- a csárda után -


Az iménti balhé nem kedvezett a hangulatomnak. Rengeteg érzelem keringett bennem egyszerre, a csalódottságtól egészen az izgalomig. Üvölteni tudtam volna, de előbb fújnom kellett. Nem kellett sokat futnom a csárdától a játszótérig, mégis mintha ezer akadályon estem volna át míg el nem értem a játékokkal teli tér közepéhez.
Térde rogyva igyekeztem kifújni magam, illetve a szúrást ami a fejemben keletkezett. Ilyet még nem éreztem. Mintha az erőm háromszorosával támadtam volna a Kilián felé haladó fiúra, pedig hát nem, csupán valami elcsúszott az agyamban. Azt hiszem mindez az alkohol hibája. Miért is nem hallgattam a tanárokra, akik figyelmeztettek, hogy ittasan ne átkozzunk senkit?
Ahogy nyöszörögtem és az arcom a kezemben pihent, nem fogtam fel, hogy hol vagyok és történik-e valami körülöttem. Nem sok idő telt el azután, hogy összerogytam, mégis hosszú perceknek éreztem. A nyafogásom lassan alábbhagyott és átvette a helyét a szuszogás, mély lélegzetekkel tarkítva.
Szemeimet lassan nyitottam ki, a félhomályban csak egy halvány árnyékot pillantottam meg ahogy átsuhant a mászókán és a környező részein. Hirtelen álltam fel, szerencsére nem szédültem meg. A pálcám a kezemben volt, azt szorosan markolva fordultam a közeledő alak felé. Rettegés futott át rajtam. Mégis ki közeledik?!

- a csárda után -

Lassan megnyugodtam, légzésem csillapodott, szívverésem viszont újra felgyorsult amikor felfedeztem, hogy nem vagyok egyedül a játszótéren. Rögvest felpattantam, az agyam visszakattant a helyére. Ebben a sötétben nem szerencsés egyedül rejtőzködni, arra már rájöttem, így jobb készenlétben lenni és számolni minden eshetőséggel. Honnan tudhattam volna, hogy nem valamelyik vadállat jött utánam és próbál meg leütni, vagy hasonló?
A pálcám szorításából csak akkor engedtem amikor a srác alakja tisztán kirajzolódott előttem és megszólalt. A megkönnyebbülés és a düh keveréke nyögésként szaladt ki a számon miközben leengedtem a kezemet magam mellé.
- Húúú de jó, nagyon megkönnyebbültem - mondtam neki gúnyosan. Érezze csak, hogy nem kellene ilyeneket csinálni.
Hallgattam és hallgattam a beszédét, az okát viszont egyáltalán nem értettem. Annyira logikátlan ez az egész, négy éven keresztül ment az idegeimre és ez nem túl jó dolog.
- Mitől?! Magamtól, te krumplifej?! - hangomban enyhén hisztérikusan hangozhatott, a pia hatása még nem szállt el teljesen. Ökölbe szorítottam a szabad kezemet, határozott léptekkel indultam meg felé és boxoltam bele a vállába teljes erőmből - bal kézzel mondjuk más, mint jobbal. - Elegem van belőle Kilián, hogy azt képzeled, a testőröm vagy. Milyen jogon szólsz bele a dolgomba, hm? Te hagytál ott évekkel ezelőtt, most akkor ne játszd itt a nagy tesót! Miért baj az ha bulizok és jól érzem magam? - dühös voltam, nagyon is. Szemeimben elég rendesen égett a gyűlölet, de nem iránta, csupán a viselkedésével váltotta ezt ki belőlem.

