https://www.youtube.com/watch?v=0fAQhSRLQnM

"Megkérdezheted magadtól, mitől félsz inkább, az őrültségtől vagy a betegségtől. (...) Nagyon jó társaság kell ahhoz, hogy nyugodtan megőrülhessen az ember." A jelenlegi könyvemben, amit olvasok, ez a mondat nagyon megfogott. Vajon én mitől félek jobban? Ha a családomat nézzük, az alárendelő, mégis erős öntudatában lévő apámat, aki néha saját maga sem tudja eldönteni, hogy milyen érzések kötik általában anyámhoz, aki viszont tagadhatatlan és vakmerő dominanciával rendelkezik, és sosem tudod megállapítani róla, hogy boldog-e egyáltalán, vagy a két évvel fiatalabb húgomat, aki szenvedélyes, a kirakatban élő ember, akit állandóan körbe kell vennie egy társaságnak, különben megkattan... szóval igen. Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy volt-e már olyan időszak vagy pillanat az életében, amikor igazán boldog volt, amikor önfeledten belekacagott a levegőbe és csakúgy jól érezte magát mindenféle megfelelési-kényszer nélkül, ő pedig erre egy héttel később a kezembe adta a Bagolykőnek a levelét, hogy felvettek. A vonaton elolvastam a levelet, amit a könyvembe tett, az volt benne, hogy itt majd megértem őt. Nem tudom hogy gondolkozik, hisz amikor a legfőbb álma, hogy auror legyek, mint ő, és ezért mindent meg is tesz, akkor majd azt hiszi, hogy az egész itt töltött éveimben azt fogom keresni, hogy az anyám miért is olyan, amilyen? Lókakit. Eddig sem nagyon érdekelt.

Azt hiszem végtére is, egyiktől sem félek. Se az őrülettől, se a betegségektől, mondjuk egy Alzheimer-kór messzire kerüljön el kérlek, mert azt nem tudnám jól kezelni. Attól félek. De az most megőrülés, vagy betegség? Narától viszont úgy látszik nem rettegek még mindig, mert reggel 8 helyett 9-re érkezem be a nagyterembe, hogy valami felettébb jó mágia elmélet és gyakorlat házit rakjunk össze ketten. Már itt is van, de előtte magamhoz veszek egy bögre kávét, és csak aztán huppanok le az asztalhoz, ahol ül.
- Tudom, tudom, de itt vagyok! Na mizu? - és mellékesen, halál lazán hozzáteszem - Mitől félsz jobban, az őrülettől vagy a betegségektől?

https://www.youtube.com/watch?v=OnzzvoEWlzg&list=PLkQ6Nko8CMESmjkNKamb-Hr-NcwXcAHEb

Vannak azok az emberek, akiket üldözz a kaland, a móka, és a mindig színes világ. Nara is ilyen. Meg sem lep, hogy majdnem töklevesben úszkál a pergamenje, vagy hogy nem tud megszólalni a reggeli adagjától, és csak vigyorog, mint a tejbetök. Vehemensen habzsolja az életet, a húgom is valamilyen szinten ilyen, közben pedig mégis totálisan az ellentéte. Larát, avagy Laurát, megint másképpen a húgomat, rettentő módon érdekli mások véleménye, és mégis mindig úgy adódik mindenhol, hogy olybá' tűnik, a többi ember függ tőle. Tizenhárom éves, és már most meglepően jól, ösztönből jövően manipulálja a világot.
- Tudod, ne agyalj, csak dönts. Őrületben élnél inkább, vagy betegen? - én felteszem a spontán kérdéseim, ő pedig megpróbálja kimérten, kicentizve, mindent megvitatva megválaszolni. Pedig ilyenkor nem szabad gondolkodni. Apámtól tanultam, hogy néha felettébb szabadabb érzés csakúgy lenni a világban, csakúgy hallgatni az első megérzésre, az első gondolatra, az első látásra. Ami először, belülről jövően jut eszedbe valami, vagy valaki által, az még túl tiszta ahhoz, hogy hazugsággal legyen körbevéve.
- Szerintem a tanár úr mindent szeret, ha csinos, fiatal lányoktól kapja - vigyorgom el magam, a fene gondolja komolyan, de mint tudjuk, minden viccnek a háromnegyede igaz sőt, minden poén kiindulópontja az igazság. Közben lassan iszom a kávém is, mindjárt el is fogy, reggeli minek, örökké csak a kávé élteti az embert. Engem legalábbis. Az anyám az, aki kávén és salátán él, kivétel, amikor nagy társaság veszi körbe. Mert akkor terülj-terülj asztalkám van, csigával, rákkal, polippal, kagylóval és minden egyébbel, mintha azt üzenné, hogy ő úgy eszik, mint a király, mégis tudja tartani a divattal a versenyt. Felszínes liba.
- Mi is a feladat? - kinyitom a már előttem lévő füzetet a feladatnál. Három kérdés. Felolvasom az elsőt, és felröhögök rögvest utána. - "Mit gondolsz, hogyan lehetne megalkotni a Bölcsek Kövét?" Vörösgránitból. És jó nagy adag szarkazmussal.

