- Hogy mi? - nézett nagyot, de aztán sikerült feldolgozni, amit hallott, és nagyon erősen próbálta visszafogni a nevetést, de mikor Ricsiből is kitört, akkor ő sem bírta tovább és kitört belőle a röhögés. - Úgy hallottam a muglik úgy tartják, hogy ha sz*rba nyúlsz akkor szerencséd lesz. Neked akkor most extra méretű szerencséd lesz szerintem - felelte, miközben lemászott a padról. Mostanra már egészen jól volt, de az arcáról nem tudta eltüntetni a fáradtság nyomait, amit a másik észre is vett.
- Túlóra túlóra hátán - felelte. - Az egész világ most őrült meg, rengeteg papírmunka... Nekem meg folyton fáj tőle a fejem - válaszolt. Nagyrészt a görnyedésnek köszönheti ezt valószínűleg, de attól, hogy tudja, mitől van, még nem lesz jobb. - A fejfájásra ittam bájitalt, de az a mellékhatása, hogy nagyon éhes lesz utána az ember - magyarázta aztán, mikor Ricsi rákérdezett.
Közben elindultak a bejárat felé, de a másik fiú válaszát nem tudta szó nélkül hagyni.
- Pedig nem ártana többet enned, ki van az összes bordád - jegyezte meg, mert hát a múltkori úszásoktatás során ez feltűnt neki, de ennek ellenére nem fogja a másikra erőltetni a vacsorát. - De ha csak teát kérsz, nekem úgy is jó - eresztett meg egy félmosolyt, miközben határozott léptekkel bement az ajtón és szétnézett, hogy most mi legyen.
Szerencsére egy pincér hamar a segítségükre sietett és hamarosan már az éttermi rész bejáratánál álltak, ahol Jared gyorsan felmérte a terepet. Sokan voltak bent, de nem is realizálta, hogy többnyire párok, csak letelepedett egy asztalhoz, úgy, hogy lássa a kijáratot, mert ez már olyan megszokás volt nála, aztán elkezdte nézegetni az étlapot.
- Rendelj, amit szeretnél, ma kaptam fizetést, úgyhogy nem probléma - mondta Ricsinek, mert nem szerette volna, ha az merő udvariaskodásból olyat kér, amire nem is vágyik igazából, csak hogy ne legyen kínos, hogy meghívta. Ennyit igazán megérdemel, ha már ahelyett, hogy engedte volna fürödni menni, még elrángatta magával enni.
Ő maga hamarosan kiválasztott egy egyszerű rántott húst körettel, ami úgy tűnt, hogy viszonylag hamar kész is lesz, aztán amíg várni voltak kénytelenek, addig tűnődve nézett Ricsire.
- Eddig még csak munka ürügyén voltam igazi étteremben - jelentette ki végül, mint aki most realizálja, hogy hol is ülnek.

- Pf... Már akinek - morogta Jared kicsit bosszúsan pillantva a minisztérium épülete felé. Nem arról volt szó, hogy ne szeretné a munkáját, sőt, Kolossal a ha akadt szabad percük, remekül el tudtak szórakozni, de ettől még a tanév végére ugyanúgy rátört a lustaság, mint bármelyik tizenéves diákra és arra vágyott, hogy csak lógassa otthon a lábát. Mondjuk valamennyi szabadságot ki fog venni így is, de mivel nem klasszikus diák állásban van, így lesznek a szünetnek olyan időszakai, amikor be kell járnia. Tényleg, még Seth-tel is egyeztetni kell, hogy lehetőleg egyszerre legyenek szabadságon majd, mert semmi kedve nem volt reggel-este végigvonatozni a Budapest-Bogolyfalva távot, jobb lenne vele hoppanálni.
Az étteremben viszont kicsit ellazult, most már tényleg nem fájt a feje sem, csak eszméletlenül fáradt és éhes volt, úgyhogy legszívesebben már az étlapot is megrágcsálta volna, noha annak a pincér valószínűleg kevéssé örült volna. Miután leadták a rendelést egy darabig csendben ültek, aztán meg kemény két mondatra futotta, úgyhogy Jared kissé bosszúsan kezdte figyelni a másik fiút. Egyáltalán nem volt most hangulata udvariassági köröket futni és nem is értette, hogy mire fel van most ez a nagy hallgatás, de miután Ricsi még egy egyszerű tea nevét is olyan nehezen bökte ki a pincérnek, nagy nehezen csak összelogikázta.
- Zavarban vagy, csak nem tudom miért - szólalt meg aztán, átható tekintettel figyelve a másikat. - Nem szeretnéd elmondani? - adta meg neki a lehetőséget, hogy magától regélje el a problémát, mielőtt még kész tények elé állítaná, avagy hogy rájött, hogy azzal van baj, hogy meghívta őt. Jared számára ez teljesen logikátlan volt, főleg úgy, hogy megoldásként ott virított a lehetőség, hogy legközelebb majd Ricsi hívja meg.
Közben meglepően gyorsan megérkezett az is, amit rendeltek, úgyhogy evéshez látott, jólesően sóhajtva amint leért a gyomrába az első falat hús. Valamit ki kell találnia, hogy kiküszöbölje ezt a mellékhatást, mert bár kevésbé volt kellemetlen, mint egy fejfájás, ha gyakran kell használnia a bájitalt, akkor hamarosan gurulni fog, jó anyagcsere ide vagy oda.

