Ophelia

Szerintem jogosan éreztem magam megtisztelve, hogy Ophelia elhívott kaját venni a madarának. Nem nagyon ismertem a lányt, nem tudhatom biztosan, hogy olyan zárkózott-e mindig, mint gondolom. Viszont azt anélkül is meg tudtam állapítani, hogy előítéletesnek éreztem volna magamat, hogy nem az az ismerkedős fajta. Persze nem voltunk egymásnak idegenek, de barátnőknek sem tartottam magunkat. Jó érzés volt tudni, hogy van programom, hálás voltam Opheliának, hogy elhívott. Viszont akármennyire is mehetnékem volt, az ösztöneim arra buzdítottak, hogy késsek el. Elnéztem az órát pár perccel, és semerre sem találtam a kabátomat, de hála az égnek valahogy sikerült előszereznem Maia gitártokjából. Eléggé bosszantott ez a lehetetlen esemény, de azzal vigasztaltam magam, hogy ha már elkéstem, legalább lesz egy jó sztorim.
 Mivel nem gyakran jártam a faluban, az is eltelt egy kis időbe, mire eltaláltam a varázslények boltjához. Már messziről is felismertem Opheliát, de még nem voltam elég közel ahhoz, hogy le tudjam olvasni az arcáról, zavarja e a késés. Az órámra pillantottam, és megkönnyebbülten olvastam le róla, hogy csak öt percet késtem. Ez még egy kívülállónak is elfogadható menetidő, azt hiszem. Igyekeztem nem Ophelia arcába vigyorogni, amikor közelebb értem, a végén még valami hátsó szándék jelének fogta volna fel a dolgot.
 - Szia, bocs a késésért - mondtam némileg lihegve, és megeresztettem egy halvány mosolyt. Végigmértem a háztársamat. Nem látszott rosszkedvűnek, a kezében egy pohár kávéval. - Mi jó van veled?
Magamban leszűrtem a következtetést, hogy ez elég régimódiasan hangzott, de nem voltam túlságosan meglepve. Amióta a három testőrt olvastam, nem volt ritka, hogy kicsúszott a számon valami olyasmi, hogy 'az istenfáját', vagy 'az árgyélusát neki'. A mostani még úgy megfelelt a generációm elvárásainak.

Ophelia

Jó volt, hogy nem izgatta a késésem, ez majdnem olyan volt számomra, mintha nem is késtem volna. Na persze ennek nem sok jelentősége van, de az ilyen kis apróságok teszik kellemessé a napomat. Csak akkor vettem észre a lány vállán terpeszkedő kanárit, amikor a szép szóval élve bemutatta nekem. Kicsit megmosolyogtatott, hogy Ophelia úgy hordja a sárga madarat a vállán, mint a mesebeli kalózok a papagájukat.
 - Hát, igazából azt hittem, te tudod, mit kellene beszerezni - mondtam egy eltúlzott tanácstalan arckifejezés mellett. Kicsit komikusnak találtam a helyzetet, de nem szóltam róla. - Ha rajtam múlna, kenyérmorzsával etetném szerencsétlent.
Sejtettem, hogy ez nem teljesen igaz, hiszen a baglyom, Ferenc is kapott néha valami bagolyra szabott étket, de felesleges lett volna ezt tovább taglalnom. Ophelia odalépett az ajtóhoz, és elindult befelé.
 - Hm, persze - feleltem szórakozottan, és követtem Opheliát. Még sosem voltam bent, ha Ferencnek kellett valami, elküldtem a szüleimhez, vagy megkértem egy barátom, hogy ha már a faluban jár, hozzon nekem egy kis bagolycsemegét. A tapasztalatlanságom meg is látszott, ugyanis amint betettem magam után az ajtót, és léptem egyet, belerúgtam valamibe. Bosszús mordulás hallatszott, aminek hamar meg is találtam a forrását; egy kneazle ketrecét illettem meg a lábam nem kívánt érintésével.
 - Hupsz - mondtam, és nem bírtam megállni röhögés nélkül. - Ilyen sem volt még velem...
Halványan érzékeltem, hogy nem szép dolog kinevetni a mérges állatot, de valahogy nem tudtam megmoderálni magam.