https://www.youtube.com/watch?v=jZFf5Wd5Rew

Az őrület egy kicsit olyan, mint az újrakezdés. Megszűnik a valóság, elkezdesz felépíteni újra egy alapot, és közben megjelenik a remény, hogy most minden jól fog sikerülni, és téged még egyszer nem győzhet le senki. Se szerelemmel, se családi kapcsolattal, se barátailag, se sehogy. Az őrülethez hit szükséges, a hit pedig olyan dolog, amivel eléggé hadilábon állok. Mármint azzal a fajtával, ami a templomhoz, a papokhoz, és amblokk az egyházhoz köthető. Nem hiszek bennük; szerintem a papok állandóan azt mondják csak, amit a körülöttük lévő személyek, avagy a gyülekezet hallani akar. Gépek gyülekezete.
- Az őrületbe még nem halt bele senki - jegyzem meg, és a pirítós-tál műveletére, hogy elém tolja, csak grimaszolok egyet. - Hozok magamnak inkább még egy kávét. Te kérsz? Kérsz, hát.

Az a jó a kora reggeli nagyteremben, hogy alig vannak, sőt, ketten-hárman lézengenek. Az itteni diáksereg olyan, mint egy budapesti egyetemi élet: későn kelnek, későn fekszenek, az órákra hébe-hóba bejárnak, a vizsgát meg túlizgulják. Mármint a vizsgás részt az eddigi órák tapasztalataiból gondolom, hiszen még előttem van az első vizsgaidőszak... Eddig nem tudnám azt állítani, hogy jobban megismertem az anyámat azóta, hogy itt vagyok. Azt se tudom, hogy melyik házban volt, de mivel egy érzéketlen, felszínes liba, akinek mindene a hatalomról szól, tuti, hogy a rellont képviselte. Mókás, a húgom szerint én jobban hasonlítok rá, én meg olykor fel tudnám gyújtani.

- Tessék, itt is vannak a kávék, fel se locsoltam velük a padlót, szóval ennek örömére igen is főnökasszony, kezdhetjük! - az öniróniás reagálásra felröhögök. - Kinek van manapság önirónája, kérlek? Maximum macskanáthája.

Hallhatatlanság. Ó. Meglepően agyafúrt kérdések ezek, ja nem. - Hallhatatlanság szerintem létezik. Hogy miért gondolom ezt? Túlságosan sok az élőhalott zombi az utcákon, hogy ne létezne. - majd kacsintva hozzáteszem - Én mindig komoly vagyok, baby. Főleg, ha a második kávém is leér a gyomromba.