Jared csak nézte a másikat, aki láthatóan még inkább zavarba jött ettől - vagy a saját gondolataitól, ki tudja? -, míg nem egyszer csak felpattant azzal, hogy ki kell mennie a mosdóba. Ő meg szépen végignézte, amint az fogja a táskáját és elviharzik és erősen kezdett benne kételkedni, hogy vissza is fog jönni, de hát ennyire nem lehet gáz egy kajálás... Na jó, ez már tényleg nem fér Jared fejébe.
Ez után pedig csak ücsörgött egy sort a gyertyafényes teremben a párocskák között vágyódó gondolatokkal adózva a közeledő vacsorának. Végképp nem esett le neki Ricsi kínlódásának igazi oka, mit sem tudott a romantikáról, életében nem olvasott még romantikus könyvet, nem látott efféle filmet, számára kész rejtély volt az egész, jelen pillanatban talán azt tudta volna a leginkább romantikusnak titulálni, hogy milyen jó lehet közösen elejteni egy szarvast a tundrán! De csak mert ez volt az utolsó olvasási élménye.
Mivel azonban errefelé sem tundra sem szarvasok nem voltak, csak pár asztal meg néhány szépen világító gyertya, így csakhamar odébb tolta gondolatban Ricsi problémáját, mert annyi ideig volt már távol, hogy nagyon csodálkozott volna, ha visszajön. Csudába, mégis csak egyedül lesz kénytelen felcaplatni a kastélyba.
Jared már javában evett, mikor a másik mégis visszatért. Eléggé meglepődve nézett fel rá, csak hogy aztán két falat között hangot is adjon ennek.
- Valahogy olyan érzésem volt, hogy leléptél - mondta, de aztán hirtelen bevillant neki egy gondolat. Ah, tényleg, mosdó! Együtt érző tekintettel nézett a másikra, miközben újra megszólalt. - Óh, csak nem a griff dolog zavart? Nyugi, nem érezni - biztosította róla a másikat. - Egyébként köszönöm. Remélem a te teád is finom lesz, ez a hús isteni, sajnálhatod, hogy nem kértél - tette még hozzá, mielőtt folytatta volna az evést.
Kicsivel később újabb dolog jutott eszébe, még annak a nyomán, amit az utcán beszéltek.
- Neked egyébként van valami terved a nyárra? - kérdezte kíváncsian. Nem tudta, hogy Ricsi is dolgozni fog-e, vagy elmegy nyaralni, táborozni, vagy minimum egy könyvklubba, de érdekelte.

- Igen? - kérdezett vissza. Mivel hogy a randizásról sem tudott semmit, így az a tény is kimaradt nála, hogy az ablakon kimászás sablonos, neki csak szimplán hasznosnak tűnt. Viszont Ricsi végre mosolygott feszengés helyett, úgyhogy viszonozta a gesztust és tovább gördítette a beszélgetés fonalát.
Ezúttal úgy tűnt, hogy eltalálta, hogy mitől lett az előbb annyira ideges a másik, úgyhogy ez is megoldódott. Mondjuk így már megértette, őt is kellemetlenül érintené egy hasonló baleset, de hát most őszintén, ha valaki állatokkal dolgozik, akkor nem annyira nagy csoda.
- Ú, megmutatod majd a listád? - csillant fel Jared szeme a könyvek hallatán. Neki most nem nagyon volt ideje új könyvek után kajtatni, inkább olyanokat vett újra elő, amiket már egyszer elolvasott, viszont Ricsi listáján lehet, hogy találna valami érdekeset, ráadásul, ha már úgyis együtt fognak lakni, akkor azzal sem kell vesződnie, hogy ő is kivegye a könyvtárból.
- Igazából semmi különös - felelt aztán ő is a kérdésre. - Az idő egy részében kénytelen leszek bejárni dolgozni, de kísérletezni szeretnék sokat Gareth-tel, olvasni, meg pihenni - sorolta a terveit, bár ez sem nyúlt igazán hosszúra. Közben lassan a vacsorája végére ért, és úgy összességében is sokkal jobban kezdte magát érezni, úgyhogy kevésbé volt morcos, mint mikor leültek. Megfordult a fejében, hogy kér valami desszertet is, de aztán elvette az ötletet, mert túl késő volt és még takarodó előtt fel akart érni a kastélyba. Megvárta, hogy Ricsi is végezzen, utána rendezte a számlát és ha a másik is egyetértett vele, akkor elindultak haza.
Pontosabban indultak volna, ugyanis amint kinyitotta az ajtót egy vízözön zúdult le eléjük. Odakint úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, ami annyira nem volt jó hír, tekintve, hogy Jared az olyan luxust, mint mondjuk egy esernyő, tematikusan mellőzte. Nem volt okos dolog, most meg is fogja szívni, de az égi csapokat nem tudja elzárni sajnos.
Nagyot sóhajtott hát és előszedte a varázspálcáját.
- Leperex! Reducio! - koppintott a táskájára vele, aztán a már vízhatlan és lekicsinyített holmit vágta zsebre. Így egyszerűbb lesz közlekedni, nem szerette az érzést, ahogy a táska nedves bőrfogantyúja vágja a kezét. Kicsit tétován nézett ez után Ricsire, nem volt benne teljesen biztos, hogy mikor is tanulják itt ezeket a bűbájokat, vagy hogy egyáltalán szüksége van-e rá a másiknak, megsérteni viszont nem akarta azzal, hogy rögtön feltételezi, hogy ő ilyet nem tud.
- Öhm... esetleg neked is...? - kérdezte aztán olyan módon, hogy rögtön csinálhasson egy verbális hátraarcot, ha a másik leteremti, hogy mennyire nézi őt tudatlannak, de emellett segíteni is szeretett volna.

Kamilla

Éppen kajaszünete volt és ma valahogy nagyon nem esett neki jól a konyha illatkavalkádja, úgyhogy kiült a vendégek közé egy tányér palócgulyással, amit Arvid isten tudja miért készített ma, de meglepően jól fogyott. Miközben várta, hogy annyira lehűljön az étel, hogy meg tudja enni (nem, nem jutott eszébe varázsolni, mert nem sietett sehova) előszedte azt a fertelmes technikai csodát, amivel az utóbbi két napban kínlódott. Sebastian ugyanis vett magának egy telefont. Az oka roppant egyszerű: tisztább és kényelmesebb mód arra, hogy tartsa másokkal a kapcsolatot, mint a bagoly, ráadásul a testvérének és Averynek (te jó ég, a jegyesének!) is volt. A probléma csak akkor keletkezett, mikor addig jutott, hogy használja is, mert a készülék minden pillanatban mást csinált, mint amit ő szeretett volna elérni, máskor meg hiába böködte a felületét, csak nem akarta érzékelni, hogy mit csinál. Nem merte túl erősen megnyomni rajta az üveget, na. Most például azzal cincálta a holmi az idegeit, hogy megnyitott neki valami fura alkalmazást, ami egy rakás négyzetrács volt, meg néhány parancsikon. Fene se tudja, mi az az Excel... Szusszant is egyet mérgesen, de azért meglepő óvatossággal rakta le a telefont a tányér mellé, miután kikapcsolni sem tudta rajta azt a valamit, majd megnézte, hogy ehető-e már az étel. Az első pár kanál után úgy döntött, hogy nem, még nem az, mert a babhoz körülbelül tűzálló sárkányszáj kellene, úgyhogy visszatért a telefon böködéséhez, ami továbbra sem vezetett eredményre. Nem szerette a mugli technológiát használni, és nem előítéletek miatt, hanem egyszerűen azért, mert neki ez nehezebb volt, mint bármi a varázsvilágban, viszont ha kényelmes és madárpotyadékmentes kommunikációt szeretne, akkor ez van. Csak éppen képtelen kilépni a táblázatkezelőből.

