Ez már szinte hihetetlen, és teljes mértékben sorsszerű.
Anglia elvett tőle minden személyeset, habár a karrierjét fellendítette. De a temérdek pasi ügy, összetört szív, és totál üresség után úgy döntött, elhagyja az országot, de nem tér vissza Bredasdorpba, mint aki kudarcot vallott, hanem új városba költözik. Bogolyfalva. Hallott már róla, de még nem járt itt, mielőtt ide költözött volna. Mégis, minden alkalommal meglepi ez a falu valamivel.
Angliában úgy érezte, még a barátaitól is eltávolodott. Ide érkezvén pedig nem csak, hogy új, és hihetetlenül szeretett embereket ismerhetett meg... hanem egyszerűen felfoghatatlan, hogyan kerül ennyi barátja éppen ide, ilyen rövid időn belül!
Kristófról tudta, hogy itt lakik, és már neki is szívből örült. Aztán meg belefut az ékszerboltban Konstantinba? Kino megjelenik nála, és közli, hogy marad is... most pedig Pearl! Az édes kis szelíd Pearl, akit annyira szeret! Komolyan nem lehet igaz, és mégis az. Tényleg itt van! Ő is!
El sem tudná mondani, hogy mennyire nagyon boldog most. Főként, amikor meglátja az irigyelt, hosszú, vörös hajzuhatagot. Ilyen nincs! És nem álmodik!
Pearl integet, ő pedig megszaporázza lépteit magassarkújában. Még az sem érdekli, hogy hanyagul megcsúszik vállain bőrdzsekije, csak beleszáguld a lányba, és szorosan magához öleli. Nem lehetne letörölni a vigyort az arcáról.
- Pearl, nem igaz, hogy itt vagy! - mondja az ölelés közben, és közel áll lassan a síráshoz, de cseppet sem a szomorúság miatt. Elengedi, de kezeivel megfogja kezeit, és úgy fürkészi az arcát.
- Mit csinálsz itt? Hogyhogy? Hogyan? Annyi kérdésem van! Rettenetesen örülök neked! El sem hittem, amikor elolvastam a baglyodat!

Olyan nehéz elengedni, azt akit szeretsz. Nessa pedig szereti Pearlt. Szívből, ahogyan csak egy barátot lehet. Ahogyan Pearl is olyan számára, mintha csak a húga volna.
Boldog figyelemmel hallgatja a lányt, és csak vigyorog szüntelenül.
- Japánban? És, hogy keveredtél pont ide Japán után? Ugye igaz a hír, hogy ide költözöl? - bombázza újabb kérdésekkel, és még annyi mindent tudna kérdezni. De most csak egyik kezével elengedi, hogy a másikkal az étterem bejárata felé húzza.
- Gyere, együnk vagy igyunk valamit, vagy is-is. Aztán mesélsz nekem most sokat! - mondja, zavarában és örömében össze vissza beszélve, majd már nyitja is az ajtót, hogy vidáman betaszigálja rajta a lányt, amolyan barátnős hülyüléssel. Kell valami jó hely, ahol ketten tudnak trécselni, aztán maximum majd később nála folytatják, vagy akárhol máshol. Ahogyan Pearl is ráér.

- Teljesen igazad van. - bólogat megkapva a választ.
- Bár Anglia azért nagyon jó hely... de itt sokkal több a helyes pasi. - kacsint Pearlre. És nem véletlenül. Mióta ismeri a lányt, még nem nagyon látta férfival. A testvérét eltekintve, akivel kezdett olykor eléggé gyanússá válni a helyzet, de ezt a dolgot Nessa elvből elsöpri. Biztosan nem. Túlkombinál, mint mindig.
- Komolyan. - bólogat vigyorogva, saját magát megerősítve ezzel. - Pedig nem is gondolná az ember, hogy a nagy városok után eljön egy ilyen nyugodt, békés helyre, erre minden sarkon szingli férfiak, akik még jól is néznek ki... jobb ha itt maradsz, nekem hidd el! Bár én átadom neked a részem, ha akarod, letettem az emberekről már egy ideje. Maradnak a testvérek.
Hát ez furcsán hangzott.
- Mármint, hogy Te, és a többi barátom... bőven jók vagytok nekem.
Talán megmentette a helyzetet. Miért kellett eszébe jutnia annak a dolognak? Saját magát is majdnem bekavarta vele. De inkább jobb, ha most másról beszél. Még igazán ugrálva örülni is elfelejt hirtelen, pedig Pearl megemlíti, hogy marad. Ettől pedig most szárnyalni is tudna.
Bemennek hát az étterembe, és leülnek hátul.