- a csárda után -

- Az is miattad volt - mérgelődtem még egyet mielőtt jobban belemélyedtünk volna az egymás fejéhez vagdosódásba. Ez az este csak egy sima bulival kezdődött és azzal is lett volna vége, hogyha Őméltósága nem játssza szokásához híven a szuperhőst. Soha nem akartam, hogy vigyázzon rám és most mégis ott tartunk, hogy minden lépésemet követi.
Nem értettem, hogy tudott ilyen nyugodt maradni. Ez olyan tulajdonsága, amit tulajdonképpen irigylek benne. A legvészesebb helyzetekben is nyugodt tud maradni, legalábbis a külvilágnak semmit nem mutat. Nagy levegőt kellett vennem és még így is dőltek belőlem a hangos mondatok, mintha csak megnyitott volna egy csapot, amit aztán nem lehet elzárni.
- Ugyan már Kilián - vágok a szavába, cseppet sem érdekel a magyarázata. - Anyuék elmondták, hogy leléptél, ezt nem kell kimagyaráznod. Nem vagy a rokonom - utolsó mondatomnál minden egyes szócskát megnyomta, hogy ezzel jól kifejezzem amit érzek iránta. Soha nem úgy gondoltam rá, mint egy testvérre, de amióta elhagyott, még annyira sem.
Hátráltam néhány lépést, hátat fordítva neki tettem karba a kezeimet és elsétáltam a legközelebb eső hintához. Siralmasan nyekergett amikor beleültem, eleinte a cipőm orrát bámultam és nyugtattam magam, majd a srácra néztem. Nagy levegő.
- Mondd, miért zavar, hogy a saját életemet élem és nem a te kedved szerint ugrálok? Nem akarom, hogy vigyázz rám, nem vagyok már kilencéves kislány - mivel a hangomat igyekeztem a normális szinten tartani, a lába indult meg az idegességtől. Járt hol az egyik, hol a másik, a hinta lassan ringatózott előre és hátra.

- a csárda után -

Nem szeretem, amikor pisis kislányként kezel ez a nagy majom. Annyira gáz volt ez az egész jelenet...mondjuk ezekben a percekben nem éppen ezen járt az agyam, pedig hah, kellett volna. Annyi, de annyi mindent vágtam volna még a fejéhez. Utálom magamban tartani a mérgemet, legszívesebben kiüvölteném mindet, ami felgyűlt. Csak hát talán nem szerencsés dolog felhívni magunkra a figyelmet az ordítozással. Nem kell a nyakamba még egy csürhe akik elől idáig futottam.
Az eszem megáll, komolyan. Röviden és tömören fogalmaztam meg neki a kérdésemet, amire olyan választ kaptam, hogy már egyáltalán nem érdekelt, ki hallja és ki nem a véleményemet. Elpattant az utolsó cérna is a fejemben, kezeim megremegtek, arcomba vér szökött. Egy büdös szó nélkül ugrottam fel a hintából, tovább lengett ott egymagában. Határozott léptekkel közelítettem meg Kiliánt, lábujjhegyre állva még mindig nem értem el az arcát, de nagyjából olyan közel voltam hozzá, hogy pontosan belemásszak a magánszférájába és jól lássa a szememben, mit váltott ki belőlem.
- Gyűlöllek - teljes szívemből üvöltöttem ezt az arcába. Ezek után ne csodálkozzon rajta, hogy így érzek. Mindez néhány másodperc alatt zajlott le, így még az is belefért a dühös ötpercembe, hogy a talajra való visszaereszkedés után lekeverjek neki egy olyan pofont, amibe a saját tenyerem fájdult bele. Sajgó ujjaimat ökölbe szorítottam és hátráltam egy lépést, állva a tekintetét. Nem tudtam kivenni a tekintetéből, hogy mire gondol, a saját érzéseim százszoros intenzitással működtek és átvették az irányítást teljesen.

- a csárda után -

Elmondhatatlanul bosszant a a tény, hogy még az ilyen helyzetekben is azt mutatja, mennyire nyugodt. Utálom, komolyan. Sajnos nem őt, hanem ezt a viselkedését. Nem fogom azt mondani, hogy irigylem tőle, bár ez is benne van a pakliban. Persze ezt neki soha nem vallanám be, de néha helyet cserélnék vele, kipróbálnám ezt a nyugodt, nemtörődöm viselkedést. Kár, hogy nekem a pofozkodás és üvöltözés jobban megy. Sajnálom, hamar elpattan a cérna.
Ahogy az arcába mondtam amit érzek egy jó ideje, belőlem semmi jót nem váltott ki. Erős kifejezést használtam, a bennem dúló indulatok hatása volt mindez. A friss levegő már jócskán kitisztította a fejemet, ám az idegességtől nem is tűnt fel, hogy rettenetesen fázok és mennem kéne mielőtt bármi más történik.
A hideg végigfutott a hátamon amikor megszólalt. Alsó ajkam enyhén megremegett, tekintetemet viszont nem tudtam még így sem elkapni róla. Végre elértem azt, amit akartam. Hagyjon békén örökre. Rengetegszer elképzeltem már, hogy végre elhiszi, mennyire elegem van belőle, de az érzés amit ilyenkor éreztem, szöges ellentéte volt annak, ami a tényleges pillanatban átitatott.
Mintha kettétörtek volna bennem valamit. Szerencse, hogy elfordult és nem látta, ahogy szemembe könnyek gyűltek. Néztem a hátát néhány másodpercig, az első lépéseket nagyon nehéz volt megtenni. Szemem sarkából néztem miközben már távolodtam tőle, lépteimet akkor gyorsítottam meg, amikor már kibuggyant a szememből az első néhány könnycsepp. Kézfejemet az orromhoz szorítva fojtottam magamba az érzéseket és iramodtam meg szinte futásban a kastély felé. Ennyi volt a buli mára.

