Nicol

Habár már pár hónapja itt élek Bogolyfalván, eddig csak a kirakatban gyönyörködhettem kintről. Na nem mintha nem lett volna néha időm rá, de akkor meg lusta érzések uralkodtak el rajtam. Habár mondhatni, talán mindenkinél így van, hogy ha új helyre költözik akkor az első hónapokban el kell intéznie mindent ami  az "új" életéhez igenis szükséges. Ezek után persze nem az volt az első dolgom, hogy a gyűjteménybe egy újabb darabokat szerezzek, vagy csak ellátogassak és eltöltsek pár relaxáló órát itt egy könyv társaságában.
Most mégis, ahogyan eljött a tavasz, én is úgy véltem az egyik szabadnapomon betérek, végre körbepillantok.
A polcnál állva érintettem meg a sok színes kötésű könyvek közül a szerencsés kiválasztott gerincét. Varázslatos receptek. Tökéletes, egy kicsit amúgy is szeretnék kitörni a mugli ételek fogságából. Na mintha nem lenne elégé finom a legtöbb,  csak most szeretnék valami olyat kipróbálni ami az otthoni fogásokra emlékeztetnek. Anya nagyon finoman főzött mindig is, leginkább azt hiányoltam amikor kint voltam. A svédeknél a konyha egészen más. Gondolataimban máris elképzeltem a legújabb ínycsiklandó finomságokat.... na nem mintha túlontúl válogatós lennék. Elég sokáig képes vagyok ugyan azt enni. Ezt akkor is bizonyítottam amikor a sajtostésztákat ettem nap, mint nap. Persze.... nagyon finom volt, az tény. Erre a gondolatra hirtelen csak azt vettem észre magamon, hogy elmosolyodtam. Valahogyan az étellel együtt egyfajta nosztalgia lett úrrá rajtam, így egy kis sóhajjal toltam vissza a már előzőleg kiválasztott gyűjteményi darabot s álltam tovább. Csak pár lépést tettem meg a következő polcig ahol ismételten tovább nézelődtem, ám ezzel ez az érzés nem múlt el. Nem úgy, mintha csak úgy egyszerűen ki lehetne törölni. Vagy ki akarnám. Bármennyire fájdalmas a vége, éppolyan boldog az eleje és a közepe. Felesleges lenne ezt az egészet úgy beállítanom, mintha meg sem történt volna. Viszont az igaz, hogy ahogyan az idő telik, úgy legalább minden más is kicsit gyengébb lesz. Már nem fáj annyira a szívem mintha kiszakították volna, már nincs meg az a pillanat, mintha levegő nélkül kellene élnem tovább, sőt ....

Nicol

Nem számítottam arra, hogy nekem jönnek, sem ennek következményére, amint a könyv a földön landol egy morajosabb koppanással. Abban a pillanatban nem is magam miatt aggódtam, lendületesen hajoltam le, hogy felvegyem, majd leporoljam, s meggyőződjek abban, hogy semmi baja nem lett. Éppen csak a kezembe akadt a baleset előtt. Nem akartam semmi rosszat. Ezeknek a könyveknek nagy része elég idős... szinte már kincsnek számít. Hiszen ki tudja, hány generáción ment át, míg ide nem került? Az egészbe belegondolni olyan, mintha egy idő után valami örvény szippantana magába. Főleg ha ezt nem egy könyvvel, hanem minddel próbálnád végig vezetni.
Mikor már a kezemben fogtam, hallottam meg a gázolóm hangját. Eddig észre sem vettem, persze tudtam, hogy az egész véletlen volt, elvégre nem hiszem, hogy bárki direkt csinálna ilyet. Sokan nem ismernek itt, régebben pedig nem voltam olyan feltűnő - talán a répa színű hajamon kívül - amit megjegyezhettek volna. Csendes Navinés. Legfőképpen.
A hang gazdája, egy nagyon szép, szőke hajú nő volt, egészen egyedi szemekkel. Ahhoz meg egy még érdekesebb pillantás tartozott. Legalábbis ez volt, amit először észrevettem rajta. A mosoly, vagy legalábbis annak induló szösszenet viszont elérte nálam, hogy én is valami hasonlót engedjek meg magamnak. Habár egy szó hirtelen futott át az elmémben a nővel kapcsolatban, mégsem tudtam pontosan kifejezni... mintha a nyelvem hegyén lenne, ám végül képtelen vagyok rendesen szavakba önteni. Nem úgy, mint ezekben a könyvekben! A szókincs, a terjedelmes, mégis nagyrészt gyönyörű, esetlegesen drámai, csavaros fogalmazások csak megbabonázhatják az olvasót. - Kivétel ha egy enyhén sötétebb tónust választunk- Bár az jelenleg nem került elő nálam ezzel kapcsolatban.
- Nincs semmi baj. Véletlen volt.
Azzal jelzésszerűen leporoltam magam két vonással, mialatt a polc felé fordulva vissza illesztettem a helyére a művelődés eme tárgyát. Most sokkal biztonságosabb az neki.
Csak ezután emeltem vissza rá világos kék szemeim. Nyugodt voltam, habár sejtettem, hogy ugyan az mehet át végig a gondolatain a nőnek, mint sokaknak. Ez persze természetes....
Egy ekkora faluban lényegében mindenki ismer mindenkit. Én elégé kitűnők, mint idegen. Amint felhúzta az orrát, megkönnyítettem a dolgát s rábólintottam a szavaira. Valóban.
- Még a télen költöztem le, itt vállaltam munkát. Haru vagyok, örülök a találkozásnak.
Nyújtottam felé a kezemet, egy kis kedvességgel a mosolyért. Mégse legyek undok vagy bunkó... hiszen ha itt élek ezentúl, akkor legalább egy kicsit legyek meg a szomszédokkal is. Még ha időnként nehezebb nyíltnak lenni. Mondjuk, talán ebben most segített ez a kis incidens is. Megtört egy kis falat. Ha ez nem történt volna, lehetséges, hogy elmegyünk egymás mellett.