Kamilla

Már kezdte egészen feladni a reményt, mikor egyszer csak megszólalt valaki közvetlen mellette. Felnézve Kamillát látta meg, akivel már jó ideje nem beszélt, de ettől függetlenül nem érezte zavarónak a jelenlétét, úgyhogy a kérdésre rögtön nemet intett.
- Dehogy. Ülj csak le - mondta, miközben lerakta a telefont. Kicsit reményvesztett lett mostanára amúgy is ezzel kapcsolatban. Az újabb kérdés hallatán aztán elhúzta a száját és úgy felelt.
- Vettem egy telefont, de egyáltalán nem akarja azt csinálni, amit szeretnék. Mindenféle értelmezhetetlen vacakot nyit meg, amire semmi szükségem - panaszolta el, hogy mi a gondja, közben a lány orra elé tolva az asztalon a készüléket. Annak alapján, hogy a másik a gyurmázáskor is mugli dolgot mutatott neki, talán most is jobban ért ehhez az ördögi kütyühöz, mint ő, akkor pedig legalább a hülye táblázatokból kiléphetne neki.
- Vissza tudod nekem csinálni úgy, hogy eltűnjön ez a sok felesleges dolog, és könnyen megtaláljam, hogy honnan tudok telefonálni vagy üzenetet írni? - kérdezte, reménykedve pislogva a lányra. - Ha megtanítasz rá állom a vacsid - ajánlotta még fel, remélve, hogy ez némi motivációt ad a másiknak, már ha tényleg ért az ilyesmihez. Talán mégsem egyedül kellett volna elmennie vásárolni, de teljesen hirtelen ötlet volt, hogy neki most telefon kell, ráadásul mire valakivel leszervezte volna baglyokon keresztül, addigra biztos volt benne, hogy el ment volna tőle a kedve. Márpedig haladni kell a korral, ezt ő is belátta, és ez mindenképp kényelmesebb lesz, mint a szegény, dolgoztatott tollasok.

Kamilla

Nagyon erősen próbálta figyelni, hogy mit is csinál a lány, hogy ha legközelebb ismét megnyit valamit véletlenül, akkor ő is meg tudja oldani a helyzetet, de a valahol a felénél feladta. Sóhajtva és homlokráncolva dőlt hátra a széken, lassan már átkozva a pillanatot, mikor eszébe jutott telefont venni és azt meg duplán, amikor meg is tette. Hát kellett ez neki?
- Köszönöm - biccentett, ha már a lány az ételt nem akarta elfogadni, bár abban nem volt teljesen biztos, hogy Kamilla tudja, hogy mivel ő itt dolgozik, gyakorlatilag csak egy kérdésébe kerül a főnök felé, hogy szabad-e adnia valamit a lánynak ingyen. Arvid meg úgyis igent mondana, ha már Kamilla segített is Sebbynek, hiszen olykor az is előfordult, hogy a szegényebb diákoknak ingyen, vagy potom összegért adott ételt. A szőke végképp nem a profitra utazott, ő élvezetből főzött.
Utána a lány szórakozott még a kis képecskékkel a képernyőn, amit Sebby ismét csak megpróbált megfigyelni, de végül csak összevont szemöldök lett belőle. Mikor Kamilla kérdezett tőle, akkor felnézett rá, és némi gondolkodás után enyhén piruló orcákkal kibökte a választ.
- Megmutatod, hogyan kell üzenetet küldeni..? - kérdezte. Úgy érezte, hogy ezt mondjuk már illene tudnia, ha egyszer kérte, hogy az a funkció kéznél legyen, de még tényleg csak most próbálgatta a dolgot. - És telefonálni... - tette hozzá valamivel később, miközben lelapult az asztalra, és úgy nézett fel a lányra, meg arra a szörnyűséges telefonra, ami kifogott egy feltalálón.

Kamilla

- Persze, jó - bólogatott, mert hát miért is ne írhatná be a lány a számát a telefonjába, ha már egyszer valami barátfélék, még ha túlságosan ritkán is találkoznak egymással. Nem baj, majd ha Sebby megtanulja használni a telefont, akkor lehet, hogy ez is változik, vagy ha más nem, akkor néha beszélnek majd egymással.
Megfeszített figyelemmel leste aztán, hogy mit csinál a lány, hogy tudja majd, hogy mit kell tennie, ha be szeretne írni egy számot és még üzenetet is írna netán, és csak abban tudott reménykedni, hogy van a memóriája annyira jó, hogy ilyen furcsa mugli találmányokkal is elbírjon majd akkor is, ha ismét egyedül marad vele.
- Légy szíves, csak egy módot mutass egyszerre nekem... - jegyezte meg kissé gondterhelten, mikor a lány rögtön két dologgal is előállt az üzenetküldés kapcsán. Sebby annak is nagyon tudott volna örülni, ha egy módszerben biztos, nem kellett kettő, ami csak összekavarja, talán majd legközelebb.
A szavai ellenére azért bólogatott is párat, hogy érti, oké, talán menni is fog, majd mikor a lány ismét átengedte neki a telefont, akkor Kamillára pillantott, és a tekintetéből tisztán lehetett olvasni, hogy egyáltalán nem érti, miért kell a mugliknak ilyen fura dolgokat kitalálni.
Végül azért csak nekiveselkedett. Bőszen nyomdosta emlékezetből a kis ábrákat, és bár az üzenet, nevezetesen egy "szia", körülbelül egy teljes percbe telt neki, végül csak elküldte és kíváncsian pislogott aztán a másikra, hogy vajon jól csinálta-e? Megérkezett-e? Aztán pedig ha úgy tűnt, hogy jól csinálta a dolgokat, akkor megpróbálta a telefonálást is.
- Nos? - nézett aztán kérdőn a lányra, hogy ítélje meg a telefonálás és az üzenetküldés kapcsán tanúsított teljesítményét.