https://www.youtube.com/watch?v=e-GqvWZKvq0
Szombat, reggel 09:10

Mindig meglepődnek, hogy mennyire korai gyerek vagyok. Nem zavar, ha napokig, hetekig, hónapokig nem tudok rendesen aludni. Nem zavar, ha felkeltenek az álmomból, és még az sem zavar, ha kora reggel emberek tömege vesz körbe. Körülöttem vannak, mégis távol tőlem. Kizárom magam belőlük. Kizárom magam a szavaik mentén: hallom őket, talán még értem is minden egyes elkapott kijelentésüket, aggodalmaikat, veszekedésüket, de mégsem kapaszkodom beléjük. A piactér valahogy mindig egy mágikus közeg volt a számomra. Körbevesznek téged, mégis önmagaddal foglalkozol. Az apámmal jöttem ki először, oké nem ide, hanem minálunk, szóval az apámmal jártam először a piacon, amikor éppen 4 és pár hónapos voltam, de még nem értem el a 4,5 évet. Az apám szeretett főzni, de azt még jobban, hogy ő vásároljon meg mindent ahhoz, amit kitalált. Szerintem az ilyen pillanatokban töltekezett fel ahhoz, hogy az anyámat utána megint elviselje. Lehet, hogy ez csak gonoszság, végtére is, az apám hányszor bebizonyította már, hogy mennyire szereti az anyámat. Valójában mindannyian szeretjük egymást, csak vannak kisebb hályogok a sejtmembránon. Ahogy ez a lyuk a fánkom közepén, csokoládé-vaníliás, az előbb szereztem amott, két üzlet között az egyik sátor mellett a második pultnál. Fánk, elviteles kávé, cigaretta a zsebben, napsütés, kell-e ennél több? Kell-e ennél magasabbrendű dolog, hogy önmagunkhoz csatlakozzunk mások által? Feladtam egy levelet. Fogadjunk, hogy kettőt fogok kapni, és mind a kettőt a húgom fogja megírni valamelyik ultramenő buliegységből. 13 éves, és már eléggé dámát játszik ahhoz, hogy senki se ismerje igazán.

A tér közepén ülök le törökülésben egy padra, a fánk utolsó falatjait éppen most nyelem le, cigaretta elő, kávé mellém, minden a helyén, ki vagy te, hogy ne élvezd az életet, amit kaptál? Kavargó színház az egész tér; gyertek, harapjatok belém, és én kifestlek titeket a ceruzával.

https://www.youtube.com/watch?v=w8zoC9OUnOU

- Valójában simán. Az őrült nem lesz közveszélyes, legalábbis az, aki tényleg őrült és nem csak megjátssza magát, mint néhány ember az életszeretetet. - aki sokat olvass, képes lesz okoskodni - Mivel a legtöbb igazi őrült ártalmatlan, és miért? Mert elveszíti a kapcsolatát a valósággal. A gonosz emberek ritkán őrülnek meg. - legyintek egyet, hogy a gonoszság az külön lapra tartozik, majd folytatom a monológom - Az őrült menekül a közösségtől, fél, hogy az odatartozás ára az, hogy elfelejtse önmagát, szűnjön meg, ne zavarjon senkit a valódi egyéniségével. Egy igazi őrült, ha szeretettel van körülvéve, visszatér, felébred, élvezi a közösséget, ha nem kell érte keresztre feszítenie önmagát. Blabla. Tehát nem, az igazi őrült nem ön-, és közveszélyes, csupán elmenekül a való életből, de ki mondja meg, hogy mi igazából a valóság? Hogy valójában ki az őrült, és a épelméjű? Az őrült őszinte. - fejezem be a kis beszédem, majd rögvest kortyolok is a kávémból.
- Ha kávét kiöntesz, meghalsz - közlöm halálmegvető komolysággal Narával azt a bizonyos tényt, amit minden kávés tud, csak kevesen mondják ki. Van, hogy egy nézés többet elárul egy tettnél. - Ki kérem magamnak, nekem nincs öniróniám, se semmiféle önizés-spirituális balf*szság, és ezt ajánlom mindenkinek. LEGYETEK SZABADOK - az utolsó kifejezést nagy harciasan, felpattanva a székről, beleüvöltöm kacagva a nagyterem levegőjébe. Kezdek ráébredni, hogy egy-két nézéstől eltekintve, ez itt teljesen megszokottnak számít. Mint egy szanatóriumban élők, olyanok vagyunk itt mindannyian. A hirtelen és spontán tettektől az ember őszinte lesz, mert nem ér rá azzal törődni, hogy mit is kéne tennie és hogyan, hanem csak megcsinálja és kész. Ez az élet lényege. Az anyám is ilyen lehetett itt? Visszaülök a helyemre, a kávé kicsit majdnem kilöttyent, de helyette iszom belőle még egyet, miközben jön Nara meg a könyv meg a feladat és már az életelixírtől legszívesebben ásítanék, de csak szívesen, amúgy nem tudok most.
- Tehát, ha rossz embernek kell lenned, hogy horcruxot csinálj, az azt jelenti, hogy nem vagy őrült. Avagy a fekete mágia résztvevői nem őrültek, csak elkezdtek mindent és mindenkit általánosítani, hogy a végére minden arc, ami szembejön velük, egy paca legyen, akit ellenségnek lehet címkézni. - tovább olvasom bólogatva - Hm, milyen lehet az a személy, aki képes arra, hogy elrejtse a lelkét, vagy annak egy részét? Szomorú, idegen, üres, a saját hatalmában élő. A bölcsek kövének a hozzávalói, ezeknek az ellentéteiből kéne állnia. Ami az életben tart, nem pedig lehoz. Szerinted mi az élet legfontosabb alapanyaga? Ami nélkül az emberi lélek meghalna?