(Bocsánat a késésért)
Nicol

A kérdésnél egy kis mosolyt engedtem meg. Nem kellet gondolkodnom a válaszon, hiszen lényegében most nem találta el egyet sem a pontok közül.
- Egyik sem. Csupán nem ez volt az amit kerestem. De ha félteném is, az nem miattad van. Sokkal inkább nem szeretném útban hagyni, ha már így alakult.
Babonás.... nem, nem vagyok babonás. Vagy csak nem tudok róla. Nem is igazán figyeltem eddig ezekre, így ezen sem volt még okom elgondolkodni. Szerencsésnek, sőt balszerencsésnek is mondhattam magam bizonyos esetekben. Első igaz volt a "túlélésre", hiszen voltak már olyan helyzetek, hogy történhettek volna velem balesetek, és éppen annyira voltam balszerencsés a szerelmi ügyekben, mint amennyire mázlista a másikban. Ezt viszont nem babonának vettem fel. Se nem átoknak! Még az kellene....
Látom, hogy ő is elgondolkodott. Már mint. Talán nem is a válaszomon, hanem a saját kérdésén, ami után ismételten egy mosolyt kapok. Ekkor, abban a szent minutumban képet, formát ölt az amit eddig nem tudtam szóba önteni. Az első szavam bizony az lett volna rá, hogy a megjelenése arisztokratikus, de amint hátradobta a haját egy sejtelem vette át ennek a szónak a helyét. "Véla". Különlegesek a maguk nemében. Találkoztam már egyel-egyel Svédországban míg kint éltem. Habár a találkozások nagyja megmaradt tényleg csak annak. Összefutottunk időnként a boltban, vagy az irodában. Esetleg az iskolában. Igen.. bizonyosan az. De persze...ne ítéljünk külsőről.
Kicsit megdöntöttem a fejem. Ha ez igaz is, mit sem változtat. Marad magyarázatnak arra, ahogyan kinéz. Az embert amúgy sem a külseje oka folytán hanem cselekedetei után ítélik meg. Legalábbis számomra így lenne ésszerű. Persze ebben a világban ez sokszor nem úgy működik.
- Régebben ide jártam az iskolába, és úgy véltem a nagyváros után jobb lenne most egy kis csendes zúg.
Mellesleg falun nőttem fel, kellemes emlékeim vannak erről a helyről és reményeim szerint csak itt nem találkoztam volna valakivel. Utóbbiról azonban azóta kiderült, hogy hibásnak vélt gondolat volt.
Kérdései alapján csak néztem, majd megdöntöttem kicsit a fejem. Átmenetileg lemondtam arról, hogy tovább kutassak a könyvek kincsei között. Inkább átadom magam ennek a beszélgetésnek. Lényegében, igyekeznem kell egy kicsit változni, és valamivel újra olyan lenni, mint régen. Ha más nem akkor az emberi kapcsolatokkal szemben.
- Úgy kérdezted ezt Nicol, mintha nem szeretnél itt lakni.
Engedtem meg most én is egy mosolyt.

Nicol

Felvontam kicsit a szemöldököm a hanghordozásán, s az ahhoz járó pillantáson, amivel nézett. Nem kellet hozzá sok ész, hogy levegyem azt, miként sorolt éppen be, de igyekeztem nem túlságosan felvenni, hiszen lehetséges, hogy a gőg e kis részlege csupán megszokásból maradt vele az idegenekkel szemben. Azért nem hibáztathattam, hogy nem emlékezett rám. Lényegében én sem emlékszem ő rá, pedig valószínűleg jóval szembetűnőbb lehetett már akkor is.
- Kellene, de nem lenne meglepő, ha nem lennék. Azt hiszem, más körökben mozogtunk.
Igen, ez valószínűleg így volt. Nekem legalábbis nem volt konkrét köröm. Voltak barátaim, ismerőseim itt is, ott is, éppen emiatt érdekes emlékeim is. Művész sráctól kezdve a Cupido által okozott dobosig....vagy a Rellonos miatt, aki habár lényegében mindig kihozott a sodromból, mégis, ha véletlenül is, de megmentett a lovagpáncélok maratonja elől. Ott volt Viko, az eperlány, ott volt Edward...
Arcomon átvonulhatott egy enyhe letargia, düh, de elég hamar tovább engedtem. Mindez nagyon régen volt, nyomokat hagyott, még a mai napig is, de most nem volt jelentősége. Ezeknek mind nem volt.
- Stockholmban, egy jó pár évig. De Budapesten is szállingóztam amíg ide nem kerültem.
Egyik nagyvárosból a másikba. A szülőfalumba nem akartam visszamenni... Így jöttem ide, amint megláttam a meghirdetett állás lehetőséget.
Észrevettem rajta, hogy valami aggasztja, de nem igazán véltem helyesnek, ha rákérdezek. Lényegében, még mindig idegen vagyok. De igen, azt hiszem, a hellyel kapcsolatos az egész.
- Régóta élsz itt?
Próbáltam egy kicsit enyhíteni ezt az érzést, ami a levegőben volt, s akkor beütött a dolog. A polgármester felesége? Jól van, Haru... A legjobb ember talált meg elsőnek.... Így kell elkezdeni a szocializálódást...
Így már valamivel érthetőbb az, ami benne volt Nicolban... És igen, ahogyan most felszegte a fejét, s ahogyan pillantott, ismételten érvénybe lépett az első gondolatom. Halk sóhajjal emeltem világos szemeimet rá.
- Ezt elhiszem. Sokkal több dolog nyomja a vállad, mint általában.
Azzal egy hirtelen ötlettől vezérelve oldalra pillantottam. A helyiségben a közelünkben most senki nem volt, ahhoz képest, hogy amikor bejöttem tele volt, ez kissé meglepett, de most csak nyugodt helyzetet adott a folytatáshoz. Talán nem kell arra figyelnie minden pillanatban, mit mondhat, mikor és hol...
- És, mivel pihen vagy szórakozik egy magas rangú feleség? Mert azt mindenkinek kell.
Azzal halvány mosoly kúszott az arcomra.