- Mit szeretnél tudni? - kérdezi mindeközben a nő, kissé zavartan, és kezébe veszi az étlapot. Böngészni kezdi, de nem tudja, egyen e valamit. Talán valami hideg gyümölcs koktélt rendel elsőre. Mondjuk avokádót, vagy ha van, valami grenadinos ínyencséget. Azt mindig nagyon szerette.

Látja barátnőjén a változást, de mivel ő maga is zavarban van - igazából nem is tudja miért - az étlapba temetkezik, és úgy tesz, mintha nem történt volna semmi furcsa.
Hallgatja Pearlt... nem érdekli tudja. Ez van. De muszáj valami poénnal ellőnie a dolgot, hogy feloldódjon ismét a hangulat.
- Ha áttérnél a nőkre, azért szólj. - kezdi a tőle megszokott poénkodást, egy apró vigyort felvillantva barátosnéja felé. Még egy kacsintás is belefér, hadd húzza egy kicsit. Szereti a reakciókat látni az ilyesfajta tréfáira.
Aztán jön a helyeslés, és épp időben a pincér lány. Bár még nem tudott választani. De Pearl felsorolása eléggé tetszik neki.
- Nekem is jöhet ez, csak narancslé helyett gránátalma. - mosolyog a pincérnőre. - Köszönöm!
El is megy a lány a rendelést követően, Nessa pedig sóhajtva leteszi az étlapot, és széles mosollyal arcán néz Pearlre. Ismét feloldódik lassan a pillanatnyi nyelvbotlás után, és csak elégedetten szemléli a vele szemben ülőt. Milyen jó is itt, most, vele. El sem hiszi, hogy valahol lehet ennyire tökéletes minden, hogy így összejön szépen lassan minden. Aztán jönnek is a kérdések, ő pedig csak vidáman előre hajol, és még barátnője egyik kezét is megfogja, ahogy beszélni kezd.
- Mindenre, hűha... hát tudod, hogy többnyire miért léptem le... az üzlet pedig eleinte úgy tűnt, hogy lassan indul be, de már vannak gondozóim is, kirendelt titkárom... tudod a szokásos. Egyre jobban mennek a dolgok. Dereskarmot elhoztam magammal végül, úgyhogy úgy tűnik, hivatalosan is van egy depressziós hippogriffem. Kikértem már a minisztérium engedélyét is. - kezd bele a mesélésbe.
- Vannak tartalékaim, Angliában még összegyűjtöttem jó néhány galleont, és betettem a bankba. Azért elég jövedelmező ez az állás, ha befut az ember. Mint a tiéd. Ha beindul, nincs megállás. És imádom Bogolyfalvát! - mondja kissé elrévedve.
- Bár még annyira keveset láttam belőle, de amit eddig sikerült... elbűvölt! Téged is el fog! És... - elhallgat az utolsó kérdést hallva. Ez most hirtelen érte. Hogy érti azt, hogy egyedül?
- Hogy... hogy... mármint, hogy...
Ez most kezd kínos lenni. Még bele is pirul, pedig az nála nem túl gyakori jelenség.
- Persze, hogy egyedül... - mondja végül, mielőtt teljesen lehetetlen helyzetbe hozza magát. És szerencsére kiérkeznek az italok. Így magához is veszi a gránátalma levét, és beleiszik, alaposan elfoglalva magát vele. Ő aztán rendben van, teljesen, semmi gond vele, de tényleg. Nem történt semmi, nincs mit elmondania. Minden rendben van. A legnagyobb rendben.

- Jaj tudod, hogy csak viccelek. - legyint Pearl reakcióját látva aprót felnevetve. - Ne haragudj, tudom, hogy nem szereted az ilyen poénjaimat. De látod, hogy semmit nem változtam.
Valahol ez így van. Tényleg ugyanaz maradt az évek alatt, mint amilyen az a cserfes kislány volt, aki először belépett az Uagadou ajtaján. Ám azért sok minden történt az évek alatt, és sok változás ment végbe benne. Az utóbbi két éve például maga volt a semmi. Élete legjobb döntése volt, hogy ide jött. Itt még a nap is szebben ragyog, és minden annyira más. Jobb. Érdekesebb.
A tér tágabb, a formák lágyabbak, az érintések többek.
Elkalandoznak gondolatai egy időre, és vissza kell préselnie magát a valóságba.
- Nos, igen... - mosolyodik el, és megfogja a hippogriffes nyakláncot a nyakában. Aztán felsóhajt.
- Nem tudom... kicsit olyan, mint én... nem akar szabad lenni. - mondja szomorkás mosollyal arcán. - Vannak vidámabb napjai, amikor látom rajta, hogy van kedve élni. Olyankor kiviszem az erdő mellé. Röptetem kicsit. Néha felülök rá. Ha velem van könnyebb neki, úgy látom. De sosem megy el. Nem fél semmitől. Még Angliában összefutottunk egy alkalommal pár acromantulával. A hátára kellett ülnöm, hogy elinduljon... - meséli az étlapot szemlélve.
