Már a Nap is lemenőben van, amikor megpillantja Bogolyfalva határát.
Még hajnalban kelt fel odahaza - vagyis a régi otthonban - hogy utoljára leellenőrizze, mindent bepakolt e, és minden a helyén van e. A ruháit, könyveit, apróbb holmijait mind bedobozolta, a szőnyegek összecsavarva álltak a sarkokban, a bútorok pedig kiürítve ásítoztak a félhomályban.
Már csak Szőrmókot, az öntudatlanul is rejtőzködő golymókot kellett zsebre vágnia, felöltöznie, és a macskahordóba belegyömöszölnie Bastetet, a murmáncát. A  rendelőt is összepakolta mindenestül, napokkal ezelőtt még, hiszen nagy része annak is költözik. A hippogriffet szakavatott minisztériumi emberek viszik majd át az új helyére, ahogy a csehszlovák farkaskutyáját is - Cerberus ugyanis hiába nem varázslény, ezt nem voltak hajlandóak elhinni a nőnek, mert olyan hatalmas, mint egy póniló. Így szerencsétlen állatot tüzetes vizsgálat alá kívánták vetni útközben, így vállalták az ő szállítását is. Szerencsére. Nem tudja hová tette volna a kutyát útközben.
Egy kedves minisztériumi barátjának köszönhetően pedig Rubinszárny is az ő gondozásukba került erre a napra.
Így amikor elindult, hogy Bastettel és a golymókkal kijusson Londonból, és egy nemzetközi hopp járattal Magyarországra induljon a kézitáskájával a kezében, végre megkönnyebbülve hagyta maga után az elmúlt napok összevisszaságát.
Sokáig szelektált, mégsem hagyott ott semmit... mire elér a kiszemelt helyre, már úgyis elintézik a mágikus költöztetők, amit el kell intézniük. Csak ne volna ilyen hosszú az út... minden bizonnyal sok minden könnyebb volna, ha hoppanálhatna, de az állatok nem bírják valami jól. Így ez a lehetősége maradt csupán.
Fél Európát körbe járták, mire rá került a sor, és kikötöttek Budapesten. Roppantul különös nagyvárosnak találta, de valahogy valamiben mégis kissé hasonlatosnak Londonhoz. Nem volt teljesen idegen, de örült, hogy nem itt fog lakni. Elege van már egy ideje ezekből a helyekből, és különösen jót fog tenni egy kis vidéki levegő.
Aztán hipp-hopp, a Bogolyfalvai vonaton termett. Innen már nincs messze a cél - gondolta, és boldogan fellélegezve dőlt hátra a székén. Kisvártatva pedig végre valóban meglátta a falu határát jelző táblácskát.
A vonat csikorog, füstöl, majd lassítani kezd, Nessa pedig mély levegőt véve, hosszú, sötét haját hátravetve áll fel a helyéről. Megtapogatja a kabátzsebét, és elégedetten konstatálja, hogy a golymók megvan, és Bastet is morcosan pislog ki az egész napos börtönéből.
- Hamarosan szabadok lesztek. - ígéri halkan a nő, majd elindul a többi ember mögött, hogy leszálljon a vonatról. Jó végre kinyújtóztatni a tagjait. És most végre azt is megláthatja, mibe vágott bele oly hevesen pár héttel ezelőtt.

A tömegen keresztül megpróbálja épségben leverekedni magát a vonatról, és hihetetlen, de sikerül is neki! Még erősebben fogja kis utazótáskáját, másik kezében pedig a dühösen fújtató, unott Bastetet, nehogy valaki valamelyiket elsodorja véletlenül ebben a nagy forgatagban. Mély levegőt vesz.
Na jó, most akkor merre is?
És ekkor megtorpan egy pillanatra, ahogy meglátja a férfit, aki mintha várna valakire. Homlok ráncolva, oldalra döntött fejjel méregeti néhány pillanatig, majd szétszalad a mosoly az arcán, de hihetetlen mértékben, és gyors léptekben elindul felé.
- Kristóf? - kérdezi, szinte tökéletes magyarsággal. Majd érkezik is a férfitól - pedig legutóbb még mindössze fiú volt! - a humoros köszöntés, Nomusa pedig szinte ledobja a földre a táskáját, meg a felmorduló varázsmacskát.
- Két hónapig volt rajtam! Javíthatatlan vagy! - dorgálja meg, de széles vigyorral, majd Kristóf ha akarja, ha nem, pillanatokon belül Nessa ölelésében találja magát.
- Istenem, de jó, hogy látlak!
Elengedi a férfit, majd le nem vakarható mosollyal tovább fürkészi.
- Jó pasi vagy! - jegyzi meg szenvtelenül, minden különösebb bevezetés nélkül. - Mindig is tudtam, hogy az leszel, már régen is helyes voltál!
A kérdésre, hogy hozzon e valamit, Nessa csak felmutatja mutató ujját, hogy várjon, majd lehajol és turkálni kezd a táskájában.
- Egyébként nem angolul írtam a levelemet? - kérdzi közben, élve a gyanúperrel, hogy megszokásból a lehető legrosszabb dolgot művelte szegény Kristóffal, aki annó is inkább megtanította úgy ahogy magyarul, hogy kommunikálni tudjanak, ahelyett, hogy ő tanult volna Nessától angolul. De ennél jobban nem is alakulhatott volna, hiszen a nő akkor kedvelte meg a magyar nyelvet, és később ezért tanult meg pont magyarul.
Kisvártatva elővesz egy szép, dísztasakot, amiben üveg pálmabor van, és belenyomja a férfi kezébe.
- Ezt hozhatod! A Tiéd. Reméltem, hogy itt talállak! - vigyorog rá, majd visszaveszi vállára a kézitáskát, és lábával finoman arrébb tolja Bastetet.

- Kikérem magamnak, mindig is gyönyörű volt a mosolyom! - viccelődik Nessa is, majd jön is az ölelkezés, meg a bók, hisz miért ne tenné? Tíz évvel ezelőtt, amikor megismerte ezt a férfit még fiúként, már akkor is nagyon jól kijöttek egymással. Sikerült kis idő alatt olyan kapcsolatot felépíteniük, ami ennyi éven át is megmaradt, még ha egy világ választotta is el kettejüket egymástól. De ahogy Kristóf elkezd ökörködni, Nessa akkor jön rá, hogy igenis, ez hiányzott az életéből. Egy olyan ember, aki magasról tesz mások véleményére, és csak önmagát adja. Épp ilyen barátra van szüksége a komor valóságban, hogy ő is kiszakadhasson a szürke hétköznapok ránehezedő tömege alól.
- Te nem vagy komplett! - nevet fel olyan hangosan a nő, hogyha Kristófra nem nézett senki furcsán, most biztosan megfordul egy két ember, hogy "ezeknek meg mi bajuk van". Nessának még könny is kifolyik a szeméből. Még meg sem érkezett, de már az állomáson meghal a röhögéstől.
- Én szeretlek, ne légy lökött. - boxol aztán bele Kristóf vállába, aztán a kérdést hallva belemosolyog a levegőbe, majd elkomorodva a férfi szemeibe néz.
- Afrikaiul.
Néhány másodperc hatásszünet... aztán mégis csak kirobban belőle a nevetés, és még a haját is arcába fújja a szél, így miután leküzdi az akadályt, széles vigyorral arcán néz vissza a férfire.
