Csütörtök éjszaka van. Nagy vihar volt, mikor megérkezett az állomásra az utolsó vonattal Budanekeresdről. Aki csak tehette, biztonságos otthonába húzódott az eső elől, kivéve Hellát. Ő a legnagyobb esőzésben is mezítláb sétált az üzletek között itt, Bogolyfalván. Vékony, fekete pulóverének kapucniját nagy nehezen ráhúzta a víztől megkétszereződő hajára, s kihasználta azt az időt, amikor a tér csak az övé volt. Anélkül nézegette az üzletek kirakatait, hogy bárki megragadta volna a vállánál fogva és rendre visszavitte volna az előkészítőbe, vagy ami rosszabb; az ELMÉ-be.
Szököttként csak addig mászkálhatott gyanútlanul a falu szívében, míg a vihar el nem csendesedett. Teljesen átázva, de erre fittyet hányva gyalogolt vissza a vasútra.
A peron mentén, lábait a sínek fölé lógatva fülel. Már csak csöpög az eső, de a hangok, melyeket a lecseppenő vízcseppek keltenek, tisztán hallhatóak. Hella számára a hangok sokkal fontosabbak, mint egy átlag embernek.
A mostanra már elsötétített, kihalt váróteremnek háttal ül, alakja fekete ruháiban halványan rajzolódik ki az éj sötétjében. Fejében egy dallam zúg már órák óta, melyet némán dúdol saját szórakoztatására.
So come on, come on
Come on, come on
You've got a heart as loud as lions
So why let your voice be tamed
Maybe we're a little different
there's no need to be ashamed
Csak egy hang származik tőle, a vonat alatti kövek zörrenése attól, ahogy megpiszkálja azokat a kezében tartott, vihar hatására elhalálozott faág segítségével.

Eriket értesítették Hella eltűnéséről péntek hajnalban, de eltelt egy hétvége úgy, hogy senki nem kapta el, pedig tüsszögve száguldozott a faluban. Legtöbb idejét olyan helyeken töltötte, ahol senki nem keresné és nincs arra esély, hogy összefut az osztálytársaival, csakhogy ahhoz túlságosan szeret  mozgásban lenni, hogy leragadjon egy helyen.
A nap folyamán viszont már figyelmetlenebb volt, könnyedén besétált nevelője karjaiba. Szó szerint, ugyanis csak egy kicsit nézett el oldalra, a következő pillanatban pedig már nekiütközött a férfi mellkasának. Zöld szemeivel keményen bámult fel rá, tekintete cikázott ide-oda az arcán. Erik egy szót sem szólt az eltűnésére, csak kézen fogta neveltjét és mintha mi sem történt volna, csevegni kezdett. Hella persze nem válaszolt semmire, csak mosolygott és a fejét ingatta, túl sokan vették körül ahhoz, hogy hangját hallassa.
A piacra tartanak, a férfi elmondása szerint Martina és a fiúk már ott vannak és a szokásos heti piacos köröket futják. Hajnal ajkát rágcsálva húzza kissé lefelé Erik karját, mely annyit tesz, hogy hajoljon le hozzá, hadd súgjon valamit.
- Maradhatok itt? - hangját még a férfi is alig hallja úgy, hogy közvetlenül a fülébe motyogja kérdését. Nehezére esik ez az apró megnyilvánulás is. Tekintete megenyhül ahogy kérlelően néz rá, még alsó ajkát is lebiggyeszti, hogy a válasz igen legyen.
Erik tekintete megakad a lány véresre rágott száján, és fejét csóválva vesz mély lélegzetet. Oldalt őszülő hajában eltűnnek ujjai, arcáról könnyedén leolvasható a tehetetlenség. Végül bólint és Hella lelkére köti, hogy ne csámborogjon el ismételten, maradjon a piacon. Mielőtt ott hagyná, még előhúz zsebéből pár galleont, és ezeket a lány tenyerébe helyezi, ujjait ő maga zárja rá.
Vár néhány másodpercet miután Erik eltűnik a szeme elől, majd középen indulva a kijárat felé kezd menni. Nem meglépni akar, csak szeretne venni egy új pólót, ami nem két napos, mint amit éppen hord. Tekintete eközben többször akad meg olyan tárgyakon, melyek nagyon felkeltik az érdeklődését, de nem fizetne értük annyit, amennyiért hirdetik az árusok.
Begyakorolt módszerrel áll be az egyik család soraiba, mintha hozzájuk tartozna, és a kirakott ékszerek fölé hajolva jobbjával magához húzza a kiszemelt zsebórát. A láncra fűzött ketyegő belefekszik a tenyerébe arra a pár másodpercre, míg átcsúsztatja zsebébe, és megszeppenve néz fel az árusra. A nő semmit se vett észre tolvajlásából, csak egy kislányt lát, akinek nincs elegendő pénze arra a szép fülbevalóra, melyet közben alaposan szemügyre vett.
Ahogy elhátrál a kirakott holmiktól és újra megindul a ruhások felé, lábai földbe gyökereznek. Elsőre csak a felreppenő kártyalapot pillantja meg. Szemeivel követi a mozdulatsort, aztán kezéről a férfi arcára emeli tekintetét. Az sem zavarja meg a bámulásban, hogy éppen egy kisebb tócsa kellős közepén sikerült megállni cipő nélküli lábaival. Ezer meg egy, néma gondolat cikázott agyában, melyek együttesen alkották meg a pislogás nélküli, teljes agyfagyást.