- Elképzelni sem tudom, miért ilyen...
Megáll egy pillanatra a beszédben, és komoran, összevont szemöldökkel bámul maga elé.
- Hm... úgy tűnik vonzom a letargikus lényeket. Rubinszárny sem százas, hogy mindig alszik...
Vissza pillant Pearlre, és hálásan elmosolyodik a folytatást hallva. Rá is kérdezhetett volna a zavartságára. Megvonja a vállát.
- Az állatoknál nincsenek tisztább lények a földön. - válaszolja. - Na de, hogy van az öreg cimborám? - kérdezi sokkal szélesebb mosollyal, Zoknira utalva. Ezért is imádja Peralt. Ha megáll egy sikátorban állatokat kukázni, a lány nem fújol, nem vonogatja a vállát, hanem benne van a buliban. Mentsenek állatokat az éjszaka közepén? Legyen!
- Jobb helyet nem is találhattunk volna neki, mint nálad.
Az étteremben lévő pár emberre vetül a tekintete. Nem messze tőlük egy fiatal pár ül, romantikusan elmélyedve egymás tekintetében. Kedvesek a gesztusok, a mozdulatok. Minden annyira vágyakozó. Hiányzik, hogy vele is így legyen. Hihetetlenül magányosnak érzi magát. Pedig most nincs is egyedül. Azaz, hogy jelen pillanatban az egyik legjobb barátnőjével ücsöröghet itt.
- Nem találtál még irodát? - kérdezi, továbbra is a párocskát figyelve, de nem túl feltűnően. - Segíthetek, ha gondolod. - majd felnevet. - Meghiszem azt! Hogy mered eltávolítani a kedvenc helyéről? Rossz vagy! - kacsint Pearlre viccelődve.
Aztán ismét elkomorodik, és felsóhajt. Kezét visszanyújtja a lányéhoz, és megfogja.
- Én már két éve egyedül vagyok. - mondja halkan. - Baromira gáz dolog...
Aztán elhallgat, majd hirtelen ötlettel szólal meg újra.
- Mit szólnál hozzá, ha ma nálam aludnál? - kérdezi. - Csinálnánk valami kaját, beülnénk a TV elé, és megnéznénk az Igazából szerelmet egy kis pálmaborral körítve! És megmutatnám a lakást.
Közben megérkezik a salátájuk, így elengedi Pearl kezét, és villát vesz magához, hogy nekilásson az eszegetéshez.

- Tudom, tudom. Vess rám követ. - somolyog.
Jóízűen falatozik a salátából és a csirkéből. Tényleg elég finom. És ha annyira szeret is főzni, mégis csak jobban esik, ha valaki más csinálja. Ő nem dolgozott vele, csak megeszi. Már csak ezért is finomabbnak érezné a kelleténél.
Beleiszik a gránátalmába, majd majdnem megfullad Pearl következő mondatára, és vigyorogva néz a lányra.
- Ne hozz zavarba! - nevet, de szemeiből csak úgy árad a szeretet húgocskája felé. - És tudod, hogy mennyire irigylem a vörös hajad. Istenem... hogy lehet valami ennyire hihetetlen! - csóválja meg a fejét mosolyogva. Tényleg. Mindig is imádta barátnője haját. Olyan, mintha a naplemente bújt volna el az őszi levelek között. Kislány korában mindig a fehér bőrű, vörös hajú modelleket csodálta. Sokáig szeretett volna olyan lenni, és szeretett volna kék szemeket is. Aztán szép lassan elfogadta magát. A haja kiegyenesedett, a fogszabályzó lekerült, és a szemüvegre sem volt mindig szüksége. Végső soron nem is számít annyira a külső, és erre ráébredve megtetszett önmagának, amennyire az ember megbékélhet a tükörképével. Ő ilyen. Mindig sminkben, mindig magassarkúban. És ha szép, ha csúnya, mégis csak önmaga.
Hallgatja amit Pearl mond Dereskaromról, s lassan elkomorodva sóhajt fel. Annyira igaz, amit mond. És nem csak a madárra. Hanem rá is. Mintha minden szava a szívéhez szólna. Igen, ez egy döntés. Nem betegség. Az ember természeténél fogva társas lény. Talán a hippogriff is erre vágyik. Egy társra, aki mellette van. Jóban és rosszban.
- Nem akarok, igazad van... - mondja végül csöndesen. - Valahol viszont akarok. - vallja be. - Nem kellenek a pasik. Sok volt. Túl sok. Kötöttségek, bonyodalmak... áh. - szorítja vissza a lány kezét.
