mozdulatokkal lépek oda hozzá. - Szervusz! - köszönök rá és leülök vele szemben úgy, hogy ha válla mellett elpillantok a kijáratot lássam. Ez például az én egyik mániám, hogy mindig közelemben legyen a menekülőút. - Szerintem lássunk máris hozzá, minek húznánk az időt! - indítványozom mosolyogva és közben gyorsan átfutom az itallapot. Nagyon széles a választék, van itt étel és ital no meg teák szép számmal. Ha jön majd a pincér azt hiszem egy mézes citromos hársfateát fogok rendelni, mert úgy érzem meghűltem egy kicsit.

Adrian Ivanorovics Black

 Leülök, majd amikor a pincér odalép az asztalunkhoz rendelek egy gesztenye mézes, citromos hársfateát. A köhögés, ami reggelente és néha éjjel is roham szerűen rám tör egy efféle kezelést kíván azon felül, amit magamon alkalmazok. Adrian láthatóan zavarba jött attól, hogy azt kértem ne húzzuk az időt és kezdje el az elmém olvasását. Így amikor felemeli pálcáját koncentrálni kezdek, elmém előbb kiürítem, hogy azután csak egyetlen tiszta gondolatot tudjak mindvégig magamban tartani. Olyan élesen és tisztán jelenítem meg magam előtt a gondolatot, hogy a legkisebb megerőltetéssel is könnyen menjen majd a fejemből való kiolvasása a velem szemben ülőnek. Először adok neki ennyi előnyt, majd ha már kicsit magabiztosabb lesz, akkor fogom megnehezíteni a dolgát kósza eszmefuttatásokkal, érzelem fellegekkel és idegesség villámokkal, félelem viharokkal. No de akkor lássuk a medvét. - Mond, mit látsz? -kérdem érdeklődve, miközben az imént megérkező teámba belekortyolok. Kellemes az íze, édes és lágy. Kíváncsian várom miket fog majd mondani, hogy sikerül-e neki elsőre a varázslat és látja-e majd, amit mutatok neki. Eltérő színű szemeimet egyenesen rá függesztem és várok.

Adrian Ivanorovics Black


 Elkezd olvasni bennem a varázsige elhangzása után. Figyelem őt közben, a szemei mozognak, mintha egy könyv lapjain járatná tekintetét és nem az elmémben. Furcsa érzés, átható és hűvös, olyan akár a szél fuvallata a nyári búzamezőn. Kicsit megremegek tőle, de odabenn nem moccannak gondolataim. A kép amit kivetítek elmém fehér vásznára éles és erős, egy növény küllemét mutatom neki, ami jellegzetes, könnyen azonosítható, vagy legalábbis én így vélem. - Egy kis mandragóra - javítom ki mosolyogva. - Elsőre egészen jó, hiszen azt láttad, hogy növény és azt is, hogy még csak palánta korú. A következő körben próbálj fókuszálni. Szoktál fényképezni? - akár igenlő, akár nemleges válasz kapok akkor is elmondom miért tettem fel ezt a kérdést - Képzeld azt, hogy a varázslattal a szemeid optikákká alakultak, melyekkel nem csak bepillanthatsz a gondolatokba, de olyan közel is hozhatod a dolgokat, amilyen közel csak szeretnéd, hogy tiszta legyen a kép. Mint egy távcsővel néznél körül. Érted? Próbáld ki most így, jó? - mosolygok rá biztatóan, majd egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Ismét egyetlen képet merevítek ki elmémben és koncentrálok erősen magam előtt tartva a motívumot, hogy mozdulatlanul maradjon, amivel könnyíteni tudok a fiatalúr dolgán. Nyugodtan, egyenletesen lélegzem, pillantásomat a fiú szemein nyugtatom, csak nézem őt, érzéseim elcsendesítem. Várva az újabb gondolatolvasó igézet hatását, és azt a fura fürkésző nézést.