Kamilla

Mázlija volt, mert sikerült mindent megcsinálni, amit a lány mutatott, még akkor is, ha neki lényegesen lassabban jött össze. Bőszen bólogatott arra is, hogy hívja majd, vagy ír, vagy bármi, amit ki tud csiholni ebből a szerkentyűből, mert egyébként nagyon szívesen beszélgetett volna többször is Kamillával, csak valahogy mostanában egyszerűen eljártak egymás mellett.
- Remekül - felelte aztán. - Nagyobb és szőrösebb, mint valaha - mosolyodott el, mert az óriásmacskája mindig elé tudta érni, hogy random boldogságot érezzen. - Hát akkor miért nem látogattad meg, ha hiányzik? - kérdezett aztán rá kerek-perec, mert ha a lányt érdekli is, hogy hogy van a cica, meg azt is észrevette, hogy régen látta, akkor az lett volna a legevidensebb megoldás, hogy meglátogatja Sherlockot.
A következő kérdés aztán bősz szemöldökráncolásra késztette, mert halvány gőze sem volt róla, hogy miről beszél a lány. Az évnyitó már volt annyira régen, hogy ne emlékezzen rá, hogy akkor mennyire óvatlanul felhívta magukra a figyelmet a rellonos, ráadásul arról végképp nem társalogtak a testvérével, hogy haragszik-e még rá érte. Nem is értette így, hogy miről van szó.
- Miért, mit csináltál? - kérdezte a lányra pislogva, és csak remélni merte, hogy nem valami rémesen rossz dolog lesz a válasz. Azért annyira nem szerette volna, ha a testvére meg az egyik barátja összeveszik, mert az ilyesmiből ő végképp nem tudna jól kijönni. Nem is tudta, hogy most elkezdjen-e aggódni, vagy sem.

Hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem lett izgatott, mikor megkapta a baglyot a másiktól. Régen volt már módjuk beszélgetni, és bár azon végtelenül meglepődött, hogy a másik a cukrászdába hívta, egy ilyen ajánlatot természetesen nem utasított volna vissza. Már csak az édességek miatt sem, ugyebár.
Mivel már az összes vizsgájával végzett, így már csak a munka miatt tartózkodott a faluban egyébként, egészen a szünet kezdetéig. Szerencsére Arvid nem csinált belőle problémát sosem, hogyha kicsit tologatta a munkaidejét, így a férfi azt sem bánta, hogy ma csak egy fél műszakot fog bent tölteni az este. Így még bőven maradt ideje, hogy kényelmesen leérjen a cukrászdához, és arra is, hogy beszélgessenek majd, bármit is szeretne mondani Farkas.
Mikor belépett az ajtón, akkor elég hamar felfedezte, hogy hol is ül a másik, úgyhogy egyenesen arra is vette az irányt, aztán biccentett köszönésképp. Ekkor pedig észrevette az igazolványt, ami miatt Farkas előbb egy kérdő pillantást kapott, aztán felvette az asztalról, hogy tüzetesebben megvizsgálja, végül pedig felfedezte az apró változást is - a férfi immár nem volt többé felügyelő. Hirtelen szaladt szét az arcán a tőle oly szokatlan széles mosoly, és miközben visszaadta az igazolványt vidám hangon szólalt meg.
- Gratulálok! - mondta, majd le is ült Farkassal szemben, de az arcáról le nem lehetett volna törölni a vigyort. A szeme is egészen ragyogott, mert ez azt jelentette, hogy nem kell többé kínosan arra szorítkozni, hogy munka és ügy és iskola.
- Mikor történt? - kérdezte aztán, majd elkezdett pislogni a pult felé is, mert túlságosan vonzónak találta az édességeket az üveg mögött. - Te mit fogsz enni? - nézett vissza aztán a másikra kíváncsian, mert azt tudta már, hogy Farkas is szereti az édességet, ami végül is megmagyarázza a helyszínt.

Pillantása egy pillanatra megakadt a csészét tartó kezeken és mosolya még szélesebb lett. Sok apróság volt, ami művészként megragadta a figyelmét, az egyik ilyen pedig nem más volt, mint az apró porcelán két nagy mancs között. Kicsivel később azonban már újra a másikra pillantott, tekintetét fürkészve, miközben Farkas mesélt.
- Értem - bólintott, majd a titkárnőről hallva szélesebb lett a vigyora. - Ha jól érzékelem, akkor Gizike nem fog hiányozni - jegyezte meg, de közben el is vonta aztán a figyelmét a süteményes pult. Kicsit szórakozottan nézett újra a másikra, mert végképp nem tudott dönteni, de amit Farkas választott, az egyébként neki is szimpatikusnak tűnt.
- Én is azt kérek akkor - felelte végül, majd végignézte, ahogy a másik elindult a pulthoz, majd pedig mikor fordult, akkor már a süteményeket nézegette bőszen, mert valóban nagyon jól néztek ki. - Még szerencse, hogy nem itt vállaltam munkát, azt hiszem, azt már én sem bírtam volna egyel nagyobb számú nadrágméret nélkül - dünnyögte, miközben átvette a tányért. - Köszönöm szépen! - mosolygott a másikra, majd egy darabig csak csodálta a süteményt, aztán viszont könyörtelenül nekiállt elpusztítani. Az igazsághoz egyébként hozzátartozott, hogy Arvidnál is dézsmálta a süteményes pultot, mégsem hízott meg.
- Átmentem mindegyiken - felelte aztán két falat között. - Sőt, meglett a hoppanálás jogosítványom - büszkélkedett, mert ez azért elég hasznos dolog volt. Lényegesen hasznosabb, mint némely órája, ahol csupa olyasmit vettek, amit már előre megtanult. Sajnos még a bájitaltan is lehet unalmas, ha az ember gyorsabban halad, mint az osztály. - Jövőre csak azt fogom felvenni, amit nagyon muszáj, és inkább haladok magam azzal, amit szeretek és amire szükségem van, mert rémes, hogy mennyire csigatempót diktálnak egyes órákon - bosszankodott kicsit, de aztán hagyta tovaszállni a gondolatot, mert kár lett volna elrontani ezzel a saját hangulatát. Bár tény, annyira azért igazából nem is bántotta, amíg hagyták, hogy haladjon.
- Na, hogy ízlik? - kérdezte aztán kíváncsian, mert neki nagyon tetszett a sütemény.