- Itt vagyunk mi egymásnak. - nyom el egy félmosolyt. Örül, hogy vidámabb téma felé kanyarodnak. Fel is nevet, ahogy elképzeli az óriás macskát, aki terrorban tartja Pearlt.
- Garfieldnak kellett volna elnevezni. Pedig anno bele lehetett volna gyömöszölni egy zokniba is. - vigyorog.
- Ó, minden vágyam! - kap a dolgon azonnal, ahogy a lány megjegyzi, hogy találkozhatnának a macskával. - Végre egy igazi férfi. - mondja közelebb hajolva Pearlhöz, és kacsintva egyet.
- Majd meg is vizsgálom. - mondja aztán, kiengedve magából a gyógyítót. - Bár biztos, hogy nálad tökéletes egészségnek örvendhet. Hát igen. - reagál az irodás feltevésre.
- Nálam ez a dolog meg sem fordult a fejemben. - villantja ki fehér fogait. - Képzeld el, amint egy rakás állat sorakozik a konyhaasztalomon. Így is annyival vagyok már körülvéve... persze nekem is jobb volna, ha találtam volna olyan lakást, ami a rendelő felett van. De nem jött össze. Nem baj. Így végre teljesen elkülöníthetem a magánéletemet a munkámtól.
Hát azért annyira mégsem, mint szerette volna. De ebbe jobb nem is belegondolni. Így is úgyis hazaviszi a munkát. Legyen az bármilyen módon.
Felnevet Pearl kérdését hallva.
- Hogyne hozhatnád! Csak aztán be ne környékezze a murmáncomat. - jut eszébe. - Bastetnek amúgy is elég baja van mostanában... bár lehet, hogy csak egy hím kell neki is. - vigyorog. - A végén még összehozunk nekik egy randit. Csak ne legyenek hangosabbak, mint a film. - poénkodik. Bizony azért Bastet is macska, ha nem is egészen. A macskák pedig jelentősen hangosan tudnak szerenádozni. Akkor viszont a lépcsőházban kötnek ki, hogy romantikázzanak ott tovább.
- Akkor felugrunk hozzád előtte? - kérdezi, és bekap egy falat csirkemellet.

- Ja igen, a pasik csak úgy simán, jöhetnek. - vigyorog barátnőjét hallgatva.
Egy ideig elmerül a salátájában, aztán Pearlre pislog a kérdést hallva. Ismét felgyorsul a szívverése. Majdnem, hogy hallhatóan.
- Semmi... mondtam, hogy egyedül vagyok... - süti le szemét a tányérjára, és villájával arrébb tol egy takarosan felvágott csirkefalatkát. Csak átsuhan az agyán Pearl szabadkozása, hogy hagyja már. De hiszen tényleg így gondolja. Hogy szép a barátnője. A vörös haja, a kedves szeplői. De nem fogja túltraktálni ezekkel. Aztán csak vigyorogva felpillant a lányra.
- Nem a pasi volt sok, a pasikból volt sok. - mosolyog. - Nem vagyok én férfi mágnes... - felsóhajt, és elkomorodva ismét a tányérjába bambul. Kavarognak a gondolatai és az érzései. Miért is ne mondana valamit? Mindig is őszinte volt a lánnyal, mintha csak együtt nőttek volna fel, a bölcsőjükbe kapaszkodva próbálgatván a járást. Ám szaladni már tényleg együtt tanultak. Együtt a világgal. Nagy levegőt vesz, és Pearl kezét elengedve turkálni kezd az ételben, másik kezével pedig lassan végig simít a poharán.
- Igazából... - kezd bele lassan. - Van valaki.
Hű, milyen furcsa kiejteni ezt a mondatot. Főleg, hogy közben tudatosul benne is a dolog. Lágyan elmosolyodik, mintha valami egészen különlegeset látna a salátájában.
- Nem is tudom... - kezd bele halkan, majd lassan kiereszti a tüdejében rekedt levegőt. És félve pillant fel barátnőjére. - Ez nem egészen olyan, mint eddig. Ne értsd félre. - rázza meg a fejét, hogy jelezze, nem arról van itt szó, hogy ásó kapa nagy harang. Annyi mindent tudna mondani. De eddig olyan különleges volt, hogy magában őrizte. Nem mintha ezek után nem volna az. De ez olyan dolog, amit sok más mellett nem akar kiadni. Őt nem akarja kiadni. Sem így, sem pedig úgy.
- Azt sem tudom, hogy mi van... - vallja be végül, szemöldökét összevonva, a poharat fixírozva. Majd meg is ragadja azt, és meghúzza a piros nedűt.
- De jó ez így. - von vállat, hangosan koppantva a poharát. Talán picit hevesebben tette le a kelleténél. Bocsánatkérőn néz Pearlre. - Nem tudom, mit mondhatnék. - mosolyodik el, egy kissé másik világban járva tekintetével.
