Sharlotte

"Ha az érzelmi szintünk kielégületlen, akkor az képes önpusztításba sodorni minket. Az emberek többsége nehezen viseli a szeretetlen bánásmódot, szenved tőle és belé ivódik. Képes lavinaként az áldozatára zúdulni és alátemetni őt. Sokan ilyenkor pénzért vásárolnak szeretetet, mely egy nagy lépés a leépülés felé, ahelyett, hogy egy közösséget keresnének, akik megértik, elfogadják és szeretik őket..."
Becsaptam a jegyzetemet, és szép nagy ívben elhajítottam az ágyamról. Karácsony második napja van, ilyenkor tanuljon az ember?! Az mellékes dolog, hogy nekem ez az ünnep már egy ideje nem jelképez semmit sem, gy inkább maglászom, mintsem nézzem, hogy milyen boldog az egész diákság, vagy legalábbis a nagy részük. Sóhajtottam egy mélyet, felültem az ágyban. Ahogy megpillantottam az asztalomon heverő milliónyi kacatot, elment a kedvem mindentől, még attól is, ami eddig volt. Kimásztam az ágyból, magamra kaptam egy fekete rövid ujjút, egy szürke pulóvert, amibe csak bele kellett bújnom, tornacsukát és a kabátot. Magamhoz vettem néminemű pénzt, és fél órán belül már a csárdában voltam egy üveg sörrel a kezemben. Hallgattam a délelőtti lassú zenét, iszogattam az alkoholos lének álcázott gyümölcslét, és még mindig az a kérdés gyötört, ami 2-3 hete. Beszélnünk kéne, nagyon is, de kétlem, hogy valaha az életben szóba fog állni velem. Amit mélyen meg is értek, én se állnék szóba saját magammal se.
A 2. üveg sör után fizettem, majd szó nélkül kimentem a hidegbe. Az a minimális mennyiségű alkohol épp elég volt, hogy ne vacogjak, amíg visszaérek a kastélyba. Ááh, nem, mégsem. Nem is tudom, hogy milyen indíttatásból, de határozottan az ellentétes irányba indultam el, a faluból kifelé, a kastélytól távolodva. Nem kellett sokat megtennem, úgy egy 10 percet talán, hogy odaérjek arra a helyre, ahol először okoztam nyíltan csalódást Neki.
Odaérve észrevettem egy fehér kabátos, fekete hajú lányt, aki pár centire volt csak  attól. Kedvem lett volna odamenni hozzá, megfogni a vállát és megijeszteni, hogy azért ne essen mégse bele abba a jeges tóba. Mintha a gondolataim valóra váltak volna, egyik pillanatban hirtelen a lány előrebukott, bele egyenesen a vízbe. Nem vártam tovább, rohanni kezdtem felé. Még ha ki is mászik, akkor is jó, ha nem kap tüdőgyulladást, ami azért nem játék. Egy rakat ötlet felmerült bennem, hogy mi történt, többek között, hogy öngyilkos akart lenni. Egy tóban. Reális.
Rohanás közben lehúztam a kabátom cipzárját, levetettem magamról, majd a pulóvert is a havas fűhöz vágtam, a part szélén pedig még a pólómat is. Fekete nadrágban ugrottam és az ezüst láncomban. Ahogy a fagypont alatti hőmérsékletű víz a csupasz bőrömhöz ért, hát nekem is kihagyott egy ütemet a szívem. Egy erős megfázás az már holtbiztos. A lányt nem volt nehéz megtalálni, elvégre a fehér dzseki szinte világított a tóban. Átkulcsoltam a lány derekát, szorosan magamhoz fogtam, majd 10 másodperccel később már mindketten a vízfelszín fölött voltunk. Csontig átfagytam, mire kivonszoltam a lányt a partra. Hátra fektettem, jómagam pedig fölé másztam. Akárki számára elég félreérthető látványt nyújtottunk volna, de ez van. Széthúztam a kabátjának a cipzárját, próbáltam kihalászni a jéghideg szövetből a lány testét, a következő lépés gyanánt a csuklóját fogtam meg, hogy egyáltalán van-e pulzusa még.