Nicol

- Azt hiszem, mindenkinek vannak hasonlóan kellemes emlékei.
Fűzőm hozzá a kérdéshez az egyszerű választ. Nem mintha sokat szeretettem volna beszélni róluk, főleg nem egy, azért még idegen előtt. Meg hát, azt sem hiszem, hogy a nőt valóban jobban érdekelné. Így nem is volt szükség arra, hogy elhúzzam…vagy számára üres fecsegéssel traktáljam. Ettől függetlenül észrevettem, hogy az irónia mennyire megjelenik azon a finom vonású arcon. Érthető, az iskolai emlékek már csak ilyenek. Egy kisebb darab az életből. Ha lehet így fogalmazni.
- Nem olyan meglepő. Sokaknak túl nagy a nyüzsgés, egyes részeken pedig még elviselhetetlenebb. De vannak olyan részei is amiket nagyon is lehet szeretni. Nem mondom, hogy nem örülök annak, hogy most itt vagyok, de azért szerettem ott is élni. Persze, ez mind ízlés és megszokás kérdése.
Tovább vittem a történetet. Ha nem Budapest akkor más.. Talán egy másik nagyobb város hazánkban. Debrecen? Székesfehérvár? Győr? Melyik lehet elég jó?
- Megkérdezhetem, hogy honnan jöttél? Mert, ha Budapestet nem szereted, akkor bizonyosan más lehet az a hely.
Talán én hoztam fel olyan témát, amit nem kellet volna, mert Nicol válaszai, vagy kisebb megjegyzései, mindig változatosak, ugyan akkor elégé egy érzelemből jönnek.. Vagy csak én érzem így. Ugyan akkor, igyekszem nem túlságosan magaménak tudni ezeket, ha így is vannak, hiszen, ha valóban teljesen így gondolná, akkor most nem beszélne velem. Nagyon könnyen, gyorsan le lehetne zárni ezt a beszélgetést. De mindketten próbálkozunk, úgy hiszem…. Nekem mindenképpen jót tesz.. Valamilyen úton-módon.
Cipők.. ruhák…. Hallottam már olyanokról akiknek valóban ezek adják a legfontosabb nyugalmat…. Megérthetném.... Habár mindig is más típus voltam. Egy kis zavart vigyor féleséget engedek meg a másik felé, hiszen ő a legkomolyabb tekintetével néz felém. Nem akarom neki tenni a szépet, nem akarok olyat mondani, vagy tenni ami nem lenne igaz, csak, hogy elnyerjek valamit vele szemben. Nem ilyen vagyok, messze álljon ez tőlem. Ugyan akkor igazából megbántani sem szeretném, éppen ezért próbálok minden egyes mondatott annyira ízlelgetni, hogy a megfelelő keretek között tudjak rá válaszolni a saját mércém szerint. Amint elneveti magát, egy kis terhet vesz le a vállamról. Ohh csak viccelt! Remek…sokkal jobb fordulat! Maga  téma pedig…tökéletes.
A mosolyom őszintébbé válik, a lurkó említésnél pedig azzal együtt szélesebbé is.
- Valóban? Gratulálok! Bizonyosan nagyon szép, és jó gyermek. Eleven gyermek? Vagy inkább a nyugodt típus? Értem, akkor valóban le tudod kötni magad. Ez kellemes, maga a régiség bolt is itt van a faluban, igaz? Azt hiszem még nem jutottam el odáig.
Érdeklődőm, nyugodtan továbbra is. Maga a téma sokkal jobb irányba halad, mint remélhettem volna. Éppen ezért nekem sem kell túlságosan megfontolnom mit, hogyan mondok, nehogy megsértsem vele a másikat. A kérdéseinél kicsit feljebb vonom a vállaimat, amiket nem sokkal később le is engedek.
- Igen, most úgy tűnik egy jó ideig itt fogok élni. Az óvodában kezdtem dolgozni, szeretném újra építeni itt az életem, a gyerekekkel pedig ez nagyon is jó. Teljesen elfoglalnak… hát azt nem tudom, hogy végleges e… ez sok mindentől függ. Jelenleg, szingliként talán azt mondhatnám igen, de sosem lehet tudni.