Ophelia

Gyorsan lecsillapítottam magam, hogy ne kapjak vihogógörcsöt. Tekintve, hogy Opheliának a szeme sem rebbent az akcióm után, elég kínos lett volna, ha elnevetgélek magamban. Lassan magunk mögött hagytuk a háborgó állatot.
 - Legközelebb kézigránáttal állítok be, akkor garantált lesz a hangulat - mondtam. Sejtettem, hogy Ophelia nem lesz elragadtatva a szellemes humoromtól, de elhatároztam, hogy azért is hozom a formámat. Csendesen követtem Opheliát az eladóhoz, aki lerántotta a leplet a kanárikaja kérdésről. Miután mindent megtudtunk, ami kellett, elindultunk a megfelelő polc felé. Pontosabban, a háztársam elindult, én meg jobb híján a nyomába eredtem. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, amikor kérdezősködni kezdett. Sejtettem, hogy inkább a kínos csend betöltése az oka, mint az, hogy meg akar ismerni, vagy valami, de pozitív jelként könyveltem el a dolgot.
 - Egy baglyom van, Ferenc - mondtam. - Liszt Ferencről kapta a nevét, de sajnos még nem adta jelét, hogy konyítana valamit a zenéhez.
Érzékeltem, hogy tudat alatt arra törekszem, hogy meg tudjam nevettetni Opheliát, még ha erre kevés is az esély. Volt egy olyan érzésem, hogy kicsit untatni fogom az elkövetkezendő időben.
 - Hát, nem igazán lovaltam bele magam - mondtam vállvonogatva. - Majd csak lesz valahogy. Persze kicsit frusztrál, de majd ráhajtok pár nap múlva. És te?
Az arckifejezéséből sejtettem a választ, de gondoltam, udvariatlanság lenne, ha nem kérdeznék vissza. Ezalatt fontolgattam, hogy ne vegyek-e valamit Ferencnek.

Ophelia

Amikor Ophelia felhozta a metált, először megdöbbentem. Valahogy nem gondoltam róla, hogy egyáltalán tudja, mi az. Persze, nem néztem hülyének, és ez a feltételezés utólag ostobának tűnt, de a lány elzárkózottságából arra következtettem, hogy nem érdekli a zene, se semmi. Persze hamar ráébredtem, hogy ebben semmi logika nincs. A második reakcióm a vigyorgás volt. Ha egy kicsit hozzám hasonlóan libás barátnőmmel lettem volna, lehet, hogy még magasabbra is hágott volna a jókedvem, de Ophelia jelenlétében én kínosan éreztem volna magam röhögcsélve, ha figyelembe vesszük azt, hogy ő ezt teljesen fapofával mondta végig.
 - Hát, ha rám üt, akkor inkább a metál felé húzza majd a szíve - mondtam jókedvűen. - Bár semmi oka hogy hozzám hasonlítson, nem vagyunk rokonok. Remélem...
Nem is igazán akartam belegondolni, milyen úton-módon lehetnék rokonságban egy bagollyal, elhessegettem a kósza gondolatfoszlányokat is, ami ehhez kapcsolódott. Az egyetlen, amiben biztos voltam, hogy nem én vagyok az anyja, a többi rokonommal kapcsolatban viszont voltak kételyeim.
 - Ó, a gyakorlattal nekem is szoktak gondjaim lenni - mondtam, mintegy vigasztalásféleképp, bár sejtettem, hogy Ophelia nem arra vágyik, hogy én pátyolgassam. - ha az elméletet jól tudod, nem lehet akkora gáz. Azt hiszem.
Tisztában voltam vele, hogy ez nem volt túl meggyőző, de nem is a navinés meggyőzése volt a fő célom, csak terelni akartam a beszélgetést valamerre. A lány kiválasztotta a kanárikaját, annak a madárnak, akinek a jelenlétéről már kishíján elfeledkeztem. Felmerült bennem, hogy vajon Ferenc is ilyen csöndes lenne, ha a vállamon hurcolnám. Az megint egy másik dolog, hogy el sem bírom a vállamon.
 - Ööö... - hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Megrándult a szám széle, amikor arra gondoltam, mit reagálna a túlsúlyos baglyom, ha kényszeríteném arra, hogy 2Pacet hallgasson. - Nem hiszem, hogy sikere lenne nála, bár az ötlet nem rossz.
Vállvonogatva lekaptam a polcról valami olcsó madárkaját, gondoltam, ha Ferencnek nem tetszik, majd megeszem én. Biccentettem Opheliának, hogy indulhatunk a pénztárhoz, aztán én is elindultam, a zsebemben pénz után kotorászva.