Valahogy mostanában egyre gyakrabban van ebben a bosszantó állapotban. Ki kéne szakadnia belőle. Csak ne kéne állandóan ennyire erőltetnie a dolgot, hogy vissza tudjon lépni a bolygóra. Nem sikerül egykönnyen. Ismét csak sóhajt. Folyton sóhajtozik. Mintha csak az ájulás kerülgetné.
- Kezdek megkattani. - vigyorodik el végül, barátnőjére hunyorogva, és tovább lép a következő témára, mielőtt még mélyen magába merül. De legalább ennyit sikerült kinyögnie. Szeret őszintén beszélni, és rosszul is érezte volna magát, ha ezt csak úgy magában tartja. De túl sokat sem akar mondani. Főképp, mert tényleg nincs tisztában a dologgal, sem pedig magával. És épp ez az egyik szépsége az egésznek a sok közül.
- Biztosan remekül van. - mondja a macskára utalva, némiképp még mindig révetegen. - És nem is gondoltam rá, hogy bántaná Bastetet. Csak, hogy épp egymásra találnak. Majd kiderül. - mosolyog. Már nem is olyan éhes. Vagy csak nincs kedve enni. Kiissza a maradék gyümölcslevét, majd amikor Pearl rendel még egyet, ő is így tesz. A salátát most hanyagolja egy kis ideig.
- Na és messze laksz? Van már saját lakásod? Címed? Pasid? - érdeklődik huncut mosollyal. Barátnője is meséljen már valamit. Ő most úgyis csak össze vissza makogna, mint valami idióta.
- Jó, hogy itt vagy...
Talán több mint jó. És talán nagyobb szüksége van most rá, mint gondolta. Kell az az esti filmezés.

Felnevet barátnője kérdését hallva.
Imádja Pearlt! Figyelmes, meghallgat, amiben csak tud, ad tanácsot, de azért ugyanolyan kedves még ha megrovó is, és őszintén elmondja a véleményét, akárcsak ő. Na jó. Nessában nem mindig van meg a legnagyobb tapintat, hiszen tudjuk, mennyire logikusan szemléli olykor a helyzeteket.
Amiben most van, azt is így tanulmányozza magában. Nem érti - vagy inkább nem akarja - az egészet, így megpróbálja behatárolni valami olyan helyzetbe, ami eléggé földhöz ragadt ahhoz, hogy ne szálljon el. Egyszerű szeretet, barátság, legyen bármi, egy pár mellék dologgal megspékelve. Ez még nem szerelem, nem lehet az. Ő elhatározta, hogy elvből minden ilyesmit ellök magától, eleget csalódott. És a helyzet nem is túlságosan egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy ez aztán tényleg nem olyan dolog, mint az összes többi, itt sok a mellék információ, és az olyan tény, ami csak nemleges választ csalhat ki belőle.
Nem lehet, nem szabad, még gondolni sem arra, amikre gondolhatna. Így hát tagadja, ameddig lehet, és megpróbál minden emberi érzelem alól mentesülni. Ez eddig úgy ahogy sikerült is neki. Barátnője előtt viszont nehezen tudja leplezni.
Meg kell találnia az arany középutat.
- Ne haragudj... - mondja végül. - Elakartam mondani... csak nem tudtam, hogyan. Ez tényleg... ahh. - csóválja meg a fejét.
- Talán majd mesélek egy két dolgot. - mosolyog szelíden. Hogy akarna e mesélni? Minden vágya, hogy végre kiadhassa magából. Csak nem biztos, hogy Pearl az, akinek erről hosszasan fecseghetne, és végül megkérdezhetné, ő mit tenne a helyében. De talán majd tesz egy próbát, ha a lány is úgy akarja.
- De csak ha szeretnéd. De nem itt. Sokan vannak. És ezt... tényleg nem mondhatod el senkinek. - zárja le végül a témát.
Már épp rázná a fejét a mondatra, hogy nem fog megkattanni, jelezve, hogy de igenis, egyre inkább úgy érzi, amikor Pearl folytatja. Nem szól semmit, csak merően figyeli a lányt. Mit akar ezzel mondani?
És aztán kimondja. Nessa szemei elkerekednek. Nem tudja, hogy vigyorogjon e vagy sem - hiszen voltak sejtései - de aztán úgy ítéli meg, hogy nem szól, és komolyságot erőltet magára. Főképp mert látja, mennyire nehéz volt ezt Pearlnek kimondania. Csak azt nem érti, miért várt eddig vele. Hiszen ő megérti, és mellette van.
Pearl olyan gyorsan tereli a témát aztán, mintha csak annyit mondott volna, hogy kék az ég. Csak elvigyorodik lassan, amikor szóba jön a macska, aztán az iroda és minden más, majd csak fejcsóválva felsóhajt.