- Csak vicceltem! Ne butáskodj, persze, hogy magyarul! És vannak pálmafák, Einstein. Ha akarod, egyszer majd megmutatom. - kacsint, majd csak mosolyogva csóválja meg a fejét, amikor Kristóf kikapja a kezéből a táskát. Így maradt neki Bastet a hordozóban, és a valószínűleg az öleléstől összelapított Szörmók a zsebében. De nem. Nincs baja, még mozog.
- Hát nem sokon múlott, hogy lekéssem! Jobb lett volna, ha hoppanálok, bár még nem jártam itt, de Pestre tudtam volna. De... elértem! Így pedig Te sem lettél mirelit. Megyünk? - teszi fel a kérdést, továbbra sem lankadó jókedvvel, majd ha elindulnak - Kristófot engedve előre, hisz ő tudja, merre is lehet - tovább folytatja a beszélgetést, hiszen annyi kérdése volna, annyi mindent megszeretne vitatni a férfival, és mindenek előtt... annyira örülne, ha ténylegesen ki tudná fejezni, mennyire boldog, hogy most itt lehet, és végre láthatja őt.
- Bogoly lakósor, 9.es szám. - mondja a címet a férfinak, majd szorosabban magához öleli a murmánc ketrecet.
- Na és mesélj már! Hogy vagy? Mit csinálsz most? Merre laksz? Mindent tudni akarok, minden piszkos kis részletet! - kacsint "Krisszi"re. Ő legalábbis így hívta régen. A Kristóf nevet nehezen tudta kiejteni.

Néha akkor is muszáj kijönni a szabadba, ha az embernek nincs kedve a tömeghez és a zsivajhoz. Márpedig a piacon nem lehet másra számítani... de ha menni kell, hát menni kell. És van, amit magának kell beszereznie. A bestiáriumhoz, egy két állatnak, vagy néhány üveg irtószer és méreg alapanyaghoz... esetleg egy jó vacsoráért.
Ma pedig mindenhez vásárol, amihez csak lehet. Szereti egyszerre letudni ezeket a dolgokat. Ezért már most három nagy, dudorodó szövettáskával a vállain próbál előre nyomulni, és lehetőleg nem fellökni senkit sem. Ráadásul a fekete kis táskájára is vigyáznia kéne... mert hát hiába olyan kellemes és jó ez a kis falu, tolvajok bárhol lehetnek.
- Elnézést! Kérem... szeretnék átmenni... - adja tudtára egy öregasszonynak, hogy talán nem az út közepén kéne békapetét számolnia. Magában kicsit szitkozódik a dolog miatt, de csak átér, és már mehet is tovább. Aminek rettenetesen örül... a háta közepére sem kívánná most ezt a pár órát. De jól halad, ezért remélhetőleg hamarosan vége, vagy legalább a tömeg közepéből kivergődhet. Ki gondolná mégis, hogy ennyien laknak Bogolyfalván? Bár erős a gyanúja, hogy máshonnan is jöttek ám ide, nem csak a városból.
Ráadásul magassarkú van rajta. Egy pántos, fekete szandál. Meg ehhez egy fekete pettyes, és széles fekete vászonöves mini ruha, és egy hasonló, fekete szalagos és pettyes fehér kalap. Remekül néz ki benne, főleg a barna bőrén ékeskedő vörös rúzzsal, és a hosszú, kiengedett, hullámos fekete hajával... de lássuk be, nem piacra termett öltözet. És erre már ő is egy bő félórája ráébredt.
Habár legalább felvehette a nagy, fehér gyöngyökből álló nyakláncát valamihez. Ha már úgysem jár se randira, se sehová, legalább egy szimpla piacolásnak is megadja a módját.
Ha sikeresen végez, akkor pedig meg is ajándékozza magát majd valami finomsággal zárásképpen.

Nessa annyira el van foglalva azzal, hogy átverekedje magát a tömegen és végre levegőhöz is jusson, hogy észre sem veszi az ismerős arcot. Igaz, csak egyszer találkoztak, és hogyhogy nem, pont nem Bogolyfalván, de az igen csak kellemes - és túlontúl rövid - beszélgetés volt.
Ahogy meghallja a hangot - mert előbb azt hallja meg - máris hatalmasat dobban a szíve a bordáin. Legalábbis úgy érzi, mintha a bordáin dobbanna. Ugyanis van az a furcsa, különös hátborzongató érzés, ami azóta kísérti a férfit, amióta meglátta őt. A sötét haja, amely egy olyan férfira emlékeztette, aki nagyon nagy szerepet töltött be az életében... és a szemei... amik pedig arra a férfira, aki hihetetlenül fontos volt a számára, mégsem lett örökös része a mindennapjainak. Valahogy egészen különös ötvözete volt ő ennek a kettőnek... mégis teljesen más. Mindenben és mindenhogyan. És a hangja, ahogyan megszólalt... Nessa alig tudott szóhoz jutni. De aztán, ahogy az lenni szokott, megeredt a nyelve, és adta önmagát. Most sem történik ez másképpen.
Ahogy megtorpan és megfordul, majdnem leesik a kalapja a földre, hiszen elég széles a karimája, hogy bármibe és bárkibe beleakadjon - ám végül szerencsésen rajta marad. Nessának viszont kell pár másodperc, mire nagyokat nyelhet, és szélesen elmosolyodva megszólalhat.
- Mr. Everett! Micsoda kellemes meglepetés!
Nem tud nem végig nézni a férfin. Ugyanolyan laza, mint a legutóbb. Már csak az öltözékét tekintve is. És ugyanolyan kedves és segítőkész... de hát gyerekekkel dolgozik! Mi más is lehetne ez a férfi, ha nem egy csupa báj és törődés? Annyira idegen ez a nő számára.
- Ó! A csomagok... - pillant is az említett hatalmas szövettáskákra. - Nem olyan sok ez, elboldogulok...
De azért ha Tom... - akarom mondani Mr.Everett, hiszen még nem nagyon vannak olyan viszonyban, hogy csak úgy tegezzék egymást - kissé nyomást gyakorol rá, biztosan mosolyogva enged, és átad néhány dolgot a férfinak. De elég zavarban van most ahhoz, hogy csak ott álldogáljon tovább a tömeg közepén, ahol megtorpant, és pislogjon a másikra, mintha csak ő is arra várna, hogy elkezdje az előkészítőt. Agyilag pillanatnyilag nem is érzi magát okosabbnak.
- Én is örülök...
Néhány pillanat csönd. Kicsit talán kínos. Talán nem.
- Na és... mi járatban van erre? Az iskolának vásárolgat? Vagy csak ebédhez? Ó, mennyi eper! Most vette? Tudja hová tenni? - látja meg a férfinél azt a sok gyümölcsöt amit úgy feltankolt, mintha csak a világvégéig akarná kihúzni vele. De túl sok helyet nem lát az elpakolására, ezért, mivel nála van egy szakajtóra való szatyor és más hasonló, szívesen felajánlja neki, ha szükséges.

Egy kissé furcsa mosolyt kap, amit nem tud mire vélni. Most tényleg örül a férfi, hogy örül, vagy csak udvariasságból mondja ezt? Habár abban a rövid kis időben, amíg beszélgettek anno, nem úgy ismerte meg, hogy olyan lenne, aki megjátssza önmagát. Habár kicsit... mégis mintha azt tenné. Na persze nem rossz értelemben. Csak mintha olyan különös szomorúság volna folyton a szemében. Nem tudja a nő, hogy mit kezdjen ezzel. Nem tudja, hogy mitől lehet. De valahogy ösztönösen jön tőle a dolog, hogy segíteni szeretne.