Zsolt

Búskomor arccal mászkáltam a faluban. Otthonról rossz - nem tragikus, csak rossz - híreket kaptam, és ez számomra elég volt ahhoz, hogy elrontsa a délutánomat. Hiába álltam neki valami máskor lefoglaló tevékenységnek, hamar elment tőle a kedvem. Ezért határoztam inkább a séta mellett. Már sötétedett, amikor útnak indultam, de nem zavart, sosem voltak tapasztalataim éjjelente rám váró bácsikkal az utcán, tehát nem volt okom arra, hogy féljek. Egyébként is bíztam annyira magamban, hogy ne kételkedjek abban, majd az első gyanús jelre pánikba esem, és elrohanok, mint egy... valami. Fél óra elteltével megjelentek az égen a csillagok, én pedig nosztalgiázva kezdtem nézegetni őket, továbbra is gyalogolva. Az egyetlen csillagkép, amit általában felismertem, az a göncölszekér, de ma este azt sem találtam meg. Persze volt egy olyan gyanúm, hogy ez csak az én gyakorlatlan szemem hibája, de nem is izgatott annyira, hogy felfedezzem a korántsem bonyolult csillagképet. Helyette inkább megálltam, és komótosan szétnéztem magam körül. A tekintetem hamar megakadt a Mátra Máguscsárdán. Párszor már elhaladtam mellette, de bent még sosem voltam. Egy ideig haboztam, hiszen semmi okom nem lett volna bemenni, de a fantáziámat igen is izgatta, milyen érzés a bánatomat vajsörbe fojtani, meg ilyenek, annak ellenére, hogy nem terveztem leinni magam. Hamar meggyőztem magam róla, hogy mivel már lassan nem számít újdonságnak, hogy tizenöt éves lettem, egy ilyen hely nem tabu. Amúgy is tudom tartani a mértéket - bizonygattam magamban. Ha másmiatt nem is, hát a nem teli zsebem miatt biztos voltam abban, hogy csak egy korsó valamit fogok inni - fogalmam sem volt, mi a legkisebb alkoholtartalmú ital, amit egy ilyen helyen árulni szoktak.
Magabiztos léptekkel cammogtam be, mintha biztos lennék abban, hogy jó helyen járok, pedig nagyon, de nagyon nem volt így. Piszkos kis helység volt, de az írói fantáziámat hamar megragadta. Hirtelen egy mese hősének éreztem magam, és nem kételkedtem abban, hogy ha bárki belémköt, lefejelem, és kész. Kértem magamnak egy vajsört, és lehuppantam egy szabad, na meg viszonylag tiszta asztalhoz. Kíváncsian pislogtam körbe.