https://www.youtube.com/watch?v=W1nUzYbBLt0&list=RDFfzKegY71Y0&index=2

Csettintek az ujjaimmal, amikor megkapom a halál vs kávé kijelentésemre a választ. Ez egy nagyon jó téma a házi dolgozathoz is, vagy házi feladat, a lényeg, hogy egy előadásra készítendő cucc, ami eléggé tetszik a maga filozofált stílusában.
- Maradjunk ennél a pontnál egy kicsit. Azt mondod, hogy vagy én, vagy a kávé öl meg. Na de, nem gondoltál még bele abba, hogy egyik sem? Sőt, valójában semmi sem tud megölni, mert az ember halálának beállta után, a lélek felszáll a testből, hogy új testet keressen? Tehát ebből kiindulva, és visszatérve a feladat egyik kérdéséhez, - rá is bökök az ujjammal a füzetben felírt kérdésre, miszerint létezik-e halhatatlanság - igen is, létezik halhatatlanság.

Tisztában vagyok vele, hogy úgy hangozhatnak ezek a szavak a számból, mintha egy félrement buddhista szerzetes, de legalábbis a követője lennék. Pedig nem vagyok az sőt, az őszintét megvallva, nem is nagyon vagyok tisztában a Buddhizmus meg hasonló vallások lényegével. Külön életet élnek, ahogyan én is. Az anyai nagyapám kőkeményen ortodox zsidó. Az anyám a zsidó vallásban, hagyományaikban és Tel Avivban nevelkedett. Mindkét szülőm ekte izraelita, csak az apám családja szabadelvűbb, nem kötik fel magukat, ha a vallás szabályai ellen vétkeznek, vagy egy ünnep nem úgy sikerül, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Az anyám részéről ódákat lehetne írni erről, hogy egy-egy Hanukkah hogyan lett egy háborús övezet gyerekkoromban, mert ne adj Jahve, nem úgy készült el például az édes levivá, ahogy annak készülnie kellett volna, vagy nem volt elég bor, esetleg oh mon dieu, nem együtt ment a család aznap a zsinagógába. Jó természetesen, ezek csak apró problémák, a házasságok meg párkapcsolat választás tekintetében vannak súlyosabbak, például az anyám családja egy perc alatt ki tud bárkit tagadni, ha az adott illető nem úgy viselkedik, vagy él, ahogy az elvárható. Lelkiismeret-furdalást sem éreznek, főleg a nagyapám. Szóval, tősgyökeres aranyvérű, és izraelita vagyok, aki már Budapesten született, és aki talán ezért értékeli jobban, ha őrült lehet, és nem normális. És valójában az az élet értelme, hogy magunknak feleljünk csak meg, s akkor érdekes módon, mindenkinek elegek leszünk.