Nicol

Oxford... bár arra fele sosem jártam, így teljesen érthetővé válik számomra, hogy miért furcsállja ezeket. Ahogyan a tíz évet említi, elgondolkodom egy pillanatra. Hiába az a sok év... Én is töltöttem kint Stockholmban hosszú időket, éveket, mégis valami haza húzott. Éppen ezért az idő nem olyan számottevő. Bizonyára megszoktatja az emberrel, hogy éppen hol van, mit tehet, mégsem feledteti el vele a többi dolgot. Igen... talán én is ezért jöttem haza. Megfordul a fejemben, hogy gondolataimat megosszam e, ezzel kapcsolatban, de végül mégsem terhelem le ezzel beszélgető partneremet. Így az egészet leredukálom, csupán egy bólintással s egy apró mondattal.
- Az otthon nem csak ott van, ahol éppen élünk.
Figyelmemet most az köti le, ahogyan látom Nicol is egyre jobban megnyílik a közös témától, attól a szeretettől amely mélyen benne van a fia iránt. A csodálat, rajongás amit szinte le tudok olvasni a mozdulataiból, reakcióiból. Ez természetes anyai megnyilvánulás, ami azt hiszen ösztönös a legtöbbeknél.
- Akkor lehet egyszer megkeresem...- Azzal felkaptama  fejem. Tényleg? Mennyi is lehet pontosan az idő? - Érthető.... időnként észre sem venni, milyen gyorsan múlnak el a percek.
Pillantok szét, hátha találok valamerre egy órát, ám az csak elkerüli a figyelmemet.
- Sokan ezt gondolják, de azért más amikor velük vagy. - Kivétel amikor éppen kaja csatát hirdetnek és neked kell ezt megfékezned. Már magára a gondolatra is elmosolyodtam... Habár vissza gondolva, sokkal viccesebb, a múltkor nem örültem ennek annyira.
- Nem vagyok semmi jó elrontója, de nem keresem még. Nem ez volt az első pont, amit szeretnék elérni azzal, hogy vissza jöttem ide.
Vontam meg a vállam, s ez igaz is. Nem emiatt jöttem vissza, de ha megjelenne, és el tudná érni, hogy bízzak benne, aminél öszintén bevallom, hogy egy ideje nem vagyok egy könnyű eset. Akkor beadnám a derekam, de az sem könnyíti meg a helyzetett, hogy a múltam egy jelentős személye a szomszédomban lakik.
Eszembe jut, mélázásomból amit Nicol mondott előzőleg. Kedves mosollyal nyújtok felé kezet.
- Örülök, hogy megismertelek Nicol. Ha menned kell, természetesen nem tartalak fel, ugyan akkor remélem még találkozunk.

Hornyák Gábor

A kabátot kicsit összehúzta magán, mialatt minden egyes lépésével közelebb és közelebb került ahhoz, hogy feltehetőleg elkerülje a tömeget, ebben az időpontban. Végeztével mindennel, elmondhatta, hogy úgy tűnt, egy elég kellemes nap állt mögötte - eddig- habár nem akarta ezt elkiabálni. A munka rendben ment, a kertben egy komisz törp sem akadt a lábára támadni csupa kedvtelésből, s most megtalálta azokat a papírokat, könyveket is amiket kereset. Igaz, talán az egyetlen, apró, szinte borsószemű mérgelődés ebben a szokatlanul kellemes napban, hogy sosem lehet tudni, hogy öltözzön fel reggel az ember. A korai órákban megfagy, nap közben megsül, késő délután felé pedig hol ez, hol az váltja egymást.
- Globális felmelegedés...mi?
Motyogta maga elé, azzal egy kellemes dallam futott át az elméjének kis gramofonján. pont egy olyan vidám sláger, amit nem rég egy sorozatban hallott többször is feltűnni - és itthon nem is nagyon ismert szerzemény - de mindenképpen a kisebb, ugrálósabb ritmusai segítették abban, hogy öntudatlanul is kedvesebb mosollyal nézzen maga elé, meg a csőlátásában élő lényekre. A ráadása természetesen az a kellemes, melengető érzés ami ilyenkor általában az embereket átjárta. Főként a nőket. Haru a nem dicsőbb oldaláról ezt nem tudta volna kinyilatkozni. Habár ha arra a nagy gyerekre gondolt akivel egy ideig együtt élt, jelen esetben elképzelhetővé tette ezt a tényt a másik oldalon is.
- Mondjuk azt is ki kell jelenteni, hogy a kedves sajtos makaróni, ha nem lenne, ki kellene találni.
Kis mosolya mögé megbújt egy sóhaj, azzal megbúvó, sőt, inkább terelő gondolataiból a reflex zökkentette ki, mert az utca, szinte közepén, a saját tengelye körül tett egy teljes fordulatot. Ez persze annak a szeszélyes fruskának is volt köszönhető aki, mint valami faltörő kos, csak előre hajtott. A narancsos hajú nő ismét felsóhajtott, ám mos megkönnyebbülve, midőn sem ő maga, sem pedig a könyvei nem sérültek, s maga a fordulat sem hagyott maga után semmilyen nyomot. Megnyugodott, mivel kivédte az aznapi balsorsot. Annyira, hogy mialatt lendületből lépett tovább, nem vette észre az apró - feltehetőleg víz- foltot a járdán s egyenesen belelépet.
Hirtelen csak azt érezte, hogy a talaj kissé másképp áll, mint ahogy szokott, majd mialatt ő csak valami - aránylag keménynek - neki esett, a könyvei "porba" hulltak.