Játszi könnyedséggel gyűjti be az olyan apróságokat, mint legújabb szerzeményét, a zsebórát. Kölyökkorától rá van utalva arra, hogy megszerezze magának amit akar, az intézetben meg volt, aki megtanítsa a tolvajlás trükkjeire. Minderről Erik nem tud, nem tudhat róla, hisz akkor nagy bajban lenne és valószínűleg nem lenne már mentsvára ez a család. Így van hova menekülnie még akkor is, ha a világ legnagyobb butaságát követi el. Nevelője megbocsát, bármit is tegyen a lány.
Szomorkás mosolyt enged meg a nő felé, a külvilágból épp csak azt érzékeli, amire szüksége van ahhoz, hogy biztonságban el tudjon lépni a pulttól. Csak ezután veszi észre az eddig számára láthatatlan idegent.
Magas, szőke, és kártyával babrál. Nem hétköznapi jelenség, nem is csoda, hogy egy pillanat alatt megbénítja Hajnalt. Tarkója bizseregni kezd, ez az első fizikai érzékelése azt a néhány másodpercet követően míg csak bámulta.
Szájához kapja a kezét, már minden végtagját érzi ahogy lelkét újra testével egynek érzi, s felső ajkát mutató és hüvelykujja közé csípi, fogait utóbbi bőrébe mélyeszti. A rossz szokás, ugyebár.
Tekintetük találkozása most már csak légzését akasztja el teljesen, elfelejt levegőt venni, de pislogás nélkül állja a fellépő kapcsolatot. Nem kell sok ész ahhoz, hogy felismerje a zsebére pillantás és a kacsintás közti kapcsolatot, és erre máris borúsabban látja kártyával zsonglőrködő, eszét elvevő Ismeretlenjét.
Kezét a szájától elhúzza, zsebre dugja, arckifejezése megkeményedik. Cseppet sem félelmet keltő az ábrázata - főleg a maga 160 centijével...ugyan -, de zöld szeme vészjóslón villan ahogy szeme sarkából még felnéz a férfira. Nem bízik senkiben.

Attól fél, hogy ez a kacsintás nem jót sejtet, és a furcsa kártyás Idegen elárulja a kis titkát. Megesett már, hogy ő hasonló módszerrel zsebre vágott egy tökéletesre formálódott, a pirosak legpirosabbjában pompázó almát, az egyik intézetis társa pedig elkiáltotta magát, hogy "az a lány lopott". Szerencséje, hogy nagyon jól tud futni, különben lehetséges, hogy az ELME helyett mostanra már zárt intézetben ülne.
A lány lopott felkiáltás helyett azonban sokkal jobbat kap. Ismeretlen védekezően tartja fel kezeit, melyre Hella még nem is igazán reagál. Nézi tovább, lassacskán kicsit megenyhül a tekintete is. Kártyás trükkjére veszi csak le arcáról a tekintetét, mely olyannyira elkápráztatja, hogy ajkai o-betűt formálnak, egyébként is nagy szemei még nagyobbnak tűnnek a csodálkozásból eredő szemöldökfelvonásnak.
Hosszú másodpercekig nézi a férfi ujjai közt feszülő lapokat. Kezd elfeledkezni arról, hogy az imént még farkaskölyökként ugrott volna a torkának, s hagyja, hogy ajka szélére lassan mosoly kússzon. Ezzel egy időben felemeli a fejét, Noah szemébe néz és mosolya kiszélesedik. Fehér fogsora kivillan vértől pirosló ajkai alól, barna - és nem mellesleg piszkos - bőre  mellett ez szinte világít.
Szép lassan az is feltűnik neki, hogy lábujjai közé a tócsa apró köve férkőztek be. Röpke pillantást vet oda, és mit sem törődve ezzel lép ki belőle, egy lépéssel közelebb a férfihoz és kártyáihoz. Kicsit megrázza lábait, de közben már nyújtja is zsebéről elhúzott jobbját a másik felé.
A jobb oldali lapot fogja ujjai közé, és ha szabad, kihúzza azt a másik ujjainak fogságából. Ez az első, hogy ilyesmire kérik.