Na de, a második kávé is kilőve, nem is baj az.- Gyilkosnak kell válnod ahhoz, hogy a lelket megcsonkítsd. Igen ám, de miféle gyilkosság? Gyilkosságnak számít az, ha önpusztító életet folytatsz, és abba hall bele a lelked? Vagy ha egy hatalmasat csalódsz valakiben, és üressé válsz? Szerintem, ha önmagadat gyilkolod meg, az a lélekpusztítóbb, és nehezebben kaparhatod össze magad utána, hiszen minden, ami te voltál, elpusztult. És senki másra nem foghatod, csak is saját magadra.
- A gyilkos nem kétségbeesett. Szerinted mikor lehet igaz az a jelző egy gyilkosnál, hogy kétségbeesett? Vagy amblokk, mit jelent az a kifejezés, hogy kétségbeesettnek lenni? - kíváncsian meresztem a szemeimet Narára, ez a téma érdekes. Túlontúl érdekes ahhoz, hogy semmivé váljon. A popcornos reflektálására felröhögök; még hogy nem őrült, mi? Aztán megint komollyá változom. - Milyen tárgyba rejteném a lelkem egy darabját? Hm. Talán egy soha ki nem fogyó tollba, amit mindig magamnál hordanék. - emlékszem, olyan két-három éves lehettem, amikor az anyai nagyszüleim egy plüss macit adtak nekem. A nagyapám azt mondta, hogy ez egy örök darab, megjárt sokféle háborút és szörnyűségeket, és hogy ebbe az egyetlen egy maciba a mi családunk összes személyiségének a lelke benne van. S mától az én feladatom, hogy őrizzem, hogy majd egyszer továbbadjam. Amikor megszületett a húgom, majd kétéves lett, azonnal átpasszoltam neki ezekkel a szavakkal karöltve. Már kétévesen úgy kezeltek minket, mintha kész, tudatos, teljes önképpel rendelkező egyedek lennénk, pedig csak hamu voltunk a hamutálban. Ahogyan kicsit még most is. Amíg nálam volt az a maci, megfogadtam, hogy én mindent megteszek annak érdekében, hogy a saját lelkem ne kerüljön bele ebbe a plüssbe. Inkább maga leszek az ördög.
- Hiszel Istenben? - kérdezem meg hirtelen, valahogy olyan természetesnek tűnik e kérdés ezeknél a témáknál, amikről éppen beszélünk.

https://www.youtube.com/watch?v=aK3ts4pls1k

"Amikor nincs gyógyszerem raktáron, szabadidőmben hosszú túrára indulok a sima járdákon. Oslo egy Munch-festményre hasonlít. A sikoly azonban bennem van." Ez az idézet jut eszembe, ahogy így ülök kávéval és cigarettával a kezemben a piac majdnem közepén, hiszen mindent belátok, engem mégis talán kicsit nehezebben lehet meglátni. Bár még korán van, úgyhogy még nem vagyok észrevehetetlen. Ez az idézet, ami eszembe jutott, Kim Leine mondata a "Kalak"-ban, amit éppen múlthéten olvastam ki. A levegő a gyógyszerem. A levegő, ami mindig befogad, bárhol is vagyok. A levegő, ami körbejár, és nem ereszt. Ott egy ismerős, jé, az anyám kedvenc nagymenő családja ezé a lányé, aki éppen zöldségeket vásárol. Nem tud meglepni semmi, az egyik unokanővérem szerint betegesen szürrealista vagyok, egy budapesti kutya, amit, ha még élne, Luis Bunuel rendezne.

A kávé lassan elfogy, a cigarettámat elnyomom, hogy aztán egy másikra gyújtsak rá, de közben, mintha az ismerős erre fele tekintene, így heves kézmozdulatokkal elkezdek integetni, (igen, nem vagyok hero, a kávé vége természetesen magamra ömlik, így milyen szerencse, hogy fehér póló van rajtam, mert szép barnás folt tud azon nyomban díszelegni rajta), és egy hangosnak számító kiabálással fűszerezem az egész jelenetet:
- Te Vajda! - majd az elviteles poharat kidobom a pad melletti szemetesbe, hogy aztán visszapattanjak ültő helyemre, és rágyújtsak még egyre. A 15 évesek élete már csak ilyen. A levegő gyógyít.

Nem szürrealista vagyok, csak betegesen elhiszem, hogy vagyok valaki ahhoz, hogy a határokat tologassam ki mindenkinél.