Hornyák Gábor

Halkan,  sziszegő hangot hallat egy kicsit a koccanás miatt maga elé, majd két kezével igyekszik magát függőlegesbe vonni ismételten, két lábbon.  Még nem nézte meg, kinek is okozott kellemetlenséget, egyenlőre magában könyvelte el, hogy ez biztosan csak a slusszpoén volt lassan a nap végére, lévén semmi sem lehet tökéletes.
- Sajnálom.....
Rázta meg a fejét kényelmetlenül, de egészen az idegen kérdéséig, nem emelte fel világos szemeit a másikra. Az érdeklődésre azonban felkapta, enyhe, zavart mosollyal, hiszen közben a cipőjét emelte ki a pocsolya maradékából. Persze ,hogy megtalálta... ki más ha nem ő....
- Persze, sajnálom, megcsúsztam.
Gratulálok Haru, valószínűleg pontosan tudja, hiszen a hátán kötöttél ki.
Azzal pillantása lassan követi a másikét s ekkor jutnak eszébe a könyvei. A látványra, előre felsikkant egy kisebbet, pedig még nem is tudta pontosan, hogy lett e bajuk.
- Hagyja csak, hagyja csak, majd felveszem!
Hadarta, ám ekkor már lassan a kezében tudhatta mindet, sértetlenül. A férfi mondandójára elmosolyodott.
- Azt nem tudom pontosan most milyen tanárok vannak ott, de régebben is voltak olyanok akik elől szívesen tértünk ki ha megjelent a folyosón. Még szerencse, hogy most én vagyok hasonló helyzetben, csak kicsit kisebb közönséggel.
Engedett meg egy kis sóhajt, de a mosoly nem tűnt el. A kacsintásra biccentett, halkan felnevetve.
- Akkor örülhetek, hogy már nem vagyok abban a kiváltságban ,hogy annak a szigorú tanárnak legyek a diákja.
Megrázta a fejét, s magához húzta a könyveket, hogy most már mindenképpen biztonságos kezekbe kerüljenek. A férfi magasabb volt nála - ami persze nem volt meglepő - szerencséjére, pedig nem is annak a fajtának tűnt, aki egy ilyen óvatlan dologért meglincseli, vagy leharapja a fejét. Fél kezét szabaddá tette ,majd úgy nyújtotta jobbját az idegen felé.
- Haru Smith vagyok, örvendek. Jól gondolom, hogy a legszigorúbb tanárhoz van szerencsém?

Hornyák Gábor

Harunak egy idézet jutott eszébe, amit mostanság látott párszor. "Aki megnevetett, az rossz ember nem lehet." Ahogyan hallgatta a másikat, szépen lassan foszolódott el az aggodalom. Akaratlanul is mosolyt csaltak az arcára, ami ebben az időben még kellemesebb is volt. Talán emiatt a közvetlenség miatt volt az, hogy nem zárkózott annyira el, mint általában. Az is igaz persze, hogy ő sem mindennap "ront" valakinek neki.
Habár a mondókához nem szól hozzá, hiszen így is teljes volt, láthatóan elérték vele a célját, mert habár kissé elpillantott, de ugyan azzal a lendülettel engedte magának a mosolyt is, mint valami hangtalan, rövid nevetést.
- Persze, ha eltudom érni a későbbiekben, akkor átadhatom magának. Habár elég szomorú mindkettőnknek ha pont ez a könyv kell önnek. - Emelte fel a fejét, az apró hökkenet után, amit persze nem az okozott, hogy valóban lenne ilyen könyve, vagy ilyen szándéka, sokkal inkább az, hogy a másik frappáns szövege valóban meglepte. Széles, mégis nem túl kirívó mosollyal lengetett meg egy másik könyvet a sajátjaiból. - Inkább ezt ajánlanám. "Második fejezet: Hogyan tudjuk meg, hogy miután nekünk estek, meneküljünk e vagy sem."
Azzal most már minden remekmű - legalábbis számára -  ismételten a saját tulajdonában volt, s úgy állt még ott. Találkozott már érdekes emberekkel a faluban - persze, hogy találkozott - de úgy tűnt, hogy jelenleg vitték a prímet.
- Tanultam, de most hasonló pályán vagyok. Az itteni óvodában dolgozom.
Kolléga. Valamilyen szinten biztosan, habár egészen másképp kell kezelni a tinédzsereket, és a kis törpéket, akik még szívesen rajzolgatnak vagy elmerülnek, tiszta szívvel a mágia csodájában. Felnevetett.
- Örvendek, akkor Gábor a szigorú és enyhén öreg tanár úr. Ha megtalálod azt a lexikont, szívesen megnézném milyen a kép is mellette. Úgy érzem feldobná a napom. - viccelődött, de láthatóan nem gondolta komolyan, mert többször is megrázta a fejét. Úgy folytatta. - Kész szerencse, hogy nem vagy saját magad diákja. Igaz?
- Nyugodtan tegezz...ha már én is ezt teszem, így inkább én érzem magam öregnek.
Első pillanatban, habár az egész találkozás a kezdeti sokk után, valamilyen szinten mulattatta, úgy vélte, helyesebb ha elutasítja a kedves gesztust, de amint meghallotta a forró csokoládé ajánlatát, egy pillanatra megremegett az elhatározásában. Zavart mosollyal húzta el ajkait.
- A forró csokiban benne vagyok, de majd álom a sajátom, természetesen.Hogy nézne ki, hogy miután rád estem még meg is hívatom magam ?
Azzal, még mindig a könyvekkel a kezében fordult párat a saját tengelye körül, hogy megnézze, nyitva van e valami még itt a közelben.
- Hirtelen azt sem tudom pontosan mennyi az idő.... mit preferálnál jobban? Csak betudunk surranni még valahova. Elég sok hely van itt.
Emelte világos kék szemeit hirtelen a férfira, ugyan azzal a kedves mosollyal. Idegen, akit mégsem érez teljesen annak, annak közvetlen stílusa miatt. Voltak ilyen szerencsés képességgel született emberek.