Anton
Néhány héttel Mexikó után

 A halom irat közül alig látszom ki, s ha ki is látszanék sem nyújtok épp felemelő látványt. Fáradt, hamuszürke az arcom, felemás színű szemeim fénytelenek és vonásaim egyként sugározzák gondterheltségemet.Farmert és fekete pulóvert viselek, hajam kontyba tekerve tarkómon. Elveszem, szinte olyan jellegtelen vagyok. Mexikóban tett látogatásom igen érdekes eredménnyel zárult. Megtudtam ugyanis, hogy egyik örököse vagyok őseim, a Spanyolországba áttelepült, de eredetileg Mexikóból származó Rubyák birtokának, egy hatalmas, mára azonban sajnos eléggé lepusztult, de még mindig csodálatos haciendának, a Las casa de la cascada-nak, vagyis röviden a Casa Cascada-nak, mely a területén található lenyűgöző szépségű vízesésről kapta a nevét. Amikor ellátogattam, hogy megnézzem, még a lélegzetem is elakadt a látványtól. Mindent benőtt ugyan a sűrűn burjánzó növényzet, a természet visszafoglalta területét, mégis elevenen élnek még most is itt felmenőim emlékei. Szinte éreztem a jelenlétüket az épületekben és a szabadban. Ükapám Carlos Rubya lakott itt utoljára, az ő fia Jose Fernanado még azelőtt átkelt az óceánon, hogy megnősült volna. A nagyapám Blas és bátyjai Alberto és Juan már Spanyol honban látták meg a napvilágot. Különös dolgokat tudtam meg róluk, a családomról, s ezek feledtették velem bánatom. Most is egy karamellel ízesített latte mellet épp azon dolgozom, hogy miként újíthatnám fel és tehetném hasznossá ezt a káprázatos és óriási birtokot. Az is megfordul a fejemben, hogy oda kellene költöznöm, hiszen itt éppúgy nincs senkim, ahogy ott sem lenne. Ez egy jel vagy csak egy adomány?...

Anton

 A nagy papírböngészésből egy jól ismert hang zökkent ki, mely ugyan nem a nevemen szólít, de úgy, hogy tudjam csakis én lehetek a szavak címzettje. Halvány mosollyal nézek fel a férfire és kedves kérdését hasonló hangnemben válaszolom meg - Köszönöm, egy gesztenyepürét durván sok habbal most nagyon szeretnék! - kicsit komorabban és halkabban folytatom - Meg egy uncia ciánt intravénásan, kérlek... - fejezem be némi iróniával, bár látván a férfit rögtön felderül kedvem eddig szürke ege, napom beragyogja barátom megjelenése mégsem tudom meghazuttolni jellemem és, hogy azon morfondíroztam az elmúlt pár percben, hogy hogyan tudom megölni magam egy cukorszóroval és egy itallappal - Zuttyanj le ide, ha kifosztottad a pultot! - mutatok a magammal szembeni helyre és arrébb kotrom irathalmomat a köztünk álló asztalról, hogy legyen helye az édességeknek és én se érezzek késztetést arra, hogy rituális áldozat gyanánt itt helyben felgyújtsam őket. A sok papír közt úgy mutathatok, mint egy elfuserált titkárnő. Sosem értettem az ilyesmi dolgokhoz, de most kénytelen vagyok átrágni magam a mexikói öröklési jogokon és műemlék megóvási törvényeken. Idegzsábát kapok tőle, belefájdul a fejem a szakkifejezésekbe. Teljesen át tudom érezni a betegeim helyzetét, amikor a leleteiket próbálják értelmezni. - Ölj meg! Könyörgöm...- szólítom fel Antont amikor odaér hozzám. Láthatja, hogy valójában nem komolyan mondom, mégis alaposan szét vagyok hullva, így kérésem akár komoly is lehetne.