Mindenki tisztában van azzal, hogy Hella nem egy könnyen leköthető lány. Tudnak a szökéseiről és nem egyszer befenyítették már, hogy be fogják zárni, vagy záratni és nem lesz több szökés. Pedig ő csak szeretne kiszabadulni az elmegyógyból ahová bekényszerítették, és szeretne egyedül lenni. Hosszú éveken keresztül volt összezárva minden egyes nap és éjjel társaival, és ez közrejátszott dühkitöréseinek kialakulásában. A felhalmozódó hangok, melyeket nem tud kiadni magából csak gyűlik és gyűlik. Jobb a szökés, mint valaki máson kitölteni a haragot.
Mehetett volna a falkához is, de most a falura vágyott, inkább ücsörög teljesen elázva a peronon. Nagy mázlija van, mert immunrendszere a sok szabadban töltött idő alatt megerősödött, így ennyitől nem kap tüdőgyulladást, maximum egy kicsit köhögni fog holnap.
Botjával egészen addig piszkálja a köveket, míg fülébe eddig nem hallott hang kúszik. Megáll a levegőben a keze, ő maga is megdermed. Csak hallgat, szinte levegőt se vesz, nehogy felhívja magára a figyelmet.
Ajtó nyitódását hallja és rá kell jönnie, hogy ember a zaj forrása. Lábait felhúzva tolja fel magát, a botot a kezében tartja, ha esetleg védekeznie kellene támadója ellen. Talpának párnácskáin fut el a peronról a váróterem mellett álló bokrok árnyékába, ahol is leguggol, bongyor hajára visszahúzza a vizes kapucnit. Nem csap zajt, mert szeretné, ha úgy maradhatna a vasúton, hogy nem paterolják ki onnan. Csak levegőt vesz, de nem mozdul.

Feszült figyelemmel követi a férfi minden egyes mozdulatát. Fel-felpillant arcára, szőke fürtjeire, de leginkább a keze, s annak mozgása köti le a figyelmét. Számára ez nagyon különleges és nem mindennapi, tekintve, hogy néhanapján látott bűvészkedést a cirkuszban, de ilyen közelről soha.
Kiválasztja a jobb oldali kártyát, és ujjai közé csippenti. Kérdőn néz az Idegenre, csak szeretné megtudni, ki húzza-e ujjai közül. A válasz igen, Hella pedig óvatosan, finoman tartva veszi el a lapot az utasításnak megfelelően.
Csodálkozásra álló ajkait megnyalja, majd vékony csíkká préseli. Zöldjeivel kémleli a másik kezének mozgását, ahogy csiribú-csiribá minielőadást tart neki. Csak neki. Nem tűnik fel a lánynak, de furcsa melegség járja át mellkasát.
Hang nélkül bólint és visszanyújtja a lapot, aztán újra felnéz a másik arcára. Pislog néhányat mielőtt visszavezetné tekintetét a kártyalapra, és a szavakat követően nagyon halk, de határozottan érezhető kuncogást ad ki magából. Ez minden, amit mutizmusa még olykor-olykor megenged.
Újra kezébe veszi a választott kártyát, és szemlátomást tetszik neki a kis meglepetés. Az óra, ami erre került, mosolygásra készteti. Mellkasa emelkedik a nagy sóhaj alatt, aztán száját nyitja, de hang nem jön ki a torkán. Most éppen íróeszköz sincs nála, amivel köszönetet tudna mondani.
Borzas hajába fúrja szabad kezének ujjait, majd megtorpanva a kártyát szívéhez emeli. Az Idegen szemébe néz, és néhány másodpercig ott tartja a lapot. Reméli, ezzel érti a köszönetnyilvánítást.
A röpke másodperceket követően visszaadja a lapot, és lopva oldalra pillant. Talán a másik is látja, hogy a nőre vezet a szeme. Jobbját a zsebébe dugja, ahonnan már ökölbe szorítva húzza ki, és rakja át a férfiéba.
Számára a testi érintkezés sokkal többet jelent, mint a szavak, így könnyedén lép kapcsolatba másokkal ebben a formában. Most pedig nincs más lehetőség arra, hogy a zsebórát a másik zsebébe csúsztassa.