Tanulmányi kirándulás
~Miza

Késve indultam le a vasútállomásra. Bár bentlakó vagyok, kivételesen otthon töltöttem egy kis időt, így onnan sétáltam le a vasútállomásra.
Kicsi bőrönddel érkeztem, ami még anyámé volt, amíg el nem örököltem tőle. A tértágító bűbáj miatt mindenem belefért és mégis kis helyen elfért. Tökéletes apróság a mindennapokra.
Épp időben érkeztem a népszámlálásra.
Furcsa módon szinte mindenki társaságba verődve ácsorgott és szállt fel a vonatra. Alig láttam valakit egyedül.
A vonatra szállva biccentettem a házbelieknek, és még akiket ismertem. Sorban töltődtek fel a kabinok, így - mivel hátul álltam - a hátsó kabinok egyikébe tudtam letelepedni.
A kabin ajtót elhúzva egy szőke fejre lettem figyelmes és egy házi kedvencre. Akaratlanul eszembe jutott Gotto, akit a szüleimnél hagytam pár nap erejéig.
Bár eléggé mufurc egyéniség, a szüleimet azért elfogadja.
- Szia! Nincs máshol hely, remélem nem gond. - biccentettem a lány felé, akit időközben felismertem a levitás őrző képében.
A bőröndöt az ülések fölötti polcra emeltem és helyet foglaltam.
Az igazat megvallva, nem sok kedvem volt beszélgetni. De persze mindig válaszoltam ha kérdeztek, úgyhogy most sem húzódtam félre a kérdések, vagy kijelentések elől.

Levendula

Napsütötte reggelre ébredtünk, már aki aludt amúgy is. Én nem sokat. Bár Boti jó gyerek volt, azért szívesen felébresztett az éjszaka közepén a sírásával. Ez se Willnek, se nekem nem jött jókor. Will amúgy is kimerült az egyetem miatt, én meg képtelen vagyok kipihenni magam, ami nem mutat jól a Viperáknál. Néha képes lennék a seprűn elaludni.
Szóval fáradtan, de egész jókedvűen baktattam Botival a szokásos szombati bevásárlókörútra. Útba ejtettük a közértet, ahol babakaját és egy csomag pelenkát is vettünk, meg egy-két dolgot otthonra.
Hát igen, Botival nem a legegyszerűbb a vásárlás. Nem szeret babakocsiban vagy kenguruban lenni, így kénytelen vagyok a karomban vinni mindenfelé. Még jó, hogy a kviddics megedzi a kart.
Kezdem megismerni lassan Botit. Mi az amit szeret, mi nyugtatja meg. Érdekes módon úgy tűnt nem hiányolja az apját vagy az anyját. Egész nyugodt kisfiú.
Körútunk utolsó állomása a játszótér volt. Furcsa mód, nem volt egy szem gyerek se, pedig gyönyörűen sütött a nap.
Mióta nálam volt, Boti lassan elkezdett lépkedni, de még nem nagyon érezte biztonságban magát ahhoz hogy elengedje a kezemet. Így "sétáltunk" egy darabig, mikor elfáradt, beültettem a hintába.
Nyugodtan üldögélt és néha mosolygott. Külső szemlélő biztos azt hihette, hogy az én gyerekem. Ó, pedig mennyire nem. És bár Boti nagyon édes gyerek, apámra még mindig nagyon haragudtam amiatt, hogy ilyen helyzetbe hozott.

Levendula

- Helló - néztem furcsán a lányra.
Tudtam, hogy ismerem, hiszen találkoztunk már kviddicsmeccsen, sőt, biztos voltam benne, hogy azonos poszton játszik mint én. Furcsálltam, hogy magázott, pedig évfolyamtársak is lehetnénk, ha nem azok vagyunk persze.
- Öhm, nem az én gyerekem. Nekem csak lepasszolták.
Kellemetlen, de csak tippelni tudtam hogy körülbelül egy éves lehet. Apám nem mellékelt használati utasítást. Az kínosabb lett volna, ha a nevét se írja rá a cetlire amit a kosárban hagyott a gyerekkel.
- Egy éves.
Beszéd közben piciket löktem a hintán. Nagy szemeit lassan hunyta le és nyitotta ki, kezdett álmosodni.
A napokban elgondolkoztam rajta, hogy mégis mennyire foglalkozott Botival apám meg a nője, ha ennyire nem hiányoznak a gyereknek. Ilyen korban talán még ragaszkodóbbnak kéne lenniük, nem?
- Kviddicsezel a suliban nem? - fordultam felé ismét, - Ismerős vagy. Én Norina vagyok. Őrző, Rellon - Biccentettem felé.
A Vipera őrzői posztommal nem dicsekedtem el, főleg, hogy csak látásból ismerem a lányt.
Amúgy is örülhetek, ha nem keresnek helyettem valaki olyat akinek nem kell kimaradnia az edzésekről egy gyerek miatt aki nem is az ő felelőssége lenne. Köszi apa, ismét keresztbe húzod a számításaimat.