- Na jól van... rendben... köszönöm.
Csak beadja a derekát, és ha az összes táskát nem is adja oda, mégis csak hagyja, hogy segítsen neki cipekedni a férfi. Kissé furcsa érzés ez. Nagyon régen nem tette hasonlót egy férfi sem. Megszokta már, hogy egyedül van, és mindent magának kell csinálni, elérnie, véghezvinnie. Talán ettől lett még a szokásosnál is makacsabb, vehemensebb és határozottabb. De ugyanakkor óvatosabb is. Nem volt túl sok szerencséje a másik nemmel az utóbbi időben. A gimis kapcsolata után csak egy könnyebb, inkább futó kalandja volt... aztán jött Patrick. Nos igen. Őt nem igazán tudta kiheverni. Pedig Edward sokkal csúnyábbat tett vele... elérte, hogy szeresse, aztán csodálatos élettel kecsegtetett a számára, végül pedig olyan csúnyán végezte ki, amilyen csúnyán csak lehet. Két évig nem is volt senkije. Egészen tavalyig. Az megint egy kemény időszaka volt... a bátyjával, Abival is akadtak ezáltal gondok. Tudta, hogy annak, ami akkor volt, nincs sok esélye... és nem is tudta, hogy mi is pontosan, amibe belecsöppent. De szerette minden pillanatát... és az, hogy egyik pillanatról a másikra véget ért, jobban fájt, mintha karót döftek volna a szívébe. A legrosszabb pedig az volt, hogy nem sírt. És ha a fájdalmak közepette Nessa túl erős ahhoz, hogy sírjon... akkor nagy a baj. Ám mégis csak nagy levegőt vett... és most itt van. Ennyi csalódás után... ennyi fájdalom után. Annak ellenére, ami gyerekkorában is történt.
Ha a férfi kimondaná a gondolatait, Nessa magában igazat adna neki. Ő maga is tragédiát érzett az életében... kicsivel talán többet is, mint amennyit mások tudtak vagy láttak.
A mosolya gondolataiba mélyedvén lassan olvad le az arcáról néhány másodpercre. Hogy aztán Mr. Everett hangját újra meghallva ismét megjelenjen ott.
- Mindenki szabadságon, csak maga dolgozik. - mondja, nem is kérdésként, hanem egy mosolygó kijelentésként, miközben lassan megindul a férfi nyomában. - Biztos, hogy nem Baako a vezeték neve véletlenül? - viccelődik egy kissé. Ám Tom tovább beszél, Nessa pedig hirtelen elneveti magát a hallottakon. Jólesik neki a dolog. Régen nevetett már őszintén. A nevetés után aztán komolyabban néz a férfira, ám a mosolya ezúttal ragaszkodónak tűnik.
- Maga remek pedagógus... ha lenne gyerekem, csak magára bíznám. Látszik, hogy törődik velük. - mondja, kissé talán bóknak szánva, ami furcsa lehet egy nőtől. Aztán egy kis szünet és tétovázás után folytatja.
- Talán... ideiglenesen... be tudok fogadni egy-két apróságot... - vonja meg a vállát, nem is igazán nézve a férfira. Mintha csak zavarban lenne már ettől a kijelentésétől is.
- Igaz, sokat dolgozom... de esténként volna hol aludniuk, figyelnék rájuk... és mindig annyi ételt főzök, hogy egy hadseregnek is elég lehetne! - nevet fel röviden és halkan. Azt már nem teszi hozzá, hogy milyen magányos is. Főleg mióta a barátainak is annyi dolga akadt, hogy alig látja őket. Nincs más most neki, csak az állatai. Ők pedig nagyon unalmas beszédpartnerek tudnak lenni néha.
- De ha buta ötlet, ne is foglalkozzon vele, csak... csak felmerült bennem. Nem számít. - visszakozik is nyomban, és meg is ragadja az alkalmat, hogy elterelje a szót. Mielőtt még őt hinné a férfi ki tudja minek, hogy csak így magához venne pár ismeretlen gyereket. Nem mintha a saját "gyerekeivel", azaz diákmunkásaival nem volna ugyanígy. Bármikor nála aludhatnak, süt nekik sütit, vigyáz rájuk, és még tanul is velük hogyha kell. Afféle anyapótlék volt mindig mindenkinek.
- Az eper az jó, nagyon jó, biztosan örülni fognak neki, én is nagyon szeretem...
Na ez nem a legjobb terelésre sikeredett, ezért nyomban a kérdésre tér.
- Munka, főleg. - mosolyog, még mindig nem nézve a varázslóra. - Egy két hozzávaló gyógyszerekhez meg irtószerekhez... de ugyanúgy a vacsorához is. Hagymalevest főzök, és hozzá rakott tésztát... szereti?
Na, ezt a kérdést aztán végképp nem kellett volna feltennie. Elég kétértelműre sikeredik. De ha már kimondta, nem tudja meg nem történtté tenni. Esetleg ha a mellette sétáló férfi úgy tesz, mintha nem hallotta volna.

A választ hallva, habár mosolya nem lankad le a nőnek, mégis kb négy és fél centit felszökik a szemöldöke.
Tudja ő, hogy a férfi nem szándékosan mondta azt, amit mondott, és hogy ha mégis, nem úgy érthette, ahogyan érthető... de elég furcsán jött ki, annyi szent. De ha már így alakult, kíváncsi rá, hogy Tom erre mikor jön rá. És látszólag elég hamar. Így már arra kíváncsi, hogy hogyan próbálja kimenteni magát az elhangzottak miatt.
És nem valami jól, ami azt illeti. Nessa szemöldöke viszont ahogyan felszökött, úgy lesz egyre szélesebb a vigyora is... majd a mondat végén hangosan felnevet. Nem a férfin, hanem csak azon, mennyire kedves és furcsán zavart. Vajon az ő társasága miatt ilyen, vagy minden nővel így viselkedik? Ezt azért nem volna rossz tudni. Nem is tudja miért.
- Zavarba? Na de mivel, kedves Mr. Everett? - kérdezi széles vigyorral arcán. De nem ez volt az utolsó, amit ma nevettetőt a férfitől hall, abban biztos. És, hogy ez mennyire válik valóra, azonnal ki is derül a folytatásban. Annyira kiderül, hogy Nessa meg is torpan, hiszen meg kell állnia a nevetéstől. Próbálja rövidre fogni, és nem görnyedezni itt a tömeg közepén, lehetőleg nem túl hangosan, hogy ne figyeljen fel mindenki rájuk... de azért mégis csak sikerül.
Végül, még mindig nevetgélve, felpillant a férfira.
- Nem is szólnék másnak, ha gyereket vállalnék, ne aggódjon. Nem kell ehhez a tényhez jobban ismernem magát. - mondja aztán szelídebbé váló mosollyal arcán, majd egy kis kacsintás is belefér, és ha a férfi is megtorpant vele, Nessa már megy is tovább, kicsit lehagyva őt. Hadd rágódjon a sokat sejtető, különös válaszon. De hát ő kezdte!
De a beszélgetés közben folytatódik. Ő pedig kissé elrendezgeti magán nála maradt csomagjait.