- Ilyenek a macskák... igen, ühüm... igen... - helyesel csak folyton, egyre szélesebb mosollyal. - Tök jó lehet majd megmutatod... nem tudok de majd utána érdeklődök, na és mi is van Nattel? - zárja le gyorsan Pearl hosszas monológját, egy leplezetlen fogvillantással.
Előre dől, az asztalra könyököl, és két kezébe teszi arcát, úgy figyeli a lányt.
- Mesélj csak.

Csak egy nyugalmas étkezést szeretett volna.
Nem túl gyakori, hogy Nomusa Eshe Baako nem főz, vagy nincsen dugig a hűtője mindenféle válogatott nyalánksággal, vagy ha így is van, egyet sem kívánna belőle... de ez egy ilyen nap. Na és mostanság nem is mozdult ki különösebben sokat. Már csak több okból kifolyólag sem. Nem mondhatni, hogy félne, de azért aggódik az utóbbi időben néhány dolog miatt. De a lakásában és az irodájában sem kuksolhat ítéletnapig, és őt nem is olyan fából faragták, aki mondvacsinált, felnagyzolt indokok miatt bujkálni kezd, mint egy szökött fegyenc.
Így hát az éttermi látogatás mellett döntött. És nem volt kedve szólni egy barátjának sem. Kino rengeteget dolgozik mostanában, Kristóf el van tűnve, Konsi pedig az esküvőjét szervezi gőzerővel. Pearl ki sem látszik a könyvhalmok alól, Adam pedig éjszakai lény, akihez nem fog csak úgy beállítani, hogy "halihó, enni készültem, harapna ön is valamit?". Bár a válasz egy ilyen mód feltett kérdésre lehetséges, hogy igen volna.
De szó mi szó, most egyik dolgot sem akarta túlkombinálni. Ezért kicsípte magát, - Miért is ne? Erős, független nő, aki megteheti. - és ezüst flitterekkel teleszórt, fekete ruhájában, magassarkú szandáljában, kiegyenesített, hátán végig simuló hajkoronájában indul el, hogy lakomázzon egyet. Minden rendben is volt eddig. Járt már itt, bár nem ezen a részlegen. Kedves emlékeket idézett fel az egyik részleg, ahogy afelé pillantott, de most nem az volt a cél. És önmagukban nem is volnának annyira érdekesek azok a giccses pillangók.
Azt asztalt már előtte lefoglalta bagolyban pár órája, biztos, ami biztos. Így csak fel kellett libbennie az emeletre, és leülnie a mutatott asztalhoz. Egészen élvezte most az egyedüllétet. Néha ilyen is kell. Mindenhol boldogan csacsogó párocskák, - az egyik sarokban nyíltan egymás szájában, hogy arra késztessék őt, háttal üljön le nekik - évfordulót ünneplő házasok, és egy két különc, akik épp nem romantikázni jöttek el idáig.
Nahát, ilyen is létezik...
Rendel egy alma martinit, és egy kis gránátalma levet hozzá. Az alkohol csak az íze miatt érkezik majd, nem tervezett semmilyen aljasodást az estére. Csak lazít egy icipicit. Azaz, hogy lazítana...
De egészen hangosan érkezik meg valaki. Nem néz oda, csak homlok ráncolva nézi az étlapot, hogy tudjon valami harapnivalót is rendelni, ha majd visszatér a pincér az italaival.
Ám mielőtt igazán belemélyedhetne a "tejszínes csirkemell, vagy párolt tőkehal" című fantasztikusan izgalmas gondolatmenetébe, az előbbi zaj forrása az asztalánál jelenik meg, és minden további nélkül ledobja magát hozzá. És szemtelenül "ledrágámozza".
Nessa leereszti arca elől az étlapot, és felvont szemöldökkel némán bámulja a férfit, aki már az étlapot nézegeti. Mégis mi a...?
Hogy nem vár senkit? Ő nem vár senkit??? Tényleg nem.
Az étlap halk puffanással landol az asztalon, de a nő ujjai még mindig rajta vannak a két szélén. Megköszörüli a torkát, továbbra is a férfit fürkészve.
Hunyorog egy kicsit, és néhány másodperc eltelik, mire megszólal egy gyors gondolat lefuttatás következtében.
- Késtél drágám. Már majdnem rendeltem nélküled. Na és a gyerekek? Otthon? Azt ne mondd, hogy megint bébiszitter nélkül hagytad ott őket! Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?! - az utóbbi két mondatot, már halálra vált arccal, és fennhangon mondja, hogy hadd hallják azok, akik imént a "drágámat" is.
Kezdi érteni, hogy mire mehet itt ki a játék. Szélesen elmosolyodik, és csábosan néz az előtte ülő férfira, majd elengedi az étlapot, és halkabban szólal meg, hogy csak ő hallja.