Zsolt

Szórakozottan iszogattam, az érdes asztal peremét vizsgálgatva. Az ital kellemesen átjárta minden porcikámat, és magam sem tudtam meghatározni, hogy most boldog vagyok-e, vagy szomorú. Olyasmi érzésem volt, mint ami akkor fog el, ha lebetegszem. Olyankor rosszul érzem magam, de élvezem, hogy csak heverek, és általában kiszolgálnak. Elvoltam. Egy udvarias hang szakított ki a mélabúmból. Számítottam rá, hogy hamarosan társam akad az asztalnál, hiszen magamban voltam, és én még a megbízhatóbbik népséghez tartoztam a csárdában, aki mellé oda mer ülni az ember. Azon gondolkoztam, hogy ez akkor is így lenne-e, ha a terveim szerint leborotváltatnám oldalt a hajam, vagy felvennék egy számomra tetszetős bakancsot.
 - Szia - mosolyogtam a fiúra, talán kicsit kényszeredetten, és ösztönösen végigmértem. Nem volt furcsa ismertetőjegye, talán a fancsali arckifejezés az, ami nem tette számomra közönbössé. - Persze, gyere csak.
A srác, akit ismerősnek találtam, leült az asztalhoz. Szinte biztosra vettem, hogy évfolyamtársak vagyunk, vagy hasonló. Félig-meddig arra számítottam, az én szerencsémet ismerve. Hogy néma csendben fogunk egymás mellett iszogatni, elvégre idegennek számítottunk egymásnak, de az idegen megcáfolt. Nagyon udvarias volt, bár a magamfajta lány jelzőt kicsit furcsának tartottam.
 - Ó, hát, izé... unatkoztam - böktem ki. Kicsit feszélyezve éreztem magam, hogy ki kellett mondanom, mi nyomja a szívemet, de nem akartam azt mondani, nincs semmi baj. Ha már rákérdezett, nem volt szívem kamuzni. - A zongoratanárnőm kórházban van, kicsit aggódom érte.
Az ezután érkező csend olyasmi volt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Sejtettem, hogy folytatnom kéne a beszélgetést, hiszen olyan kedves volt, megkérdezte, mi a bajom. Bár a fiú tipikusan olyan udvarias típusnak látszott, de nem az a lényeg, hogy csak velem kedves-e, nem akartam megbántani.
 - Te is elég levertnek látszol - jegyeztem meg. - Vagy rosszul látom?
Az arcvonásait tanulmányoztam, és próbáltam rájönni, nem találkoztunk-e már valahol. Bár sejtettem, hogy a válasz nem lesz.

(Szerintem nevet tévesztettél )
Zsolt

A fiú egészen ködös tekintettel nézelődött, hirtelen azt sem tartottam kizártnak, hogy már eleve illuminált állapotban érkezett meg. Szerencséje, gondoltam, hogy a lazábbik fajta vagyok, ha egy sértődős egyént fogott volna ki magának, az nem biztos, hogy jó szemmel nézte volna, ha tudomást sem vesz a bajáról. Persze nem lehettem benne biztos, hogy elengedte a füle mellett a dolgot, de csak nagy sokára reagált a rövid monológomra, a kérdést pedig meg sem hallotta. Sejtettem, hogy komoly baja lehet, vagy ilyesmi. Ez kicsit zavarba hozott, nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni. Jól esik az embernek, ha istápolják, vagy jobb, ha hagyom, hadd főjön magában? Úgy döntöttem, egyelőre a passzív megfigyelést választom, aztán ha mondjuk elkezsi verni a fejét az asztalba, megpróbálom megakadályozni, nehogy elcsúfítsa azt a szép kis pofikáját. Aztán nagy sokára - jó, annyira nem sokára, de a bánattal rezgő levegőben óráknak tűnt - válaszolt a kérdésemre. Elvesztett valakit... hm.
 - Értem. Sajnálom.
Nem akartam neki nyomni a sablondumát, hogy időbel jobb lesz, és a többi. Sejtettem, hogy egyáltalán nem kíváncsi rá, akkor minek? Minden bizonnyal semmi kedve úgy tenni, mintha érdekelném. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy újabb italt kér magának. A vajsör nem túl erős ital, tehát nem tartottam attól, hogy ennyitől a padlóra kerül, de elhatároztam, hogy ha már a negyedik korsóval akarja majd bedönteni, szót emelek az érdekében. Csak csendben figyeltem, ahogy élvezettel kortyolgat, aztán eszembe jutott valami, amivel esetleg elterelhetem a figyelmét. A zsebemben teljesen véletlen egy kártya pakli lapult - idefelé vettem.
 - Hé, tudsz kártyázni? - kérdeztem. Én semmilyen játékot nem ismertem, és a paklit azért vettem, hogy rávehessek valakit, tanítson meg. Az alkalom adott volt, a fiúnak el kellett terelni a figyelmét, és nem mellesleg én is szívesebben koncentráltam volna a lapokra. Mindazonáltal nem tudtam, hogy ezt az asztaltársam is így gondolja-e.