- Lehet, nem tudom. - válaszol közben. - Az Everett nem tudom jelent e valamit egyébként. Maga tudja? A Baako annyit tesz afrikaiul: elsőszülött. Gondolom valami olyasfajta törzsből érkeztünk, ahol első varázslók voltunk, vagy valami lényege lehet. - mosolyog továbbra is. - A Nomusa egyébként azt jelenti, rokonszenvező... vagy valami ilyesmi, az Eshe pedig életet. Különös, egyébként a Nessa név is jelent egy külön dolgot, pedig az csak a becenevem. Latni-Amerikaiul annyit tesz... tiszta, vagy jerkebárány... nem tudom, ez gondolom valami szentségre utal, de az semmiképp sem vagyok. - nevet fel röviden. Majd Tomra hunyorog.
- A Tom úgy tudom ikreket jelent.
Elhallgat, mert ráébred, hogy annyi felesleges információt hordott össze, amennyit csak össze lehet. Ha látszódna a nagy kalaptól, bizonyára észrevehető lenne, hogy egy kissé elpirult.
- De elnézést, összevissza hadoválok mindenféle sületlenségről. - pironkodik kissé. - Inkább beszéljünk a gyerekekről... de mindenféle törvénytelen dolgot kizárva persze. - próbálja tréfával oldani a saját feszültségét.
- Bármikor szívesen elmegyek önökhöz, csak egyeztessünk időpontot. Egyébként ők is eljöhetnek hozzám, de akkor én már egy afféle két-három alkalmas dolgot mondanék önnek, amit beiktathatnánk... először én megyek el önökhöz, és felcsigázom a kedélyeket. - sandít oldalvást a férfira, az újonnan jött témának hála ismét feltörő önbizalommal.
- Aztán ők jöhetnének el hozzám, megmutatnék nekik egy egyszerűbb kezelést, aztán hátul ellehetnének egy kicsit az állatokkal. Vannak most kis murmáncok is. Egy harmadik alkalommal pedig, ha lenne az is... eljöhetnének velem valamiféle terepmunkára. Mondjuk megnéznénk az öreg Mogg néninél, hogy hogyan lehet felfedezni, ha doxy van a függönyben. A néni állandóan elfelejt permetezni, aztán járhatok hozzá kiirtani egész tömeg kolóniákat. - csóválja a fejét lemondóan.
- Na, mit szól hozzá?
És ekkor szóba jön az örökbefogadás. Nessa kissé elszomorodva pillant maga elé. Úgy tűnik lassan elhagyják a piacteret is. Mára úgyis elég volt neki ennyi a vásárlásból.
- Én is gondolkoztam már rajta. Tudja... mindjárt harminc leszek. - vallja be a korát, holott ez nőknél többnyire nem szokás. De Nessa sosem úgy volt ezzel sem, mint a többség. - A nagyszüleim mindig azzal nyaggatnak, hogy találjak már egy rendes férfit, de eddig nem nagyon volt szerencsém. A gyerekeket viszont nagyon szeretem... így... jobb híján állatokkal veszem körbe magam. A rendelőben és otthon is... de az mégis másképpen jó. - enged meg egy szomorkás mosolyt a férfi felé.
- Beszéljünk inkább a vacsorámról. - próbál vidámabb lenni. Ha már felhozta ezt az idióta és sokértelmű kérdést... na de... azért ha vacsoráról lenne szó, ő nem egy egész minihadseregre gondolna... inkább a férfival kettesben...
Elszégyelli magát a gondolattól. Tom biztosan jó indokkal van egyedül, és még ő sem heverte ki egészen a tavaly történteket. Erre meg ilyesmiken jár az agya? Jó, hogy nem képzeli már el... és ebben a pillanatban, hogy ide jut a gondolatmenetében, pillantása automatikusan a férfi ajkaira vándorol. Majd a nyakára és a mellkasára, aztán a hasára... és úgy kapja el a tekintetét, mintha parazsat fújt volna az arcába a szél. Még meg is botlik útközben, majdnem sikerül elesnie.
- Ó, elnézést! Elnézést, nem figyeltem oda... csak a vacsora... tudja... nem is tudom mit mondott... azaz, hogy... tudom, a gyerekek vagy hadsereg vagy...
Zihálva sikerül kiegyenesednie, és csak egy zavar pillantással tud ismét bele nézni a kék szempárba, miközben megigazítja a félre csúszott kalapját.
- A lényeg, hogy bármikor szívesen látom! És mindig csinálok a hagymaleveshez fokhagymás pirított kenyérkockákat... nekem jobban ízlik, mint a sima pirítós... meg füstölt reszelt sajtot is hozzá... a tészta meg tejszínesen... Bogoly lakósor 9.es a címem...
Ezt meg minek mondta el? Ismét kezdi egyre rosszabbul érezni magát. Gyorsan el is fordul, és még mindig levegő után kapkodva kissé elkezdi legyezni magát.
- Huh... huh, milyen meleg lett itt... talán... kellene keresni valami árnyékos helyet... nem gondolja?- kezd el forgolódni. Teljes mértékben fogalma sincsen, hogy mi baja van.

Remek a beszélgetés, ez tény. Régen szórakozott már ilyen jól, és talán hosszú idő után most nevet először igazán őszintén.
Ez valahol őt is meglepi. Valahol pedig kissé megijeszti. A leendő leszármazottjáról szóló megjegyzésre csak mosolyog. Tudja, ha egyszer születne gyereke - amelyre egyre kevésbé lát esélyt - akkor a férfinál biztosan jó helye lenne, ebben nem is kételkedik.
De mielőtt tovább gondolhatna bármit is ezzel kapcsolatban, szerencsére a nevekről kezdenek el beszélgetni. Nem egy túl nagy eszmecsere, inkább csak afféle "említsük meg" dolog, hogy oldják a hangulatot. Nem mintha eddig nem lett volna eléggé oldott.
- Hm... ezt így még végig se gondoltam. Vág az esze Mr Everett. Ez egészen jól hangzik. - mosolyog Tomra. - Az ikrek pedig... van egy fia, igaz? - kérdezi kissé visszavéve a vigyorgásból, mert érzi, hogy ez a téma a férfi számára sem túl vidám.
- Mintha említette volna, de nem vagyok benne biztos, ne haragudjon. - vallja be. - Tudja napjában vagy harminc-negyven emberrel biztosan találkozok csak a rendelőben, és valamiért ellenállhatatlan vágyat érez mindenki, hogy megossza velem az egész életét. - nyom el egy bátorító mosolyt, ha kínos téma volna, amibe belevágtak.
- Főleg az idősebbek... tudja milyenek. "Szép napot, hölgyem, miben segíthetek? Ó, milyen aranyos kis krup! Mi a panasza?" - fog bele, majd elkezdi utánozni egy öregasszony hangját. - "Jajj hát kedveském, szegénynek fájhat a foga, de hát az én derekam sem a régi már! Tudja a fiam..." ésatöbbi ésatöbbi. - pillant Tomra. Majd közelebb hajol hozzá, és kissé cinkosan odasúgja neki.
- Azt hiszem én is ilyen leszek. - vigyorog.
Közben a gyerekekre terelődik ismét a szó, de egy jóval kellemesebb témában.