- Szinte sajnálom szegényt - szusszant nevetősen, mikor kiderült, hogy Gizike már nem élheti ki a rajongását Farkason. Azért meg tudta érteni, hogy mit is látott benne a titkárnő.
Nem sokkal később viszont Farkas már fordult is a süteményekkel, a kapott választól pedig Sebby egy pillanatra teljesen elnémult és úgy bámult a másikra. Mármint... oké, ez teljesen jó dolog, de az, hogy egy cukrászdában, vagyis nyilvánosan közölte vele a másik, azért nem kicsit hozta zavarba.
- Mondd csak, rum is volt a kávédban? - érdeklődte finoman, félrebillentett fejjel, mert más megoldást erre nem igazán talált. Na nem mintha nem esett volna jól neki az a néhány szó.
Utána viszont már nem tudta megállni, és inkább nekiállt, hogy eltüntesse a tányérról a süteményt, és még csak véletlenül sem varázslattal, mert hát abban mi lenne neki a jó, hanem szorgosan eszegette. Mesélt is azért közben, ha már egyszer kérdezték, és csak azért nem köszönte meg a gratulációt, mert éppen tele volt a szája, úgyhogy csak bólogatott rá egy kicsit jelzésképpen.
- Nagyon finom - felelte aztán. Ő aztán tudta értékelni a jó süteményeket, ez pedig az volt a javából, szóval igazán nem lehetett egy szava sem. Ez a nap egyszerűen szuper.
A vizsgás megjegyzésre viszont elvigyorodott.
- Nem dicsekvésképp, de volt még egy rakás sikeres vizsgám - felelte, és nagyon igyekezett úgy hangsúlyozni, hogy a másik értse, hogy lenne még mit ünnepelni, ha már annyira szeretné. Mondjuk még egy süteménnyel majd a jövőben. - Egyébként szerintem rettenetesen furcsa, hogy előbb engednek turkálni fejekben, mint hoppanálni. Néha nem értem a minisztériumi rendszert - tette még aztán hozzá azt, ami egy ideje piszkálta a csőrét, mert szerinte ha már a bejegyzését engedélyezték, akkor igazán tanulhatott volna hamarabb hoppanálni is, lévén az elméletet már ismerte Seth könyveiből. Na de mindegy, végül is, ne legyen telhetetlen az ember.
- Akkor most már nem jelent problémát egy újabb sakkjátszma sem? - kérdezte aztán, kicsit visszakanyarodva oda, hogy Farkas már nem felügyelő. Bár nyilván, ha gondot okozna a dolog, akkor most itt sem üldögélnének, de azért mégis csak jobb rákérdezni a tisztán látás érdekében.

- Nem is tudom... - mosolygott a másikra. - Csak olyanokat mondasz nekem, hogy nem tartottam lehetetlennek - fejtette ki, hogy miért feltételezett rumot, de azért látszott az arcán, hogy annyira nem bánja, csupán csak meglepte ez így, itt, hirtelen.
- Vagy megünnepelhetjük őket egyesével, szépen sorban - nézett a másikra, az arcát fürkészve, hogy vajon mit is szól majd hozzá. - Na meg az áthelyezésedet is, meg hogy nincs több kaktusz, meg ilyesmik - javasolta, érdeklődve figyelve a másik reakcióit, hogy vajon érti-e, hogy most éppenséggel egy rakás újabb ünneplős, cukrászdás találkozó lehetőségét vetette fel. Ha már lehet, akkor miért is ne, ugyebár.
A legilimencia kapcsán bólogatott párat, mert való igaz, hogy még csak most kezdhette volna, de ettől még nem lett számára logikusabb a hoppanálás vizsga helyzete. Na de a lényeg úgyis az volt, hogy megkapta végre a jogosítványát, mehetett arra, amerre csak tetszett neki, jövőre pedig végre nem kell a kastélyban laknia, ha nem akar. Ez az év bőven sok volt ahhoz, hogy még csak ne is nagyon akarjon a szobája közelébe menni.
- Szerezz mindkettőt - mosolygott aztán, mikor Farkas az állatokat emlegette fel. - Végül is ha elfér... - tett egy mozdulatot, aminek "miért is ne" színezete volt, aztán gyorsan megette a sütemény maradékát, mielőtt újra megszólalt volna. Nagyon jó volt, tulajdonképpen tudott volna enni még egyet, de azért szemtelen nem akart lenni, úgyhogy nem szólt, csak lerakta a villát a kezéből és a másikra mosolygott.
- Van kedvenc kutyafajtád? - kérdezte. - Vagy valamilyen elképzelésed, hogy milyet szeretnél? - érdeklődött. Ő a maga részéről nagyon megszerette Feathert, még ha Sherlock közelebb állt is a szívéhez, de arról nem sok fogalma volt, hogy Farkas mit preferál a kutyák terén.

- Hát igen, valóban, szemed meg van, két szép kék is - felelte mosolyogva, miközben a pillantása a másikra villant. Ha így kommunikálnak, akkor legyen, ő igazán nem lesz semmi jónak az elrontója.
A cukrászda kínálata egyébként valóban nagyon csábító volt, látványosabbnál látványosabb sütemények, amik remek ízek ígéretét tartogatták, úgyhogy nem volt nehéz kitalálni a vágyódó pillantásból, hogy igen, Sebby valóban azon töri a fejét, hogy hogyan is kóstolhatná végig.
- Gondolom nem hitted, hogy tiltakoznék bármilyen édesség ellen - mosolygott a másikra. - Szóval felőlem törzsvendégek is lehetünk itt - állapította meg, majd elidőzött még egy kicsit a pillantása a kirakatban lévő süteményeken, mielőtt visszafordult volna Farkashoz, akivel közben rátértek a háziállatok témájára.
- Viszont ha ketten vannak, akkor nem unatkoznak, amíg dolgozni vagy - mutatott rá a fiú. - De az lehet, hogy a lakást viszont szétszedik - szusszant nevetve, mert bár az ő Sherlockja nem volt igazán pusztító típus, még ha a termetéből ki is telt volna, azért hallott már olyat, hogy a kisállat rombolással foglalta el magát a gazdi távollétében. Farkas kicsit élére vasaltnak tűnő szokásai viszont arra engedtek következtetni, hogy ettől azért nem lenne nagyon boldog.
- Simán. Elképzelni gond nélkül. Csak aztán kaparj össze, ha beesek a röhögéstől az asztal alá - mosolyogta meg a képet, amint a férfi egy csivavával a karján sétálgat. Nem lenne fura, ááá, kicsit sem. Figyelmesen hallgatta aztán végig, hogy mit mesél a másik, és bólogatott is párat, mert ezt nagyon jó tervnek érezte.
- Szerintem bármelyik kutya örülhetne, ha te lennél a gazdája - mondta biztatóan, és valóban így is gondolta, mert a másik már bebizonyította számára, hogy törődő és gondos gazdi lehetne. Ehhez kétség sem fért.
- Igazából azokat a zsebkutyákat a macskám akár megehetné reggelire - tűnődött el aztán. - Már ha nem lenne válogatós. Nem is értem egészen, hogyan lettek a kutyákból olyan kis vakarékok is... - töprengett hangosan. Nem volt egyébként baja a kisméretű kutyákkal, de mivel semmit sem tudott az állatok tenyésztéséről, így neki kimaradt egy lépés, ami megmagyarázhatta volna, hogy miként lesz egy farkasból zsebkutya.