Anton

 Leül velem szemben, két krémessel betárazva. Jós tehetsége lehet, mert hozzám amilyen keserű vagyok egy vagonnyi édesség is kevés. Magam elé húzom a gesztenyepüét és belekanalazok. Nyelvem hegyén robban az ízorgia és egy másodpercre elönt a boldogság. - Örököltem egy haciendát Mexikóban és most rámsózták ezt a rengeteg iratot, hogy rágjam át magam rajtuk. Mi vagyok én aktakukac? - forgatom szemeimet, majd ujjabb kanál finomságba fojtom felháborodásomat. Eközben barátom a maga udvarisas és simulékony modorában közli velem, amit eddig is tudtam, mert reggel belenézetem a tükörbe, nevezetesen, hogy ronda vagyok mint egy bányarém. Ráadásul megkérdezi mi az oka a ennek a nyűzott állapotnak - Egy pasi, mi lenne más! - vágom rá keserűen - Belezúgtam, de nagyon különböztünk, ezt elmondtam neki...összevesztünk és elment, mindezt Mexikóvárosban. Ennyi - vázolom fel előtte a történések zanzásított verzióját és tömöm magamba a desszertemet, mint aki még sosem evett ilyet. Az már biztos, hogy a cukrom már az egekben van és marad is mert ez az egy kis tálkányi adag nem lesz elég - Veled mi újság? Rég jártál nálam, gondolom nem hiányoztam - nézek a férfira és féloldalas mosolyra húzom ajkamat. Hála az égnek jól fest és ennek azért tényleg szívből örülök, még ha nem is úgy tűnik. Mindig is sokkal jobban kijöttem az ellenkező nem képviselőivel mint saját nemem tagjaival. Stréber voltam, utáltak, felnőve sikeres gyógyító, majd kutató lettem, utáltak, de a férfi kollégáim megbecsültek és védelmeztek a sok hárpiától, akik közt dolgoztam, kivéve a mulatót, mert ott mindenkivel sikerült jóban lennem, bár a legjobb barátaim férfiak, Petró a mixer és Ramon a táncpartnerem. Azt kell mondjam jobb nekem velük, férfiakkal körülvéve, és ez itt Bogolyfalván sincs másképp. Erre Anton az egyik tökéletes példa.

Anton

 Szavai rá jellemzőek. Érzem, hogy nem gúnyolódik hiszen ő az egyik legjobb barátom és ezt nem tenné, s persze én is csak annyira vagyok a hacienda miatt nyűgös amennyire ő sajnál engem. - No hay miel sin hiel... - mondom egy sóhaj után spanyolul, szinte reflex szerűen, hiszen az elmúlt hetekben a legtöbbet ezen a nyelven olvastam, írtam és beszéltem. Megelőzve értetlenségét gyorsan magyar megfelelőjével folytatom - Vagyis nincsen rózsa tövis nélkül - ajkam szegletében megjelenő halvány, de őszinte mosolyomból láthatja, hogy mindennek ellenére a birtok olyan kincs nekem, mely mostantól az otthonommá válik majd, hiszen saját tulajdonom még nem volt ez előtt. - Visszatértek...Muy bien...Csodás- zárom rövidre szerelmi életemről folytatott diskurzusunkat. Nincs erőm hozzá, mert még mindig túl eleven az emléke annak, ahogy távozott a szállodai szobámból. Inkább én is belekanalazok végre abba a gesztenyepürébe, amit kihozott nekem. Nagyon finom, annak ellenére, hogy cukrászdai. Míg falatozom furcsa dolgokat mesél, szemeim össze is szűkülnek és gyanakvó tekintetem elárulja, hogy kétségeim vannak. - Súlyos vád ez...és kétlem, hogy csak amiatt, mert neked nincs elég feladatod a kollégáid valakit eltennének láb alól. Ti tudtommal az életet véditek, nem? A világban meg bárhová nézünk van bőven bűn és gonoszság, amivel foglalkozhattok.. - mondom el neki én is, amit gondolok. Való igaz léteznek korrupt, aljas emberek a hivatalokban, így biztosan találhatunk elvetemült aurort is, de azért talán picit túloz.