- Igen, én is így gondoltam. És ne is mondja! Érdekli egyáltalán a mai tizenéveseket, hogy mi lehet egy bestiáriumban? - kérdezi sokat sejtő pillantást vetve a mellette sétáló férfira. - Vagy csak a saját hormonjaik?
Aztán akarva akaratlanul is elszomorodik kissé, és egy ideig nem mond semmit. Eljön az igazi... de mi van akkor, ha talán már eljött, csak elszalasztotta? Ha elsétált mellette az utcán? Vagy az volt megírva, hogy Patrick legyen az, akivel sosem sikerült semmi, vagy Edward akinek meg kellett őt csalnia az esküvője napján? Esetleg az a férfi, akivel biztos, hogy az ég világon semmi esélye semmire... akkor mi van? És mi van, ha az igazinak nem ő az igazi? Vagy az igazi nem is ezen a bolygón él, és talán nem is ebben a naprendszerben? Vagy az igazi is őt keresi, csak éppen nagyon rossz helyen kutatnak egymás után? Talán sosem találják meg egymást. Talán nincs is olyan, hogy igazi. Inkább csak fellángolás, vagy jó esetben szerelem, ami kivételesen talán nem fáj. Milyen lehet, ha nem fáj? Milyen lehet, ha a férfi, mint Patrick, képes rá, hogy időben lépjen? Hogy nem megy a huzavona évekig, nem hagyja cserben, nem bukkan fel hirtelen majd rohan el éppen az esküvője napján... az esküvőjéén, amely olyan lett, amilyen. Így volt megírva, biztosan. De miért? Milyen lenne, ha a férfi nem szerencsejátékozna, és nem várná el a nőtől, hogy csak ő tegyen egy kapcsolatért, mint Edward? Milyen volna, ha szeretné is, nem csak kihasználná? Milyen lehetne... ha viszonoznák, és nem érzelmek nélkül néznék végig a szenvedését és az önnön magával vívott magányos gyötrődését?
Milyen lenne, ha a férfi nem csak egy jó vacsorát látna, ha a szemébe néz?
Apropó vacsora... Tomra pillant szomorkás tekintettel.
- Én azt hiszem már nem hiszek ebben, Mr. Everett.
Talán sokkal szomorúbbra sikeredett ez a kijelentés, mint azt valóban akarta. És ráadásul ezek után történik meg, hogy olyan különös érzése támad. Mintha csak az univerzum akarna valamit üzenni neki ezáltal. Hogy annyira hívogatónak érzi a férfi ajkait... talán van valami ebben a különös vonzásban. Van valami vibrálás, valami láthatatlan elektromosság, valami szikrázó, pattogó mágnes közöttük. Vagy talán csak túl régóta nem csókolta meg senki, és azt sem tudja már, milyen érzés lehet. És ekkor megbotlik.
Nem tudja hirtelen, hogy sírjon vagy nevessen magán ügyetlenségében, így inkább csak zavart lesz, és próbál a lehető legnormálisabban vigyorogni. Amitől nagyjából úgy festhet egy pillanatig mint Joker, abban a mugli filmben.
- Nos, hát... igen, talán. - nyugtázza a férfi szavait a cipőt illetően. - Tudom, jobb választás lett volna egy katonai surranó, de azt sajnos kölcsönadtam az auror kommandósaimnak.
Egy kis szünet, és tücsökciripelés - ami persze nem történik meg, de Nessa lelki füleivel szinte hallja.
- Ez nem volt valami jó vicc. - vallja be kissé pironkodva. Nem is tudja, honnan jött ez az ostoba poén. Inkább legyezni kezdi magát, és tényleg eléggé kimelegszik. De egyáltalán nem a naptól. Hé, emberek! Nessa ízig vérig bredasdorpi, ami annyit tesz, hogy ő akkor érzi igazán jól magát, ha negyven fok van árnyékban. Most mégis itt piheg, mint a Hókirálynő a szaunában?
- Igen, valóban... talán innom kéne...
Tom felé fordul, és egy kissé zavart, de az előbbinél jóval szelídebb és klasszikusabb mosolyt sikerült megengednie magának.
- Egyszer becsöngethetne.
Na, ez meg nem is lehetne kétértelműbb.
- Vagyis... tudja, sokat vagyok otthon egyedül mostanában, nem árt egy kis társaság. Talán nem leszek ilyen szétszórt és ügyefogyott sem legközelebb. - jegyzi meg egy kis egészséges önkritikával fűszerezve.
- Ó, nahát! Valóban? Ilyen közel? - derül fel az arca szemmel láthatóan. - Nem is gondoltam volna... rendben, köszönöm ha elkísér...
Aztán, ha végre ismét elindulnak egy ideig csak hallgat a nő. Majd, hogy megtörje a csendet és a kínosabbnál kínosabb gondolatait, csak megszólal. Csak, hogy beszéljenek valamiről. Meg hát igazából érdekli is. Csak hát na.
- Na és, hogy érzi magát Bogolyfalván? Hogyhogy ide költözött egyébként, merre lakott azelőtt? - érdeklődik. - Vagyis laktak. A fiával, gondolom. - teszi hozzá. A feleséget tapintatosan nem említi, hiszen látja, hogy a férfi egyedül van valamiért. És bármi is ennek az oka, bizonyosan nem vidám. Még ha egy egyszerű és könnyen lezajló válásról is van szó. De él a gyanúperrel, hogy ez nem így van. Hiszen a férfinél lakik a fiú, ha jól gondolja. Akkor pedig nem sok lehetőség maradt a dolgot illetően.
- Maga angol, igaz?
~Mi a franc? Patrick angol volt, Edward is angol volt, és még Ő is... mit akarok, délutáni teát?~
- A Roxfortba járt? Mindig erről álmodott, hogy egy napon gyerekekkel foglalkozzon? - mosolyog kedvesen és biztatóan. Kissé legalább le is nyugodott végre valahára.

Pörögnek az események körülötte mostanában.
Pontosabban vagy jó fél éve. Onnantól, hogy rávették arra az expedícióra, ami természetesen nem volt egy unalmas kirándulás, egészen idáig, hogy hazaérkezett. Még aznap este a bestiáriumában volt is egy vészhelyzet, egy aranyos diáklánnyal, és egy édes furkásszal. Másnap pedig a Szalamantoni kirándulás... nem sok ideje maradt kipihenni az utazást. De igazából... most, hogy újult erőre kapott, és lendületben van végre... miért is kéne? Majd pihen a sírban. Addig pedig jobb élni, mint... megijedni. Mondjuk így.
A mai reggelen újabb elhatározásokkal ébredt.
Benézett a bestiáriumba, összeírta, hogy mire van szükség, ellenőrizte, hogy Rosa jól végzi e az őt helyettesítő munkát - még egy pár napig marad a nő - fogadta a gratulációkat a rendelőben a szokásos pácienseitől - pontosabban a gazdáiktól - megköszönte, hogy olyan boldogan üdvözlik őt viszont, aztán hazament, hogy feltöltse a hűtőjét, és letakarítsa a port.
Bastet és Szörmók visszakerült a lakásba, Nikita alaposan vigyázott rájuk, mielőtt elment Angliába. Megfürdette és megetette őket, szépen rendbe rakta, majd megebédelt... és egy doboz keksszel a kezében útnak indult.
Mondhatjuk, hogy véletlenül téved az Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda mellé, de akkor hazudnánk. Főképp, mivel ebből a tévedésből az lesz,. hogy határozott léptekben besétál az udvarra. De innen azért nem tovább.