Kopogott az eső a kisméretű utazóládám tetején. Fejem fölött a virágos esernyőt tartottam, eszem ágában sem volt behúzódni a fedett részre. Vártam a vonatom amivel egy hétre leléphetek erről a helyről. Nem haza, a művészeti suliba indultam. Az első vizsgahéten nekem nincs kiírva vizsgám, ott viszont extra órákat tartanak. Kellemest a hasznossal.
Jobb térdem remegett, Kilián múltkori szavai jártak a fejemben. Nem véletlenül érkeztem a vonathoz fél órával korábban. Azt mondta beszélni akar velem a kapcsolatunkról. Beszéljünk. De jöjjön ő ki, intsen nekem a vonatra és nézze ahogy elhagyom. Most én őt.
Az idő telt és én lassan elővettem egy szál cigarettát. Nem voltam éppen nyugodt, a tegnap éjszakát sem aludtam végig. Nem tudom, valaha megbocsátom-e ennek a fiúnak, hogy úgy kezelt, mint egy útszélit és még annak is nevezett. Majdnem. Burkoltan, de annál szívbemarkolóbban.
Beszívtam a füstöt, melyet már nem kéne, hisz csak ront az egészségemen és meredtem előre a ládára és a betonra. Hangosan, nagy cseppekben esett az eső, eláztatva ezzel a vadonatúj fekete magassarkú cipőmet. Hol vagy már?

Nem fordult meg a fejemben, hogy nem fog eljönni, biztos voltam benne, hogy csak késik. Bár én magam sem tudtam, pontosan mennyi az idő, egyáltalán mikor érkezik a vonatom és lesz-e időm elköszönni tőle. Valamelyest megnyugtatott a cigaretta, mely ott füstölgött az ujjaim között. Az eső nem akart csendesedni és ezzel együtt a lábam remegése sem. Alig volt észrevehető, leginkább nekem volt feltűnő és ezzel együtt idegesítő.
Még akkor sem néztem oldalra amikor feltűnt az eső kopogása mellett két cipő talpának ütemes csapódása is. Mivel a peron üres volt, tudtam, hogy megérkezett. Az esernyőm eltakarta arcom nagy részét, nem láthatta azt sem, hogy amikor megszólalt én egy pillanatra lehunytam a szemem. Hallgattam, némán vártam, mit szeretne mondani, mi a nagy beszélgetésünk tárgya.
Csak olyan hétköznapian elnézést kért. Kicsit hátrébb döntöttem az esernyőm, ezzel jól láthatóvá téve az arckifejezésem. Komolyan? És mivel jó színésznőnek tituálnak, az arcomon nem láthatta azt, hogy eléggé megdobogtatta a szívem az ázott srác látványa. Mint egy félisten, úgy nézett ki, baromi jól állt neki a hosszabb, vizes haj.
- Nem szeretek mást - mondtam alig hallhatóan. Nem voltam benne biztos, hogy meghallotta, de kimondtam. Igen, Norbi a barátom, de soha nem leszünk egymás szerelmei. Talán lehetnénk, de nem leszünk. Ha már addig fajulna a kapcsolatunk, biztos, hogy valamelyikünk igen hamar véget vetne az egésznek.
Kérdőn néztem rá a következő kérdése miatt. Micsoda? Miért ne... Óóó! Elfelejtettem, hogy Kiliánnal nem közöltem, hogy csak egy hétre megyek el. A szemét énem egyből kapcsolt.
- Nem hiszem, hogy visszajövök - szemeimből az az őszinteség sugárzott, amivel még magamat is majdhogynem csapdába csaltam. Szomorúan néztem a vonat irányába és sóhajtottam. Csikkemet beledobtam a legközelebbi kis pocsolyába.
- De köszönök mindent... Maradjunk barátok, majd...majd üzenek. És eljöhetsz az előadásokra. Biztos nem most látjuk egymást utoljára - tartva a távolságot megengedtem felé egy mosolyt. Ebben az egy percben amíg a vonat hangos fékezéssel megállt előttünk már ki is találtam, milyen bagolypostát fog kapni az érkezésem után.
- Mennem kell - már a lépcső előtt álltam a ládámmal amikor végül is visszafordultam hozzá. Csak egy ölelésre, semmi többre, de ebből kivehette, hogy az én érzéseim sem változtak. - Szia! - azzal felszálltam a vonatra és nem néztem vissza. Az ellenkező oldalon beültem egy fülkébe és a szememet lehunyva döntöttem neki a fejem a támlának.

