Sárika
Egy „Végre, itt a tavasz!” felkiáltással, és határtalan vidámsággal ébredtem. Megfésültem rakoncátlan fürtjeimet, kerestem valami göncöt, és már készen is álltam az indulásra. A tükör előtt állva elégedett voltam az eredménnyel. Azt ugyan nem tudtam, hova készülök menni, de magabiztosan útra keltem Simivel az oldalamon. Egy évet kellett eltöltenem a kastélyban, hogy legalább minimálisan el tudjak igazodni benne, de sikerült! Gondolatban büszkén hátba veregettem magam. Nem kevesebb, mint tíz perc múlva hasam korgására való tekintettel első utam (no meg a pocakom) a Nagyterembe vezetett, ahol szépen megreggeliztem, majd kastélyból kilépve Bogolyfalva felé vettem az irányt. Néztem a napsütésben fürdőző fákat, hallgattam a csiripelő madarakat, mélyen beszívtam a friss levegőt. Mindig is a tavasz volt a kedvenc évszakom, talán azért is, mert ebben az évszakban születtem. A hosszú, téli álmot alvó természet ilyenkor kezdett ébredezni, színesedni. A fák ebben az évszakban növesztik vissza terebélyes lombkoronájukat, az állatok ekkor bújnak elő vackaikból, a madarak fészket raknak, párt találnak, a kismadarak repülni tanulnak, az ég kékül, a felhők eltűnésével előtűnik a meleget adó Nap, minden és mindenki vidám.
Mélyenszántó gondolataimból egy galamb ragadott ki kegyetlenül, ugyanis a kezemben tartott gumicukorra fájt a foga. Vagyis, ööö, inkább a csőre. Még idejében kapcsoltam, (ha valaki a nasimra pályázik, azt azonnal kiszúrom, elvégre, ami szent, az szent) és gyorsan bekaptam az édességet. A madárka (esküszöm) gonoszul bámult, és szinte láttam a szemében a vívódást, hogy megtámadjon-e vagy se. Szerencsére az én lila szőrgombócom (egyem a pici szívét) megmentésemre sietett, pattogott párat, mire a csúnya galamb inkább a távozás mellett döntött.
- Ezt neked! Háháhá! – Kiáltottam utána. Nem, egyáltalán nem néztek dilisnek az emberek, deeeehoooogy… Mondjuk, a többség már megszokhatta a viselkedésemet. Simi jutalma egy cukorka, meg egy kis simogatás volt.
A Boglyas tér után a Játszótéren kötöttem ki, aminek nagyon megörültem. Mivel évek óta nem voltam játszótéren, feltört bennem a gyermeki boldogság, rohantam is a mászókához, Simerius alig győzött utolérni. Denevérbe vágtam magam és lógtam ott egy kicsit. Egyszer csak egy hangot lettem figyelmes a hátam mögül. Sietősen lekászálódtam (a nagy sietségben majdnem fejre estem), majd felálltam; egy szép lánnyal találtam szemben magam.
- Szia! Köszönöm, nagyon aranyos vagy. Öhm, persze. – Feleltem egy nagy mosoly kíséretében. - Hogy álljak be?
Mélyenszántó gondolataimból egy galamb ragadott ki kegyetlenül, ugyanis a kezemben tartott gumicukorra fájt a foga. Vagyis, ööö, inkább a csőre. Még idejében kapcsoltam, (ha valaki a nasimra pályázik, azt azonnal kiszúrom, elvégre, ami szent, az szent) és gyorsan bekaptam az édességet. A madárka (esküszöm) gonoszul bámult, és szinte láttam a szemében a vívódást, hogy megtámadjon-e vagy se. Szerencsére az én lila szőrgombócom (egyem a pici szívét) megmentésemre sietett, pattogott párat, mire a csúnya galamb inkább a távozás mellett döntött.
- Ezt neked! Háháhá! – Kiáltottam utána. Nem, egyáltalán nem néztek dilisnek az emberek, deeeehoooogy… Mondjuk, a többség már megszokhatta a viselkedésemet. Simi jutalma egy cukorka, meg egy kis simogatás volt.
A Boglyas tér után a Játszótéren kötöttem ki, aminek nagyon megörültem. Mivel évek óta nem voltam játszótéren, feltört bennem a gyermeki boldogság, rohantam is a mászókához, Simerius alig győzött utolérni. Denevérbe vágtam magam és lógtam ott egy kicsit. Egyszer csak egy hangot lettem figyelmes a hátam mögül. Sietősen lekászálódtam (a nagy sietségben majdnem fejre estem), majd felálltam; egy szép lánnyal találtam szemben magam.
- Szia! Köszönöm, nagyon aranyos vagy. Öhm, persze. – Feleltem egy nagy mosoly kíséretében. - Hogy álljak be?