Hornyák Gábor

- Egyéni ízlés kérdése a dolog, és higyje el, hogy teljesen nyugodt vagyok. Mint mondtam szomorú dolog lenne, de nem egyedi.
Fenntartja a mosolyát, lényegében már nem is gondolkozik azon, hogy éppen haza sietett, vagy, hogy éppen mit is próbált kikerülni. A beszélgetés már a korai szakaszában is idillinek bizonyult, azonkívül meg, időnként számára is szükség volt egy kis társadalmi életnek. A gyerkőcök édesek - néha fárasztóak - de semmiképp nem olyan beszélgető partnerek, mint mondjuk egy érettebb személy. A férfi láthatóan értette azt ahogyan ő vissza dobta a labdát, ami bizonyította, hogy valóban szépen csűri-csavarja a szavakat, hogy utána egészen vicces formát öltsenek.
- Valószínűleg kipróbálta és időnként sikeresen, máskor sikertelenül találkozott a pocsolyának rejtélyes mélyével. Bizonyosan megvolt rá az oka, hogy ennyire közkedvelté vált számára. De ha már olvasta, akkor bizony előrébb tart, mint jómagam!
Kellemes érzés volt számára, hogy azért nem csak ő, vagy a másik használja a társalgás eme oldalát, hanem mindketten, s ebből adódóan még ha ő nem is teljesíti a poén egyazon részét, mégis a végeredmény mulattató lesz.
- Ohh...nem csak ezeket kell, bár tény, hogy ezek elég fontos kellékei a szakmának. - Nevetett fel egy kicsit, ahogyan elképzelte újdonsült ismerősét az adott szituációban. - Biztos vagyok benne, hogy annyira tudsz táncolni, mint egy kisgyerek. Még talán énekelni is, de ki vagyok én, hogy ne higgyem el, amit mondasz? - Kacagott egy aprót közben. - A Rúnatan legalább olyan érdekes és jó tantárgy, mint az ének vagy tánc a gyerekekkel. A múlt sokszor fontos, hogy megértsd a jövőt. Én régen csak jóslástan alatt találkoztam vele....és akkor sem sokat...ha jól emlékszem sajnos....Szóval mindent bele!  Mellesleg, ha legózni akarsz, ahhoz nem kell óvóbácsinak lenned. Elmész az egyik látogatós napra és játszol egy kicsit, ha úgy hozza a helyzet.
Rázta meg a fejét ,majd igazított a kezében lévő könyveken, hogy kényelmesebb helyzetben lehessen ő maga is. Megrázta a fejét.
- Igyekszik, de valamiért elégé nem kívánkozik megjelenni. Maradok a kézzel fogható, tárgyi bizonyítéknál!
Amint a férfi elkezdi magyarázni az adott szituációt megpróbálja követni, majd a felénél ráhagyja s csak kicsit felnevet. Fárasztó dolog lenne, nem, hogy élőben, de viccnek is.
- Szerintem hagyjad. A tanulóid túl jól járnának, míg te kifáradnál.
Kissé megemelte jobb keze mutatóujját, mialatt elvonta egymástól ajkait, hogy válaszoljon, de Gábor ontotta magából az eshetőségeket, amik után végig viccnek jelentette ki az egészet. Habár szélesebben mosolyodott el, parányi sóhajt is hallatott az egészre. Az első szó, ami a még eszébe jutott hirtelen, hogy nagyon hiperaktív. Ez kissé az adott helyzetben mulattatta.
- Azt hiszem mindegy ki fizet, csak találjuk meg a helyet, ahol tényleg kaphatunk. Hm..hm....ez jó kérdés. Meg kellene nézni, hogy égve vannak e még a villanyok, akkor bizonyosan be tudnánk jutni azokért az finomságokért.
Végül vissza kapta rá fejét s pillantását, s halkan felnevetett.
- Habár én itt élek Bogolyfalván, de még én sem ismerek mindenkit. Nem biztos, hogy minden szomszéd tárt karokkal várna minket ilyenkor, sőt meleg édességgel. Elmúlt már Halloween és sajnos nem találták ki a forró csokik éjszakáját.
Azzal, szabad kezét felemelte s ujjait megmozgatta, mintha valami félelmeteset akarna utánozni kevés sikerrel.
 - Visszatérve, a jégpályánál biztos van....talán még nyitva is, de ugye az, nem zárt helyiség. Azt meg nem mondom, hogy menjünk hozzám, meghívlak egy csészére, mert a "Hogyan szedjünk fel egy pasit, a kihalt utca közepén? Első fejezet: csússzunk el a pocsolyán, hátha elkap, ha nem kap el, akkor így jártunk" 5. pontjában pontosan kijelenti ,hogy ez nem szabályos.
Viccelte el a végét. A jégpályát is csak azért tudta, mert tavaly Elenával pont ott találkozott. Persze, akkor még nem tudta, hogy a fiatal lány, szegről-végről a rokona.