- Szóval? Egy szál virágot elvártam volna, ha már idecsörtet hozzám, mint egy randalló. Vagy kezdhetné egy bemutatkozással. Mert gondolom maradni akar. Ha már ilyen gyorsan a drágája lettem. Hm... - oldalra dönti a fejét.
- Furcsa, pedig nem emlékszem, hogy valaha is megcsókolt volna. Biztosan olyan jó volt, hogy sokkot kaptam.
Nos, igen. Vannak helyzetek, amik kihozzák a csípős Nessát, és ez pont olyan helyzet. De az biztos, hogy nem unatkozik. Játék? A játék az mindig rendben van, ha van értelme.

A férfi nem reagál szavakkal a dorgálásra.
A férfi csak olyan arcot vág, mintha ez a kis műsor közöttük valóban megszokott volna már, és nem most beszélnének életükben először. Meghökkenthetné ez a dolog, felháborodhatna vagy elküldhetné melegebb éghajlatra. De ehelyett csak harsányan felnevet. Csilingelő hangon kacag, rövidke ideig, aztán fejcsóválva nézi az ismeretlent. Különös figura, de nem érzékel ártó szándékot felőle. Egyszerűen csak furcsa. És egy kissé tapló, de meglehetősen szórakoztatónak tűnik. Legalábbis ez Nessa első benyomása róla.
A kéjes felsóhajtásra csak összevonja szemöldökét, aztán maga előtt fonja össze ujjait az asztalon.
- Az milyen? - teszi fel a valóban érdeklődő kérdést. Még sosem kóstolta, és nem is főzött olyat. Valamilyen magyaros étel lehet, ő pedig mindig vevő az újdonságra. Leplezetlenül bámulja mindeközben a férfit. Egy gonoszkás mosoly meg is jelenik a szája szegletében a bemutatkozást hallva.
- Auror... miért is nem lepődöm meg ezen? A Boszorkány Bosszantó Ügyosztályon? - kérdezi olyan komolynak szánt arccal, mintha valóban létezne ilyen.
- Téves. Bestiárium. A szalonban eladnak. Én megjavítok, ha úgy vesszük. Maga utánam nézett? - hunyorog, és eddig folyamatosan mosolygó tekintete gyanakvóvá válik hirtelen. Ki tudja ki ez az ember itt előtte, és messziről jött idegen azt mond, amit akar. Talán nem is auror. Vagy valami elmebeteg, aki felakarja szedni, és ez a taktikája hozzá.
Nem, ez biztosan nem igaz... túl ostoba taktika volna. Ez a pasi pedig nem tűnik hülyének. Anton?
- Maradjunk a Nessánál. Ne próbálja meg kiejteni a nevem. Még beletörne az a remekül forgó nyelve. És igazán unalmas volna azután a napom.
Szúrós pillantást vet a férfira, ahogy az ledorongolja az érkező pincért, aki le is teszi a nő elé megrendelt italait.
- Bocsásson meg az úrnak, van egyfajta... khm... betegsége... - magyaráz a pincérnek majd kedves, rezdületlen mosollyal fordul el a férfitól Anton felé.
- Azt eszem, amit Te, édes. - nyom el egy grimaszolt mosolyt, ami szándékosan mesterkélt, és alaposan megnyomja mondatában az utolsó szót.
- De tudod, semmi olyat, amiben tojás van, meg uborka, az érzékenységed miatt... és a hússal is vigyáznod kell, tudod a gyógyító által előírt diéta... - fordul közben vissza a pincér felé negédes mosollyal.
-...sajnos már nem mai kakas az én életem értelme.
Na jó, ez talán kissé gonosz volt. De hát ő akart odaülni. Csak úgy.

- Ó, igen? Hát ez mindent megmagyaráz. - mondja kissé gunyoros mosollyal.
Mert hát ez aztán nem magyaráz meg semmit. Lehetett ő ott anélkül is, hogy bármi köze volna a bestiáriumhoz. A fehér köpenyt sem mindig hordja, csak az irodájában, ott pedig nem látta a férfit. Viszont belegondolva... biztosan hallott már a helyről, és a közegben ritkán lelhetőek fel afrikai származású egyének... ő pedig az, és ráadásul nő is, tehát ha odabök egy tippet az ember, nagy valószínűséggel igaz lesz.
Talán a férfi is csak tippelt. Bár valamiért van az az igencsak bosszantó sejtése, hogy ez nem így van.
És ekkor Anton simán beszól neki. Végső soron jogos, hiszen épp az előbb bosszantotta ő is a férfit azokkal, amiket mondott. És nem tud nem vigyorogni a dolgon, hogy ennyire veszi a lapot, és gyorsan visszavág. Okosnak tűnik. Elég okosnak.