A kedd és péntek hallatán széles mosoly jelent meg az arcán. Heti két találkozóval már meglehetősen elégedett lenne, és nem csak azért, mert így viszonylag jó ütemben kóstolhatják végig a cukrászda kínálatát.
- Nekem tökéletes - felelte hát, majd egy kicsit ráncolta a homlokát, mert nem teljesen értette, hogy mégis milyen listára gondol a másik. - Mit szeretnél listázni..? - kérdezte végül, mert személy szerint a süteményeket például annyira nem akarta, mert jobban szeretett hangulat alapján választani.
Utána aztán áttértek az állatok kérdésére, amihez azért macskatulajdonosként Sebbynek is volt néhány hozzáfűznivalója, bár ezekből sajnos nem sok vitt bármit is előre. Farkasnak amúgy is igaza volt, talán jobb külön-külön felnevelni az állatkákat, csak Sebby meg úgy hallotta, hogy sokkal jobban kijönnek a kutyák és a macskák, ha együtt nőnek fel. Ahelyett azonban, hogy tovább boncolgatta volna ezt a kérdést, inkább bólogatni kezdett, mert közben kapott egy meghívást a másiktól.
- Szívesen elmegyek veled. Főleg, mert segíthetek olyan természetű állatot választani, amilyet szeretnél, és nem a gondozó szavának kell csak hinni, hogy tényleg nyugodt-e vagy játékos vagy bármilyen a leendő kis kedvenced - ajánlotta fel. A legilimencia segítségével kicsit jobban belelátott az állatok viselkedésébe és a miértekbe, így bár azt sosem vonta volna kétségbe, hogy az állatokra vigyázó emberek csak jót akarnak nekik, azért nekik mégis kevésbé hitt volna. Az meg egy állatnak sem jó, ha mondjuk túl nagy a helyigénye, csak nem mondták el, és emiatt visszakerülne, mert nem jó neki lakásban.
- Kicsit olyan, mintha valamikor kapott volna pár félresikerült varázslatot egy kutya, aztán meg tovább szaporodott - fűzte hozzá a meglátását a csivava témához. A tenyésztéshez nem sokat értett, de azt tudta, hogy az állatokat tudja befolyásolni a mágia, úgyhogy ki tudja, lehet, hogy az a kutyafajta is valami fura varázslat eredménye.
- Köszönjük, jól - mondta aztán Sherlock kapcsán. - Lustább, mint valaha és lassan kezdi az őszi vedlést - összegezte a dolgot. Ugyan ez a szőrváltás meg se közelítette a tavaszi mennyiséget, azért mégiscsak volt belőle mit kifésülni. - Azon gondolkodom, hogy együnk-e még egy süteményt, vagy nézzünk be még a könyvesboltba, mielőtt dolgoznom kellene menni. Neked mihez lenne jobban kedved? - nézett érdeklődően Farkasra.

Damien

Sebastian nem arról volt híres, hogy túl sok helyen megfordult volna a faluban, pláne nem helyszíneken, ahol sok az ember, de kora este a Máguscsárda sem volt még túlságosan tömött, főleg nem hétköznap. Greggel beszéltek meg ide találkozót, nem is annyira a régi emlékek felidézése vagy ismétlése miatt, hanem inkább azért, mert az ifjabb Selwyn nemrég megkapta a bátyjától, hogy néha jó lenne kimozdulnia és csinálnia valami mást is, mint amit általában. Ez a mostani ücsörgés ennek teljesen megfelelt a definíció szerint, így hát felmutatható szabadidős tevékenységgé avanzsált legalább a következő két hétre.
Az auror viszont még nem ért ide, így Sebby egyedül foglalt el egy hátrébb lévő kis asztalt, és bár elég furcsán néztek rá a rendelése miatt, de kivis limonádét szürcsölgetett, amíg az asztaltársaságára várt. Közben elővette az egyik, kicsit kevésbé problémás feljegyzéseket tartalmazó jegyzetfüzetét, mert úgy döntött, hogy ez az üresjárat teljesen megfelel a régóta tologatott adminisztráció elvégzésére, így hát helyenként megjelölt lapokat, pipával jegyezte, ha valami elkészült, üres körrel, ha valami folyamatban volt, és így tovább.
Közben egy pillanatra, teljesen másik vágányon járva gondolatban megállt, mert eszébe jutott, hogy tulajdonképpen Greg rendszeresen feljár hozzá, de ő még sosem járt a férfinél. Ez vajon miért lehet? El is tervezte, hogy ha a másik ideér, akkor feltétlen rákérdez.