Pocakos, kiskutyás

Nagyon sok jó élménnyel és tudással gazdagodtam az elmúlt héten. Így, hogy az első héten még nem volt kiírva vizsgám, könnyen el tudtam menni a Grosserliebbe erre az egyhetes képzésre. Mindennap voltak óráink, gyakorlataink és elkezdtünk összeállítani egy darabot. A szabadidőnkben haza tudtam látogatni a szüleimhez, bár nem voltam velük sokat. Amikor kiderültek a Kiliánnal kapcsolatos dolgok, elvágtam velük egy szoros köteléket és most is letudtuk a szükséges köröket, aztán mentem be a városba.
A vonatút nem volt hosszú, csak kényelmetlen. Idő közben csatlakozott hozzám a kutya, Maszatka és Budanekeresden sikeresen párra talált - tehát háromra nőtt a családunk tagjainak száma, szóval ők eleve rajtam, alattam, felettem pihentek és játszottak, aztán befészkelte magát mellém egy idős pár és két unokájuk. Naná, hogy elkezdtek faggatni a "terhességemről", mert ahogy azt kellett, a formákat megmutató felsőben vállaltam a bájitallal lett kismamahasam. Tényleg nem saját, a színészetiben ez egy extra szorgalmi, amit két hétig kell elviselni. Ezt persze nem mondtam el a faggatózóknak, szépen elbeszélgettem a reggeli rosszullétekről és az apukáról, aki jelen esetben Zsombi lett.
Mikor végre beért a vonat, magamra kaptam a farmerdzsekim, pórázra raktam a kutyákat és leszálltunk a vonatról. Szusszanva néztem körbe a peronon és meglepetésemre megpillantottam gyermekem apját, Gyarmathi urat. Széles mosoly ült ki arcomra, szinte futva közelítettem meg őt és Árnyékot.
- Sziasztok! - szabad kezemmel átkaroltam a srác nyakát, lábujjhegyre állva nyomtam puszit az arcára. Örültem a jelenlétüknek, szóval még pár másodpercig nem eresztettem el. Közben a két kis dög megismerkedett Árnyékkal, aki aztán tőlem is kapott egy adag szeretgetést.
- Mi a helyzet itthon? - pillantottam fel a kutyák simogatása közben.

Pocakos, kiskutyás

Nagyon örültem a párosnak, Árnyéknak és Zsombinak amikor megláttam őket a vonatról leszállva. Ismerkedés és ölelés, aztán megszeretgettem a három szőrmókot és kiegyenesedtem, hogy a fiúval foglalkozhassak. Láttam rajta, hogy valami gondja van, de nem kérdeztem egyből rá.
- Óóó, köszönöm, nagyon kedves tőled - csillogó szemmel vettem át a csokrot. Egy kezemen megtudom számolni, hányszor kaptam virágot fiútól és ez nagyon jól esett. Hozzá is bújtam, már amennyire a pocakom ezt engedte.
Kérdésemre nem éppen biztató választ kaptam. Hallottam erről a feszültségről közte és a testvére között, de nem hittem, hogy komolyabbra fordul. Összevontam a szemöldököm. Majd biztos, hogy bővebben akarok erről beszélni vele, de nem itt és nem most.
- Nagyon jó volt, húú, sok sok új dolgot tanultunk, játszottunk, darabba kezdtünk és most kaptam ezt a feladatot - mutattam a hasamra. - Megijedtél? - kuncogtam halkan az arcát figyelve. - Nyugi, nincs semmi...nincs baba benne. Meg kellett inni egy bájitalt, attól lett ez. Mondjuk a vonaton egy család úgy tudja, te vagy az apja a születendő gyereknek - vigyorodtam el a gondolatra. Szívesen eljátszom, na de hogy Zsombival ez tényleg megvalósuljon...az nagyon durva lenne. Egyikünk sem szeretné, barátoknak sokkal jobbak vagyunk, mint párnak.
- Jaj, elfelejtettem bemutatni... Ezt a kislányt Maszat szedte fel a kisállatboltban, el kellett hoznunk. Pöttöm a neve, legalábbis most úgy hívom - fejemmel böktem a rózsaszín nyakörves kutyus felé, aki éppen Árnyék előtt vágta magát hanyatt.