https://www.youtube.com/watch?v=lFGnsdV-sR4

A kviddicspálya körülbelül öt percre van a kastélytól, tehát tökre nyugodtan indulok el akkor is, mikor olyan pont 7 percem van, hogy odaérjek a megbeszélt időre. Általában pontos szoktam lenni, csak vannak olyan kivételes helyzetek, amikor belekényelmesedem a másik személy nyugodtságába. Caesius is ilyen, avagy Sebestyén, csak a magyar nevek annyira unalmasak néha, hogy muszáj másképp neveznem a többieket. Anyám az egyik levelében a minap azt írta, hogy pontosan tudta, hogy itt is mennyire jól meg fogom állni a helyemet, meg még azt is odabiggyesztette, hogy büszke rám, és jaj, irtóra jó auror fog válni belőlem. Aha, oké, 15 éves vagyok, ceruzával járok mindenhová, hogy írjak, de bizonyára remek auror leszek azért, mert meg se erőltetem magam, és mégis mindenhol remekül fogadnak. Nagy taps, anyám. Talán itt kezdődik az egész: minek megerőltetni bármit is? Csináld, ahogy csak érzed, és ne agyalj annyit fölöslegesen. Buddhista minimalizmus az erdő közepén. Helyette kiértem a pályához, ahol meg is pillantom a kölyköt, akihez jöttem. Felnevetek.
- Na mi van Nyilas, elbírod, vagy kell a segítség? - a poénkodás nekünk jól áll, mások ne próbálják ki otthon.

https://www.youtube.com/watch?v=GIQn8pab8Vc

Ezt a gyereket azért csípem, mert neki se kell messzire mennie a beszólogatások miatt.
- Az órákon nem ilyen nagy a szád, Nyilas! Nyeregben érzed most magad? - lazán pattogtatom vissza a képzeletbeli szó-labdákat, a ceruzás mondatára viszont elkezdem csábosan rázni a fenekem, miközben a zsebeimet úgy dobom a földre, mintha semmi sem számítana. Talán, mert egy cukorkán kívül semmi nincs a zsebemben.
- Szeretnéd, mi, kölyök? Hát igen, ezt a testet mindenki szeretné - és drámain, mint azok az igazi macsók az amerikai filmekben, (amikről csak hallottam, ofcourse), beletúrok a hajamba. Majd, mikor a seprű mellé kerülök, elkomolyodom, mégiscsak aranyvérű családból származom, ahol már a petesejtben belém nevelték a kviddics fontosságát. De azért Caesiuson elvigyorodom, és egy gyönyörű magaslabdát passzolok át neki. Szavakban, csak és kizárólag szavakban.
- Tudod Nyilas, csak határozottan. Ez nem egy nő, aki irányít, hanem egy seprű, amit neked kell irányítanod! Talán itt sikered lesz. - majd ellentmondást nem tűrően a kezemet a járgány fölé helyezem.
- Fel! - siker. Láb átlendül, rúgás, levegőben, hát kihúz, hiszen egyenesek vagyunk, mint a díszhuszárok.
- Felkészültél, kölyök?

https://www.youtube.com/watch?v=FfzKegY71Y0

Jó, azt tudni kell, hogy csak azokon a partikon láttam a lányt, amiket anyám rendez még mindig nagy szeretettel a hatalmas felső tízezernek. Emlékszem, 11 voltam, mikor egy ősszel megrendezett ilyen partin ahhoz a nagyon menő nálam idősebb fiatalokhoz fújt a szél, ahol ő volt a központ, de tényleg, csüngtek a lázadó szavain, legalábbis nekem úgy tűnt akkor, hogy az egész világ ellen lázad, az egész társadalom ellen, nem csak saját maga ellen. Nem akart valójában ott lenni sehol, így hát ott volt mindenhol. A lényeg, hogy velük ittam először alkoholt, és úgy élvezte, hogy hányok a vodkától két fa között, mint annak a rendje sőt, azt se tudtam megmondani, hogy éppen a Földön élek-e, vagy épp a világűrben időzöm ufóként. De erre már tuti nem emlékszik, minek is emlékezne? Nem nagyon sokat beszéltünk azóta, mind a kettőnknek más a társasága a hasonló rendezvényeken, azt tudom, hogy az anyám oda van érte meg a családjáért is. Egészen a botrányokig. Vicces, én mindig a botrányokra figyelek fel.
- Vajda Esztert várják a rangos bálteremben! - kiáltom el magam, és közben vigyorogva figyelem a lányt a majdnem tömeg közepén. Vajon elátkozz, megöl, elvarázsol, levegőnek néz? Néha felettébb kiakasztó 15 éves tudok lenni. Néha felettébb egy suttyóbunkó tudok lenni, de amúgy tényleg nem vagyok az, csak... csak na, Vissza kell adnom még azt a vodkát.