Csak megáll, a keksszel a kezében, és nézi a bejáratot. Ha minden igaz, csak vége van már mostanra a tanóráknak és egyéb foglalatosságoknak.
Na jól van, itt vagyok... és most hogyan tovább? És mégis hogyan képzeltem ezt? Nem is tudom mit gondoltam... most itt fogok várni? Esetleg ne adjak szerenádot is? Tiszta idióta vagyok... Menjek be? Persze, az nagyszerű lenne... egyáltalán nem égetném le magam... talán jobban át kellett volna gondolnom ezt az egészet. Na jó. Nagy levegő! Fő a határozottság!
És Nessa ott marad, ugyanúgy, ahogyan eddig is állt.
Szürke farmerjában, fekete magassarkújában, a fekete szövetkabátjával, és horgolt, francia stílusú sapkájával... na meg persze a doboz keksszel a kezében.

Még egy ideig elácsorog ott, és azon vacillál, hogy menjen vagy ne menjen.
És ha megy, akkor be menjen, vagy el menjen?
De szerencsére mégsem marad olyan sok ideje ezen gondolkodni, mert ekkor nyílik az ajtó... és egy sereg gyerek jelenik meg benne. Hát igen, erre gondolhatott volna. Itt nem nagyon tud csak úgy "titkos" dolgokat művelni, egy csapásra ezer szem fog rá szegeződni.
Ám ekkor megjelenik Thomas is.
Nessa nagy levegőt vesz, és szélesen elvigyorodik.
- Jó estét Mr. Everett! - köszön is nyomban, majd ugyanígy a számára ismeretlen nőnek és a gyerekeknek is, szokásához híven kedvesen és mosolyogva.
Amazonas királynője?
Tetszik neki az elnevezés, ám ekkor gyermeki hujjogás közepette a férfi arcon csókolja a lányt, aztán még látszólag zavarba is jön. Ennek hatására pedig kicsit a teljes határozottsággal ideérkező Nessa is.
Ó, te jó ég... tiszta idióta vagyok... nem is tudom mit keresek itt... biztosan van már valakije... amúgy sem tudom mit is gondoltam pontosan...
A gyerekek és a lány ekkor elsétálnak, Thomas pedig elindul felé. Nessa egy kicsit hintázik a lábán, egyikről a másikra, a kekszet szorongatva, és kissé zavart mosollyal az arcán.
- Hát akkor ön is hallotta...
Csend.
Legalábbis a részéről. Ez annyira tipikus. Mikor az ember végre elhatároz valamit, legalább százszor végig pörgeti magában a dolgot, hogy mit és hogyan fog tenni, mit és hogyan fog mondani... aztán az első bukkanónál - mert, hogy mindig, de mindig van bukkanó - leblokkol a dolog, megáll, és nem marad más, csak a bamba bámulás.
- Öhm... tegnap előtt érkeztem haza, és most épp erre jártam...
Na, hát ez szuper kezdés.
- Na jó, ez így nem teljesen igaz. - vigyorodik el végre kissé őszintébben és kevésbé zavartan a nő.
Határozottság, Nessa! Határozottság!
- Vagyis valóban tegnap előtt érkeztem, de... nem véletlenül keveredtem ide. Annyira hirtelen jött, ez az egész expedíció... és... nem volt alkalmam megköszönni önnek a múltkori segítséget...
Ami több, mint fél éve volt...
- Ezért...
Azzal előre nyújtja a doboz kekszet. És kedvesen mosolyogva pislog a férfira a továbbiakban.
- Ezt magának hoztam... Mangó és narancsos kávé krémes, meg tejszínnel töltött... Brazíliából...
Hát ez remek... teljesen jó indokot találtál ki, Nomusa, ennél szuperebb magyarázatod nem is lehetne rá, hogy mit keresel itt... - gúnyolódik magán közben gondolatban. Tény, hogy kissé sántít a dolog. Habár több igazság van benne, mint ködösítés.
- Én... sajnálom, hogy nem sikerült az iskolai programot sem összehoznunk, az én hibám... - süti le a szemeit kicsit elkomorodva a végén.

- Túl gyorsan terjednek itt a hírek. - poénkodik egy kicsit ő is, hogy a hirtelen rátörő zavartságot le tudja küzdeni. De a férfi tréfáját is érti ám, és fel is nevet rajta.
- Már öt perc? Az haladás. Amikor ide költöztem, csak tüsszentettem egyet, és a falu végén mondták rá, hogy egészségemre. - száll vissza egy hasonlóan emelkedett szintű poén. Ha valaki hallaná őket, biztosan jókat nevetne a remek humorérzékükön. Érdekesen festhetnek itt kettesben tréfálkozva, a sötétedő előkészítő udvaron. Inkább nem is gondol ebbe bele, mielőtt saját magát hozza zavarba, és átadja a kekszet.
- Nem volt fáradtság...
Mégis csak zavarba hozza magát. A saját gondolataival! Hát micsoda dolog ez, kérem szépen! Gyorsan meg is ragadja a témát, persze alaposan kikerülve azt a részt, hogy "előttünk az egész élet".
- De, azért mégis csak... hirtelen mentem el, tudom. Úgy érzem valami magyarázattal csak tartozom. Szeretem az ígéreteimet betartani... de... tudja, kicsit zűrös volt az életem, és ez egy túl jó lehetőség volt...
Túl sokat árul el... nem kellene. Inkább átvált.
- De nagyon szívesen segítek a pótlásban! Persze, ha még valóban áll a lehetőség, és vannak elegen kis felfedezők a köreiben... - mosolyog. - Szólnom kellett volna, hogy ne számítson rám az elkövetkezendő hónapokban, szörnyen restellem... de ígérem, ezúttal nem megyek semmilyen expedícióra! - próbálja ismét poénosra venni a figurát, hogy azért ő se érezze annyira kínosnak a dolgot.
A kérdésre csak megrázza a fejét. Tényleg elég süteményt evett már, de ha nem is evett volna, ezt akkor is Thomasnak hozta. Ő csak túl kedves ahhoz, hogy ne kínálja meg belőle. Már első pillanattól kezdve túl kedves volt. Ez pedig annyira, de annyira szeretetre méltó dolog a számára.
- Ó, ugyan! Láttam is, hogy már bezárt, és nem is akarom feltartani! Hideg is van, esteledik... és ha tényleg annyi gyerkőc van most magánál akkor...
Pedig valahol reménykedett benne, hogy nem lesz ilyen rövid ez a találkozás. De ha nincs mit tenni, akkor nincs mit tenni.
- Nagyon kedves öntől, hogy ennyire figyel a gyerekekre. Felajánlanám én is a segítségem... de félek, hogy még nem sikerült tökéletesen visszahoznom a lakásom régi befogadhatóságát... na meg... nem csodálnám, ha ezek után nem is bízna meg bennem...
Egy kis hallgatás. Nessa remekül ért ahhoz, hogy saját magát tudja ostorozni.
Közben pedig neki is éppen eszébe jut a lány. Ismét kissé kellemetlenül érzi magát, és megszólal egy vékonyka hang a fejében, hogy lépjen le, még mielőtt csúnya kosarat kap, de a férfi mintha csak a fejében olvasna, valahogy ösztönösen magyarázni kezdi a dolgokat. Nessa arcán pedig valamiért most olyan szinten megfigyelhető a lassú megkönnyebbülés, hogy annál már csak a Nap világosabb.