Gyorsan letörli a mosolyt az arcáról, visszafojtja a nevetését, és olyan képet vág, mintha roppantul fel volna háborodva. Szegény pincér, igencsak kínosan érezheti magát, belecsöppenve egy ilyen "családi perpatvarba".
- Igen, a gyógyító. De neki legalább nem kell fizetnem a... munkájáért. Amit igazán jól végez. Nem úgy, mint egyesek. - vág vissza célozgatva elég sok mindenre, majd vállat von.
- Felőlem feldobhatod a talpad ezekkel az ételekkel, ha annyira vágysz rá. - mosolyodik el újra, negédesen, majd kedvesen a pincér felé fordul.
- Hozzon belőle kettőt kérem, hadd ízleljem meg, mitől patkol el az én Drágám.
Szegény fiún tényleg látszik, hogy nem tudja, mit kezdjen a helyzettel. Ezért Nessa biztató mosolyt küld felé, mire az el is sétál. Lesz mit mesélnie a konyhán. A nő pedig Anton felé fordul, gonoszkásan ráhunyorog, aztán pedig halkan kitör belőle a nevetés. Végül a nevetése mosollyá szelídül, és oldalra döntött fejjel szemléli a szemben ülőt.
- Nem irigylem szegény fiút. - mondja aztán. - De úgy látom, akkor mindenképpen együtt eszünk.
Megfogja az almamartinit, majd belekortyol, közben végig a férfit bámulva. Aztán leteszi az italt, és megköszörüli a torkát.
- Szóval? Maga mindig ilyen? - kérdezi aztán, összefonva maga előtt kezeit az asztalon.
- Vagy így szokott ismerkedni? Sok barátja lehet. - ironizál, kissé viccelődve húzva a férfit.

- Elbűvölő? - nevet fel halkan Nessa. - Nos jó, hát nevezhetjük így is... - von vállat aztán, még mindig széles mosollyal arcán.
Aztán a férfi találgatni kezd, hogy hova valósi. Nessa pedig összefonja maga előtt karjait, és érdeklődve, derűs tekintettel szemléli őt közben.
Lehetetlen alak, de egész szórakoztató...
- Hát persze, Szeged, igen. - villant fel egy vigyort Anton felé.
- Ott születnek ám az afrikaiak. Végül is... - emeli fel poharát, és szemléli meg az italát. -...délen van... - iszik bele. Majd körbe lötyögteti az italt a pohárban, mintha csak így elemezné azt, hogy elég sűrűségű e, aztán visszapillant a férfira, miközben leteszi a martinit.
- Maga nem iszik semmit? - kérdezi, majd karjait az ölébe ejti, és hátra dőlve fürkészi Anton arcát.
- Bredasdorp. - mondja aztán hirtelen, mintha csak valamiféle szóláncot játszanának, amiben éppen ő jön.
- Onnan származom. De maga is tudja, hogy nem vagyok szegedi, sem pedig pécsi, vagy budapesti. Nem hinném, hogy színvak volna, és már azt is tudja, hogy nem ismerem a maga... mit is eszünk? - kérdez rá, amikor rájön, hogy nem jut eszébe az étel, amiről épp beszélni akart.
- A lényeg, hogy már ebből is rájöhetett - és elég okosnak tűnik, ahhoz, hogy rájöjjön - hogy bármilyen nemzetiségű is vagyok, de nem magyar. Viszont úgy érzem szánt szándékkal mondott déli várost, tehát gyaníthatja, hogy Afrika a szülőhazám. Azt pedig biztosan hallja, hogy néha angolos kiejtéssel mondom a szavakat. Igen, tíz évet éltem Angliában. Londonban és London mellett. Azt is tudja, hogy a bestiárium az enyém, tehát a munkámat és az érdeklődési körömet is ismeri. Így tudhatja azt is, hogy milyen iskolákba járhattam, és miket tanulhattam. Gondolom már a koromat is megsaccolta. És azzal is tisztában van, hogy egyedülálló nő vagyok. Valószínűleg gondolhatja, hogy azért, mert karrierista. Ez is így van. Tehát már így is többet tudhat rólam, mint amit elmondtam volna, úgyhogy szerintem úgy fair, ha most maga jön.
Várakozóan nézi a férfit, és most az ő szemében bujkál kíváncsiság, hogy a másik mit szól ehhez az egészhez, amit most itt felsorol.
Komoran beszélt eddig, de már ismét mosolyog. A tárgyilagos, üzletasszony stílust ismét mellőzi egy kissé.
- Tudja egyszer volt dolgom egy önhöz hasonló emberrel... látom a jeleket, ha mustrálnak és elemeznek. Nos, meséljen. Ki maga?