Hornyák Gábor

- Hát, akkor mindenképpen ki kell olvasni azt a könyvet, bármi is legyen a vége. Én is így fogok tenni, szóval addig nem kérnék külön ismertetőt. Ha tudom mire számíthatok, nem ugyan olyan az az érzés ami hajtana az olvasásban.
Tette ajkára mutatóujját, ezzel is jelezve, hogy jelenleg nem kéri a "könyv" ismertetőjét, töviről, hegyire. Persze ez az egész sem volt komoly....s lassan, habár megtartotta a valamivel nyugodtabb "bolond" szerepét, így nem bújt ki a jelleméből, mégis a másik sikeresen húzta ki belőle azokat a pillanatokat, amiket utoljára Navinésként csinált.
- Ha nem is kerülsz a színházba vele, mindenképp nagy visszhangja lesz, szóval minden bizonnyal értesülök róla még én is. Majd elmondhatják, hogy a Bagolykő legszigorúbb tanára, a legmodernebb is.
Kuncogott elképzelve a jelenettett. Szabad kezével néha már a szemeihez ért, letörölni az apró sós könnyeket, amik, ritkán a nevetéstől csurogtak le a helyükről. Ezen persze a következő mondatok sem könnyítenek, s lassan Haru inkább csak azon kapja magát, hogy megemeli a könyveket, hogy a nevetésével azok mögé bújjon. Ha a nevetés előjött, nehezen lehet megállítani, s mivel ilyenkor vagy "sírva fakad", vagy kicsit bepirosodik az arca, jobbnak látta ezt megelőzve, rejtekhelyet keresni.
- Hát...milyenek ezek a modern diákok! Sosem tudod mire számíthatsz tőlük....de miért érzem azt, hogy sem te ,sem én nem voltunk soookkal jobbak. Mellesleg, ha így vagy szigorú, kíváncsi vagyok milyen lennél ha éppenséggel nem érdekelne az egész. Sejtem ,hogy nem ismersz magadra....
Mosolyodott el szélesen, bár még nem teljesen bújt elő az előbbi menedékéből.
- Ha megírod az aznapi tanagyagot amit fel kellene olvasnom ám legyen.... bár lehet, hamar vissza adnánk egymásnak a specialitásunkat.
Vett egy mély levegőt, s végre nem csak a narancsos-vöröses puklit lehetett látni, hanem rendesen őt megint.
- Általában nem esem kétszer ugyan abba a "hibába".
Mosolyodott el szélesen, majd megrázta kicsit a fejét s ismételten igazgatott a könyvein.
Rábólintott az ötlet áradat egyik részére.
- Írd le és terjesszük elő Bogolyfalván, hátha csábít még valakit mélyen, csak eddig nem is tudott róla!
Belegondolva, nem tudja elképzelni, hogy lehetséges legyen, hogy előbb-utóbb undora legyen a forró csokitól, pedig ha logikusan kellene nézni a dolgot, egy ilyen esemény után lehetségessé válna ez. Nem...nem... ez így nem történhet meg.
- Pontok vagy anélkül...maga az írás nem változott meg. Olvasgasd majd! - mosolyodott el a dolgon - A Máguscsárda....szerintem nyitva van, habár még nem voltam. Gondolod ott van forró csoki? Ejnye..vigyázz, mert holnap még tanítasz...nem? Még a végén tényleg táncolva meg énekelve tartod meg az órát.
Indult végül meg a másik társaságában az adott hely felé. Persze, gondolataiban komolyan gondolkodott azon, vajon van e a finom forrongó ital, egy olyan helyen. Engedett egy kisebb vigyort.
- Először ? Ajjaj..még  a végén azt fogom hinni, hogy direkt álltál oda, hogy "beléd essek" és legyen társaságod a Máguscsárdában.