Sharlotte

Az a kevéske kis alkohol a szervezetemből már rohanás közben eltávozott, teljesen, így mire csobbantam, már tökéletesen tisztában voltam mindennel. Ahogy beleértem a jéghideg vízbe, egy pillanat erejéig forrónak éreztem, de iszonyúan hamar már nem csak az agyam, hanem minden egyes porcikám tudta, hogy hány fokos lehet a víz. Hallottam már olyanról, hogy ha valakinek a testét hirtelen éri hideg víz, annak leállhat a szíve, bár egy pillanatig sem kételkedtem bőröm kitartóképességében, így az első megrázkódtatás után már tempóztam is le a lányért. Elég volt mindössze kettőt csapnom és már a karjaim fonták át. Újabb két, plusz egy ütem, és mindketten kaptunk levegőt. Többnyire. Előbb én másztam ki, majd a lányt is kiemeltem, vagy inkább kicibáltam a sötét, koszos, jeges vízből, majd kicsivel arrébb, hogy a lába se lógjon a vízbe, a porszerű hóra fektettem háttal. Egy lenge kis szellő vonult végig a sík terepen, és ahogy végigcirógatta a bőröm, biztos voltam benne, hogy a tüdőgyulladást kipipálhatom. Megráztam a fejem, a hűvös vízcseppek savként égették a havat és ivódtak le egészen a talajig. Igyekeztem minél gyorsabban kiszabadítani a lányt a kabátjából, de elgémberedett, teljesen átfagyott ujjaim csak lomha mozgással teljesítették az agyam által előírt parancsokat. Kicsit meglepett, hogy a kabát és a pólója alatt nem volt még egy réteg, de hát nem fázni indult szerencsétlen. Eltűrtem a haját az arcából, ami tapadt hozzá is, és hozzám is. Arcról ismerősnek tűnt, nagyon is, de nem tudtam beazonosítani, hogy ki lehet.
A csuklóját elég volt 10-15 másodpercig tapogatnom, hogy rájöjjek: nincs pulzusa. Fel sem néztem, tudtam, hogy úgy sincsen semerre segítség, felesleges lett volna még ezzel is az időt pocsékolni. Nem volt érkezésem azon filózni, hogy személyi jogait sértem-e a lánynak, a pólóját feltűrtem eleinte a nyakáig, majd átbújtattam a fején. Ez is csak hűti, és egyébként is, a strandon ugyanígy látnám. Kezeimet egymás fölött összekulcsoltam, három ütem szívmasszázs, majd még jobban a dinka fölé hajolva szétválasztottam mancsaimat, egyikkel befogtam a lány orrát, másikkal kicsit kinyitottam a száját, és belefújtam. Ez egyszer, és utána megint jött a szívmasszázs. Várhatóan egyszer csak az egyik pillanatban öklendezni kezdett, ekkor abbahagytam mindent, egyik tenyeremet a feje alá tettem, és oldalra fordítottam.

Sharlotte

Egészen megfeszültem, mikor a második ütem után még mindig nem reagált. Eddigre azonban felismertem a vizes hajú, eszméletlen lányt. Mi az hogy, egy csapatban játszunk, bár egy sziá-nál többre soha se futotta. Az első pillanatban kifolyt oldalt a száján a víz, majd segítettem neki oldalra fordulni, hogy a maradéktól is megszabadulhasson. Ez után visszahanyatlott, és még vagy egy fél percig ki se nyitotta a szemét. Amint nagy nehezen résnyire kinyitotta pilláit, rögvest fel is akart ülni. Nem tartottam jó ötletnek, de nem ellenkeztem. Mikor megszédült, kezeim automatikusan a hátára kúsztak, és nehogy megüsse magát, visszaeresztettem a lucskos kabátjára. Újabb 0.5-1 percig csak néztük egymást, ami alatt egymást kergették a gondolataim. A lány terhes, és öngyilkos akart lenni. Rosszak a tanulmányai, meghaltak a szülei, ezért akart meghalni. Nem tudom miért kötöttem annyira ahhoz, hogy önszántából ugrott, mert a szemeiben tükröződő hála valahogy mást sugallt.