Damien

Lehet, hogy rosszul emlékezett az időpontra, vagy esetleg nem is jön a másik? Sebby a telefonját otthon hagyta, úgyhogy Greg ha akarta sem tudta volna elérni, ha esetleg lemondta volna a találkozót. Hiába, nem igazán lehet megszokni, hogy egy elektronikus ketyerének folyton a keze ügyében kéne lennie, Sebastian ennyire se nem szerette, se nem akart nonstop elérhető lenni. Na, persze, talán pont most lett volna jó, ha eszébe jut öltözködésnél a mobil.
Arra jutott, hogy még vár maximum egy fél órát, annyi idő alatt a limonádéja végére kéne érnie, aztán legfeljebb hazaballag. Végül is már így is mondhatja, hogy kimozdult otthonról. Mikor viszont ezzel a gondolattal visszatért volna a füzetéhez, valaki megállt mellette és még hozzá is szólt. Fenébe.
- Hello - köszönt vissza, és csak utána nézett fel a langaléta srácra, akiben korábbi vevőjét és Sherlock ideiglenes játszótársát ismerte fel.
Elsőre nem is tudta eldönteni, hogy mit szóljon ehhez az egészhez, mégis milyen megfontolásból jöhetett ide hozzá a másik, miközben nem is ismerik egymást? Az meg már egyenesen abszurdnak tűnt, hogy még le is akar ülni. Sebastiant elég nehéz döntés elé állította ezzel, hiszen normál esetben nem szokott random emberekkel cseverészni, vagy ha mégis, akkor eleve ezzel a szándékkal ment oda valahova, viszont végül is éppen nem volt semmi különösebb dolga, amíg az aurorra várt. Kis szerencsével közben úgyis befut.
- Hát... várok épp, de amíg nem ér ide... - tett egy kézmozdulatot kissé bizonytalanul, de afféle "tessék csak" módon. - De elég idős vagy te egyáltalán az alkoholhoz? - bukott ki belőle, mikor megcsapta a forralt bor illata. Itt azért nem limonádéból főzték az ilyesmit...

Damien

- Huszonhárom? - döbbent meg Sebby. Az alapján számolta a másik korát, hogy mit mondott a legilimencia tanulásának a szintjéről, de úgy látszik csúnyán mellélőtt. Újszerű volt neki a gondolat, hogy valaki már felnőtt fejjel álljon neki ilyesmit tanulni, főleg önszántából, így hát nehezen tudta eldönteni, hogy a másik későn kapott észbe, vagy ennyire lassan halad. - Hát oké - tette hozzá, elengedve inkább a kérdést. Fene se gondolta volna, hogy a tininek nézett srác alig pár évvel fiatalabb nála.
- Adótörvények..? - jött egy újabb bizonytalan kérdés, ami kiszaladt a száján. Kicsit követhetetlen volt a témaugrás a számára, és ezt a szót aztán abszolút nem tudta hova kötni az eddig elhangzottakhoz képest. Máris a másik fejébe szállt volna a bor..?
Majd alig egy kis idő telt el, és a másik ismét témát váltott, Sebby pedig inkább csak csendben kortyolt egyet a limonádéjából, amíg a srác előtúrta a telefonját. Az este eddigi legkellemesebb meglepetése következett, mikor egy kupac apró cica nézett vissza az ifjabb Selwynre a képernyőről.
- Merlinre, de aranyosak! - Önkéntelenül nyúlt a telefonért, de aztán félúton megállt a keze és visszatette az asztalra. - Sajátok? Vagy menhelyiek? - kérdezte, emlékezve rá, hogy a másik az állatmenhelyre szeretett volna menni önkénteskedni. Igaz, az ilyen pici cicák nem különösebben alkalmasak legilimencia gyakorlására, de kétségtelenül megérdemlik a tanulmányozást, már amennyiben ez a cuki foltok és csíkok csodálásában merül ki.
Sebastian messze nem volt akkora macskafan, mint Arvid, de egyáltalán nem tudott ellenállni néhány friss és új állatkának.

Damien

- Oh. Könyvelő leszel? Vagy jogász? - kérdezte, mikor megkapta a magyarázatot a beszélgetésbe hirtelen bekerülő adótörvények kapcsán. Nem igazán volt tisztában az egyetemi lehetőségekkel, lévén sosem jutott eszébe rendszerszintű intézményben továbbtanulni, sőt, még a mestertanonci vizsgákat is több éves késéssel tette le. Igaz, ennek nem az volt az oka, hogy ne ment volna a tanulás, hanem az, hogy egyszerűen nem érdekelte. Fogalma sem volt tehát, hogy mennyire pontosan lőtte be a témakört, de a tinédzserként asszisztenkedésből maradt emlékei alapján ezt a két lehetőséget tartotta a legvalószínűbbnek.
Közben aztán áttértek a kismacskás képekre, amik megmosolyogtatták Sebbyt, csak úgy, mint a "töltve érkezett" kifejezés.
- Ezt még sosem hallottam így megfogalmazva - rötyögött halkan. Damiennek ma láthatóan jobb hangulatban sikerült elkapnia a szőkét, mint eddig bármikor. - Egyébként inkább arra gondoltam, hogy találtál esetleg egy almot valahol és otthon nevelgeted, de tényleg logikusabb válasz, hogy menhelyi szaporulatról van szó.
Közben le sem vette a szemét a képekről, úgy vizslatta a mindenféle színű és mintájú kis kupacot.
- Sikerült haladnod esetleg a saját cicáddal is..? - nézett aztán végül fel egy pillanatra a másik szemébe, hogy aztán rögtön megszakítsa a szemkontaktust és öntudatlanul továbbrebbenjen a pillantása a bejárat felé a másik válla felett. Greg még mindig nem tűnt fel a láthatáron.

Damien

Sebastiannak volt egy olyan érzése, hogy a kocsma falai viszonylag ritkán lehetnek tanú ennyire ártatlan témakörnek a beszélgetések során, mint amennyire a kismacskák annak számítottak. Régebben mondjuk sötétebbnek tűnt ez a hely, szó szerint és a látogatóközönség terén is, azonban még most is úgy tűnt, hogy az eszmecseréjük némileg "out of place". Annyira mondjuk nem zavartatta magát emiatt, sőt, de egy pillanatra a külső szemlélő nézőpontjába helyezkedve már-már viccesnek tűnt a helyzet.
- Javaslom, hogy ha még nem próbáltad, akkor a képek helyett próbálj a hangokra összpontosítani. A macskák rövidlátók, jobban hagyatkoznak a fülükre, mint arra, hogy mi történik a szemük előtt - mondta. Igaz, nem akarta tanítgatni a srácot arra, hogy hogyan dolgozzon a legilimenciával, de mégis ki tudna megállni egy kínálkozó lehetőséget arra, hogy olyan extra infókat szórjon szét a világban, amik nem feltétlenül köztudottak? Így hát gyakorlatilag gondolkodás nélkül felelt.
- Azért is gondolom, hogy érdemes lehet erre menni, mert ha nem látható, ami triggereli, akkor még az sem biztos, hogy mindig a konkrét helyszínen kell keresni, hanem kintről hallatszik be, úgy, hogy te észre sem veszed.
Valahogy, ha nem érezte úgy, hogy épp dolgozik, akkor úgy tűnt könnyebben nyílt meg az ilyen eszmecserékre.