- A barátja lánya?
Miért sikeredett ez a kérdés ilyen szánalmasan vékony és örömteli hangon? Meg is köszörüli gyorsan a torkát. És próbál úgy tenni, mintha ez a téma igazából nem is érdekelné, és egy pillanatra még az elhangzott névre sem figyel fel. Aztán mégiscsak.
- Révay Valentin? Az a Révay Valentin? - kérdezi őszinte csodálkozással... és talán egy hangyányi rajongással is a hangjában. Mert ha az akire gondol... nos, hát akkor mondjuk úgy, hogy Magyarországra költözése óta ő az első számú híresség, akiért azonnal odalett, és ez a dolog azóta is lankadatlanul tart. Kell egy kis idő, mire az utolsó elhangzó kérdés eljut a tudatáig. Nyomban próbálja leküzdeni látens tinilány viselkedését.
- Az út?
Visszakérdez azért, hogy önmagában is megerősítse az elhangzottakat.
- Hosszú. - mosolyodik el. - Sokat tudnék róla beszélni... de tényleg nem akarom feltartani.
Most vagy soha... most vagy soha... most vagy soha!
- Esetleg... megihatnánk egy kábé... akarom mondani, kávét vagy egy teát valamikor, ha volna hozzá kedve...
Uramisten...
- Persze... csak... csak szakmailag...
Mi ez a hülyeség? Nincs is közös szakmánk!
- Akarom mondani, barátilag! - helyesbít rögtön. Aztán megköszörüli a torkát.
- Vagy... vagy nem...
...barátilag...
Na jó... lehet, ez nem a legjobb célzás volt, és nem is így kellett volna. De ha Thomas erre így most igent mond, akkor ezt még évekig emlegetni fogják az égiek.

Próbál nagyon oda koncentrálni, hogy véletlenül se tévesszen el egyetlen szót sem, és képes legyen értelmes választ adni.
De hát közben izgul amiatt, amire készül, és olyan közel is áll hozzá a férfi, hogy ismét olyan nagyon aprólékosan megfigyelheti azokat a kék szemeket. Még mindig különös érzése van tőlük. Mintha az összes múltja keveredne benne, valami egészen egyedi jövőképet formálva előtte. Zavarba ejtő.
- És addig önnél lesznek? Van segítsége? Esetleg... az étel terén... mindig nagyon sokat főzök, tudja... egy kicsivel több vagy kevesebb, már nem oszt nem szoroz. - mosolyodik el, ahogyan a férfi belemelegszik a magyarázatba. És tényleg, ha másképp nem is, ezzel szívesen segítene, ha tud. - Nem lenne fáradtság. - teszi még hozzá gyorsan, hogy Thomas értse, tényleg nagyon szívesen csinálná.
És jól is esik neki, hogy a férfi megbízik benne azok után, hogy csak úgy eltűnt. Pedig voltak ám tervei akkor is... de nem tudta mire vélni a férfit, nem látta, hogy közeledne felé, ő pedig nem mert nagyobbat lépni. Sokszor megütötte a bokáját az utóbbi időben. Csak mosolyog inkább, amíg Valentinra nem terelődik a szó. Akkor aztán megint vissza kell fognia magát.
- Ó, én igazán nagy rajongója vagyok!
És most elég ostobán is érzi magát ettől a kijelentéstől. Ha nem kezdene szürkülni az ég alja, talán még az is észrevehető lenne, hogy kicsit elpirul.
- Ah, bocsásson meg, biztosan ezren mondták már ezt önnek, és a barátjának is... - szabadkozik egy kissé. Aztán mosolyogva vállat von.
- De hát ez van. Azóta szemmel követem a pályafutását, hogy Magyarországra érkeztem. Egy barátnőmnek hála ismertem meg. Na persze nem személyesen. De igen nagyra tartom. Bár... igazából magát is. Így belegondolva, ha ezt nézzük... egészen magától értetődő lenne, hogy két ilyen ember ismerje egymást.
Egyre furcsább dolgokat mond. Talán vissza kéne térnie a jó öreg Nessás, előbb gondolkodom, aztán szólalok meg stílushoz. Ráadásul a saját fejére tetézi a bajt azzal, ahogyan lányos zavarában felteszi "a nagy kérdést" is. Vagyis burkoltan azt, hogy... Thomas lesz e a randipartnere.
Thomas pedig... lesz? Nem lesz? Mi is pontosan a válasza?
- Oh... én... remek. Persze, az nagyon jó lenne.
Kicsit elszomorodik. Bár csak annyira, amennyire azt értelmezi, hogy Thomas baráti-szakmai beszélgetést szeretne. Egy másik része pedig rettentően boldog, mert hát mégis csak benne van a férfi! De ha értette, hogy tulajdonképpen randevúra célozgatott, akkor miért menne bele egy nem randevúba? Vagy ez egy randevú mégis? De akkor meg nem baráti-szakmai.
Mi a franc történik egyáltalán?
- Én is kedvelem önt. A Pillangóvarázs pedig nagyon jó lenne. - mosolyog.
Nagyon is kedvelem önt...
- És mikor? Estefelé? Vagy csak egy gyors teára napközben?
Nem akarna ilyen kérdést feltenni, mint az utóbbi, de már kezd letenni a randi gondolatáról.
- Ott találkozzunk?
Most vette egyáltalán a lapot?
Elkezd azon gyötrődni, hogy a férfi vajon mit és hogyan gondolhat. Mert hát ahhoz mérten kellene neki is viselkednie... meg egyáltalán úgy öltöznie... és reagálnia a dolgokra... meg miegymás. Aztán még az is eszébe jut, hogy a Pillangóvarázsban tett legutóbbi látogatása milyen régen volt, és kivel volt ott, mi lett a következménye... és még fancsalibban érzi magát ettől.
Jaj már Nessa, verd ki a fejedből ezeket az ostobaságokat!
Száguldani kezdenek a gondolatai. Igazából megragadná valahol a lehetőséget, hogy csak egyértelműsítse a dolgot. Mondjuk megspékelhetné egy "na és egy vacsora utána?" kérdéssel, vagy egy "később jöjjön fel hozzám és nézze meg a fotófalamat" - bár ez utóbbi igen közönséges volna - jelzéssel, de talán ezzel mindent elrontana. Talán csak örülnie kéne a teázásnak. Még akkor is, ha igencsak rövid lesz. Meg... talán akkor több minden ki is derül. Amúgy sincs értelme olyan szekér után futni, ami már félig elment. Talán jobb, ha egészen biztosan kiderül, egyáltalán élvezik e hosszasan egymás társaságát, és nem csak az ösztöneire hagyatkozik, amik azt súgják, hogy csapjon le hamar, amíg nem késő. Talán csak kapuzárási pánik. De él a gyanúperrel, hogy ennél jóval többről lehet szó. Különben minek hozott volna neki kekszet Brazíliából fél év után? De látszólag Thomasnak ez sem okoz semmilyen fejtörést. Talán tényleg csak semleges.
Ne kombinálj már!

- Ó, rendben, nagyon szívesen segítek. Mit szeretnek a leginkább enni? Persze az édességen kívül. - mosolyog, és örül neki, hogy sikerült megragadnia ezt a lehetőséget.- Ma este is beugorhatok valami gyors étellel, ha gondolja. Mondjuk egy kis hagymaleves, az hamar megvan... párolt zöldség... - gondolkodik. - Sült hússal, áfonya mártással...