Újfent megpróbálkozott azzal, hogy egy szintbe kerüljön velem, én meg, mint első alkalommal, engedtem, hátha most sikerül neki. Nem álltam fel, pusztán a hóban fagyoskodó, jeges vízzel átitatott nadrágomba bugyolált lábszáramra ereszkedtem vigyázva, hogy a lány lábára ne üljek. Ahogy felült egy szál melltartóban, térdtől felfelé kiegyenesedtem, tenyereim közé fogtam a lány arcát, magam felé fordítottam, és szemeibe meredtem. Kerestem jelét valami másnak is, akárminek. Jól van-e, be van drogozva, vagy bármi mást.
- Nyugi, még ne beszélj.
Megköszönte, tehát nem direkt ugrott a tóba. Megsimítottam az arcát, valami mosoly-féle jelent meg az arcomon, majd felkeltem meghagyva neki, hogy ne mozduljon. Összeszedtem a széthányt holmimat, ami ugyan kicsit hideg volt, de legalább száraz. Magamra vettem a pulóveremet, majd a lány mellé guggoltam.
- Vedd fel ezeket.
Először a pólót adtam oda neki, hogy magára öltse, majd ahogy ez megtörtént, a kabátomat is ráadtam.
- Merre laksz?
Kérdeztem tőle, míg a dzsekimmel bíbelődött.

Sharlotte

Kész röhej tud lenni ez az egész intézmény, a falut is beleértve. Nem is tudom, ahogy kapartam össze a vackaimat ,eszembe jutott Emma, akit annyira csutra leitattam - bár nem volt okvetlen szándékom - , hogy sztriptíztáncot adott az egész csárdának a bárpulton. Aztán Bea is megfordult a gondolataim közt, mikor elhívtam békülő-vacsorára, majd a kínzókamrás kis mutatványunk. Nem volt több időm, hogy mást is felidézzek, mert eközben odaértem az újraélesztett mellé, és ráadogattam a holmimat. Amit én vettem fel, az sem volt a legjobb, de a semminél többet melegített. Vártam a választ, és nem mondom, hogy meglepődtem, de furcsán ért, mikor ismét megköszönte a megmentést. Ugyan már, nyilván mindenki segített volna neki, ha más nem, azért biztosan, hogy a pólót is levehesse róla. Na persze ennyire nem vagyok egy állat, tényleg segíteni akartam.
- Az itt van a közelben.
Állapítottam meg, inkább magamnak, mint neki, elvégre ott lakik. Gatyám szabályosan rám fagyott már, a cipőm betonsúlyúvá vált a víztől, és a legkisebb bajom volt az, hogy a hajamból csorgott le a nyakamba, a pulóverem alá a víz. Figyeltem a lány mozdulatait, amik nem csak, hogy bizonytalanok voltak, de irtózatosan lassúak is. A koordinációjával se stimmelt valami, és hát amikor a kabátjáért akart nyúlni, kész csoda, hogy nem ájult el újra. Miközben intézte hozzám a következő kérdést, addig felvettem az ő holmiját is, és a kezébe nyomtam.
- David. A tied pedig S betűvel kezdődik.
Erre mind tényleg emlékeztem, arra a kemény egy nyavalyás betűre, ami korántsem volt holtbiztos.
- Aztán mondjad csak, mit kerestél te ilyen időben a tóban? Kétlem, hogy nagyon vadvízi fürdésre vágytál volna.
Kicsit elmosolyodtam mialatt egy tincset kivadásztam a homlokából és hátrasimítottam a többihez.
- Figyi, a bal kezeddel öleld át a nyakam, a másikkal pedig fogd a motyódat, oké?
Magyaráztam az ázott leányzónak. Segítségképpen a bal karját átraktam a nyakam köré, a saját bal kezem a térdhajlataihoz tettem, míg a jobbat a lapockája alatt nyúltam át, majd szép lassan ölbe vettem a lányt.
- Tehát 29. Melyik évfolyamba jársz, hogy a faluban laksz?
Vettem kezdetét a beszélgetésnek a 10 percig tartó sétán, amíg odaértünk a lakosztályához. Remélem nem valami dühös apuka fog kirohanni a tákolmányból, aki még tényleg feljelent molesztálásért.

