m.a.d. // reszkessetek betörők
Ahonnan én jövök, az illetéktelen betolakodókat az ember büntetlenül lelőheti - ők behatolnak egy olyan területre, ahova alapvetően nem lenne joguk, egy olyan országban pedig, ahol mindennaposak a golyó általi tömeggyilkosságok, jobb félni, mint megijedni.
Nos, itt már aligha tehetném meg ugyanezt. Alternatívákhoz kell tehát nyúlni, hogy inkább ne is akarjanak feltörni olyan ajtókat, amiken keresztül normális körülmények között csak befelé vezetne út. Így is túl sok szerencsétlen esetről számolnak be a hírekben, a gyerekeket hát meg kell tanítani, mielőtt valóban rossz helyre csengetnének.
Vagy így, vagy úgy.
A házon ülő védelem természetesen több rétegű, és az iskolában alapszinten oktatott bűbájok legfeljebb arra lennének jók, hogy a túlbuzgó tanulók rajta gyakorolhassanak - eredménytelenül. Különben is kinek jut eszébe, hogy csak így kiraboljon egy ilyen házat? Ahogy az épületet körbeölelő illúzió működésbe lép - mindenképp meg kell majd mondanom Rubennek, hogy javítson rajta, ha majd ráér, most például elég feleslegesnek tűnik ez a nagy hűhó - megforgatva szemeim csúsztatom be a sütőbe a mai művet. Ez a szokás, munka után szeretik, ha hazaérve nem maradnak üres hassal. A pult lapja alatt végighúzva ujjaim ellenőrzöm, hogy minden a helyén van-e.
Aztán, a húsfeldolgozás után kezemben maradó, széles pengéjű, vékony élű kés nyelét megforgatva ujjaim között dőlök vállammal az előszoba falának (oké, a nagy flanc mégis jó annyiból, hogy ennyi idő alatt gond nélkül felbont egy nem túl nagy színvonalú varázslatot), s a vérmes fegyvert tartó karom hátam mögé tartva, nyitom résnyire az ajtót, lábfejemmel egy ponton stabilan megakasztva azt.
Még csak megtörölni sem sikerült a nagy sietségben, egy tizenéves pedig mégis mivel érdemelné ki, hogy meg akarjam ijeszteni vele...?
- Kopogni talán egyszerűbb lett volna - ajkaimra bájos mosoly költözik, ahogy tekintetem végigszalad alakján. - Nem tudtam, hogy újabban már kiskorúakat is alkalmaznak - szemöldököm kérdőn megemelkedik. Nincs semmi baj az ilyen apró hazugságokkal, igazság szerint még szerencséje is van, hogy egyedül engem talált itthon.
Férfiak... Az ő türelmük roppant véges.
Nos, itt már aligha tehetném meg ugyanezt. Alternatívákhoz kell tehát nyúlni, hogy inkább ne is akarjanak feltörni olyan ajtókat, amiken keresztül normális körülmények között csak befelé vezetne út. Így is túl sok szerencsétlen esetről számolnak be a hírekben, a gyerekeket hát meg kell tanítani, mielőtt valóban rossz helyre csengetnének.
Vagy így, vagy úgy.
A házon ülő védelem természetesen több rétegű, és az iskolában alapszinten oktatott bűbájok legfeljebb arra lennének jók, hogy a túlbuzgó tanulók rajta gyakorolhassanak - eredménytelenül. Különben is kinek jut eszébe, hogy csak így kiraboljon egy ilyen házat? Ahogy az épületet körbeölelő illúzió működésbe lép - mindenképp meg kell majd mondanom Rubennek, hogy javítson rajta, ha majd ráér, most például elég feleslegesnek tűnik ez a nagy hűhó - megforgatva szemeim csúsztatom be a sütőbe a mai művet. Ez a szokás, munka után szeretik, ha hazaérve nem maradnak üres hassal. A pult lapja alatt végighúzva ujjaim ellenőrzöm, hogy minden a helyén van-e.
Aztán, a húsfeldolgozás után kezemben maradó, széles pengéjű, vékony élű kés nyelét megforgatva ujjaim között dőlök vállammal az előszoba falának (oké, a nagy flanc mégis jó annyiból, hogy ennyi idő alatt gond nélkül felbont egy nem túl nagy színvonalú varázslatot), s a vérmes fegyvert tartó karom hátam mögé tartva, nyitom résnyire az ajtót, lábfejemmel egy ponton stabilan megakasztva azt.
Még csak megtörölni sem sikerült a nagy sietségben, egy tizenéves pedig mégis mivel érdemelné ki, hogy meg akarjam ijeszteni vele...?
- Kopogni talán egyszerűbb lett volna - ajkaimra bájos mosoly költözik, ahogy tekintetem végigszalad alakján. - Nem tudtam, hogy újabban már kiskorúakat is alkalmaznak - szemöldököm kérdőn megemelkedik. Nincs semmi baj az ilyen apró hazugságokkal, igazság szerint még szerencséje is van, hogy egyedül engem talált itthon.
Férfiak... Az ő türelmük roppant véges.