Anton

 Remélem kedvel, mert én őt igen, még akkor is, sőt pont azért mert néha akkora tahó, hogy csak na. Ez nála egy veleszületett képesség lehet, amivel képes kibillenteni például engem a marcangoló depressziómból. Szóval hál a legyen a Nagy Szellemnek azért, hogy ilyen jó vágású tuskónak teremtette meg a velem szemben élvezettel két pofára krémest evő férfit. - Előbb a munka, aztán a szórakozás Aranyom! - mosolygok rá és kanalammal gesztikulálva folytatom - Ha lakásavatón szeretnél lébecolni, akkor előbb gyere téglát pakolni, vagy legalább ablakot pucolni. Amúgy is a házimunkában jeleskedő pasik olyan szexik...- tódítom és egy falat habos gesztenyecsodát magamhoz veszek én is. Jó kedvem kezd visszatérni, legalábbis ideiglenesen. Persze szíven üt a mondat, amiben azt taglalja, hogy még örülni fogok, ha Norbert visszatalál hozzám. Elhúzom a szám, de nem szólok semmit. Majd rátér a kollégáira, s nekem sem kell több. - Ez igaz, de ha bemutatsz párnak, akkor már ismerni fogom őket. Amúgy sem árt ha ők ismernek egy jó gyógyítót én meg pár hozzád hasonlóan megnyerő és aurort, bár téged egyik sem tud felülmúlni. Ebben biztos vagyok. Főleg nem azt, ahogy azt a krémest eszed...Egek...- nevetésbe fulladnak szavaim, mert tényleg olyan jól áll neki, ahogy eszi. Egyszerűen aranyos, és ez szerintem pont egy olyan dolog, amit nem szeretne magáról megmutatni. Így valahol két kuncogás között, mert persze letompítottam magam, megtisztel ez a fajta felszabadultság és fesztelenség, amivel felém viseltetik. Temi is írta, hogy laza fazon, akit nem lehet nem szeretni. Igaza volt.

Anton  

 Tuti pasi, ha ígéri biztos ott lesz...öhn, legalábbis talán. Odavagyok érte, ennyi! Szó-szót, krémes-krémest, gesztenyepüré-gesztenyepürét követett, míg végül az akut cukormérgezés tüneteivel leterhelve ültünk egymással szemben. Még meséltem neki pár szót a jelen pillanatban elég leharcolt állapotban lévő haciendáról, meg a terveimről, amik közt sok olyan is szerepelt, amire fel-felvonta szemöldökét vagy épp kifejtette véleményét a maga nyers, de mindenek felett őszinte módján. Tudom, néha túl naiv, vagy épp nagyívű vágyaim vannak bizonyos ügyekben, ezért jó néha pár olyan kijózanító pofonnal egyenértékű beszólás, mint amilyeneket csak ő és még néhány barátom képes adni nekem, amikor elszaladna velem az a bizonyos nyerítő vágtagép. No de most señor Rothman itt volt nekem így semmi baj nem érhetett. Ahogy ebbe belegondoltam felsóhajtottam és azt kívántam bárcsak Norberttel is ugyanígy éreznék, de sajnos vesztemre én is örököltem szegény hányattatott sorsú unokanővérem szerencsétlenségét, már ami a magánéletet illeti. Kudarc kudarc hátán, egyik tragédiát követi a másik. Situación desesperada, vagyis kétségbeejtő helyzet...De nem adom fel, én más vagyok, mint Temi volt! Én nem fogok belehalni a bánatba, nem hagyom, hogy elemésszen a fájdalom, a keserűség és, hogy a szívem darabokra hulljon. Egy férfi sem ér ennyit. Ahogy Merkovszky Ádám, úgy Szvelovszky Norbert sem. Túl fogom élni, erre megesküdtem magamnak. Végül miután mindent megbeszéltünk kedves barátom azzal az ígéret félével hagyott a papírok közt engem, hogy hamarosan a birtokon látjuk viszont egymást. Remélem szavának áll.