Szeptember. Már megint. Egy újabb hónap ebben az életben, aminek szintúgy nem lesz semmi értelme, mint az összes többinek. Dolgozatok hegye, vizsgák halma, az embernek még a kedve is elmegy gyakorlatilag az élettől is. Vagy csak én vagyok igy, és vitte el más az enyémet? Lényegtelen, de megint meg fogok bukni, újabb évismétlés. Nem mintha ez bárkit is érdekelne, mindenki magasról tojik rá és oda sem bagóznak, hogy David Agressziv Benett már megint a hatodikat járja.
Szeptember. Gyűlölöm ezt a hónapot. Egyértelműen valaminek a végét jelzi, elkezdenek sárgulni a falevelek, később lehullnak, mindenki elkezd gőzerővel pulóverket vásárolni, melegebb dolgokat, mint az eddigiek. Többet, csak hogy ne érezzenek semmi olyat, ami esetleg kellemetlen lenne. Ráaadasul ezzel az erővel meg a hideg egyáltalán nem is kellemetlen, ahhoz képest, hogy másoknak miket kell elviselniük és együtt élni velük. Nem sokan járkálnak itt, akik ezt hasonlóan gondolják, hisz van akinek az életében a legnagyobb gond az, hogy a kabátja fekete vagy feher szinű legyen.
Kezd elegem lenni magamból. A lány, aki valaha annyit jelentett, halott. Persze, tudom, már legalább 3 éve eltávozott, de képes havi egyszer olyan borzalmas rémálmot hozni raám, hallucinaciókat, tévképzeteket, hogy néha már majdnem el is hiszem, hogy én öltem meg, vagy hogy még nem halt meg. Képtelenség, hiszen .. Hisz meghalt. Tudom, felfogtam már, de elfogadni nem megy. A húgom volt. Az én hibám. Az egész miattam volt, az ég világon semmit se tudtak, és én se minden részletet.
Ennyi elég volt, egy melegítő alsó részét vettem fel magamra, amit elégnek tituláltam, hisz nem készülök senkihez - kihez mennék, és mire leérek a faluba, már be fog sötétedni. Cigaretta, öngyújtó, egy cipő, és nem sokkal kesőbb a Crup es a görényem együtt vigyáztak a rumlira, amit szobámnak merek nevezni. Bár a magánzárka azt hiszem jobban illik rá.
Nem volt hűvös, pont jó ido, hogy az emberek kitisztítsa egy kicsit a fejét. Amíg leértem a tóhoz, 4 szállal fogyatkozott meg a dobozom tartalma. Nem baj, gondoltam, ezzel még kibírom holnapig.
Hogy végül hogy kötöttem ki a stégen? Fogalmam sincs. Egy idő után a lábaim maguktól vittek előre, és mire észbe kaphattam volna, már ott álltam a szélén. A szél lengedezett, én kitártam mindkét karomat, mely így teljesen felfedte a tribalomat és élveztem, hogy néha felállt a szőr a hátamon a borzongástól. Vajon aki el akarja lökni magától az életet, az utolsó lépés elott o is ezt érzi? Biztos, mert csodálatos érzés, kicsit jobban is lettem tole. Olyannyira, hogy le kellett ülnöm a fatákolmány szélére, nehogy beleugorjak a csábitó, csillogó felszínű vízbe. Mindkét lábamat a hűsbe lógattam, kezeim az ölemben összekulcsolva és csak báv«multam a tükörfelszínt, várva valamire.

Sosem gondoltam úgy, hogy nekem egyszer lehet valaha normális életem. A szüleim halálának pillanata az agyamba bevésődött, és bármennyire is próbáltam változtatni a helyzeten, nem ment. Világéletemben menekültem valami elől, ez mostanra a lényem részévé vált, nem tudnék anélkül élni, hogy nem kerülnek valamit. Nem volt, és már sosem várhat rám normális élet, én nem abba a családba születtem, aki feltehet egy lapra barmit. Mindig volt mit vesztenem, és ezt az esetek túlnyomó többségében nem sikerült megvédenem. Akármiről legyen szó.