Gondolatban már egy egész menüt összerak, miközben nem is sejti, hogy Thomasnak mennyire másfelé járnak a gondolatai.
- Hová is kellene vinnem? Bocsásson meg... de hajlamos vagyok hamar elfelejteni a címeket... néha a neveket is... - előkotor a zsebéből egy pergamen cetlit és egy varázspennát.- Inkább felírnám a címet, vagy több címet ha több van...
Közben felfigyel ám arra, hogy "vagy Valentineknél". Fel is pillant a pergamen felől a férfira.
- Akkor hát ő is fogad gyerekeket? Hogy szoknyapecér? - nevet fel röviden. - Nahát, ezt nem is gondoltam róla. De miattam cseppet sem kell aggódnia.
Megsértődhetnék, hogy olyannak néz, de bizonyára nem úgy gondolta... Thomas túl kedvesnek tűnik ehhez... na meg, anélkül sem tennék olyat, ha kevésbé lennék erkölcsös... mi értelme volna itt törnöm magam miatta, ha beadnám a derekát a barátjának?
Ha kész a jegyzeteléssel, elteszi a cetlit, miközben hallgatja a férfi meséjét. Szélesen mosolyog, még a szemei is mandulavágásúbbak lesznek, ahogyan nézi a férfit. Egy boldognak ható nő mindig sokkal szebb, mint egy komor.
Tapintatosan nem kérdez rá az aranyvérűségre és a kitagadottságra, habár érdekli azért a dolog. De inkább máshol ragadja meg a témát.
- Nem mondja? - nevet fel. - Nem is gondoltam volna, hogy maga is kis rosszcsont gyerek volt. - mondja, és reméli, hogy nem értette félre a férfit, és erre utalt.- Én folyton csak tanultam, néha még csúfoltak is miatta... persze... kaptak el engem is illegális varázshasználatért... egy mugli falu felett elrepülni seprűvel fényes nappal... - kuncog.- De hát minden gyereknek vannak ilyen pillanatai.
Na de valóban nem akarja feltartani, így rá is terelődik a téma... a nem randira. Az, hogy valóban nem randi, egyre bizonyosabbá válik azáltal, hogy a férfi itt akar vele találkozni - vagy csak nő létére ő gondolja úgy, hogy ez úgy működne, hogy érte menne - és ráadásul még a délutáni órákban.
Talán ostoba női feltételezés, hogy egy randevú így működne, ráadásul este kell tartani - de miért? - ám mégis olyan kis egyszerű találkozónak tűnik a dolog. Végső soron... ennek is örül ám. Csak nem ez volt a célja. Na mindegy, majd elválik, ha odajutnak.
- Persze, remek lesz. - mondja, kicsit talán röviden, és szolidabban mosolyogva.
- Akkor... én nem is tartom fel tovább. Örülök, hogy beszéltünk Mr.Everett. Ugye szólíthatom Tomnak? Bocsásson meg, nem emlékszem már rá mit beszéltünk meg. - mosolyog.
- Sok dolga lehet még ma, és én is neki állnék a főzésnek. Aztán pedig átviszem, ahova kell.

Hallgatja Thomast és elgondolkodva, szaporán bólogat közben.
- Igen, teljesen igaza van... képzelje, nem régen olvastam egy érdekes mugli kutatást, amely szerint azért nem szeretik a gyerekek a zöldségeket, mert sokkal kifinomultabbak az ízlelő bimbóik, mint a felnőtteknek, és ezért számukra a zöldségnek kesernyés az... - elhallgat és majdnem sikerül újra elpirulnia.
- Ó, elnézést, fecsegek itt mindenről jobbra balra... - szégyenkezik egy kicsit amiatt, hogy ilyen felesleges tudálékossággal kezdte elárasztani szegény férfi. Majd lassan felderül az arca.
- Megvan! Spagetti! Azt minden gyerek szereti! Spagettit fogok főzni, és egy kis gyümölcslevest, amit el lehet tenni másnapra. Gyorsan is készen van, és ezek sokkal jobbak lehetnek... örülhetnek neki, és még lakatóak is. - mondja, miközben látszólag elégedettnek tűnik a nagyszerű tervével. - Na jó... lehet, hogy még egy kis csokis és fahéjas keksz is befigyel majd, természetesen csak vacsora utánra. - vigyorodik el. Felírja a címet, miközben ismét csak bólogat.
- Persze, hogy van kedvem, hogyne lenne... - motyogja mosolyogva írás közben.- Imádok főzni, és minél több emberre, annál jobb. A főzés ugyanannyi munka, csak egy kis sokszorozás kell hozzá, ennyi a praktikája. - kanyarítja le a cím végét, majd széles mosollyal arcán pillant vissza Thomasra miközben zsebre vágja a pergamencetlit.
- Szóval Révay ház. -mondja eztán.- Igazán megtisztelő lesz odamennem, köszönöm. De a legénylakásnak is megvannak az előnyei. - von vállat.- Csak kevesebb gyerek fér el benne. - mondja kissé tréfásan.
- Ó, igen a tanulás. Igyekezni fogok a vacsorával, hogy még bőven legyen arra is idő, ígérem! - emeli fel bal kezét, miközben jobbját a szívére teszi, mintha csak esküdne rá. Aztán felnevet.
- A lányöltözőben? Nahát, Mr.Everett! Mik ki nem derülnek itt, az előkészítő udvarán! Nem tudtam, hogy ilyen sok izgalomban lesz itt részem, gyakrabban fogok erre járni. - vigyorog. Aztán megvonja a vállát.
- Igazából elkaptak... életemben először kaptam a fejemre a nagyanyámtól érte. - mondja.- Szerencsére még jóval iskola előtt történt, így nem tudtak semmi komolytól eltiltani. De rejtegettem már vérfarkast is a szekrényemben. Egyszer majd elmesélem, ha érdekli.
Közben egészen rájuk esteledik. Tényleg nem ártana Tomnak mennie. És igazából lehet már neki sem, ha valóban még ma este szeretne főzni. Márpedig megígérte, és most semmi nem tántoríthatja el attól, hogy betartsa az ígéretét!
- Igen. - válaszol aztán a férfi kérdésére, miközben előre nyújtja a kezét felé.- Akkor hát... üdv Tom... Nessa vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. - egyezik bele a tegeződésbe, ily furcsa mód. Talán kicsit viccelődni akar ezzel, hogy ne legyen annyira hivatalos. Hát... vagy sikerül, vagy nem. Aztán ha minden igaz, egy jó kis kézfogással érvényesítik a dolgot.
- Habár... pertut is ihattunk volna. Csak mindkettőnknek van még ma dolga, sajnálatos módon.
Egy kicsit azért feloldódott. Úgy tűnik jó hatással van rá a férfi társasága. Ez ismét csak egy plusz pont, és pozitív jelnek veszi.
- Igen, hamarosan találkozunk. - búcsúzik aztán, ha a feltételezhető kézfogás után el tudja engedni a férfi kezét. Hogy ne legyen nagyon égő, hogy ott ácsorog egymaga az udvaron, még követi a férfit a kapuig, aztán a boltok felé veszi az irányt. És valahogyan csak nem fagy le az a fránya mosoly az arcáról. De talán... végre így van ez jól.