Mindig meglepődnek, hogy mennyire korai gyerek vagyok. Nem zavar, ha napokig, hetekig, hónapokig nem tudok rendesen aludni. Nem zavar, ha felkeltenek az álmomból, és még az sem zavar, ha kora reggel emberek tömege vesz körbe. Körülöttem vannak, mégis távol tőlem. Kizárom magam belőlük. Kizárom magam a szavaik mentén: hallom őket, talán még értem is minden egyes elkapott kijelentésüket, aggodalmaikat, veszekedésüket, de mégsem kapaszkodom beléjük. A piactér valahogy mindig egy mágikus közeg volt a számomra. Körbevesznek téged, mégis önmagaddal foglalkozol. Az apámmal jöttem ki először, oké nem ide, hanem minálunk, szóval az apámmal jártam először a piacon, amikor éppen 4 és pár hónapos voltam, de még nem értem el a 4,5 évet. Az apám szeretett főzni, de azt még jobban, hogy ő vásároljon meg mindent ahhoz, amit kitalált. Szerintem az ilyen pillanatokban töltekezett fel ahhoz, hogy az anyámat utána megint elviselje. Lehet, hogy ez csak gonoszság, végtére is, az apám hányszor bebizonyította már, hogy mennyire szereti az anyámat. Valójában mindannyian szeretjük egymást, csak vannak kisebb hályogok a sejtmembránon. Ahogy ez a lyuk a fánkom közepén, csokoládé-vaníliás, az előbb szereztem amott, két üzlet között az egyik sátor mellett a második pultnál. Fánk, elviteles kávé, cigaretta a zsebben, napsütés, kell-e ennél több? Kell-e ennél magasabbrendű dolog, hogy önmagunkhoz csatlakozzunk mások által? Feladtam egy levelet. Fogadjunk, hogy kettőt fogok kapni, és mind a kettőt a húgom fogja megírni valamelyik ultramenő buliegységből. 13 éves, és már eléggé dámát játszik ahhoz, hogy senki se ismerje igazán.
A tér közepén ülök le törökülésben egy padra, a fánk utolsó falatjait éppen most nyelem le, cigaretta elő, kávé mellém, minden a helyén, ki vagy te, hogy ne élvezd az életet, amit kaptál? Kavargó színház az egész tér; gyertek, harapjatok belém, és én kifestlek titeket a ceruzával.