Itt ülök egy szeptember közepi estén egy ingatag helyen egyedül. Ahogy vagyok. Lassan bele kéne törődnöm a dologba, de én is csak ember vagyok, szükségem van valakire, legalább egy emberre, akihez ha átmegyek éjnek évadján, nem csapja be az ajtót az orrom előtt, hogy köcsög perverz - na nem mintha ilyenre lenne példám, de hat.. Itt fogom elbukni majd egyszer a harcot. Papíron már vége van, de ezek nem fognak beken hagyni, mert többet tudok annál, mint amennyit az életem érne bárkinek. Furcsa helyzet.
Csak a fa nyikorgását hallottam meg, illetve ülőgumim alatt ereztem, hogy valaki lépked azokon. Egy pillanatra megáll, mintha habozna, de tovább jön felém.
Megtaláltak! Tudtam, mindig megereztem, mielőtt rám törték volna az ajtót. Nem tévedek, itt azaz a közvetlen közelemben, a hátam mögött. Ahogy valami reccsenést hallok  a fakorlát felől, a már ugrásra készen állt önkontrollom meg is teszi a magáét: pillanatokon belül két lábra álltam és azzal a lendülettel a szerencsétlent a földre döntöm. Amint lerántottam rájöttem, hogy pusztán egy iskolatársam jött le ide talán szintén annak a reményében, hogy jobban érezze magát. Próbálom hárítani az esés nagyságát, átkarolom a lányt a hata mögött, teljesen magamhoz szorítom, térdre esek és végül így sikerül valami nagyon furcsa pózban megtartanom szegényt..
- Zora? Ember, ne haragudj én már azt hittem... Lényegtelen. Jól vagy?
A félhomályban végigpillantok a lányon, akin vagy sötétkék ruha vagy fekete van, ezt nem tudom megállapítani. Egész helyes arca van, nem is értem, hogy eddig hogy nem tűnt fel. És...kabát van rajta?! Én meg itt egy szál semmi fölső nélkül? Nem tudom melyikünknek ment el jobban az esze, de teljesen megfeledkeztem arról, hogy elengedjem a Navines prefektust.

Sosem fogok ezen túllépni. De talán nem is kell, talán így írtak meg mindent előre, hogy ez fog történni. Hogy majdnem minden embert kinyírok, aki nem ad magáról életjelet, mielőtt a közvetlen közelembe érne. Az óvatlan Zora hasonlóan tett, akiről csak fel perccel később tudtam meg, hogy ő volt. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy egy baltás gyilkosnak hittem, és most itt vagyok fölötte .. khm.. igen. Mit is szokás ilyenkor mondani, azon kívül, ami már elhangzott a számból? Talán valami olyasmit, hogy nagyon sajnálom, ne haragudjon - igen, ezt valóban mondtam is -, vagy valami egyebet? Nem, nem vallana rám nagyon a dolog, így mocsok módon kiélvezem a helyzetet, hogy gyakorlatilag alattam fekszik egy lány. Kezeim vaskapocsként őrzik a lányt, aki nem hogy ellenkezik, de ki se akar nagyon szabadulni a béklyóimból. Így megengedek magamnak egy szemérmetlen üdvözlő puszit, ami talán véletlenül, de pont a nyakara sikeredik. Óvatosan leeresztem a hátat a földre, én meg mindkét kezemmel a füle mellett támasztom meg magam.
- Tudod, mostanában ezt gyakorlom, hogy hogyan lehet egy lányt ledönteni a lábáról 20 másodperc alatt. Mit szólsz?
Indítom el a labdát, és még mindig nem emelkedem fel a stégről. Sőt, odafekszem a lány mellé, aki remélhetőleg addig nem kelt fel, ha mégis, az sem baj, akkor egyedül fekszem le a fára.
- Aztán a hogy telt a nyár? Legalább fél éve nem sikerült egy jót beszélgetnünk, pedig nekünk is mennyi őrült poénunk van, emlékszel?