Várffy-Zoller Robi

Karácsony óta gyakran megfordultam a postán. Anyuék a látogatásuk óta gyakrabban küldenek baglyot, érdeklődnek az eljegyzésről és a nem túl távoli jövőbeli esküvőnkről. Apu persze nem jelentkezett hónapok óta, ami általában nem szokott zavarni, de idejét éreztem annak, hogy őt is informáljam a történtekről.
A végeláthatatlan sorban lassan az ablakhoz kerültem, hogy feladhassam a levelemet. Odanyújtottam a feltekercselt üzenetet az bibircsókos boszorkánynak az ablak mögött, amikor egy ismerős hangra lettem figyelmes.
Odakaptam a tekintetem a két ablakkal távolabb, sorban veszekedő varázslóra.
A szám apró mosolyra húzódott.
- Hölgyem, ennyi lesz? Feltartja a sort... - morgott a boszorkány.
Gyorsan bólintottam, kiálltam a sorból, és az ajtó felé siettem.
A házsártos régi ismerőst a szökőkútnál értem utol.
- Robi? - szólítottam meg. Tudtam, hogy visszajött a suliba, és tanár lett, de valahogy mindig elkerültük egymást a folyosón. Persze az is közbejátszott, hogy velem már csak nagy ritkán lehetett összefutni az iskolában. Az órák után mindig hazamentem a faluba, vagy Visegrádra edzésre,- Jó rég találkoztunk.
Nem is tudtam pontosan, hogy merre vitte az útja a suli után.

Várffy-Zoller Robi

Meglepődtem, milyen örömmel fogadott, annak ellenére, hogy az előbb a postán még nem volt túl boldog. De persze mi mindig jóban voltunk, ezért nem reméltem fejleharapást, és hasonlókat, úgyhogy örömmel visszaöleltem.
- Hát, tudod, engedni kell a kisebbeket is kibontakozni - vigyorodtam el,- Az új őrző idén lépett be, előtte mindig egyedül voltam. Most, hogy jövőre már nem játszom, kellett a jó utánpótlás ezen a poszton is.
Jó volt újra látni Robit, azelőtt mindennapi volt hogy találkoztunk, de most már jó pár éve nem futottunk össze. Ez rajta, és rajtam is látszott, hiszen mindketten öregedtünk ezzel párhuzamosan. Én kislányból nagylány lettem, ő pedig nagyfiúból tanár a suliban. Valahogy anno mindennek el tudtam volna képzelni, de tanárnak... na annak nem. Pedig jó tanárnak bizonyult a kviddics terén is, nem ezért. Hanem, mert nem gondoltam volna, hogy mire végre végez Bagolykőben, vissza akar majd jönni tanítani.
- Igen, megírom a vizsgáimat és adieu Bagolykő! - vonom meg a vállam, - Már második éve játszom a Visegrádi Viperáknál, és kviddics szakon is végzek, úgyhogy mindenképp ez lenne a terv. Persze tudom, a sport soha nem egy életbiztosítás... Egy baleset és annyi a nagy jövőnek, úgyhogy ha belefér, majd a közeljövőben lehet szó egyetemről is, bár fogalmam sincs milyen szakon.
Ez az egész tulajdonképpen akkor fogalmazódott meg bennem, még nem mondtam ki soha ilyen őszintén azelőtt.
- És te? Mi történt veled ez alatt az X év alatt?

Várffy-Zoller Robi

- Zsinórban három éve mi vagyunk a bajnokok, és idén is jó esélyünk van rá,
 úgyhogy nem panaszkodhatok.
És tényleg. Emlékszem Robi mindig mennyire a szívén viselte a csapat sorsát. Jót is tett neki, azóta is hírhedtek vagyunk és nemcsak a kviddics terén.
- Hát egyelőre nem terveztem itt hagyni. Van egy szép házunk a vőlegényemmel a faluban, és boldogok vagyunk itt - vonom meg a vállam.
Sosem vágytam nagyvilági életre. A csapattal úgyis gyakran megyünk ide-oda a világban, és egy-egy hosszabb út után jó végre itthon lenni. Bogolyfalva hiába egy kis névtelen falu a térképen, néha jó kisszerű életet élni a csillogás és rivaldafény helyett.
Elmosolyodom a gratuláción. Álszent lennék, ha azt mondanám hogy nem esik jól a dicséret.
Azonban nem csak velem történtek fontos dolgok az elmúlt években. Elkerekedik a szemem.
- Még hogy hétköznapi dolog! Ha mindennapi dolgok történtek volna veled,
 arról nem írtál volna könyvet.
Letelepszem a szökőkút szélére, és megpaskolom magam mellett a márványt.
- Csüccs, és mesélj. Sajnos nem igazán van időm olvasni, úgyhogy ezt rád bízom.

Várffy-Zoller Robi

- Legközelebb egy baráti meccsünk lesz a Hansági Hódokkal. Majd ha kijutottunk a Világkupára, szólok - nevetek. Persze semmi sem lehetetlen, jó csapat vagyunk, itt az országban a legjobbak között tartanak számon.
- Az évfolyamtársam volt, most gyógyító a suliban. William Payne. Nem tudom ismered-e - Ösztönösen elmosolyodom, - Szerencsém van vele.
Bár elég furcsa a kapcsolatunk jelenleg, hiszen mindketten sokat vagyunk távol otthonról, ő sokat túlórázik, én pedig a szabadidőm jelentős részét Visegrádon töltöm.
- Ez hihetetlen. - nézek előbb a sérülés helyére, majd rá, őszinte csodálattal, - Hát én csak gurkó okozta sérülést tudnék mutatni, de az kevésbé menő.
Felállok a betonról, mert a kabátom alja kezdi átereszteni a belőle áradó hideget.
- Jó volt találkozni végre. Most sajnos indulnom kell haza, neked is biztos van még elintéznivalód. A könyvet pedig behajtom ám! - ígérem játékos éllel a hangomban, - Biztos jó kikapcsolódás lesz.
Búcsúzásképp megölelem, majd hazafelé, a Régi negyed irányába veszem az utamat.