Hornyák Gábor

Csupán megrázta a fejét, hogy megerősítse az előző kijelentését a férfi felé. Jobb ha nem tudja meg előre a kitalálta remekmű végét. Majd ahogyan halad a történet, bizonyosan egyre több minden tárul fel előtte is. Habár, a következő nap, majd teljesen elfeledteti ennek a szokatlan, fiction sztorit.
- Most fel kellene nevetnem, vagy elfutnom a tudattól, hogy egy tiniknek való, valamilyen szinten sematikus, mugli filmről mesélsz nekem és hasonlítod össze a várható napoddal? Természetesen én is láttam a filmet....de inkább nem részletezném mi okból.
A végén habár felnevetett, egyszerre rázta meg a fejét a dologra. Utána maga elé pillantott, kissé elmélázva az adott időn. Csak utána tett még hozzá Gábor szavaihoz. Mosolygott, mégis szavai mögött megbújt más is, ami egy pillanatra csökkentette azokat a vicces pillanatokat, amik eddig érték.
- Klisészerűen boldogítanak mindent, hogy az ember, reménykedjen tovább, ha éppen valami rossz is. Vannak dolgok, idők amikor mindannyian egy kicsit... beleesünk ebbe a csapdába. De persze ez nem mindig rossz...és természetesen ezzel nem azt mondom, hogy ezek a filmek éppen jók. Inkább...csak van köztük elfogadható is...és sokszor szükségesek, ugyan úgy, mint a komolyabb társaik.
Vont vállat egy kisebb mosollyal, mialatt vissza emelte kék szemét a férfira. Csak ezután esett le neki, hogy túlságosan komolyan beszélt, az eddigi poénkodások után, így hirtelen vonta maga elé szabad kezét s legyintett párat, hogy inkább vegyék semmisnek. Nem kívánta elrontani a jó hangulatot.
- Nem is vártam volna más a legszigorúbb tanártól.
Mosolyodott el ismételten. Ő is bejárt természetesen az órákra. Kint amúgy sem tehetett volna mást. Talán ez előnynek számított akkoriban.
- Tökéletesen! Néha szükséges is, bármit is mondjanak mások. Fogd csak a gyeplőt és tartsd szorosan! Fighting!
Imitálta egy hirtelen mozdulattal, de a vigyora folyamatosan ott leledzett az arcán.
- Ettől eltekintve, nem biztos, hogy  értékelnék a változást. - azzal megvárta, míg a férfi befejezi a mondandóját s csipkelődve, de mindenképpen viccesen tette még hozzá. - Tévedtem, bizonyosan örömmel fogadnák. Nyunyókafejűek.... ez egy új szó?
Amúgy...természetesen szeretem őket. Nagyon is, ők....még teljesen mások, mint mi. Gondolom érted ezt, nem?
Emelte át  pillantását az alakra, mialatt tovább mentek az adott útvonalon.
- Peeersze....peeersze...... - nézett előre tovább töprengve a dolgon. - Bár...túl jó híre nincsen. Lehet nem fogunk bent sokáig melegedni.

Hornyák Gábor

A következő hasonlatra, akarva-akaratlanul is felnevetett, amelyhez reflexszerűen tartozott, hogy szabad kezével gyengéden hátba vágta rá a másikat, majd csak utána tette a szája elé. Azt a filmet ő is látta, köszönhetően annak, hogy az anyja, habár tiszta vérű boszorkány, nagyon is szereti a mugli filmeket és egyéb dolgokat. Kisebb korában, arra is pontosan emlékezett, hogy az anyja mennyire boldog volt, amikor betudott szerezni egy televíziót, hogy továbbra is megpihentesse az agyát a hasonló előadásokon. Persze Haru maga is leült az elektromos készülék elé, s ő maga is sok mindent látott. Több mindent meg is szeretett, így sosem határolódott el teljesen a muglis dolgoktól. Talán ez amiatt is lehetett, hogy az apja varázstalan volt.
- Jó, jó feladom! Nyertél, megígérem, hogy hallgatok!
Mivel változás nem volt, legalábbis úgy tűnt, ezért megnyugodott, hogy az előbb, talán nem tért el túlságosan a dolgoktól. Jól esett neki ez a beszélgetés, s mivel úgy tűnt a partnere sem siet, vagy igyekezne lerázni őt, nem is gondolt arra, hogy elmeneküljön.
Megrázta kissé a fejét.
- Inkább mond azt, hogy nem figyeltél.
Végig hallgatta amint Gábor elmondta a véleményét a tanításról és azoknak a módszereiről, miket preferál. Haru bólogatott, hiszen hallgatta s több részen hasonlóan gondolkodott ő maga is. Miután a férfi befejezte, megemelte szabad keze mutatóujját s úgy tette kedves, kissé kislányos mosollyal hozzá.
- Egyszerűen érd csak el, hogy tisztelettel bánjanak a tárggyal és annak tanárával is. Ezt nem kell vasszigorral, s tudom nem könnyű, de valószínű, hogy vagy már meg is tetted, vagy pedig haladsz efelé. Vicces vagy, néha fárasztóan vicces s habár nem ismerlek túlzottan még, az látszik, hogy szereted azt amiről tanítasz. Ezek a párosítások, csak jók lehetnek. Nem igaz?
- És hogy fogadja a diákság ? Remélem azért fel is írod ezeket. Egy idő múlva sokat fognak érni.
A hirtelen változásnál széles mosollyal nézte hosszan a férfit kék szemmel, csak utána rázta meg kissé a fejét, s maga elé pillantott. Felnevetett.
- Rendben, rendben. Akkor majd magamra veszem, de a bírságot, hogy kihozz, te fizeted ki.
Persze van!...Tavaly is ott ittam egy kis boltostól.
Döntötte meg parányit a fejét, majd habár előre nézett, oldalával kicsit meglökte a másikat, mintha gyerek lenne.
- Hidd el...rettenetesen finom!