Damien

- Pedig nem is annyira erőteljes a különbség, mint ha például kutyával próbálkoznál - csatlakozott rá a szaglásról szóló megjegyzésre. Valóban nehéz különválasztani, hogy éppen mire is emlékszik az érintett egyed, ha emberi szemszögből nézve felfoghatatlan érzékenységű érzékszervekkel találkozik az egyszeri legilimentor. Az állatok legilimenciája talán ezért sem terjedt el annyira, mint amennyire helye lenne a segítő szakmák terén. Sebastiant el is gondolkodtatta egy pillanatra a tény, hogy mennyi kiaknázatlan potenciál van még ezen a téren, és bár eddig nem ezzel volt elfoglalva, most elhatározta, hogy a Selwyn kúriánál a jövőben alapítandó vadmentőhelyen is lehetne alkalmazni legilimenciát a munkához.
Ezt a gondolatot szóban nem hozta fel, csak az látszott az arcán, hogy egy pillanatra teljesen máshova figyelt, viszont aztán visszafókuszált az előtte ülő, annyira egyébként nem is kellemetlen alakra, mint amennyire elsőre annak tűnt. Már ha nem macskaszemmel nézi.
- A mintázat is fontos, de még fontosabb talán, hogy képes legyél elengedi azt, amit emberi józan ésszel tudsz a világról, és megpróbáld egy kicsit az állatod szemén át látni a helyzetet. Sok legilimentor esik abba a hibába, hogy akár az emberek esetében is megpróbálja rögtön a saját tudásához alakítani a látott emlékeket, így nem mindig az marad meg a fókuszban, ami a legilimentált számára ott volt - fejtette ki a véleményét. Tőle sem állt természetesen messze ez a hiba, de ez már a legilimencia olyan finomságaiba engedett betekintést, amihez rengeteg gyakorlásra van szükség, mert nem merül ki egy varázslat tökéletes elvégzésénél.

Damien

Bólintott, ahogy a másik átfogalmazta a saját nyelvére az elmondottakat és nagyon örült neki, hogy nem kell kétszer elmagyaráznia, hogy mire is gondolt pontosan. Eléggé úgy tűnt, hogy a srác gyors felfogású, ami bizonyára az egyetemen sem válik épp a hátrányára, bár jó pár rövid beszélgetésbe beletelt, mire Sebby egyáltalán annyira odafigyelt rá, hogy ez feltűnjön neki.
- De aranyos - mosolyodott el, amikor szóba került a vak cica. Sebastian nem igazán dolgozott még komoly sérülésekkel vagy hátrányokkal bíró állatokkal, így csak elképzelni tudta, hogy akár a mindennapokban, akár a legilimencia terén nehezebben lehet velük bánni, vagy legalábbis nagyon máshogy, mint általában szokás.
Mikor aztán a másik ismét a telefonjában kezdett keresgélni Sebastian kíváncsian figyelte, hogy mi lesz a következő látványosság, de a játszószőnyeg alatt nem túl jól rejtőző vörös macskára nem számított. Fel is nevetett, mikor meglátta az állatkát, és kissé megcsóválta a fejét. Hát igen, a macskák furcsa dolgokkal tudnak remekül szórakozni.
- Ez egy nagyon jó darab - mondta aztán, picit közelebbről is megnézve a játékot. - Biztos vagyok benne, hogy feldobtad vele a napjukat. Esetleg megpróbáltad megnézni, hogy mit gondoltak róla? - Természetesen nem élőben, hanem emlékek között, mert bár állítólag a macskák rövidtávú memóriája nem túl fényes, azért az újdonságok sokszor mély nyomot hagynak bennük, legalább néhány napra. - Sherlock egészen kicsattanóan vidám tud lenni, ha valami újat viszek neki - tette még hozzá.

Damien

Egész élvezetesnek bizonyult ez a kis intermezzo a beszélgetéssel, még Sebby számára is. Nem szokta különösebben értékelni a hasonló véletlenszerű csevejeket, de a macskás téma elég laza ahhoz, hogy ne untassa, viszont elég érdekes ahhoz, hogy egyáltalán időt akarjon szánni rá.
Bólintott a másik kifejtésére, mert valóban nehéz elsőre megtalálni a tökéletes választ, ami egy cica kobakjában rejlik az újdonságok kapcsán, de érdemes rászánni az időt.
- Ez jó módszer arra, hogy fejlődj később az emlékeik kutatásában is - nyugtázta a srác terveit. - A nagyon közeli benyomásokkal mindig könnyebb dolgozni. Ha már jól megy, akkor a régi élmények is könnyebben érthetővé válnak - tette még hozzá, bár volt egy olyan sejtése, hogy erre a másik már magától is rájött.
Aztán úgy tűnt, hogy vége szakad lassan a négylábú témáknak, mert a másik eltette a képeket tartalmazó telefonját és egészen másra kérdezett rá.
Sebastian rövid ideig latolgatta a választ, kékesszürke pillantását a másik arcán felejtve néhány pillanatra. Eddig még sosem nézte meg igazán.
- Valójában nem néztelek sehánynak - felelte, visszatérve a kivis limonádéhoz, és annak zöld színéhez. - Abból következtettem, hogy hol tartasz legilimenciában, szóval tizenhét alattinak tippeltelek - felelte végül a maga keresetlen őszinteségével. Nem volt bántó hangsúly a szavai mögött, valójában neki mindegy volt, hogy ki hány évesen fog neki a tanulásnak, csak épp szokatlan volt az ilyen idős diák.
- De mindegy is - vonta meg a vállát kicsit. - Ez maximum annyit változtat, hogy nem zavarlak vissza a kastélyba, ha meglátlak itt - mondta, majd szürcsölt egy kicsit a limonádéból. Azért Seth-re való tekintettel a betévedő és esetleg alkoholizáló diákokat alkalomadtán biztosan hazaküldte volna. Már hogy kevesebb legyen a bátyja munkája.