Hát ez igazán vicces, a sors a legjobbkor küld valakit a megmentésemre.  Mindig is volt érzeke az iróniához, ha az velem volt kapcsolatban. Az első csókom Bethtel fogadásból történt, első ivászatom Leoval történt itt helyben, az unokaöcsémet elpáholtam .. elpáholtuk egymást, mert ott én is tarkán mentem vissza a szobámba, szóval összebalhéztunk csak mert tettem a dolgom: kiütöttem valakit a csapatából. Az, hogy ez történetesen az akkori barátnője volt, honnan tudhattam volna, de az emlékezetes pillanat marad. Vagy amikor félreértésből verekedtem egy olasz taggal a csárdában. És ha már csárda, ki ne hagyjuk az Emmás estemet, ami nem volt piskóta. A csók Alexával, Leonard megmentése, mikor lenyúlta egy pucér indián a barátnőmet.. És most a feltámasztásomért jött Zora, jobbat nem is kívánhattam volna.
- Van valakid?
Nem értem mi ütött belém, nem szokásom ennyit beszélni, főleg nem valakivel, akivel 6 hónapja alig láttuk egymást és annyira futotta, hogy üdvözöltük egymást. Meg aztán személyes jellegű kérdés, amiket nem ilyen gyorsan szokásom elsütni, de én se lehetek mindig ugyanaz a monoton ember. Bar sose voltam. Nem engedtek.

Nem szoktam ilyet csinálni, hacsak az illető nem valami nagyon közelálló személy, mint pl a húgom vagy Beth. De most ezt akartam. Ha úgy akartam volna, simán belegurítom a remegő lányt a számára fagyos vízbe, vagy nem teszek semmit, esetleg még neki is rontok, hogy ha ezt csinálja, hogy lopakodik, akkor biztos meg akar halni. De mégis olyat tettem ,ami nem igazán méltó a mostani hangulatomhoz túlságosan. Éreztem a lányon, hogy meglepem ezzel a mozdulattal, talán még a vastag ruhatakaró alatt ki is verte a hideg. Elmosolyodtam, hogy ilyen helyzetbe hoztam, pedig most igazán nem állt szándékomban megfagyasztani benne a vért - ennek ellenére eddig jól csinálom, egy percen belül kétszer is.
Ahogy válaszol a kérdésemre, már adom is neki a szabad kilátást az égre, míg az én hátam is a régi fán terül el. A Navinés arrébb mászik, mire én is növelem a távolságot kettőnk közt. Lehet, hogy most különösen nagy igénye van a személyes buborékjának, és már így is szerintem kiakasztottam a lányt.
- Sokat gyakoroltam, hogy így menjen.
Annak ellenére, hogy meg is ölhettem volna, elég jól kezeli a szitut. De ezt mindig is kedveltem benne, hogy a többiek nagy része már sikoltozna, én meg komolyan gondolkodnék az öngyilkosságon. Zora inkább palira veszi - vagy hogy mondják - a dolgot, aminek rendkívül örülök. Sosem kellett magyarázkodnom neki az alkalmanként furcsa viselkedésemért, ami megintcsak a kapcsolatunkat támogatta. Gyűlölök arról beszélni, hogy ki vagyok, kik a szüleim és honnét jöttem. Neki elég volt annyi, hogy Oroszországban születtem, Angliában nőttem fel, vissza Oroszba és onnan ide. Vagy lehet akar többet tudni, de sosem erőltette a dolgot. Nem is emlékszem, hogy kérdezte-e bármikor a részleteket.
Emlékezés. A másik dolog, amit ki nem állhatok. Nem hiszek abban az Istenben, akit szentként tisztelnek éa a fiát feláldozta az emberekért. Én azt a valamit vagy valakot tisztelem istennek, aki ebből a teljes káoszból egy rendszert csinált, fizikai törvényeket. Csak minket áldott meg az emlékezéssel.
- Én arra már nem, hogy hogyan ismertük meg egymást.
Inkább csak kijelentem, mint kérdezem meg tőle, hogy ő emlékszik-e. Annyi mindent csináltunk régebben, de az már elszállt, hogy hogyan beszélgettünk először. Pedig erre akarnék emlékezni.
Ahogy visszakérdez, egy pillanatra felé fordítom a fejem, majd az ellentétes irányba fordulok a testemmel, így a tekintetem is leveszem róla. Miért kérdeztem ezt tőle? Mi értelme volt? Tudni akartam, hogy az ő magánélete rendben van? Hogy ő boldog lesz, ami nekem soha nem fog megadatni? De ki vagyok én, hogy ezzel zaklassam? Rellonos mivoltomból nem kérek bocsánatot, nem is áll szándékomban, hisz nem a kezét törtem el (de lehet, még akkor se bukna ki a számból ez a szó).
Lehet mindegyik valahol igaz, de magamnak se ismerem be az okát : hogy én akartam hallani ezt a kérdést tőle. Hogy rávághassam, semmi köze hozzá, majd visszaloholnék a kastélyba. Túl akarok lenni az Eridonoson, de az úgy sohasem fog menni, ha mindenkit ellökök magamtól, így ahelyett, hogy felkelnék, a lány felé fordulok.
- Csak eszembe jutott.
A félhomályban a pillantását keresem, amit nem találok, így mindössze a szemeit nézem. Milyen szép ez a lány! Olyan hosszú a haja , mint Bethnek.

Azt hiszem elég hamar túlléptünk azon a megrázkódtatáson, hogy egy érzékeny helyen üdvözöltem egy felettébb furcsa szituáció beállta után. Mellé hevereedek, felvesszük a kellő távolságot és döcögve megindul a beszélgetés.
- Vigyázz, mert nem fogsz elférni az egómtól!
Nevetek vele én is egy gyorsat, majd ismét melankóliába borulok. De az ég szerelmére, nem meggyilkoltak (bár lehet jobb lett volna) , csak elutasítottak. Nem erre számítottam, de mire gondoltam, hisz ő is még iskolába jár, 19 éves, én 22, nem most kellett volna. Mindegy, illetve nem az, de most már bukta.
Emlékek...
- Poén. Lyukas az agyunk.
Risztázom vele a helyzetet, hogy nem emlékszünk az első találkozásunkra, ahonnét kiindult a barátságunk. Erre nem tudok, akármennyire is erőltetem az agyamat, ellenben amit tiszta szívemből ki akarok törölni az agyamból, az meg olyan, mintha egy várat akarnék összezúzni egy darab kalapáccsal. Lehetetlen.
Majd a hirtelen, megmagyarázhatatlan őszinteségi roham vett erőt rajtam, gondolkodás nélkül böktem ki, ami először megötlött bennem. Másodjára nem igényeltem választ, mégis megajándékozott vele. Az ezt követő félig-meddig kijelentése arcomra fagyasztott egy halovány mosolykezdeményt, szívem erősebbet ütött majd ereimbe gyorsabban kezste pumpálni a vért. Nem válaszoltam azonnal, előbb biztzosítottam magam afelől, hogy értelmes választ tudok adni.
- Már nincs. Sokáig volt. Biztos emlékszel Elizabethre, tudod, egy időben még prefektus is volt. Bár lehet te akkor még nem voltál. Több mint 3 éves kapcsolatnak lett vége.. Megkértem a kezét. Nemet mondott.
Ez volt eddig az első alkalom, hogy ilyen hosszasan beszéltem a végéről. Tényleg vége lenne? Annyit szenvedtünk, hogy együtt lehessünk, és ezzel vet véget neki? Képtelenség, hisz ő is komolyan gondolta. Nem, ezek szerint mégsem. De már nem tudok ezzel mit tenni, nem áll módomban az egészet nem megtörténtté tenni, nincs ilyen képességem.
- Ráérsz most? Elmehetnénk a csárdába, ha van hozzá kedved.
Már kezdtem is feltápászkodni. Valóban el akartam oda menni egyrészt, mert vele meg sosem ittam rendesen, másrészt igazán rám férne, új cigire is be kéne ruházni, plusz fázom is kicsit. Ha még nem segített magán Zor, akkor a kezemet nyújtom felé, hogy két lábrea állítsam azok után, hogy ledöntöttem azokról (;D).
-Nyugi, állok mindet.
Mosolygok rá, bár korántsem vagyok biztos abban, hogy látja ezt ebben a nulla fényben, majd elindulok.

Ráhel.

 Hát már szép ideje annak az éjjelnek és az azt követő, igencsak kétes napoknak. Mindannyian nyögjük még rendesen a következményeit az utunknak, de nem veszítettük el a lábunkat, a fülünket vagy egyéb olyan testtájunkat, amire a közeljövőben még szükségünk lesz. Ninával pedig a pár napja zajlott kis beszélgetés óta nem nagyon hoztuk fel a témát, pedig lehet nagyon ránk fért volna. Legalább egy kicsit más dolgokról beszélni, mint azok, amik egyébként is mindig a fejemben motoszkálnak. Lefektetni az alappilléreket, elmondani az alapvetőbb elvárásainkat, vagy valami. De nem és hiába vártam arra, hogy majdcsak kibök valamit az egyik reggel, amikor felhozza a teát és kicseréli a kötéseimet. Figyeltem a mozdulatait, a tekintetét, egyszer még a kezét is elkaptam, mikor megfordult, de igazából nem léptük át azt a határt, ami egy barátság és egy alapfokú párkapcsolatot választ el. Aztán ki tudja, talán ott a szobában ugyan nekem beszélt, de nem rólam. Esetleg csak azért mondta úgy, ahogy, hogy kicsit megnyugtasson és én se képzelegjek folyamatosan. Azon az estén nem voltak rémálmaim és hónapok óta úgy aludtam át 13 órát, hogy fel se keltem egy perc erejéig se. Ez volt már 4 napja, inkább 5. Nem sokára meccs is lesz, arra is kéne jócskán készülnöm, de jelenleg az is elég jó, hogy a csapatot Robi fennhatósága alatt tudhatom, amíg fel nem épülök.
 Ma végre akartam Ninával beszélni egy kicsit, mielőtt elindulok a Ráhellel való találkozásomra, ám egy igen kívánatos ruciban az ajtófélfának dőlve közölte, hogy akkor ő most elmegy egy kicsit. Én meg ott feküdtem a szófán és igencsak meg kellett dolgoznom azért, hogy ne ott helyben kapjak szívrohamot. Bólintottam neki, megjegyeztem, hogy milyen csinos és már el is illant. Köpni-nyelni sem tudtam, de biztosra kezdtem venni, hogy a kastélyban pár napja csak viccelt velem. Hirtelen lettem nagyon dühös legfőképp saját magamra. Mégis mit képzeltem, minek áltattam magam azzal a teljesen hülye gondolattal, hogy esetleg. Jesszus, David, a maradék eszedet is elhagytad Oroszországban! Kaptam a nagy sporttáskámat, amiben lehoztuk ide a cók-mókomat és mindent belevágtam, ami abban a házban engem illetett meg. Pólókat, gatyákat, tusfürdőt, pénztárcát, cigarettás dobozokat, fáslikat, mindent, amit félig ájult állapotomban bepakoltam abba a táskába. Átlendítettem a nyakamon, hónom alá vettem a mankókat és kiléptem a házból - végül telekinetikával bezárva azt. Határozottan ideges és gyors tempóban igyekeztem a stéghez, ahova pár napja elhívtam Ráhelt. Be akartam neki számolni és megmutatni neki, hogy minden rendben van, itt vagyok, és már nem megyek el többé. Nadrágom nevetséges módon lötyögött rajtam, ami adott némi szégyenérzetet. 8 kilót dobtam le a szepszisem óta, de nem hittem volna, hogy ennyire brutálisan meglátszik. Azt persze nem mertem konstatálni a tükörben, hogy a szemeim mennyire beesettek, arccsontom pedig egyre jobban kiemelkedve még ijesztőbb külsőt kölcsönzött nekem. A fa-építményre érve már délután 5-6 óra volt, de az idő még mindig kellemes. Hanyatt vágtam magam a deszkákon táskámat a fejem alá téve mankóm meg a korlátnak támasztva, és vártam Ráhelre, ami alatt nagyon igyekeztem minden tervem és álmom, elképzelt dolgaim és heteim alatt nem teljesen kivágni a fát.